A 43. RÉSZ KOMMENTÁRJA
A törvény a Tízparancsolattól kezdve szabályozta az Isten és ember és az emberek egymás közötti kapcsolatát. A törvény megszegése halálbüntetéssel járt számos alkalommal és a 613 szabályt szigorúan be kellett tartani ahhoz, hogy valaki igaz legyen. Az Úr pontosan megszabta az áldozatok fajtáját, mennyiségét és időbeliségét is. Például a Sabbat, a Szukkot, a Sávuot és a Pészach megtartása nem lehetőség volt, hanem hallálal lakolt az, aki ilyenkor dolgozott. Ehhez képest a mai részben Isten ettől a rendszertől egy homlokegyenest eltérő dologra kérte a népet. Senkit nem kötelezett rá, hanem mindenki szabad akaratból adhatott a Sátor céljaira. Mindenki annyit adhatott, amennyire a szíve indította, ezzel is kifejezve Isten iránti tiszteletét és odaadását. Azonban a legérdekesebb dolog ezután következett: miután összegyűjtötték az adományokat, szinte pontosan annyi és olyan alapanyag gyűlt össze, amennyire szükség volt. Így Isten szimbolikus ószövetségi lakhelye szabad adományokból épült fel és semmilyen alapanyagban vagy kellékben nem szenvedett hiányt.
Ezt nagyjából ahhoz lehetne hasonlítani, hogy mondjuk van egy evangélizációs kampány, amelyet valahonnan finanszírozni kell egy adott gyülekezet tagjainak, mert máshonnan nem számíthatnak a szervezők anyagi segítségre. Tegyük fel, hogy ez az összeg, mivel országos kampányról van szó, ötmillió forint. Annak rendje és módja szerint ki is hirdetik a gyülekezetben és külön gyűjtenek erre a célra. Az adakozás eredménye megdöbbentő: ötmillió és tíz forint – se több, se kevesebb. Nagyjából ehhez lehet hasonlítani a Szent Sátor céljaira történő adakozást. Annyi gyűlt össze pontosan, amennyire szükség volt. A Sátor értéke a benne lévő nemesfém eszközök miatt ráadásul tíz- vagy inkább százmilliós nagyságrendű lehetett. Ez az ószövetségi gyűjtés is mintául szolgál sokunknak, hogy hittel vágjunk bele azokba a feladatokba, amiket Isten jelölt ki a számunkra.
Amikor Mózes másodszor lejött a hegyről a kőtáblákkal, mindenéből sugárzott Isten dicsősége, az arca pedig olyan fényes volt, hogy kénytelen volt egy lepellel letakarni, amikor az emberekkel beszélt. Képzeljük csak el, hogy egy olyan emberrel beszélünk, akinek az arca egy fényforrás és nem tudunk ránézni, mert elvakít. Pedig ez egy hozzánk hasonló emberrel történt meg néhány ezer éve. Ez a leírás teljes mértékben összevág azzal, amit János apostol elbeszél Jézusról, amikor meglátja Őt a Jelenések Könyve elején: az arcáról azt írja, hogy fénylett, mint a nap a maga erejében. Mózes és Jézus máshol is megjelennek ebben a fényben, mégpedig a megdicsőülés hegyén. Az evangéliumok tanúsága szerint az is olyan fényjelenséggel járt, amit nehéz lenne leírni, a szemtanúk minden ilyen e
setet csak a nap fényéhez és energiájához tudtak hasonlítani. Bár a próféták álmukban többször láttak ehhez hasonló fényes sugárzást Isten trónja körül, itt nem látomásról és álomról volt szó: az emberek fényes nappal látták maguk között Isten dicsőségének a hordozóját járni-kelni.
A mai evangéliumi szakaszban elhangzik egy olyan mondat, ami talán az egyik legnagyobb hatású tévtanításhoz vezetett az egyházban. Ezt a mondatot az izraeliták kiabálják Pilátusnak és így hangzik: “Vállaljuk a felelősséget a haláláért a leszármazottainkkal együtt“. Ez lett az alapja annak a teológiai irányzatnak, ami Izrael végleges elvetését tanította és tanítja ma is, azzal megtetézve, hogy ma a kiválasztott nép Izrael helyett az Eklézsia, azaz az egyház vagyis a kihívottak közössége. Ennek a tanításnak – ha a Biblia egészét nézzük – semmilyen valóságalapja nincs. Pál apostol terjedelmesen ír arról, hogy Isten elhívásai megbánhatatlanok, Izrael kiválasztottsága nem változott és az Úr az elkövetkezendő üdvtörténeti korokban speciálisan fog bánni a zsidósággal. Figyelmeztet minden pogány hátterű hívőt, hogy ők a szelíd olajfába (értsük ezalatt Izraelt) lettek beoltva, ezért ne gondolják, hogy ők nagyobbak vagy különbek mint akiket Isten eredetileg kiválasztott. Az Újszövetség egészéből az derül ki, hogy Izrael különös figyelmet kap Istentől és minden nemzetet és országot aszerint fognak megítélni, ahogy Izraelhez viszonyult. Ezért az antiszemitizmus rendkívül veszélyes és oktalan dolog – egyenesen az Úr haragját vívja ki ezzel az, aki magáévá teszi a zsidó emberek gyűlöletét. Viszont Isten azt is kijelentette, hogy aki Ábrahám magját áldja, az áldott lesz – ezért fontos, hogy mi is megkülönböztetett figyelemmel kezeljük a kiválasztott népet, akit Isten egyáltalán nem vetett el, hanem általuk adott lehetőséget a pogány hátterű embereknek a föld minden pontján az örök életre.