FELIRATKOZÁS A YOUTUBE CSATORNÁNKRA: http://www.youtube.com/subscription_center?add_user=NapiHangzoBiblia

Az 57. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 
Tegnap volt szó a beszéd teremtő erejéről és hiszem, hogy Isten az utóbbi időben szólt hozzám, hogy sokkal jobban vigyázzak a számra, ne legyek annyira kritikus az emberekkel kapcsolatban. Mert ha nem tetszett valami, azt azonnal szóvá tettem és gondolkodás nélkül illettem negatív kritikával akárkit. Amit most érzek, az az, hogy kiváltképp azokkal szemben ne legyek kritikus, akik bármiféle vezető posztot töltenek be az egyházon belül vagy szellemi szolgálatot végeznek.

Az, hogy Krisztus teste vagyis az egyház fényévekre van a tökéletestől, ma már szinte közhelynek számít. Ennek ellenére nekünk valahogy úgy kellene látnunk a kihívottak közösségét, az eklézsiát, ahogy Isten láttatta Bálám prófétával Izraelt, aki minden igyekezete ellenére sem tudott átkot kimondani, mert Isten Szellemének hatására egyszer csak megszépült előtte a pusztában vándorló nép. Isten szépnek, tökéletesnek látta Izraelt minden bűne és hitványsága ellenére és nekünk szintén vigyáznunk kell arra, hogy kit és milyen formában kritizálunk.

Keresztényként természetes az, hogy nem káromkodunk, de fontos odafigyelni arra, hogy amikor az óemberünk, az újjászületés előtti énünk akar megszólalni, ne hagyjuk. Gondoljuk át a beszédünket és ne felejtsük el, hogy a halál és az élet valóban a nyelv hatalmában vannak.

Van egy másik dolog is, ami nagy aktuális és nem csak az evangéliumokban, hanem a Szentírásban mindenhol újból és újból felüti a fejét. Ez pedig a hit tusája. A hitért küzdenünk kell és bizony nem csekély mértékben ebben a jelenvaló rendkívül eltorzult világban. Ezt a harcot mindenhol meg kell vívnunk: a munkahelyünkön, utazás közben, vásárláskor, de még otthon is. Mert a szellem kész, de a testünk erőtlen — hiába akarunk imádkozni, ha ezer más olyan impulzus ér napközben, ami messze sodor az imától. Hiába akarjuk mindenek előtt Isten országát és annak igazságát keresni, amikor a tévén keresztül a világ azt diktálja, hogy az ő igazságát keressük és kutassuk.

Mintha a média, az óriásplakátok és mindenféle reklám azt sugallná, hogy nézzünk fogyasszunk el minél több fikciót, kitalált történetet és érzékeljük azt valóságnak, hogy az elménk és a gondolatvilágunk valami olyannal teljen meg, aminek semmi köze nincs a tényleges valósághoz. Úgy érezzük, hogy az imádkozás úgyis olyan unalmas: csak szavakat mondunk ki, ráadásul koncentrálnunk is kell, mert fáradtak vagyunk. De ha a kedvenc sorozatunkról van szó, egészen más a helyzet: színes, mozog, ébren tart még hajnali kettőkor is! Ha ez így van, akkor most kinek a készülékében van a hiba?

Napi átlag 2-3 órás tévénézés és 15 perce imádkozás után hogyan állíthatjuk, hogy Isten láthatatlan királysága és annak valósága ténylegesen elsőbbséget élvez minden mással szemben az életünkben?

Igaz, az Újszövetségben nincsenek szabályok és nincs törvény, csak annyi, hogy szellemben és igazságban imádjuk az Atyát. De ha napi 3-4 órán keresztül etetjük óemberünket mindenféle világi eledellel, akkor ez aligha fog megvalósulni. Jézus a 40 napos böjt végén azzal vágott vissza a Sátánnak, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik. Egy másik alkalommal azt jelentette ki, hogy az az Ő eledele, hogy annak akaratát cselekedje, aki elküldte Őt. Ezek arra utalnak, hogy az Ige és Isten akaratának cselekvése számunkra is létszükséglet, nem csak szavak papírra vetve.

Olyan tekintéllyel bír Isten Igéje a szellemvilágban, hogy maga a Megváltó is Mózes törvényéből idézett a pusztában, amikor konfliktusba került az ellenségünkkel, a hazugság szellemével, az ősi sárkánnyal. Nem igaz, hogy nem kell elkötelezettség tehát és küzdelem a hitért, nem igaz, hogy nem kell önfegyelem és önmegtartóztatás egy sor kérdésben — viszont a jó hír az, hogy Isten kegyelme megadja az erőt minderre és nem kényszeresen kell magunkat bármitől megtartóztatni, hanem mindezt teljes szabadságban tehetjük. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne nézhetnénk meg a kedvenc sorozatunkat. Amire inkább próbálok rámutatni az az egyensúly, illetve a fontossági sorrend — mert ahol a kincsünk van, ott van a szívünk is; és ebben a világban az időnk az egyik legdrágább kincsünk.