A 18. RÉSZ KOMMENTÁRJA

A mai rész tartalmából: József 17 éves, amikor élettörténetébe bekapcsolódunk, ekkor már ő Jákob kedvence, ami miatt a testvérei utálják és egy verembe dobják, de túléli és Egyiptomba kerül. Júdáról olvashatunk ezután és először kissé érthetetlen, miért van ez a nem túl dicsőséges epizód a Bibliában: először összebarátkozik a borzasztó bálványimádó kultuszt és orgiákat gyakorló kánaániakkal (ne felejtsük el, hogy jó erkölcsöt is megrontanak gonosz társaságok), majd elvesz egy szintén kánaánita nőt, akitől sorban születnek a fiai, akik gonoszak és egymás után halnak meg.

Az elsőszülött fiú felesége, Támár megözvegyül miután a férje, Ér meghal — örökös nélkül. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a legközelebbi rokon támasztott magot az özvegynek, de Ónán (tőle származik az “onanizálás” szavunk) úgy döntött, hogy nem termékenyíti meg Támárt — ezért Isten vele is végzett. Támár ezután kétségbeesett és a mai történetből tudjuk, hogy prostituáltnak álcázta magát, hogy Júdával együtt lehessen és teherbe essen, ami meg is történik. Amikor Júda megtudja, meg akarja őt égetni, de miután kiderül, hogy ő maga feküdt le vele, mond egy mondatot és ez az a mondat, ami miatt bekerült az egész sztori a Szentírásba: “Támár igazabb nálam, mert nem adtam feleségül a fiamhoz, Sélához.” Ezzel az egy mondattal Júda beírja magát az üdvtörténelembe, mert ez egyet jelent azzal, hogy megtér és belátja, hogy nem a menyén, azaz Támáron volt valamilyen átok, ami miatt meghaltak a fiai, hanem Ő volt igazságtalan, amikor nem engedte, hogy a harmadik fia is megpróbáljon örököst támasztani Támárnak. Júda ezután egyre inkább vezető szerepre tesz szert az Ószövetségben a testvérei között, olyannyira hogy maga a Messiás is már a Júda oroszlánja címet viseli a próféciákban.

A Mátéban szintén van egy olyan epizód, ami külsősként, azaz pogány hátterű hívőként talán nem tűnik fel annyira, azonban Izraelben óriási dolognak számított: ugyanis a mai részben Jézus egy vak és néma férfiból űz ki démont és azonnal azt kezdik mondogatni a zsidók körülötte, hogy csak nem ő az, a Dávidnak az a bizonyos Fia? Azaz csak nem Ő a Messiás? De miért kérdezik ezt? Azért, mert démonűzés létezett rabbinikus módszerekkel is Jézus előtt. Ennek a lényege az volt, hogy valamilyen formában azonosítani kellett a démont és ezt úgy tudták a rabbik megtenni, hogy megszólították, beszéltették és ennek utána kezdték kiűzni. Azonban volt egy típusú démon, amivel semmit nem tudtak kezdeni, ez pedig a néma démon vagy gonosz szellem volt. Ugyanis a néma szellemnek éppen az volt a lényege, hogy a beszédképességét az áldozatnak ellehetetlenítette. A rabbik meggyőződése volt ezért, hogy néma démont kizárólag a Messiás, azaz Dávid Fia lesz képes csak kiűzni. Ez tehát a környező sokaság számára, akik közül sokan jól ismerték a rabbinikus tanításokat, egyértelmű messiási jel volt.

Ebben a részben beszél Jézus még egy nagyon fontos dologról, mégpedig Jónás próféta jeléről — mert a farizeusok csodát kívántak tőle, de erre az válaszolta, hogy nem lesz más csoda, csak Jónás prófétáé — mint ahogy Jónás három nap és három éjjel volt egy hatalmas tengeri élőlény gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld gyomrában. De ez a jel két tanúbizonyságra állt meg. Ugyanis Jézus később tett valami olyat, ami az előképét adta a maga feltámadásának valaki egy olyan személlyel, aki szintén három napot és három éjszakát volt a föld gyomrában. De ki volt az? Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Jézus rengeteg szemtanú láttára adta meg Jónás jelét Lázár feltámasztásával és bebizonyította, hogy Úr a halál felett. Csakúgy mint ahogy az Atya bebizonyította Jézus feltámasztásával, hogy Úr a halál és minden bűn felett.