Az egész Bibliából látszik, hogy Isten Szellem, ezért Istent keresni kell, és van amikor ez a keresés hosszú és fáradtságos. Kiváltképpen akkor, ha egy egész nemzet életét érintő kérdésekről van szó – olyan horderejű dolgokról, amelyek egy nép sorsát befolyásolják. Az Egyiptomból való kivonulástól kezdve Izraelnek ezzel kellett szembesülnie: a népnek időről-időre Isten elé kellett állnia és keresnie kellett őt, de úgy látszik, hogy Sámuel idejére ebbe belefáradtak.
Az a fajta törzsszövetségi rendszer, amit Isten megálmodott, nem működött. Ez nem az Úr hibája volt, hanem az emberek egyszerűen nem voltak képesek elfogadni, hogy egy láthatatlan király uralkodik rajtuk – aki bár ugyanolyan valóságos, mint a látható királyok, mégsem lehet megragadni, nem lehet vele ugyanúgy kommunikálni, mint egy emberrel. Ezért a választott nép a környező országokhoz hasonlóan királyt kért magának.
Sámuel ezt követően leírja, hogyan működik majd a hatalom, ha nem közvetlenül Isten, hanem egy ember, a király kezében van. Figyelmeztet arra, hogy a király hatalmaskodni fog felettük és vissza is él majd a hatalmával. Nem sokkal később látjuk majd, hogy ez be is következik – de ne szaladjunk ennyire előre. Minden intés ellenére tehát királyt akarnak és Sámuel elbocsájtja őket, majd várja Isten kijelentését a király személyére vonatkozóan. Nem tudjuk, hogy mennyi idő telt el a királykérés és Saul szamarainak az elkóborlása között – lehet, hogy hetek, hónapok teltek el – mindazonáltal Sámuel nem tett addig semmit, amíg Isten nem szólt hozzá.
Saul pedig, aki elindult szamarakat keresni, Izrael királyaként tért vissza. Ő már abba is akarta hagyni a keresést, amikor a szolgája elmondta neki, hogy a „látó”, azaz Isten prófétája a közeli városban tartózkodik. Erre Saul azt felelte, hogy nincs náluk semmilyen ajándék, amit a prófétának vihetnének. Ez azt jelenti, hogy Sámuel a próféciáit és a kijelentéseit aprópénzre váltotta és árulta volna Izrael népe között? Nem, egyáltalán nem. Az emberek így fejezték ki a hálájukat azért az információért, amit Istentől a prófétán keresztül kaptak, ezért volt egyértelmű számukra, hogy ajándékot visznek.
Pál apostol is azt írja a leveleiben, hogy megilleti őket, hogy a szellemiekért anyagiakat arassanak – tehát azokért a tanításokért, Istennek a beszédeiért, a kijelentésekért, amelyet átadtak a hallgatóságnak, ajándékokat, vagy pénzt kapjanak. De ha jobban belegondolunk ez nincs másképp a természetes világban sem: ha valaki beiratkozik egy tanfolyamra, és információt adnak át neki, annak is van valamilyen díja – ez Istennél sincsen másképpen.
Az Úr úgy rendelte, hogy akik az oltár körül forgolódnak, vagyis akik prédikálnak, az igét hasogatják – a pásztorok, a tanítók, a presbiterek – azok az oltár körüli dolgokból is éljenek meg. Ez az Újszövetségben Isten népének adományait jelenti. Ezért volt Saul számára kellemetlen, hogy nem volt náluk semmi, és ezért mondta a szolga, hogy van nála némi ezüst – így hát elindultak Sámuelhez. Sámuel pedig már Izrael királyaként fogadta Sault. (E remek és tanulságos történet folytatását pedig a Napi Hangzó Biblia holnapi részéből tudjuk meg.)
Térjünk rá az Újszövetségre, Jézus tanításaira. Jézus ma nem kevesebbet állít, minthogy Ő az igazi manna, ő az igazi kenyér, aki a mennyből szállt alá. Ami ezt követően megdöbbentő az az , ahogyan az ötezer férfi a kenyeret megette, látta ezt az egyértelmű teremtő csodát, de Jézus tanítását már nem voltak képesek befogadni. Tehát a kenyérre szükségük volt, királlyá akarták őt tenni, de Krisztusként, Isten küldöttjeként nem fogadták el őt. Valójában nem értettek meg semmit abból, amit Jézus mondott – ők csak annyit láttak, hogy van itt valaki, aki képes kenyeret és halat szaporítani, aki képes betömni a szájukat és jóllakatni őket. De képtelenek voltak befogadni azt, hogy akit jól ismernek gyerekkora óta, ez a József fia, ez az ács, valójában a mennyből jött. Nem értették, hogy Jézus itt nem a testi, hanem a szellemi identitásáról beszél.
Ugyanis, mindannyiunknak van egy testi identitása, az, ami szemmel látható, és egy szellemi identitása Krisztusban, ami szemmel nem látható – ez az úgynevezett „belső ember”. És az Újszövetségből egyértelműen az derül ki, hogy nem az számít, hogy kik vagyunk test szerint, a külső identitásunk szerint, hanem az, hogy kik vagyunk szellem szerint, a belső identitásunk szerint. Mert sokan voltak, akik látták Jézust test szerint, a külső identitása szerint, de nem tudtak benne hinni, nem tudták elfogadni a belső identitását, a szellemi emberét.
Ezért mondja Jézus, hogy: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek”, és ezért mondja később a leveleiben Pál apostol, hogy nem az számít, hogy ismerjük-e a Krisztust test szerint, hanem az, hogy hiszünk-e abban, aki Ő szellem szerint. Ezért volt óriási dolog, hogy Péter apostol – már Jézus földi szolgálata idején kijelentés kapott Krisztusról. Ő nem az előtte álló embert látta, hanem Jézus belső emberét, a Krisztust, a Felkentet – ezért válaszolt úgy az Úrnak, hogy: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek a Fia.” És ezért válaszolja Jézus neki, hogy: „Ezt nem test és vér jelentette ki neked, hanem az én Mennyei Atyám.” És sajnos pont ez a kijelentése nem volt meg a körülötte állóknak, miután megszaporította a kenyereket, nem értették, hogy a mennyei kenyeret nem test szerint kell érteni, hanem szellem szerint.
Remek dolog, hogy felismertük, hogy van szellemi identitásunk és van új emberünk, de fontos, hogy tápláljuk is ezt az új embert, mégpedig Isten beszédével. Ennek az egyik leghatékonyabb módja, ha ne csak felületes hallgatói legyünk a Bibliának, hanem gondolkodjunk, meditáljunk az egyes igéken, újból és újból “rágjuk meg” azokat. Például kutathatjuk a választ arra a kérdésre, hogy mi lehet az összefüggés az úrvacsorai kenyér és Jézus mai “mennyei kenyeres” tanítása között? Ha a kutatásotok eredménnyel jár, kérlek benneteket, hogy írjátok a válaszokat a facebook oldalunkon a képek alá.