A mai rész elején Sámuel megkérdezi az izraelitáktól, hogy látták-e tőle bármikor, hogy korrupt lett volna vagy meghamisította volna az ítéletet? De miért volt erre szükség?
Azért, mert sajnos a két fia nagyon is korrupt volt, csakúgy mint Éli két fia, Hofni és Fineás, akik Sámuelt megelőzően töltöttek be fontos papi tisztségeket. Viszont Sámuel semmilyen formában nem volt megvesztegethető, és itt nyilvánosan tisztázta ezt a nép előtt is. Ezt követően a próféta az Örökkévaló nevében perel Izraellel. Elmondja, hogy mekkora ostobaságot követtek el azzal, hogy királyt akartak maguknak. Isten ezután hatalmas mennydörgéssel és esővel bizonyságot tesz Sámuel szavai mellett, a nép pedig halálosan megretten. De a könyörületes és irgalmas Isten megint ad egy esélyt az izraelitáknak. Sámuel annyit mond, hogy bár sok gonoszságot követtek el, ezen túl kövessék és szolgálják az Örökkévalót teljes szívvel és lélekkel, mert ha ezt teszik, Isten a királlyal együtt is meg fogja szabadítani őket.
Azonban már néhány bekezdéssel később már nem az Örökkévalót szolgáltak: Saul maga mutatta be az áldozatot, amikor Sámuel késett. De mi is történt itt valójában? Saul rendkívül szorongatott helyzetben volt, hiszen a katonái kezdtek elszéledni mellőle és úgy nézett ki, hogy mindenki magára hagyja. Ráadásul Sámuel késett, a filiszteusok pedig egyre közelebb nyomultak. Ez egy rendkívül stresszes helyzet volt, de nem véletlenül – Isten ezen a helyzeten keresztül próbálta meg Sault. Látni akarta, hogy ki lakik benne, milyen jellem – és sajnos Saul nem ment át a próbán. E próba során dőlt el, hogy Saul dinasztiája mennyi ideig tud trónon maradni.
Isten persze nemcsak Sault próbálta meg, hanem Józsefet is, akit rabszolgának adtak el, majd Dávid királyt, aki pont Saul elől bujdokolt majdnem 20 évet és Jézus Krisztust is, aki számára a végső próba a kereszthalál volt, hogy ő legyen azután mennynek és földnek az ura. A Bibliából azt látjuk, hogy a próbatétel mindig arányban áll az azt követő jutalom vagy hatalom nagyságával – Saulnak ezért kellett (volna) ilyen komoly próbán átmennie. Nem tudom hányunk döntött volna másképpen egy ilyen szorongatott helyzetben, de valószínű, hogy 100 emberből 99 ugyanígy dönt és nem lett volna képes megvárni a prófétát, miközben az ellenséges seregek egyre közelebb nyomulnak.
De Isten éppen azért választotta Sault, hogy ő legyen az az egy ember a százból, aki másképp dönt – de sajnos nem így történt. Ezért Sámueltől meg is kapja azt, hogy Isten egy másik férfit választott, és az ő uralma nem fog sokáig tartani. Ezután Saul pályája leszálló ágba kerül – bár évtizedekig uralkodik Izraelen, Isten elhagyja őt. (A folytatást pedig a holnapi részből megtudjuk.)
Az Újszövetségben Jézuson elcsodálkoznak a vallási vezetők, hogy honnan ismerheti ilyen jól az írásokat, ha nem tanulta az ő tanításaikat, ha nem járt az ő iskoláikba. Jézus pedig egyértelműen azt válaszolja, hogy amit ő tanít, az nem tőle származik, hanem az Atyától – vagyis az ő tudásának a forrása szellemi eredetű. De ugyanez a helyzet később, amikor Péter és a tanítványok tudására is rácsodálkoznak a vallási vezetők és azt kérdezgetik hogy vajon hol tanulhatták ezeket, hiszen írástudatlan galileai halászlegények csupán? Azonban mind Jézus, mind pedig a tanítványok esetében megerősíti a Szentírás, hogy természetfeletti tudásról van szó, amelyet Isten Szelleme jelentett ki nekik.
Jézus az utolsó időkről szóló próféciájában mondja is, hogy méltóságok, helytartók, uralkodók elé kell állnunk és akkor, ha majd felnyitjuk a szánkat, nem mi leszünk azok, akik beszélünk, hanem az Atya megtámogat bennünket és Isten Szelleme fogja a szánkba adni a szavakat. Jézus és a tanítványok is Isten Szellemének a csatornájaként osztották meg ezeket a tanításokat az emberekkel, ezért is csodálkoztak rá a tanításaira és mondták azt, hogy úgy beszél, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók.
Azonban az emberek többsége annak ellenére, hogy hallotta Jézust tanítani, hallották az Atyától és az Atyáról szóló tanításokat, nem értették meg Őt, mert szellemileg vakok és süketek voltak – ezt Jézus az evangéliumokban többször szóvá is teszi. És pontosan ez az oka annak, hogy az apostolok a leveleikben azért imádkoznak, hogy a tanítványoknak nyíljanak meg a szellemi szemeik, hogy lássák, azaz megértsék és felfogják Krisztus evangéliumának a dicsőségét és mindazokat a titkokat, amelyeket Isten számunkra fel akar tárni.
Jézus a mai részben a templom udvarában egyenesen ezeket a titkokat tolmácsolta a hallgatóságnak, de a vallási vezetők azon túl, hogy elcsodálkoztak, a lényeget nem értették meg. Nem értették, hogy Jézus nem magát dicsőíti, és nem a maga dicsőségét keresi, hanem azét, aki elküldte őt, vagyis az Atyáét. Ugyanígy, amikor mi az evangéliumot hirdetjük az embereknek, fontos, hogy ne a saját dicsőségünket keressük, hanem az Úrét, ne a magunk evangéliumát hirdessük, hanem Jézus Krisztusét. Mert ha ezt tesszük, és valóban Istenből szólunk, akkor olyan „edények” leszünk Isten házában, akiket valóban megbecsül az Úr.