AZ 25. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 

Jézus felment a szívéhez legközelebb álló három tanítvánnyal egy magas hegyre, ami valahol Észak-Izraelben van — sokak szerint közel ahhoz a galileai régióhoz, ahol Jézus szolgált. Amit akkor Péter, Jakab és János látott, az előzmény és példa nélkül áll a világtörténelemben: nem elég, hogy Isten emberi testben megjelent, nem elég hogy közöttünk gyógyított meg minden betegséget, bajt és problémát, ráadásként bemutatta dicsőségét is három kiválasztott barátjának.

Ma azt mondanánk, hogy minimum valamilyen ufó-jelenségnek lehettek szemtanúi a tanítványok, mert földöntúli energia kezdett koncentráltan megjelenni Jézus körül. Az arca fény- és energiaforrássá változott, amit az eset szemtanúi úgy tudtak leírni, hogy az “arca úgy ragyogott, mint a nap.” Nem ismerős ez valahonnan? Akik január óta követik a Napi Hangzó Bibliát, talán emlékeznek arra, hogy a Jelenések Könyve végén az új égen és az új földön, illetve Újjeruzsálemben már nem lesz nap, nem lesznek fényt adó égitestek, mert az Úr dicsősége fog fényforrásként szolgálni.

Az is a Jelenések Könyvében van, mégpedig az első és második fejezetekben, amikor János apostolnak megjelenik az Úr, az arca fénylik, mint a nap a maga erejében. Persze, ezt is olvastuk már ezerszer, de elgondolkodtunk rajta, magunk elé képzeltük azt, amit a három apostol, illetve János látott Patmosz szigetén? A Jelenések Könyve tanúsága szerint az új világban már nem lesz éjszaka és sötétség, mert Isten dicsősége folyamatosan beragyogja az új világot.

Szintén János apostol írja evangéliumában, hogy Jézus a világ világossága — erről neki nem csak átvitt értelemben volt élménye, hanem a szó szoros értelmében is: több ízben látta a saját szemeivel, hogy Jézusban olyan energia van, ami józan, emberi ésszel felfoghatatlan. Erről a Saulból lett Pál apostol is testközelből meggyőződhetett: a híres damaszkuszi úti találkozásnál olyan fényességet látott, ami meghaladta a nap ragyogását.

Azok, akik látták Isten dicsőségét ilyen formában megnyilvánulni, egyetlen kivétellel rettenetes halált haltak: Jakabot nyilvánosan lefejezték, Péter apostolt fejjel lefelé feszítették keresztre, Pál apostol szintén erőszakos halált halt, az ószövetségi próféták pedig válogatott halálnemekben távoztak erről a világról. János, a “szeretett” apostol volt az egyetlen, aki látta a saját szemével a dicsőséget és élemedett öregkorában hunyt el természetes halállal a korabeli feljegyzések szerint, bár az ő élete is az üldöztetésekről szólt.

Hogy miért volt ez, miért kellett ilyen szörnyű halállal halniuk azoknak, akik látták itt a földön a dicsőséget, nem tudjuk, csak találgatunk. Viszont ami nekünk maradt, az a hit és ahogy Pál apostol írja: elfelejteni mindazt, ami a hátunk mögött van és teljes erőnkkel a cél felé haladni, amíg el nem érjük a test megváltását és az örök életet. Közben szemeinket egy pillanatra se vegyük le Krisztusról, hanem Ő legyen és maradjon életünk értelme, aki minden áldozatot, erőfeszítést és szenvedést megér. Mert az ígérete szerint valami olyan vár bennünket a kitartásunkért cserébe, amit szem nem látott, fül nem halott, és az emberi szív képtelen elképzelni.