A 17. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 

Az Újszövetségben Jézus szombaton tépi le a kalászokat és eszi meg tanítványaival együtt a gabonaszemeket és gyógyítja meg a lebénult férfi karját. Nem izraelitaként olvasva kicsit furcsának tűnik, hogy miért van ennek akkora jelentősége, miért olyan fontos a szombat betartása és hol kezdődik az, ahol az ember mégis tehet valamit szombaton.

A negyedik parancsolat így szól: Hat napon át munkálkodj és végezd minden dolgod, viszont a hetedik nap Sabbat, az Úrnak a te Istenednek, azon ne végezz semmilyen munkát. Ezt a parancsolatot a zsidók a babiloni fogságra vitelig nem nagyon vették komolyan, számos próféta írásaiban találhatjuk meg, hogyan intik Izrael népét, hogy tartsák meg a szombatot, mert ha nem, Isten ítélete fog rájuk következni.

A babiloni fogságból való visszatérést követően azonban a helyzet változott: olyan kultusza alakult ki a Sabbat megtartásának, hogy az már a józan emberi normákat is túllépte. A farizeusok és más szekták is kezdték minden fölé emelni a szombat jelentőségét és ha bárki valami olyat csinált, ami nem illeszkedett az általuk megengedhetőnek vált szombat napi tettekbe, azt azonnal elkezdték vádolni mégpedig halálos bűntett elkövetésével.

De Jézus szembement a vallási vezetők kultuszával és az írásokból idézve cáfolta a farizeusok merev sabbat-megtartó nézeteit. Pont Dávidot hozza fel itt példának, aki szintén valami olyat tett, amit a törvény szerint nem szabadott volna szombaton — de Isten ezért nem sújtotta őt halálos ítélettel. Mégpedig azért nem, mert Dávid szívből szerette az Urat és az évek alatt megismerte Őt. Meglátta Isten személyiségének a lényegét és azt is, hogy az Úr még a törvényt is szeretetből adta, azért, hogy legyen egy keretrendszer az izraeliták számára, amin nem léphetnek túl. A törvény nem a szelíd, alázatos szívű és Istent a rajongásig szerető emberekért született, hanem azokért akik a határvonalon mozogtak és a törvényszegéshez álltak közel, azaz olyan dolgokhoz, amikkel Isten már nem vállalt közösséget. Azaz volt a törvénynek szellemisége és betűje.

A farizeusok Jézus korában a törvény betűjéhez ragaszkodtak, Jézus pedig a törvény szellemiségéhez. A farizeusok halálos bűnnek látták azt, hogy Jézus és a tanítványai kalászokat tépnek szombaton és azt is, hogy Jézus meggyógyított egy lebénult kezű embert. Jézus azonban, mint a törvény szerzője, tudta hogy ezek a dolgok nem ellenkeznek a törvény szellemiségével, amely az emberért adatott.

Mert ahogyan az egy másik helyen is áll a Szentírásban: nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért. Azaz, ha valaki éhes és az alapvető szükségleteit be akarja tölteni, azt megteheti szombaton. Még inkább, ha valakinek van lehetősége arra, hogy meggyógyítson valakit szombaton, azt még inkább megteheti. Jézus ezzel üzent minden korszak vallási fanatikusainak, akik a betűhöz ragaszkodnak, de a betű alkotójának igazi mondanivalóját nem értik szellemi vakságukból kifolyóan. Viszont van kiút és gyógyír, aki nem más mint Jézus Krisztus, aki képes megnyitni mindenki szellemi szemeit.