A 19. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 
Miután József a királyi testőrség parancsnokához kerül rabszolgaként, azt olvassuk róla, hogy mindenben sikeres volt, olyannyira, hogy Potifárnak csak azzal kellett foglalkoznia, hogy mit egyen. Miután börtönbe kerül, szintén kiemelkedően sikeres lesz. De a ráadás csak ezután következik — miután helytállt rabszolgaként, majd a börtönben, és kipróbált jellemre tett szert, ő válik az egyiptomi birodalom második legfontosabb emberévé, ami mindenféle titulusokkal és mesés gazdagsággal járt abban az időben.

Ha ma Magyarországon írnánk József történetét, mondhatnánk azt, hogy egy csapásra lett milliárdos egyszerű héber rabszolgából. Igazi sikertörténet az övé, nem? Miután Egyiptom kormányzója lett, biztosan. De előtte ne felejtsük el, hogy rabszolga volt, utána pedig teljesen igazságtalanul börtönbe kerül — és ezek hosszú éveket tettek ki József életében. De ő semmi mást nem tett, minthogy az atyai tanításhoz híven megőrizte magát tisztán és igaznak és megmaradt istenfélelemben — úgy ahogy otthon tanulta, még ha ez óriási hátrányt is jelentett számára.

Mi lenne, ha nem pontosan ilyen, de ehhez hasonló történet lenne a miénk is? Mondjuk halmozottan hátrányos helyzetű családból származnánk és segédmunkásként kellene elkezdenünk az életünket? Mert ne felejtsük, József nem kora Harvard és a Yale egyetemére járt. Viszont miután elkezdünk dolgozni, látjuk azt, hogy sikeresek vagyunk és bármibe kezdünk attól gyarapszik a vagyonunk. Kinek tulajdonítanánk ezt a sikert? Azt mondanánk, hogy ez jár nekünk, mert keményen dolgoztunk? Vagy a képességeinket, a szerencsét — és ahogyan az ma nagyon divatos — , a velünk együtt dolgozókat jelölnénk meg sikerünk forrásának? (Persze ezzel nincs semmi probléma önmagában.) Ha József idejében létezett volna mondjuk néhány világi sajtóorgánum, mint például a HVG vagy a Napi Gazdaság, hogyan írt volna erről a héber fiatalemberről? Hogyan szólna egy összeállítás Józsefről, aki sikert-sikerre halmozva állt fel a birodalom második fokára? Nem tudom, mennyi szó esne ebben az összeállításban Istenről, de szerintem nem sok, bár minden bizonnyal megtennék őt az év emberének. Most közelítsük meg az egészet a Szentírás szemszögéből és nézzük meg a saját élettörténetünket, kiváltképpen, ha már értünk el sikereket.

A Biblia nyelvén szólva beszélünk azokról és a szívünkben valóban elismerjük, hogy minden siker forrása az Örökkévaló Isten? Mert ha hisszük, hogy minden teremtményének Ő ad életet, leheletet és mindent — kiváltképpen nekünk, a fiainak — , akkor lényeges, hogy mi is tudjunk úgy tekinteni a sikereinkre, hogy az Örökkévaló volt velünk, csakúgy mint Józseffel és mindenben megáldott minket.

Volt József életében még egy tényező: minden feladatát nem csak teljesítette, hanem kiemelkedően látta el. Bár mi nem a törvény alatt élünk, mégis az ószövetségi minták, szokások és parancsolatok keretet adhatnak az életünknek. Például a negyedik parancsolatra mindenki a Sabbat-, azaz a pihenés parancsolataként gondol, holott az úgy kezdődik, hogy hat napon át munkálkodj és végezd minden dolgodat — tehát ez a parancs a munkáról ugyanúgy szól.

Ma az egyházban az Ige félreértelmezése miatt sok szuperszellemi karizmatikus és pünkösdi atyánkfia rengeteg vallásos pótcselekvést végez, ahelyett hogy szorgalmasan dolgozna és fejlődne az élete anyagilag is. Én magam is beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, hogy ha elvégzek plusz egy szolgálatot, azért jobban megáld majd az Úr és nekem akkor nagyon jó lesz. De nem lett jobb — egy bankban dolgoztam és frusztrált voltam amiatt, hogy nem tudok egyről a kettőre jutni — az albérletemet éppen ki tudtam fizetni és a minimális megélhetésre volt elegendő pénzem, de afölött fejlődni egyáltalán nem lehetett.

Azután Isten fokozatosan rávezetett, hogy a hét öt napján különféle szolgálatokat vállalni — ami már a hétköznapi életem rovására ment — , nem az Ő ötlete volt. Így hát szépen lassan elkezdtem megérteni, hogy Isten valóban azt akarja, hogy hat napon át dolgozzunk — vagy már ebben az új fogyasztói társadalmi rendszerben öt napon át – , és utána különítsünk el az időnkből neki, amit valóban az Úrra szánunk. Ez a megvilágosodás minden tekintetben jónak és áldásosnak bizonyult és végül az Úr valóban megáldott ebbéli döntésemben. A kapcsolatom nem szakadt meg Istennel, sőt… egyúttal megértettem, hogy a növekedés nem csak szellemi értelemben fontos az életünkben, egyszerűen úgy vagyunk teremtve, hogy gyarapodjunk, sokasodjunk és töltsük be a földet. Ez mindannyiunk előtt egy olyan lehetőség, amivel vagy élünk vagy nem — a döntés a miénk.