Az 50. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 
A tegnapi részből tudjuk, hogy Jézus családjának az a hír jutott a fülébe, hogy Jézusnak elment az esze, legalábbis ezt híresztelték róla. Szokatlan dolgokat csinált: démonokat űzött úgy ahogyan korábban senki, ezért a családtagok azt gondolták, hogy mentális probléma van az Úrral. Mindez a tegnapi részben történt, ma pedig megérkeznek Jézushoz. Ők maguk nem is mennek be hozzá, hanem beküldenek valakit, és megüzenik neki, hogy eljöttek érte, valószínűleg azért, hogy hazavigyék. Azonban mivel Jézus ismerte a gondolataikat, tudta, hogy miért és milyen indulattal jöttek, ezt a választ adta a küldöttnek: „Itt vannak a testvéreim és az anyám, mert azok az igazi testvéreim és anyám, akik megteszik, amit Isten akar!”

Sajnos ezt a mondatot az elmúlt évtizedek, illetve évszázadok során számos közösség és szekta használta arra, hogy elszakítsa a gyerekeket a szüleiktől, a testvért a testvértől azért, hogy a családi kötelékeket megbontsa és kihasználja a maga javára. Arra hivatkoztak, hogy Jézus sem a természetes, hanem a szellemi családját hívta családnak – azokat, akik az Atya akaratát cselekszik.

Nekünk, még ha nem is élünk ezzel a mondattal vissza, de érdemes rajta elgondolkodnunk. Mit jelent pontosan az, hogy a hittestvéreink jelentik egyúttal a családunkat? Ideális esetben ugye az ember a családjával tölti a legtöbb időt: együtt kelünk, együtt fekszünk a családtagjainkkal – szoros életközösséget alkotunk velük. Jézus erre a szintre emelte a tanítványokat. A földi szolgálata során rengeteg időt töltöttek együtt, már-már életközösséget alkottak.

Ennél még szorosabb, valóban családias életközösség valósult meg a legősibb azaz a jeruzsálemi gyülekezetben a Szent Szellem kiáradása után, ahol a tanítványoknak szíve-lelke egy volt. Minden vagyonukat betették a közösbe és teljes harmóniában, az Úr vezetése alatt, az Újszövetség szellemiségét megélve, szeretetben éltek együtt. Miután Jakab apostolt lefejezték és a jeruzsálemi gyülekezet szétszóródott, ilyen szoros életközösségről már nem olvasunk sem Izraelben, sem a pogányok lakta területeken. A gyülekezetek tagjai családi házaknál találkoztak és tartottak istentiszteleteket.

Kérdés, hogy ma a XXI. században, a jelenvaló gonosz világban mennyire vagyunk szoros közösségben a testvéreinkkel? Milyen szinten éljük meg a családi életet a Krisztusban? Az igaz, hogy a kapcsolat erőssége és a kapcsolattartás gyakorisága kultúrától, helytől és egyéb feltételektől. Vannak például olyan keresztény közösségek, mint a mennoniták vagy az amis, ahol az összetartozást és a többiektől való elkülönülést még külső jelekkel (ruházat, technológia elutasí sa) is erősítik.

Mennyire van annak realitása, hogy valaki ilyen közösségben éljen ma Magyarországon, vagy akár olyan teljes életközösségben, amilyenben a jeruzsálemi keresztények éltek? Kaphat valaki ilyen vezetést Istentől vagy ez már mégis csak több a soknál? Előfordulhat az, hogy néhány tucat vagy száz hívő összefog és minden vagyonukat összeadják és így élnek tovább az Úrban?

Van Magyarországon is egy testvérközösség nevű gyülekezet – pontos információm nincsenek róluk, csak hallottam, hogy léteznek. Ők lényegesen szorosabb kapcsolatot ápolnak egymással, mint a klasszikus evangéliumi gyülekezetek tagjai. Többször van istentiszteletük egy héten és az egész életük középpontjában a hitélet van – persze amellett, hogy keményen dolgoznak.

Tagadhatatlan, hogy a közösségnek minden másnál nagyobb mértékű megtartó ereje van. A tanítványoknak az ősegyházban – csakúgy mint ma – , abban rejlett az erejük, hogy egységben voltak a hitben és a Szellemben. Az Újszövetség egyetlen parancsát, amit maga az Úr adott, lehetetlen magányos hívőként, egyedül gyakorolni. A parancs úgy szól, hogy szeressük egymást és arról ismerjék meg, hogy az Úr tanítványai vagyunk, hogy szeretjük egymást. Ha nincs másik ember, akit szerethetünk, akkor nem is tudjuk betölteni az Újszövetséget. Legalább ketten kellünk ahhoz, hogy megvalósuljon, amire Jézus parancsa vonatkozott.

Ennek alapján bátran kimondhatjuk, hogy egyedül képtelenség keresztény életet élni, a krisztusi lét alapja a közösség – mindenek előtt az Atyával, a Fiúval és a Szent Szellemmel. De legalább ilyen fontos a testvérekkel gyakorolt közösség is. A közösségben szentelődünk meg és válunk el a világtól. Persze nem remete módjára, hanem úgy ahogyan azt Jézus kérte az Atyától főpapi imájában. Nem azt kérte, hogy az Atya vegyen ki bennünket a világból, hanem hogy őrizzen meg bennünket a gonosztól. Nem egyes tanítványokról beszélt, hanem a többes szám harmadik személyben a tanítványok közösségét említette. Gyakoroljuk hát ezt a közösséget és egységet, amelyben az Úr gyönyörűségét leli!