A 48. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 
A Márk 2,13-17-ben olvashatunk a vámszedő Lévi megtéréséről. A vámszedők akkoriban a társadalom megvetettjei voltak, mert a saját honfitársaikat sanyargatták. A Római Birodalom ugyanis kiadta bérbe a vámok és adók beszedését a helyi “önkénteseknek”, akiknek nem csak az egyébként is magas vámokat és adókat kellett beszedniük, hanem még profitot is kellett termelniük. A rómaiak megversenyeztették a pályázókat és aki a legtöbbet ígérte, az lehetett vámszedő.

Így különös megvetéssel néztek az emberek a vámszedőkre, akik önként és dalolva vállalták, hogy sanyargatni fogják honfitársaikat. Lévi pont ezt a nem éppen népszerű tevékenységet végezte, amikor Jézus csak annyit mondott neki, hogy “Kövess engem!”. Erre szokták mondani, hogy ez a legrövidebb evangéliumhirdetés a világon. Jézus olyan természetfeletti bölcsességgel és látással rendelkezett a szellemvilágban, hogy pontosan tudta, kinek mit kell mondania. Lévinek, aki egyébként a külső szemlélő számára fényévekre volt a hittől és Istentől, elég volt ennyi is. Ezután Jézus és tanítványai ellátogattak vendégségbe Lévihez, akinél rajtuk kívül voltak kétes hírű, mai szemmel nézve alvilági figurák. A vallásos emberek azonnal megszólták őket, mondván hogy hogyan vacsorázhat együtt ilyen bűnös emberekkel?

Ennek a történetnek két tanulsága is van: az egyik, hogy ha ezt átültetjük korunkba, láthatjuk, hogy ez az előítélet a bűnösökkel szemben ma is megvan. Ha egy keresztény vezető elmegy például egy kocsmába bizonyságot tenni, akkor mindig lesznek olyanok, akiknek ez nem tetszik és megszólják. Lehet, hogy Isten az éjszakai életből akar kiszólítani bűnösöket, akik egyébként elérhetetlenek a külvilág számára. Ezzel lehet, hogy az, aki engedelmeskedik a Szellem vezetésének és elmegy egy éjszakai bárba bizonyságot tenni, kivívja a vallásos világ haragját, azonban ha a szolgálata jó gyümölcsöket eredményez, akkor felbecsülhetetlen értékű kincseket gyűjt magának a mennyben.

Ezzel elérkeztünk a másik tanulsághoz is, ami szorosan összefügg az előzővel: ahhoz, hogy valaki ilyen szolgálatot vállaljon, nagyon komoly kapcsolatban kell lennie az Atyával és nem szabad engednie, hogy a világi közeg magába olvassza. Jézus “hobbija” az ima volt, a feljegyzések szerint nagyon szeretett elvonulni és intim közösségben lenni az Atyával. Ez jelentette élete egyik pillérét és ahogy Jézus mondta, elég ha a tanítvány olyan, mint a mestere. Imádkozó életet élve bevállalhatunk ilyen éles bevetést is az ellenség területén úgy, hogy közben a jó erkölcsünket nem rontják meg a gonosz társaságok. De ehhez valóban fontos, hogy ahogyan Ábrahám, mi is folyamatosan Isten jelenlétében éljünk. Akkor nem mi térünk meg hozzájuk, hanem ők térnek meg hozzánk.

Az ilyen környezetben végzett szolgálatoknál az is felmerül kérdésként, hogy hol a határ? Még megihatunk egy-két pohárral az egyébként világi barátainkkal vagy sem? Erre az a válasza a Szentírásnak, hogy akár eszünk, akár iszunk vagy akármit cselekszünk, mindent az Úr Jézus nevében az Atya Isten dicsőségére tegyünk. Ha ezt meg tudjuk valósítani, akkor ténylegesen tudunk sók lenni és világítani az éjszakában, hogy minél több lélek meneküljön át Isten Királyságába.