A 9. RÉSZ KOMMENTÁRJA

 
Ábrahám ma megint füllentésbe keveredik, mert félti mind Sára mind pedig a maga életét. De Isten másodszor is bizonyítja, hogy ha Ő van valakivel, akkor nem kell félnie. Abimélek ugyanazt tette mint a fáraó: magához hívatta, jól leteremtette, majd elhalmozta ajándékokkal. Azután megszületik Izsák és Ábrahám — bár nem szívesen — , de elküldi Izmaelt Hágárral együtt. Abimélek rájön arra, hogy Ábrahámmal fontos jóban lenni, mert ő Isten embere és szövetséget is kötnek az eskü kútjánál, azaz Beérsevánál, amely a mai napig ezt a nevet viseli.

Ábrahám ezután átmegy élete legnagyobb próbatételén és minden valószínűség szerint ez az esemény változtatja meg őt teljesen: Isten a legdrágábbat, a fiát kéri tőle, mégpedig áldozatként. Ábrahám pedig engedelmeskedik és elhiszi, hogy Isten képes akár feltámasztani a fiát — ez az a pont, ami nemcsak Ábrahám életében, hanem a mi életünkben is mindent meghatározott. Ábrahám ugyanis nem habozott a legdrágábbat odaadni Istenért, erre Isten nem habozott a legdrágábbat odaadni az emberért: szintén a saját Fiát. Tette ezt azzal a különbséggel, hogy Izsáknak nem kellett meghalnia áldozat gyanánt Mórijjá hegyén, viszont Jézus Krisztusnak rettenetes és véres kínhalált kellett elszenvednie áldozatként. Ábrahám hitt abban, hogy Isten feltámaszthatja Izsákot, de erre akkor nem volt szükség. Közel kétezer évvel később viszont nagyon is szükség volt Isten feltámasztó erejére, amikor a Krisztust hozta vissza az életbe. Ezért is írja több helyen az Újszövetség, hogy mi az Ábrahám hitéből valók vagyunk és Ábrahám valódi örökösei, hit-fiai vagyunk, mert az Atyának ugyanabban a feltámasztó erejében hiszünk, mint Ábrahám.

Amiről pedig Jézus beszél az Újszövetségben, az korszakalkotó fontosságú: ez nem más, mint az hogy mindenkit a gyümölcseiről, azaz a tetteinek eredménye alapján lehet megítélni. A fa példázatát említi, mondván hogy a tövises bokor sem terem szőlőt és a bogáncs sem terem fügét. Kitér arra is, hogy az Úr nevében sokak démonokat űznek, csodákat tesznek vagy gyógyítanak, Jézus mégis azt fogja mondani nekik, hogy nem ismeri őket. Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy az ajándék attól még az emberen marad, még akkor is, ha a jelleme nem változik meg és valójában szívből sosem tér meg és nem fordul Istenhez. Saul király például az Ószövetségben egy kisebbrendűségi komplexustól és később súlyos depressziótól szenvedő ember volt, mégis rá tudott szállni Isten Szellem, olyannyira, hogy az emberek egymástól kérdezték, hogy Saul is a próféták között van? Viszont jellemgyenge és paranoid lélekkel bírt, ami rá is nyomta bélyegét uralkodása évtizedeire.

Ha adakozni szeretnél a NAPI HANGZÓ BIBLIA javára, kattints ide.

De a XX. századi pünkösdi-karizmatikus mozgalmaiból is említhetünk olyan példákat, akik már rég nem voltak ténylegesen krisztusi emberek, viszont a gyógyító vagy prófétai ajándék még mindig működött az életükben. Szerintem Iskáriótes Júdást is követték csodák és jelek a szolgálata folyamán, mégis ő volt az, aki elárulta a Messiást. Egy dél-amerikai pásztor mondta ezzel kapcsolatban, hogy a keresztényeknek két lábon kell állniuk: egyik láb az Ige ismerete és a jellem. A másik láb a Szellem ajándékai és rajtunk megnyilvánuló tettei. Aztán hozzátette, hogy azért lát annyi sánta keresztényt és gyülekezetet az egyházban, mert vagy az egyik vagy a másik lábuk erősebb aránytalanul. Jézus tehát arra hívja fel a figyelmet itt, hogy vigyázzunk: ne “szálljunk” el a természetfeletti megnyilvánulások irányába, miközben ugyanolyan romlottak vagyunk mint megtérésünk előtt — csakúgy mint Iskáriótes Júdás.