Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150219k.mp3
(Zsid 6,1-20; Ez 10,1-11,25; Zsolt 105,16-36; Péld 27,1-2)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150219.mp3
(Zsid 6,1-20; Ez 10,1-11,25; Zsolt 105,16-36; Péld 27,1-2)
Az Újszövetség mai szakaszában figyelmeztetést és bátorítást olvashatunk a hitben meglankadt keresztényeknek címezve.
Akik elindultak a Jézusba, mint a Krisztusba vetett hit útján, azok átélték Isten érintését, amit itt négy pontban határoz meg a szerző:
- megvilágosodtak, vagyis ráébredtek arra, hogy mi az igazság
- részesedtek a Szent Szellemből, mint Isten mennyei adományából
- hallották Isten hozzájuk szóló kedves és bátorító szavait
- átélték az eljövendő világ erejét, ami a feltámadás ereje, azé az isteni életé, amely nagyobb a halálnál, sőt el is képes nyelni azt.
Az ilyen emberek számára három lehetőség van:
- vagy stagnálnak a hitükben és megmaradnak a hitben éretlenek szintjén
- folyamatosan növekednek és kiteljesednek a hitben
- lassan és fokozatosan visszacsúsznak még onnan is, ahova már egyszer eljutottak.
Ennek a visszacsúszásnak a végállomása lehet akár az is, hogy eljutnak a teljes tagadásig és elvetik Jézust, mint Messiást. Ebből az állapotból már nincs megújulás, hiszen azokkal értettek egyet, akik Jézust, mint istenkáromlót kivégeztették, mert nem hitték el, hogy ő a megígért megváltó. Még a pogány közegből érkező keresztényeket is fenyegette az a veszély, hogy a judaizáló befolyás hatására körülmetélkedjenek és a kegyelemtől elszakadjanak. Pál ezért írt dörgedelmes levelet a galatáknak, figyelmeztetve őket, hogy Krisztus nem használ nekik semmit, ha megtagadva az új szövetséget, átlépnek a másikba, a régibe. Ha pedig a pogányok ki voltak téve ilyen kísértésnek, mennyivel inkább a zsidók, akik ősi és bevett vallásuktól szakadtak el azért, hogy Krisztus követői legyenek. Ha azonban igaz az, hogy Jézus valóban a megígért Messiás, akkor az új szövetséghez kell ragaszkodni, az új Mózes szavaihoz, akikről a korábbi fejezetek kimutatták, hogy nagyobb és tekintélyesebb, mint Mózes és az angyalok rendelésére kapott ószövetségi törvény. Ha Jézus nem volna a Messiás, akkor még nincs új szövetség sem, akkor csak a régi adhatna reményt az Istennel való életre. De akkor azoknak volt igazuk, akik Jézust kigúnyolva keresztre feszítették, hiszen pontosan ezt érdemelte, ha nem ő a messiás. Aki az ószövetség alatt él, mert még nem kapott kijelentést az újról és annak szerzőjéről, Jézusról a Krisztusról, annak van lehetősége a megújulásra, de aki megismerte az Urat, majd visszacsúszott abba az állapotba, mintha semmi sem történt volna vele, az olyan, mint aki a pusztából visszafordult és újra Egyiptomba ment, hogy ott legyen rabszolga. Hogyan szabadulhat meg másodszor?
A figyelmeztetés nem azt jelenti, hogy a levél olvasói már menthetetlenek volnának – siet leszögezni a szerző -, csak azt, hogy a folyamatos hitbeli visszacsúszás végén reménytelenül elveszett állapot vár az emberre.
Itt nem arról van szó, hogy valaki gyengének bizonyult a világ vagy a test csábításaival szemben, és az életvitele nem felel meg a keresztény elvárásoknak, hanem arról, hogy Jézus személyével kapcsolatban adta fel korábbi meggyőződését, és már úgy hiszi, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy a megváltás nem történt meg. A levél címzettjei közül néhányan már ezen a veszélyes lejtőn voltak, ezért a kemény figyelmeztetés.
A többség azonban inkább csak stagnált, megrekedt. A szerző ezért arra emlékezteti őket: olyanok vagytok, mint akiknek újból ki kellene járniuk az elemi iskolát, bár ami az eltelt időt illeti az egyetemet is elvégezhettétek volna, sőt akadémiai tagok is lehetnétek.
A levél hat alapvető keresztény tanításról tesz említést:
- a holt (terméketlen, gyümölcstelen) cselekedetekből való megtérés
- hit az igaz Istenben és a Messiásban
- a keresztségek
- a kézrátétel
- a halottak feltámadása és
- az örök ítélet.
A keresztségek többes száma két dolgot jelöl: egyrészt a vízbe másrészt a Szellembe való bemerülést, de utal arra is, hogy az ószövetségi tisztulási rítusoknak is megvan a keresztény megfelelője. Így például olvasunk az Ige fürdőjéről, a Szent Szellemben való megmosásról, vagy a Jézus vérével való meghintésről.
A kézrátétel is két célt szolgált, egyrészt Isten erejének a közlését hívő és hívő között, másrészt a munkába és szolgálatba állítást.
A szerző ezután Ábrahám példájával buzdítja a meglankadtakat a kitartó hitre és az ígéretek beteljesedésének várására. Ábrahám maga is türelmesen és kitartóan várt az örökösre 25 évig, és végül elnyerte nem csak az evilági, hanem az örök életre vonatkozó ígéreteket is. Ezek nem csak rá, hanem a magjára, a Krisztusra is vonatkoztak. Isten pedig esküvel erősítette meg az áldás ígéretét (bizonnyal megáldván megáldalak), hogy Ábrahám és Krisztus minden utódjának minden kétségét eloszlassa afelől, hogy ez az áldás visszavonható vagy megbánható-e. A hívők reménysége tehát bizonyos, mert esküvel megpecsételt ígéreteken nyugszik. De nem erre a földi világra vonatkozik, hanem az új égre és földre, nem a földi Jeruzsálemre, hanem a mennyeire, nem a szentélyen kívüli oltárra, hanem a szentek szentjében található fedélre, ami az engesztelés fedele és a kegyelem trónja. Ez a mennyei reménység ad a lelkünknek erős tartást, hogy a világ viharai és hullámai közepette is mozdíthatatlanok maradhassunk.
Az Ószövetség mai részében az isteni dicsőség elhagyja Jeruzsálemet, ami ezzel üres város lesz és tűz általi pusztulásra van ítélve.
Miután az Úr a prófétát egy szellemi utazásban elragadta Jeruzsálembe, és megmutatta paptársai romlottságát és bűneit, Ezékiel látta a büntetést végrehajtó angyalokat is. Az öldöklés képeit a mai részben a tűzvész képei követik, melyek kiinduló pontja az a parázs, amely Isten trónjából származik. Ez a tűz Isten élete, amely a szentség, a szeretet, de a megtisztítás, a megemésztés és az ítélet tüze is. Isten szeretetének a másik arca a harag, amely az igazságtalanság, a kegyetlenség, az ember ember ellen elkövetett bűnei miatt lángol fel. Az ítélet végrehajtásakor Isten dicsősége (a „sekina”) ugyanúgy betöltötte a szentélyt, mint a felszentelésekor, annak jeleként, hogy Isten az ítélet gyakorlásakor is megdicsőül és igaznak bizonyul. Ezékiel könyvében visszatérő refrén, hogy az ítélet tudatja Izrael fiaival és a pogányokkal is, hogy az Örökkévaló az egyetlen igaz Isten: „akkor majd megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló (JHVH)”
A „sekinah” a SaKeN (ülni, lakni) és a RUaH (szél, szellem) szavak összevonásából képzett mesterséges szó, amely ebben a formában ugyanúgy nem fordul elő a Bibliában, mint a „szentháromság”. Isten látható és tapasztalható jelenlétének a leírására használjuk, melynek számos formája szerepel a Bibliában: tűz- vagy felhőoszlop, fényes köd, szélvihar, dicsfény vagy – éppen az itt is szereplő – trónszekér.
Júda fiai elképzelhetetlennek tartották, hogy Isten elhagyja a városát és a Neki emelt szentélyt. Ez a vallásos vakhit akadályozta meg őket abban, hogy higgyenek az olyan prófétáknak, mint Jeremiás vagy Ezékiel. A próféta azonban már hat évvel az események előtt látta, hogy Izrael Istene elhagyja a szentélyt és a várost, és arra haragjának tüzét veti. Ezzel a város és a templom üressé vált, elveszítette létezésének okát. Jézus ugyanezt mondta utolsó nyilvános beszédében a második szentély pusztulása előtt 40 évvel: „üresen hagyatik néktek a ti házatok, amíg azt nem mondjátok: áldott, aki jő az Úr nevében.” További párhuzam, hogy Jézus ugyanúgy az Olajfák-hegyéről vitetett fel a mennybe, ahogyan Isten dicsősége, a sekina, elhagyva a várost, az Olajfák-hegyén állt meg.
Ezékiel még egy ítélő látomást kap. Miután végzett a szentéllyel az isteni dicsőséget hordozó trónszekér megáll a templom keleti bejáratánál, és a látomás a világi vezetők ellen fordul, kettőt név szerint is megemlítve. Az egyik a napimádók között is feltűnt már, és testvére annak a Hannáni hamis prófétának, aki összetörte a Jeremiás nyakában levő fa igát. A másik a látomás alatt meg is hal. A két férfi a látomás szerint az istentelenség két fő forrása Júdában, talán ők voltak azok, akik rávették a bizonytalankodó Sedékiás királyt, hogy lázadjon fel a babiloniak ellen, vagy hogy vonja vissza az adósságok elengedését. Ők úgy gondolták, hogy Jeruzsálem lesz az ő húsos fazekuk, és még a gyilkosságoktól sem riadtak vissza, hogy minél nagyobb vagyont harácsoljanak össze maguknak. Az Úr azonban prófétál ellenük Ezékiel szájával és azt mondja nekik: azok a „hús”, vagyis azok jártak jól a városban, akiket eltettetek láb alól, mert rátok szörnyűbb sors vár.
Ezután az Úr újabb vérfagyasztó dolgot tár fel a próféta előtt. Testvéreitek, akik Jeruzsálemben maradtak, nem gyászolnak titeket és nem várnak benneteket vissza, hanem titokban azon örülnek, hogy most nekik több jutott, és az is az övék lehet, ami eddig a tiétek volt.
Az Úr azonban azt mondja: akik fogságba mentek, éppen azok nem maradnak szentély nélkül, mert én magam leszek számukra a szentély arra az időre, amíg a fogságuk tart. Ez a kijelentés alapozta meg a mai zsinagógai istentiszteletet, amelyből a keresztény istentiszteleti forma is kinőtt. Isten az imaházban van jelen, amíg nincs Jeruzsálemben szentély, és ő maga a szentély azok számára, akik hisznek benne.
Isten a fogságba elvittek közül neveli ki majd azokat, akiket visszavisz az ígéret földjére, és akik majd részesei lesznek az új szövetségnek. Itt két párhuzam is adódik Jeremiással.
Az egyik a „jó fügék, rossz fügék” látomás, melyben Jeremiás éppen azt mutatta meg, hogy nem azok jártak rosszul, akiket fogságba vittek, hanem azok, akik Jeruzsálemben maradhattak.
A másik az új szövetségről szóló jeremiási prófécia. Ott Isten azt ígérte, hogy a törvényét nem kőtáblákra, hanem a szívekbe írja. Itt azt ígéri, hogy elveszi a kő szívet és új szívet és új szellemet ad majd népének.
Ezzel véget ér a próféta szellemi utazása Jeruzsálembe, és ő hűségesen át is ad mindent azoknak, akik Babilonban, Tel-Avivban a háza előtt ülnek.
A Példabeszédek mai két verse a szerénységről szól.
A 27. fejezet példabeszédei négy nagy kategóriára oszthatók, az első kettő a jellemről beszél, a harmadik nevelési elveket taglal, míg a negyedik a pásztoréletből vett képekkel operál.
A mai első bölcsesség arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövő nem az ember, hanem Isten kezében van. Az újszövetségben ennek két híres parafrázisát is megtaláljuk.
Az elsőt Jézus maga mondja a Hegyibeszédben, amikor az aggodalmaskodás ellen tanít – minden napnak megvan a maga baja, a holnap majd aggodalmaskodik maga felöl. Más szavakkal: nem tudjuk, mit hoz a jövő, nem érdemes lefagyni az aggodalmaskodás miatt, és halogatni a szükséges dolgokat azért, mert azt gondoljuk, hogy valami majd be fog következni. Legtöbbször ugyanis nem következik be, amitől félünk, és nem is az következik be, amire számítunk.
A második Jakab apostol intése: Ne mondjátok, hogy ezt és ezt fogjuk tenni, kalmárkodunk és nyereségre teszünk szert. Hanem mondjátok azt: ha az Úr is akarja és élünk. A holnappal való dicsekvés ugyanis gonosz dolog.
A második példabeszédnek a héber szöveg alapján két olvasata is van.
Az elsőnek nagyjából az az értelme, hogy az öndicséret mindig „büdös”. A második olvasat azonban így szól: ha nincs idegen, aki dicsérjen – akkor dicsérd magad! A magyar megfelelője ennek az lehetne: a jó bornak is kell cégér.