A 31. RÉSZ KOMMENTÁRJA

Ma két vak ember kétségbeesett kiáltozásának lehetünk tanúi, akiknek a kitartása teljes gyógyuláshoz vezetett. Talán emlékeztek, Jézus máshol beszél a hamis bíróról és az özvegyről, akivel szemben igazságtalanságot követtek el és aki addig járt a hamis bíró nyakára, amíg az igazságot nem szolgáltatott neki.

Máshol két barát történetét olvassuk az evangéliumban: az egyik felkeltette a másikat éjnek évadján, a létező legalkalmatlanabb időpontban, mert vendége érkezett és ételre volt szüksége. Az első gondolata a felvert barátnak az volt, hogy elzavarja, mert már a gyerekeivel együtt aludt, de azután a tolakodása miatt mégis adott ennivalót barátjának. Ezekben a történetekben van egy közös vonás: a kitartás. Lukács evangéliumának az elején olvasunk Anna próféta asszonyról, aki éjjel és nappal könyörgött az Úrhoz minden áldott nap a templomban — kitartóan, szünet nélkül.

A Szentírásban van olyanra is példa, hogy egy válaszra éveket kellett várniuk azoknak, akik imádkoztak, de Isten, ha másért nem, a kitartásukért megadta nekik szívük kérését. A Messiás egy másik helyen azt mondja, hogy aki kitartóan, állhatatosan, folyamatosan kér, az mind kap; aki keres, az talál és a zörgetőnek megnyittatik. Ez egy olyan mentalitás, ami nem jön magától, amit mindnyájunknak meg kell tanulnunk, kiváltképpen a mai instant és “adjuramderögtön” világban. Ha tudjuk, hogy valami Isten akaratában van és jogos kérés, abban semmiképpen nem szabad megrestülnünk, hanem hálaadással és az Atyának kijáró tisztelettel kell kérnünk.

Pál apostol a leveleiben többször ír arról, hogy szüntelenül imádkozzunk, Jézus pedig megrökönyödik azon a Gecsemané kertjében, hogy a tanítványok nem voltak képesek kis időt sem virrasztani és imádkozni. Az Úr meg is jegyzi, hogy a lélek (illetve szellem) kész, de a test erőtlen. A tanítványok egyszerűen elálmosodtak és elnyomta őket a buzgóság — a szellemi dolgok nem voltak képesek fenntartani egyiküket sem. A Szent Szellem kitöltetését követően Pál apostol viszont már teljes elkötelezettségről és virrasztásokról ír leveleiben, amelyeknek az a lényege, hogy a tanítványok akár alvás helyett is Mennyei Atyánkat ostromolják kéréseikkel vagy rajongják Őt körbe hálaadással.

Mindebből a vakok kitartó kiáltozásától kezdve egészen az ellentmondást nem tűrő virrasztásokig bezárólag egy dolog világosan leszűrhető: az Úrnál rendkívüli jelentőséggel bír a kitartó, állhatatos, a válasz megérkezéséig nem tágító könyörgés.

Dániel próféta ennek a mintapéldája, aki 21 napon át imádkozott és böjtölt, hogy megértse az írásokat és bölcsességet nyerjen népe jövőjét illetően, miközben mind a maga mind pedig Izrael bűneit megvallotta Isten előtt. Nincs kétségem afelől, hogy Dániel tovább is folytatta volna az imát és a böjtöt, egészen addig, amíg nem érkezik válasz a mennyből.

Azért is emeltem ki Dániel példáját, mert ez azon kevés esetek közé tartozik a Szentírásban, amikor betekintést nyerünk a szellemvilágba, pontosabban láthatjuk, hogy Perzsia fejedelme akadályozta Gábriel arkangyal érkezését, akinek Mihály arkangyal érkezett segítségére. Emiatt kellett Dánielnek 21 napon át kitartania, de végül olyan választ kapott, ami nem csak Izrael népének jövőjét, hanem a világtörténelem összefüggéseit is segített megérteni Dánielnek és mindnyájunknak.

Ezért érdemes kitartónak lennünk a kéréseinket illetően Isten előtt, mert nála a tér és az idő más perspektívában van — a múlt, a jelen és a jövő egy örökké tartó létezésben ér össze az Atyánál, mint ahogy Mózesnek is kijelentette magát, a “VAGYOK” néven. Ennek a szónak a helyes fordítása inkább az lenne, hogy “voltam, aki leszek”, “vagyok, aki voltam”, “leszek, aki vagyok”, illetve a múlt, jelen és jövő idejű létigéknek valamennyi alakja — mert Isten nem más mint az Örökkévaló Teremtő, aki Úr az idő és a tér felett. Legyünk hát kitartóak a kérésinket illetően, mert nem tudjuk, hogy mikor érnek meg kalászaink és válnak valóra kéréseink.