Isten mennyei trónja leírhatatlanul gyönyörű – 2015.03.30.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150330k.mp3
(Jel 4,1-11; Abd 1,1-21; Zsolt 132, 1-18; Péld 29,24-25)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150330.mp3
(Jel 4,1-11; Abd 1,1-21; Zsolt 132, 1-18; Péld 29,24-25)

Az Újszövetség mai szakaszában János szemein keresztül egy pillantást vethetünk Isten, az Atya mennyei trónjára.

201503301

Miután a hét gyülekezetnek szóló üzenetet János átvette és továbbadta, Jézus hangja a földről a mennybe invitálja, hogy megmutassa azokat a dolgokat, amelyek a jövőben meg kell történjenek. Ezek nem eleve elrendelt dolgok, hanem a logikus végkifejletei az emberi történelemnek. Azok az emberek, akik elutasították Isten megoldását a bűn és a kárhozat problémájára, szükségszerűen futnak a hamis Messiás, az Antikrisztus karjába, aki nagyon is evilági országot akar létrehozni. Az ide vezető események és maga az Antikrisztus kora lesz a témája a következő fejezeteknek, melyeket a látnok a mennyből szemlél. Miután a Szent Szellem a mennybe ragadta, az első dolog, amit meglát, az Isten trónja. Négy drágakő csillogásához hasonlítja a látványt: fehér fényű gyémánt, vörös színű rubint és égszínkék smaragd, valamint egy szivárvány alkotják a színkavalkádot.

Ezután a látnok a trón körüli dolgokra figyel fel. 24 trón, 24 mennyei presbiter, papi ruhákban, fejükön a győzelem aranykoszorújával. A trón előtt a Szent Szellemet szimbolizáló hét láng, amely a menórához hasonlít, csak itt nincs hozzá hétágú lámpatartó. A trón előtt kristálytenger látszott, magából a trónból pedig hangok törtek elő. A trón körül négy trónangyal volt látható, amelyek olyanok voltak, mint azok a kerubok, amelyeket Ezékiel látott a babiloni látomásaiban (1;10), de hat szárnyuk volt és úgy viselkedtek, mint azok a Szeráfok, akiket Ézsaiás látott, amikor Istentől az elhívását kapta (6). A trónangyalok úgy helyezkedtek el, mint Salamon templomában: két kerub a frigyládán, és másik két kerub körülöttük (1Kir6,23).

A kerubok hirdették Isten szentségét és nevei közül kettőt: a mindenhatót és a négybetűs Istennevet, a JHVH-t. Ez a név a héber „volt”, „van” és „lesz” igék összevonásából keletkezett, amit a Jelenések könyve következetesen úgy ért majd: Jézus örökké „volt”, megtestesült, köztünk járt, meghalt és feltámadt, ezért „van” és vissza fog térni dicsőségben, vagyis „lesz”.

A trónangyalok énekére leborulnak a vének és imádják az Istent, egész pontosan az Alkotót az Istenben.

A mennyei presbiterek 24-en vannak, mert a két nép, akik a földön egy ideig külön úton járnak, Izrael népe és a pogányok eklézsiája a mennyben egy lesz. Ez nem azt jelenti, hogy a 12 patriarcha és a 12 apostol veszik körül a trónt, hanem azt, hogy ez a mennyei testület a teljes mennyei népet reprezentálja. A vének körben ülnek, mindegyik arccal Isten trónja felé néz, egymással mellérendelt viszonyban vannak, és nem alkotnak piramisszerű hierarchiát. Mindannyian a győztesen megharcolt hit koszorúját (sztefanosz) viselik, szemben a hatalmat kifejező koronával (diadém).

Az Ószövetség mai részében Abdiás próféta ítélete hangzik el Edom, és vele a bukott és bűneiben élő emberiséggel szemben.

Abdiásról nem sokat tudunk, az üzenetéből az derül ki, hogy Jeruzsálem valamelyik ostroma után prófétál, amikor az edomiták gyűlöletüktől hajtva rátörtek az elpusztult városra és kifosztották a kifosztottakat. A babiloniak után „mezgeréltek” a védekezésre képtelen Júda városaiban, ezért pusztulásuk is olyan lesz, mint amikor a szőlőn nem marad egyetlen szem sem. A próféciának ez a része nagyon sok hasonlóságot mutat azzal, amit Jeremiás mond Edomról könyvének 49. fejezetében. Így jogosan feltételezhetjük, hogy Jeremiás és Abdiás kortársak voltak és részben ugyanazt az üzenetet hirdették. Ez nem szokatlan az ószövetségi prófétáknál, sok kijelentést kétszer, néha háromszor is megtalálunk a különböző látnokoknál.

Edom és Jákob ikertestvérek voltak és a két nép harca már az anyjuk méhében elkezdődött. Ézsau volt az elsőszülött, vörös volt a bőre megszületésekor és később vörös szőrzet borította a testét is, ezért nevezték Edomnak (ami a „dám” vér származéka) , a lakóhelyét pedig Szeirnek, azaz szőrösnek. Ézsau volt Izsák elsőszülöttje és így Ábrahám áldásának kijelölt örököse, de ez őt nem nagyon érdekelte: vad természetű ember volt, a vadászatban lelte kedvét, és a kánaánitákkal barátkozott,. Közülük is vett magának két feleséget, akik istentelenségükkel megkeserítették szülei életét. Elsőszülöttségét eladta egy tál ételért Jákobnak. Később Isten megvetette őt, amikor az áldást örökölnie kellett volna, és hagyta, hogy Izsák Jákobot áldja meg. Ézsau ekkor esküdött bosszút Jákob ellen, és a két nép viszonyát ez az irigységből fakadó gyűlölet jellemezte: az edomiták úgy érezték, hogy Izrael kapta meg mindazt a jót, ami nekik járt volna. Sokáig Izrael majd Júda vazallus népeként éltek, majd a királyság kettészakadása után önállóak lettek és Moáb, Ammon népével együtt Izraellel és Júdával állandóan versengő királyságot alkottak.

Az utolsó ismert edomiták a Heródesek voltak, akiknek négy generációjával találkozunk az újszövetségben.

Az első a gyermekgyilkos és paranoiás nagy Heródes.

A második a hedonista, akit Heródiás manipulált és végül lefejeztette Keresztelő Jánost.

A harmadik, aki Jakab apostolt lefejeztette és Pétert is börtönbe vetette, de csúfos véget ért a cézáreai amfiteátrumban.

A negyedik Heródes Agrippa, aki Pált hallgatta és „majdnem” hitre jutott.

Ezek után soha többet nem hallunk az edomitákról, mint népről. Ugyanakkor Edom a bukott, testi és a bűneit szerető ember prófétai képe is a Bibliában, aki Isten ingyen kegyelmét nem tartja többre egy tál lencsénél, élete számára nem lát nagyobb célt annál, hogy „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”. Ezt hangsúlyozza az is, hogy a pontozatlan héber szövegben az EDOM és ÁDÁM ugyanaz a három betű A,D,M (alef, dalet, mém). Ez az oka annak, hogy a bukott emberiség sorsa mindig felsejlik az edomiták mögött, és az üzenet, melyet Abdiás tolmácsol, az egész emberiséget szólítja meg. Az antiszemitizmus, amelyet itt a próféta Edom szemére vet, éppen ezért tipikusan edomita magatartás, a testi ember egyik jellemzője.

Az Antikrisztus maga is ilyen „edomita” lesz, és seregei valamint a visszatérő Jézus éppen Edom földjén Bocrában találkoznak majd egymással és ott lesz az a „gyehenna”, a kénnel égő szurokmocsár is, ahová az Antikrisztust és a hamis prófétát, az anti-Illést vetik majd.

A könyvet, mely valójába egyetlen fejezet, és így az ószövetség legrövidebb irata, három részre lehet osztani.

Az első (2-10) Edom teljes és végleges pusztulásáról szól.

A második üzenet (11-18) az emberiséget figyelmezteti: Isten időnként kiszolgáltatja a pogányoknak a népét, mintha csak vágójuhok lennének (44. zsoltár), de jaj azoknak, akik kegyetlenkednek vele. A zsidó- és keresztényüldözések idején az emberek lehetnek szolidárisak vagy éppen ellenkezőleg: kitölthetik „edomiták módjára” a bosszújukat Isten bárányain. Mindez éppen azért történhet meg, mert Isten ezen méri meg őket: farkasok vagy bárányok. Vagy stílusosabban: kecskék vagy juhok (Mt25).

Abdiásnak ezek a szavai nem jutottak el a kereszténynek nevezett európai népek fülébe a Holocaust (soah) idején sem. Míg egy kisebbség szánakozott a zsidókat ért üldözés miatt, még kevesebben segítettek is, a többség örömmel fogadta, hogy a zsidók javai hozzá kerülnek. Miközben a Don mellett már összeomlott a front, Budapesten az emberek örültek a hirtelen jólétnek, amit a gettóba kényszerített zsidók javainak a szétosztása jelentett a számukra. Bárcsak ismerték volna Abdiás prófétát és hallgattak volna Isten szavaira, melyeket rajta keresztül szólt.

Jönni fog azonban még egy ilyen idő, az antikrisztusi világ, amely nem csak Isten népe számára, hanem a világ számára is a végső megmérettetés lesz. Embernek maradni az embertelenség közepette – ez Abdiás üzenete a népekhez.

A harmadik rész (19-21) Izrael jövendő békéjéről szól, amikor a szétszóratásból visszatérő nép békében és – korábban ellenséges szomszédaitól – háborítatlanul élhet a földjén. Uralják majd Edom hegyeit is, vagyis többé nem lesznek kiszolgáltatva a pogányok elnyomásának, és az Úré lesz a királyi hatalom.

A Példabeszédek mai két verse az orgazdaságtól és az embereknek való tetszeni akarástól óv.

Az orgazda a tolvaj társa, hiszen a lopott szajrét el is kell valahogy passzolni. Az orgazdának tudnia kell, hogy a holmi lopott, és annak is tanúja, ahogyan a tolvaj megesküszik az Úr nevére, hogy nem lopott. Mózes törvénye szerint ugyanis ez volt az eljárás, ha a bűncselekményt nem lehetett bizonyítani. Az orgazda tehát nem csak a lopásban cinkos, hanem a hamis esküben is, és magára vonja Isten haragját, aki megígérte, hogy megbünteti azokat, akik a nevére hamisan esküsznek.

A második példabeszéd egy fontos dologra figyelmeztet, el kell döntenünk, hogy az embereknek vagy Istennek tetsző életet akarunk-e élni. Pál azt írja: ha még emberek tetszését keresném, Isten szolgája nem lehetnék. (Galata levél 1,10) Az emberi elvárásoknak való megfelelést az ellenség éppen arra használja fel, hogy csapdát állítson. Az Úr félelme viszont mindenre alkalmassá teszi az embert. Megvan benne e jelen világ és az eljövendő világ ígérete is (1Tim4,8).

Nem a magunk ereje számít, hanem Istené – 2015.03.29.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150329k.mp3
(Ám 7,1-9,15, Jel 3,7-22, Zsolt 131,1-3, Péld 29,23)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150329.mp3
(Ám 7,1-9,15, Jel 3,7-22, Zsolt 131,1-3, Péld 29,23)

Az Újszövetség mai szakaszában a szegény, de hívő gyülekezet típusa áll szembe a gazdag, de hitehagyott közösséggel.

201503291

Filadelfia jelentése „testvéri szeretet”. Ez a gyülekezet nem gazdag és nem erős, inkább gyengécske és magát is alábecsüli. Viszont állhatatos és engedelmes, az üldözések ellenére sem tántorodott el Krisztus hitétől. Az Úr úgy mutatkozik be neki, mint a szent és az igaz, és aki birtokolja Dávid kulcsait. Hogy ez pontosan mit jelent, csak találgatjuk. Mivel az ajtó kinyitása lehetőségek megteremtését jelenti, véleményem szerint Dávid kulcsa alatt itt azt kell értenünk, hogy Dávid, a betlehemi pásztorfiú, nagy lehetőséget kapott az Istentől. Sokkal nagyobbat, mint amiről valaha is álmodni mert volna. Ez a gyülekezet is sokkal nagyobb lehetőséget kap Istentől, mint amire magát képesnek tartaná. Ugyanis a közösség hatékonyságát nem tagjainak gazdasági ereje, vagy hírneve, esetleg társadalmi pozíciója adja, hanem az, hogy Isten ajtót nyit-e előttük a munkára.

Az Úr azt is elvégzi, hogy azok, akik az üldözést támasztották és lebecsülték a szerény közösséget, egy nap eljöjjenek és elismerjék, hogy Isten velük van.

Ezúttal tanácsot is ad nekik Jézus: ragaszkodj ahhoz, amid van és tarts ki, akkor győzni fogsz. A győztesnek itt az az ígéret, hogy mozdíthatatlanul fog állni Isten templomában, mint egy tartóoszlop, melyre rá lesz vésve Isten neve, a mennyei Jeruzsálem neve és Jézus új, addig még ismeretlen neve.

A szerény gyülekezet szöges ellentéte a laodiceai, amely magát gazdagnak tartotta, akinek nincs szüksége senkire és semmire. Az Úr azonban szegénynek, nyomorultnak és mezítelennek látta őket. Ez az aposztata, hitehagyott gyülekezet képe, akik névleg keresztények ugyan, de valójában Jézus már nincs közöttük, hanem kívül áll és kopogtat. Nem teljesen világiak, de nem is igazán hívők, hanem olyanok, mint az állott, poshadt víz. Jézus éppen ezért úgy mutatkozik be, mint az Ámen, az igaz tanú, a Kezdet. A „Kezdet” a Biblia első szava: kezdetben teremtette Isten az eget és földet. Ezt a kezdetet azonban az újszövetség nem időhatározóként érti, hanem messiási címként. A Kezdetben, vagyis a Messiásban teremtette Isten a mennyet és a földet, a láthatót és a láthatatlant. Ez a régi, az első teremtés kezdete. Azonban az új teremtés is Krisztusban vette a kezdetét, mert ő támadt fel elsőnek úgy szellemben, mint testben, és minden hívő benne, az új kezdetben születik újjá és lesz új teremtés. Az öntelt közösség számára is ez az egyetlen megoldás, meg kell hallania, ahogyan az Úr zörget, meg kell nyitnia az ajtót, be kell engednie az életébe az üdvösség szerzőjét és szoros személyes közösségbe kell vele kerülnie, amit az együtt vacsorázás fejez ki.

Akik a világban szeretnének uralkodni, azok a világgal együtt el fognak veszni, amikor menny és föld ura visszatér, hogy ítéletet tartson. Akik pedig alávetik magukat neki már most, azok együtt fognak vele uralkodni az eljövendő világon.

Végül vessünk egy pillantást a győzelemre, melyre Jézus mind a hét gyülekezetet hívja. Vajon miféle győzelemtől van itt szó? Jézus már győzött a bűn és a halál felett, mi pedig, akik benne születtünk újjá, ebből a győzelemből részesedünk. A harcunk a hitért folyik, hiszen mindaz, amit Jézus megszerzett nekünk engesztelő és megváltó halálával és a feltámadásával, azáltal válik az életünk részévé, hogy gyakoroljuk a hitünket. A győzelem tehát, a hit győzelme a hazugság és a hitetlenség felett, amely a világot uralja. Hiszen János is azt írta első levelében: „Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia.” (5,5)

Ámosz könyvének utolsó részében is Izrael jövendő ítéletéről és a közelgő földrengésről van szó.

A mai három fejezetben a próféta öt látomást kap Istentől. Az első kettő (7,1-6) egy sáskajárás és egy tűzvész ítélete, melyet a próféta közbenjárására nem visz véghez az Úr. A harmadikat viszont (7-9) megteszi, mérőónnal vizsgálja meg Izrael fiait, hogy mennyire tértek el az egyenestől. A kőműves ugyanis lerontja azt a falat, amely ferde, hiszen egy bizonyos magasság után magától is ledőlne, így omlanak le Izrael fiainak ferdeségeire emlékeztető paloták és bálványtemplomok a földrengésben. Isten, mint kőműves így mondja ki felettük az ítéletet. A látomás azzal az üzenettel fejeződik be, hogy az Úr fegyverrel támad Jeroboám házára.

Ez utóbbit emeli ki Bét-El hamis kultuszhelyének papja, hogy feljelentse a prófétát a királynál, és Ámoszt is felszólítja, hogy térjen vissza hazájába, Júdába és ne provokálja az embereket a királyi kultuszhelyen és a királyság főszentélyében.

Ámosz azt válaszolja, hogy ő nem megélhetési próféta, éppen ellenkezőleg, a nyájat és a gyümölcsligeteit hagyta ott az Úr hívására. Majd súlyos ítéletet mond a főpapra és családjára. Az Úr pedig egy újabb látomást ad neki (8,1-3) egy kosár érett gyümölcsről, ami azt jelzi, hogy Izrael megérett az ítéletre.

A következő prófétai szakasz (4) az istentelen kalmárkodás ellen szól. A kifosztott és megnyomorított emberek miatt maga a föld fog fellázadni, és úgy emelkedik és süllyed majd, mint a Nílus vize. A bálványok rajongói mind elpusztulnak még a fiatal fiúk és lányok is.

A földrengés ítéletének képéhez két üzenet társul, melyek a messzi jövőről, az Úr napjáról szólnak.

Az első egy hatalmas gyászt ír le, melyben még a nap is részt vesz és elsötétül délben. Jézus kereszthalálakor éppen ez történt, déltől három óráig sötétség volt a földön.

A második egy éhséget ír le az Isten szava után, de az Úr szava nem jön a néphez.

A 9. fejezet az ötödik, az utolsó látomással kezdődik. Az Úr az oltár mellől ad parancsot, hogy minden épület az alapjaiig megrendüljön. Ahogy Izrael fiainak építményei ledőlnek a földrengésben, úgy döl rájuk az a hamis építmény, amit a bálványkultuszokkal maguknak emeletek. Maga az Úr harcol velük és ítélete elől nem rejtőzhetnek el se a mennybe, se az alvilágba, se a tenger mélyére.

Az ítélet azonban nem lesz megsemmisítő, hanem azt a célt szolgálja, hogy megrostálja és megtisztítsa a népet. A bűnösökre pusztulás vár, de az igazak meglátják a boldog jövőt, amit az Úr nekik készít.

Ebbe az üzenetbe van beágyazva egy bizonyos napnak az ígérete, amikor az Úr újra felállítja Dávid sátorát. Ezt a részt Jakab apostol idézi azzal kapcsolatban, hogy a pogány háttérből hitre jutott embereket nem kell körülmetélni. A nem zsidó hívők körülmetélés nélkül is üdvözülnek, csupán Jézusba vetett hitük által.

Dávid királyi háza Jézus születésekor már valóban nem volt dicsőségesebb egy kalyibánál. Dávid uralkodásának lehanyatlott dicsősége Jézus Krisztusban állt helyre azzal, hogy a nemzetek és népek hozzá, mint Dávid fiához jönnek – és úgy jönnek, mint „edomiták”, és nem mint zsidók.

(Edom és Ádám betűi ugyanazok a pontozatlan héber szövegben, ezért Jakab gond nélkül „ádámnak” olvassa „edomot”).

A Példabeszédek mai verse egy olyan igazságról tanít, amellyel sokszor találkozunk a Biblia lapjain és az újszövetségben is változatlanul érvényes. A kevély és felfuvalkodott embert előbb utóbb utoléri a végzete és nagy megaláztatásban lesz része. Az alázatos embert ezzel szemben felemelik.

A világ és Isten két külön valóság – 2015.03.28.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150328k.mp3
(Jel 2,18-3,6; Ám 4,1-6,14; Zsolt 130,1-8; Péld 29,21-22)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150328.mp3
(Jel 2,18-3,6; Ám 4,1-6,14; Zsolt 130,1-8; Péld 29,21-22)

Az Újszövetség mai szakaszában az elvilágiasodás útjára lépett és a haldokló gyülekezetnek szóló üzenetet olvashatjuk.

201503281

Tiatira maga is összeházasodottat jelent, és ez a gyülekezet beengedte a világot a sorai közé. Van egy leszálló ág a pergamoni, tiatirabeli és a szárdiszi gyülekezet esetében. Míg Pergamonban volt egy kisebbség, aki az erkölcstelenségre és a bálványimádásra hajlott, addig Tiatirában már pulpitust kaptak az idegen evangélium hirdetői, Szárdiszban pedig már az életben levők képviselték a kisebbséget, a többség szellemi értelemben halott volt.

A Tiatirában tevékenykedő igehirdetőt Jézabelnek nevezi itt a szöveg, ahogyan Pergamonban Bálámra utalt. Jézabel a szidoni király leányaként a kánaánita bálványokat, erkölcsöket és kormányzást honosította meg Izraelben, vagyis a pogányságot. Jézus éppen ezért az ítélet képeivel mutatkozik be a gyülekezetnek: ez a világ, az ég és a föld egy napon elpusztul majd tekintetétől (Náhum 1,5), az ítélet napján pedig megtapossa a magas hegyeket is (Ámosz 4,13). A győztesnek is azt ígéri, hogy részesedik a Messiás pogányok feletti ítélő hatalmából. Az Esthajnalcsillag is azért keveredik ide, mert megtöri az éjszaka hatalmát és a világosság eljövetelének előhírnöke. A világ ítélet alatt van, és az a közösség, amelyik a világhoz igazodik, szintén annak teszi ki magát, hogy az Úr visszatérése a számára nem öröm, hanem ítélet lesz.

Az üzenet szerint az Úr adott időt a megtérésre, de ha ez nem következik be, Jézabel ágynak esik, követői pedig nagy nyomorúságba kerülnek. Ezt úgy értjük, hogy a világ megkezdi vajúdását, azokra pedig, akik a világgal paráználkodnak, rátör a nagy nyomorúság és az Antikrisztus idejének ítélete.

Hasonló a helyzet a következő gyülekezettípussal, amelynek már csak a neve az, hogy él, vagyis főleg névleges keresztények alkotják. A szellemi halottak és haldoklók mellett van egy kisebbség, akikben még pislákol az élet. Jézus úgy mutatkozik be nekik, mint akinél ott van Isten Szent Szelleme, amely a megelevenítés és a feltámadás szelleme. Egy ébredés még segíthet ezen a gyülekezeten, mert jelenlegi állapotában nem felkészült arra, hogy az Úr váratlan, tolvaj módra történő visszatérése ne érje készületlenül, akárcsak a világot.

A fehér ruhát később a jelenések úgy definiálja: „a szentek igazságos cselekedetei”, bár itt valószínűleg a papságra utal. Jézus maga is fehér papi ruhában jelenik meg, és az élő hívők Szárdiszban szintén az Úr papjainak számítottak. Jézus a győzteseknek ezt a fehér ruhát ígéri, és azt, hogy megvallja őket az Atya és az angyalok előtt. Ez Jézus tanítására megy vissza, aki azt mondta: „aki szégyell engem e parázna és elfordult nemzettség előtt, azt én is szégyellni fogom, akik megvall, azt én is megvallom majd az Atya és a szent angyalok előtt” (Mk8,38).

A legtöbb fejtörésre az élet könyve ad okot. A Biblia három könyvről is beszél:

– Az első az élet könyve, amely egy olyan „anyakönyv”, amibe mindenki beírásra kerül, aki megszületik erre a világra (2Mózes32,32; Zsoltár 139,16; Jelenések 20,15) . – A második a cselekedetek könyvei, melyekbe – mint egy királyi krónikába – feljegyzésre kerülnek az emberek tettei. (Dániel 7,10; Jelenések 20,12

– A harmadik az az Élet könyve, amely a Bárányé: ide azoknak a neve kerül fel, akik Krisztusban újjászületnek és új teremtések (Jel13,8; 21,27; Filippi 4,3).

Zsidó felfogás szerint az Örökkévaló minden év elején, a kürtölés napja és az engesztelő nap közötti 10 napban dönt az emberek azévi sorsáról, és akinek a nevét kihúzzák az Élet könyvéből, az abban az esztendőben meghal. Hasonlóan húzzák ki a természetes születés anyakönyvéből azokat, akik nem méltók az örök életre.

Itt azonban egy keresztény gyülekezetről van szó, ami inkább azt sugallná, hogy a Bárány életkönyvéből húzzák ki azokat, akik nem térnek vissza a keresztény alapokhoz, és nem tudnak megújulni. Ennek azt lehet ellene vetni, hogy ebben a gyülekezettípusban sok a névleges keresztény, akik be sem kerültek a Bárány életkönyvébe.

Az Ószövetség mai részében Ámosz próféta földrengéssel és az asszír invázió ítéletével fenyegeti a gőgös és harácsoló izraeli vezetőket.

A mai három fejezet 7 prófétai szakaszra osztható.

Az első (4,1-3) a gazdag szamáriai asszonyok ellen szól, akik férjeik hatalmával visszaélve harácsolnak, hogy azután legyen elég bor a lakomáikon. Az Úr megesküszik, hogy fogságba kerülnek gyermekeikkel együtt.

A második (4,4-13) a megtérésre képtelen népről beszél, akit az Úr hiába fenyít aszállyal, kártevőkkel, járványokkal és idegen népek betöréseivel, sőt földrengéssel, amely elpusztítja városait, mégis képtelen a megtérésre. Ezért kell majd Izraelnek szembenéznie a hatalmas, mindenható Isten ítéletével.

A harmadik (5,1-9) egy gyászének az északi királyságról, melynek népét és városait háborúk és a földrengés meg fogja tizedelni. A közelgő ítéletek tükrében az Úr felszólítja a népet, hogy ne bálványaikat, hanem őt keressék, hagyják abba az igazságtalan elnyomást, mert az Úr hirtelen lerombolja a hatalmasok erősségeit és a bálványok tisztelőit száműzetésbe hurcolják.

A negyedik (5,10-17) az igazságtalan ítéletek miatt fenyegeti Izraelt Isten ítéletével. Az elnyomás ellen nem adnak oltalmat a bíróságok és a fejedelmek, mert megvesztegethetőek és letiporják azokat is, akik az igazságtalanságok ellen szót emelnek. Mindezt azért, hogy még nagyobb házakat építhessenek és még több szőlőt szerezhessenek maguknak, akárcsak Akháb és Jézabel tették, akik Nábótot ítéltették el hamis vádak alapján, hogy megszerezzék a szőlőjét. Az Úr azt ígéri, hogy még mielőtt beköltözhetnének házaikba és ehetnének az elrablott szőlők gyümölcséből, ítélettel vonul majd át a földön és semmivé teszi a harácsoló elnyomók terveit. Ez az ítélet valósul majd meg a földrengésben, amely összedönti a készülő félben levő házakat és tönkreteszi a gyümölcsös kerteket.

Az ötödik prófétai szakasz (5,18-20) az Úr napjáról, a végső ítélet idejéről beszél és hasonlóan fogalmaz, mint száz évvel később Sofóniás próféta. Az Úr napja az ítélet ideje lesz, a bűnösök számára büntetés, de még az igazak számárai is vészterhes és nyomorúságos idő.

A hatodik szakasz (5,21-27) a képmutató istentisztelet ellen beszél. Ahogyan az Úr megjelenését is lehet képmutatóan várni, úgy lehet az istentiszteletet is képmutatóan végezni. Isten azonban nem a rítusokban vagy az ünnepek megtartásában érdekelt, őt nem a formák érdeklik, hanem az igazság. Jézus is azt mondta kora képmutatóinak: „megteszitek a könnyebbet és tizedet adtok, de elhanyagoljátok a nehezebbet, az igaz ítéletet, a szeretetet és könyörületességet” (Mt23,23). Az üres vallásos cselekedetek nem érnek semmit, ha csak az önzésünk és istentelenségeink elleplezésére valók. Nem választhatjuk szét az életünket rítusokra, melyekkel ki akarjuk szúrni Isten szemét, és hétköznapokra, melyekhez az Úrnak már nincs semmi köze.

Izrael már pusztai vándorlás idején is elhajolt a bálványokhoz, Isten akkor megígérte, hogy nem lakhatnak az ígéret földjén, ha ott is ezt teszik, hanem fogságba kell menniük. Ezt idézi István vértanú az újszövetségben (ApCsel7), mint példáját annak, hogy Izrael folyamatosan szembeszegült Istenével, ahogyan Jézussal is tette.

A hetedik (6,1-14) négy jaj-mondással kezdődik. A jaj-mondások a boldog-mondások ellentétei és ítéletet hirdetnek. Jaj Júda és Izrael gőgös vezetőinek, akik azt hiszik, ők a világ közepe, akik a veszedelem napját távolinak gondolják, de igazságtalanságukkal éppen ők sürgetik az eljövetelét. Jaj a részeges tivornyák bajnokainak, akiknek csak az evés-ivás szórakozás a fontos, de a nép lezüllése és romlottsága nem érdekli őket. Az Úr itt is kétféle ítélettel fenyeget. Az első a földrengés, amely romba dönti a palotákat és erődöket, melyekre Izrael vezetői oly büszkék. Nem marad épp lakóház egy sem, és a népet megtizedeli a katasztrófa.

A másik az asszír invázió, mely elnyomást és sanyargatást hoz az egész népre, amely most, II. Jeroboám hadi sikerei miatt verhetetlennek érzi magát és úgy gondolja, nincs szüksége senkire sem, pláne nem Istene oltalmára. LoDebár és Karnaim gileádi városok voltak, melyeket II. Jeroboám hadai Jónás próféta útmutatásai alapján foglaltak vissza a szírektől (2Kir14,25). Ezeket még II. Jeroboám ükapjától, Jéhutól vették el az arámi hadak. Ámosz viszont azt jövendöli, hogy ezeknek a területeknek a visszaszerzése nem jelent majd sokáig örömet, mert egy másik, a szíreknél erősebb birodalom szállja majd meg őket: Asszíria.

A példabeszédek mai két verse az elnéző nevelést és az indulatos embert ostorozza.

A nem kellő eréllyel nevelt gyermeket végül az élet fogja megnevelni sokkal keményebben, mint azt az apja tehette volna. A szolga sem ért pusztán a jó szóból, hanem bizony időnként tekintélyt kell mutatni vele szemben – tudtuk meg a korábbi példabeszédekből. A mai pedig arról tanít, hogy az elkényeztetett szolga (vagy alkalmazott) végül ura (főnöke) fejére fog nőni.

A második példabeszédben ismét az indulatos ember kerül pellengérre, akit az érzelmei vezetnek és nem a józan esze. A kitörő indulatok ugyanis veszekedést generálnak, mivel az, akire a harag irányul, tiltakozni fog emiatt, függetlenül attól, hogy a haragvónak igaza van vagy nincs. Lehet, hogy amit mond, el tudná fogadni, de védekezni fog a megsemmisítő indulat ellen, ami a szavak mögött van. Nem is szólva arról, hogy az indulatos ember száján sokszor jön ki olyasmi, amit azután már megbánna, de a kimondott szavakat nehéz visszavonni.

A hét gyülekezet minden időben jelen lehetett a Földön- 2015.03.27.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150327k.mp3
(Jel 2,1-17; Ám 1,1-3,15; Zsolt 129,1-8; Péld 29,19-20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150327.mp3
(Jel 2,1-17; Ám 1,1-3,15; Zsolt 129,1-8; Péld 29,19-20)

Az Újszövetség mai szakaszában az efézusi, szmirnai és pergamumi gyülekezetnek szóló üzeneteteket olvashatjuk.

20150327

Sok találgatás látott napvilágot arról, hogy miért pont ez a hét a gyülekezet az üzenetek címzettje, sorrendjük vagy az üzenet maga mutat-e valamilyen elvet. Az egyik legnépszerűbb feltevés, hogy a hét gyülekezet leképzi az egyháztörténelmet az apostoli időktől (Efézus) a végidők hitehagyott egyházáig (Laodicea). Ezekhez a feltevésekhez azonban vagy gazdag fantázia kell, vagy némi szándékossággal kell a történelmi tényeket manipulálni. Az én véleményem az, hogy a hét gyülekezet, hét típust jelenít meg, melyek mindig is egymás mellett léteztek, János korában éppen úgy, mint az idők végén. A hét típusnak más és más az üzenet, ezért más és más oldalát mutatja az Úr.

Az üzenetek felépítése hasonló, bár nem szigorúan ugyanazt a mintát követi. Jézus bemutatkozik valamilyen oldaláról, tudatja, hogy jól ismeri a gyülekezet viselt dolgait, a jókat és a rosszakat egyaránt, majd a győzelem ígéretével biztatja őket a változtatásra.

Külön rejtély az, hogy az üzenet a gyülekezet angyalának szól, aki lehetne a gyülekezet pásztora is, csakhogy ebben az időben még a vének testülete vezette a gyülekezeteket és nem egy pásztor. Ráadásul az üzenetek végén ugyanazt a felhívást olvashatjuk: akinek van füle a hallásra, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Az üzenet tehát egyértelműen a közösségnek és nem egy személynek szól. Az üzenet megfogalmazása is olyan, hogy egy része ugyan szólhatna egy személynek is, de többségében az egész közösséget szólítja meg.

Az angyal jelentése, küldött, egy Istentől küldetéssel felruházott személy. Azonban egy mennyei lényről sem lehet szó, hiszen nincs értelme azt mondani egy angyalnak, hogy „térjen meg és legyen buzgó”. Álláspontom szerint a megoldást abban kell keresni, hogy a gyülekezet egyének közössége. Bár egyénekből áll, mégis egy testületet, testet alkot. Minden gyülekezetnek van saját arculata, stílusa és küldetése, mintha csak egy személy volna. A megszólítás ezt hivatott bemutatni: a gyülekezet az azt alkotó egyének közössége, és ez a közösség Istentől kapta a küldetését.

Nézzük meg a három gyülekezet típust és a nekik szóló üzeneteket.

Az efézusi gyülekezet a frissen alapított gyülekezetek típusát testesíti meg. Dolgozik, fárad szolgál,vívja az induló gyülekezetekre jellemző harcait, hogy a tiszta igazságot tudja képviselni, de a küzdelemben mintha valami eltűnt volna, és az alapítás lelkesedése után az Úrral való meghitt kapcsolatot a munka, a feladatok elvégzése veszi át. Az első szeretet alatt Isten szeretetét értjük, mivel Jézus azt mondta: ez az első, a legnagyobb parancsolat. (A második szeretet értelemszerűen a felebaráti szeretet.)

A gyülekezet problémáinak megfelelően Jézus úgy jelenik meg, mint aki kezében tartja a csillagokat és jár a mécstartók között, vagyis ő a gyülekezet megtartója és nem a munka. Amikor Istennek már nem szeretett gyermekei, hanem csak alkalmazottai vagyunk, vissza kell térnünk az első szeretethez. Isten ugyanis nem érdekelt semmilyen egyházi szervezetben, őt az emberek érdeklik. Az üdvösségünket sem a munka adja, hanem a szeretet kapcsolat a Megváltóval, ő az élet fája a számunkra.

A szmirnai gyülekezet, az üldözött, a fojtogatott közösségek megtestesítője. Az Úr éppen ezért úgy mutatkozik be, mint aki életre kelt a halálból és a győztesnek azt ígéri, hogy nem árt neki a második halál.

Pergamon a nagyvárosi gyülekezetek megtestesítője, ahol erős a világi kultúra, a tudomány és filozófia befolyása. Jézus éppen ezért az Ige éles kardjával jelenik meg, amely elválasztja Isten bölcsességét a világétól. A győztesnek pedig azt ígéri, hogy megismeri az elrejtett mannát. A manna maga is az Ige szimbóluma, hiszen Mózes mondta: „enned adta a mannát, hogy megtanuld: nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami Isten szájából származik” vagyis az Isten beszédével. Fehér követ annak adtak a görög-római városokban, akit a vád alól felmentettek, vagy megnyert egy atlétikai versenyt, itt valószínűleg ez utóbbiról van szó. A győztes atléta nevét rávésték a kőre, amely azután különleges privilégiumokat biztosított a számára az otthonában. Az új név azt jelenti, hogy a győztesek egy új világot örökölnek és valami olyan elhívás vár rájuk, amit most még nem is sejtenek: ahogyan János írta: már most Isten fiainak neveztetünk, és még nem tudjuk, hogy igazán mivé fogunk válni…

Itt már másodszor jelennek meg a nikolaiták, akik a gnosztikus elhajlások erkölcstelen ágát képviselték. Ahogyan Péter és Júdás apostol, János is Bálámmal hozza összefüggésbe a tanításukat. Isten népét nem lehet átokkal és mágiával elveszejteni, de ha fellázítjuk Istene ellen, akkor elveszejti saját magát. Ezt az ördögi tervet látták meg a gnosztikus tévtanítások mögött az apostolok. Nem csak a világ zaja, hanem a tévtanítások ellen is a legjobb fegyver a világos és hatékony igehirdetés, a kétélű kard forgatása.

Az Ószövetség mai részében Ámosznak, a földrengés prófétájának könyve nyílik meg.

A könyv felirata világosan meghatározza az időt, amikor az üzenetek keletkeztek: két évvel a földrengés előtt, amely Uzziás király ideje alatt történt, akkor, amikor II. Jeroboám uralkodott Izraelben. A földrengés olyan nagy volt, hogy még 150 évvel később, a babiloni fogság után Zakariás próféta is úgy hivatkozik rá, mint közismert tényre. Maga Ámósz Júdából, a déli királyságból, Tékoa városából származott, magát nem is mondja prófétának, csak barompásztornak és fügeszedőnek. Üzeneteit azonban nem Júdában, hanem az északi királyságban, Izraelben mondja el, elsősorban Bét-Él környékén, ahol I. Jeroboám aranyborjúja állt.

Nem minden földrengés oka Isten ítélete, de ez a földrengés kifejezetten az Úr haragja miatt történt. Ez a leggyakrabban előforduló kifejezésből is kiderül: „három bűne, sőt négy miatt nem bocsájtok meg…”, amit az egyszerű fordítás találóan így ad vissza: „bűnt bűnre halmoztak…”

A könyv első két fejezete a földrengéstől sújtott népeket és fővárosokat sorolja fel, és azt is előre vetíti, hogy ezekre a népekre és helyekre a jövőben földrengésszerű változások várnak: az asszír invázió.

Az első ítélet Szíriának szól, amiért kegyetlenül bántak Gileád lakóival.

A második a filiszteusoknak, mert vadásztak az izraelitákra, hogy legnagyobb ellenségeiknek az edomiaknak adják el őket rabszolgának.

A harmadik ítélet Tírusznak szól ugyanezért.

A negyedik magának Edomnak, aki nem csak rabszolgasorba vetette az izraelitákat, hanem ott pusztította őket, ahol tudta.

Az ötödik az ammonitáknak szól, mivel Izrael törzsi területeinek a rovására akartak terjeszkedni.

A hatodik Moábnak szól, mivel rátámadtak Edomra és kegyetlenkedtek velük.

A hetedik Júdának, mert bálványaik után jártak és az Úr törvényét semmibe vették.

A nyolcadik ítélet pedig Izraelnek szól, mert kegyetlenül kizsákmányolják honfitársaikat, és olyan paráznaság is van köztük, amelyet még a pogányok is megvetnek: apa és fia, ugyanazzal a nővel hál. Erről olvashatunk az 1 Korinthosz 5-ben is, mint főbenjáró bűnről.

Az Úr szemére veti Izraelnek, hogy tőle kapta a földjét, názírokat és prófétákat támasztott nekik, de ők leitatták a názírokat – akiknek tilos volt szeszes italt inni -, és megtiltották a prófétáknak, hogy szóljanak az Úr nevében, ahogyan ez magával Ámósszal is megtörtént. Bét-El papja megtiltja neki, hogy beszéljen.

Erre is reflektálva Ámosz kijelenti, hogy a próféta sem jószántából prófétál, ahogyan az oroszlán sem morog, ha nem éhes. Az Úr mindig jó előre szól a prófétákon keresztül, és ki jelenteni, hogy mire készül. Most pedig arra készül, hogy megrázza a földet, és Bét-El oltárának szarvai is letörnek. A nagy összeharácsolt paloták pedig ráomlanak uraik fejére. Minél nagyobb a ház, annál nagyobb veszélyt jelent majd a lakóira. Később pedig elhozza az asszír veszedelmet és az összeharácsolt javakból semmi sem marad, ahogyan a fenevadtól elnyelt bárány után sem marad más csak a paták és a fülek.

A Példabeszédek mai két versét a beszéd köti össze.

A rabszolgákat nem lehet csupán jó szóval munkára bírni, mert ha megérzik, hogy uruk lágyan bánik velük, elszemtelenednek.

Ha ezt ma is használható bölcsességnek akarjuk lefordítani, akkor azt mondhatnánk, hogy az alkalmazottakkal tisztességesen kell bánni, de fontos azt is éreztetni velük, hogy nem vagyunk haverok, vagy nem vagyunk egy súlycsoportban, ha a munkahelyi dolgokról van szó. A bratyizás egy munkahelyen csak a munkamorál rovására fog menni.

A másik példabeszéd olyan emberről szól, akit az indulatai vezetnek és meggondolatlanul mondja ki a szavakat. Az ilyen ember még az öntelet ostobáknál is nehezebb eset.

 

 

 

Jézus vissza fog térni az ég felhőin – 2015.03.26.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150326k.mp3
(Jel 1,1-20; Jóel 1,1-3:21; Zsolt 128,1-6; Péld 29,18)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150326.mp3
(Jel 1,1-20; Jóel 1,1-3:21; Zsolt 128,1-6; Péld 29,18)

Az Újszövetség mai szakaszában az egyik legtöbbet magyarázott és mégis legvitatottabb újszövetségi könyv, a Jelenések nyílik meg.

20150326a

Már maga az apokalipszis szó, mely a könyv görög neve, magyarázatra szorul. Szó szerint lelepleződést, a fátyol fellebbenését jelenti, bibliai értelemben a kinyilatkoztatás egyik formája, beavatás a szellemi titkokba, a látható történések mögött rejlő szellemi történések megvilágítása, melyet az Igazság Szelleme, a Szent Szellem mutat meg annak, aki a kijelentést kapja.

Tekintettel arra, hogy a könyv parázs teológiai viták tárgya, egyes felekezetek inkább mellőzik, míg mások szinte teológiájuk alapkövévé teszik, az itteni kommentárokban továbbra is elsősorban a szöveg megértésére és elsődleges jelentésére koncentrálunk. A nagy összefüggések megtalálását és az apokaliptikus képek megfejtését a felekezeti tanítókra és a kedves hallgatókra hagyjuk.

A szerző általános felfogás szerint János apostol, akit a Domiciánusz császár alatti keresztényüldözések idején deportáltak a görögországi Páthmosz szigetére, így a mű keletkezési idejét 80-90 közé tehetjük. Vannak azonban, akik vitatják, hogy ez a János, az a János lenne, maga a szöveg sem mond erről többet. Azonban a megszólítás elég határozott: „Jánostól a Kis-Ázsiában lévő gyülekezeteknek…”. Valószínűleg csak János apostol örvendhetett olyan elismerésnek és egyértelműségnek, amely a szerzőnek megengedte, hogy mindenfajta magyarázat, vagy melléknév említése nélkül tegyen kinyilatkoztatásokat.

Az első rész a bevezetés, amely leírja a kijelentés forrását és annak a módját, ahogyan János ezeket kapta, és bemutatkozik az a Jézus, akinek az itt megjelenő képe, az egyes gyülekezeteknek adott üzenetek egy-egy részletében tér majd vissza.

A kijelentést Isten adta Jézusnak, Jézus pedig angyalát küldte Jánoshoz, János pedig megírta, amit látott.

A köszöntésben János összefoglalja az evangéliumot úgy, ahogyan azt számos apostoli levélben is megtaláljuk, például Pálnál vagy Péternél.

Ezután prófétál és a Jelenésekre később is oly jellemző idézet halmazt olvashatunk tőle:

  • Jézus jön az ég felhőin (Dániel 7)
  • Mindenki meglátja, még akik átszegezték azok is (Zakariás 10)

Ezután pedig az Úr maga szólal meg arról, hogy ő JHVH, a mindenható. (8)

E felütés után mondja el János a könyv keletkezésének történetét, hogy utasítást kapott, hogy írja le, amit látni fog és küldje el a hét Kis-ázsiai gyülekezetnek. Ebből azt is megtudjuk, hogy János az Úr napján volt, vagy az Úr napjával kapcsolatosak a látomásai.

Az Úr napja egy fontos fogalom az ószövetségi prófétáknál, Ésaiás vezette be, de a kispróféták között is vannak olyanok, akiknek az egész üzenete e körül forog, például a mai, Joel is ilyen. Az Úr napja az isteni beavatkozások ideje és alapvetően három nagy eseményből áll:

Az első Jézus földi szolgálata a keresztségtől a mennybevitelig – ez az evangéliumok fő témája.

A második az Antikrisztus tombolása, amikor csak isteni beavatkozások mentik meg a földet és a népet – ez lesz alapvetően a Jelenések könyvének fő témája

A harmadik pedig a Messiás béke-királysága, a Millennium, mely Jézus dicsőséges visszatérésével kezdődik és ezer évig tart.

Jánost tehát az antikrisztusi korba repíti a szellem, hogy megmutassa ennek a kornak a történéseit. Előbb azonban hét levelet kell küldenie a hét gyülekezetnek.

A kijelentést ugyanaz a személy adja, aki Dániel prófétának is megmutatta az idők végén bekövetkező dolgokat, bár Dániel ezeket nem értette és be volt pecsételve a számára (Dániel 10-12). Az izzó érchez hasonló testű, láng tekintetű, fehér papi ruhába öltözött és aranyövvel felövezett férfi hangjától és látványától János ugyanúgy elerőtlenedik, ahogyan Dániel. Az alak két új jellegzetességgel bír: szájából kétélű éles kard jön elő, ami az Isten beszéde, és nála vannak az alvilág kulcsai, mivel meghalt és feltámadt. Az alak a hét gyülekezetet jelképező hét menóra (mécstartó) között jár, ahogyan a papok a jeruzsálemi szentélyben, és a kezében hét csillagot tart, akik a gyülekezetek angyalai. Ő a kijelentés forrása, az ő nevében ír majd János a gyülekezeteknek.

Az Ószövetség mai részében Joel próféta könyve hangzott el az Úr napjáról.

A kispróféták közül Joel az egyetlen, akiről semmit sem tudunk. Üzenete sem szól egy konkrét csoportnak, hanem látomások sorozatát tartalmazza az Úr napjáról. Nem ő az egyetlen, akiknek ilyen üzenet jutott: Habakukk, Abdiás és Sofóniás is hozzá hasonlóan az Úr napjáról beszélnek, ez a fő üzenetük. Csakhogy rólunk sokkal több életrajzi adatot tudunk, térben és időben is el tudjuk helyezni őket. Az, hogy Joel ennyire titokzatos marad, annak az az oka, hogy az üzenete időtlen és kortalan, személye vagy a történelmi háttere nem tenne ehhez hozzá semmit sem. Nem véletlen, hogy apokaliptikus képei közül nagyon sok a Jelenések könyvében tér majd vissza, hiszen János látomásai is az Úr napjáról szólnak. Joel képei tehát majd ott nyerik el teljes értelmüket és helyüket.

A könyvet régen három, újabban négy fejezetre osztják, mi a régi beosztást követjük. Az első két fejezet egy nagy szárazságról és több sáskajárásról tudósít, melyek rettenetes éhínséget okoztak Izrael földjén. Ez Isten ítélete a nép és föld felett, mely további két ítéletet sugall. Az egyik az északi hadak inváziója, mely asszíriára és bablionra éppen úgy illik, mint az idők végén az Antikrisztusnak, mint északi királynak a megszállására. A másik egy különös sáska sereg, amely elhomályosítja az eget és oroszlánként tör a városokra, sem falak, sem fegyverek nem állíthatják meg. Ez általában egy járvány képe, amely ellen nem ér semmit a hadsereg. A kép a Jelenések könyvében tér majd vissza, amikor az ötödik trombita szóra a mélység kútjából felszabaduló sáskaraj (9. fejezet) elárasztja a földet, hogy gyötörjék az embereket. A félelmetes pusztítás képeit a bűnbánatra, imára és böjtre szóló felhívások szakítják meg, amelyek végül ahhoz vezetnek, hogy Isten könyörül népén és földjén, és újra áldást bocsát rájuk.

A második fejezet végén (28) hangzik el egy különös prófécia a Szent Szellem kiöntéséről, mely Péter értelmezése szerint a Jézus feltámadását követő Pünkösdkor teljesedett be (ApCsel2). Eszerint az Úr elhalasztja még az Antikrisztus megjelenését, ami az Úr napjának következő eseménye és elhozza a Szent Szellem korszakát, amikor Isten Szelleme nem csak a prófétákra száll rá, hanem mindenkire, aki segítségül hívja az Úr nevét (Róma10). Az Úr nevének segítségül hívása nem csupán egy név kiabálását vagy kimondását jelenti, hanem annak a személynek a megismerését, akit a név jelöl. Pál úgy érti ezt a Róma levél szerint, hogy a hívők azért kapták azt a küldetést az Úrtól, hogy vigyék el a jó hírt mindenkinek, hogy az emberek megtudják, kit kell segítségül hívniuk, ha meg akarnak menekülni: azt, aki meghalt és feltámadt értük, akié minden hatalom a Mennyen és a Földön.

Az Úr napjának első eseménye (Jézus eljövetele) és második eseménye (az Antikrisztus eljövetele) közé tehát beékelődik egy korszak, A Szent Szellemé, amely addig tart, amíg az Úr égi és földi jelekkel el nem hozza az antikrisztusi világot. Jézus erre figyelmeztette az őt „belzebubozókat”, hogy őt megvethetik és káromolhatják, mert lesz még egy korszak, amikor esélyt kapnak a megtérésre, de ha a Szent Szellemet is elutasítják és káromolják, nem lesz több lehetőség, mert a Szent Szellem korszakát az Antikrisztus ideje fogja követni, amely kiváltja az ítéletet (Mt12,32). Ma még ebben a joeli korszakban élünk. Jézus megismerésére az ad lehetőséget, hogy az evangélium üzenete mellett a Szent Szellem tesz tanúságot a lelkiismeretünkben, ahogyan Pál írja: senki sem mondhatja: „Jézus az Úr, csak a Szent Szellem által.” (1Kor12). Azoknak pedig, akik hitük által újjászületnek Jézusban, lehetőségük van arra, hogy beteljenek a Szent Szellemmel, ahogyan az apostolok is pünkösdkor, hiszen Péter ezt hirdette a bűnbánó hallgatóságának:

  • térjetek meg
  • keresztelkedjetek meg Jézus nevébe (azaz merüljetek bele Jézus személyébe)
  • és veszitek a Szent Szellem ajándékát, mert nektek szól ez az ígéret… (ApCsel2,38).

Pál pedig világosan tanítja, akiben Jézus a Krisztus lakik, abban Krisztus és a fiúság Szelleme van, és: azok az Isten fiai, akiket a Szellem kézen fogva vezet…” (Róma 8).

A harmadik fejezet Isten ítéletéről szól, melyet a nemzetek felett tart, mégpedig amiatt, ahogyan a népével és a földjével bántak.

Izrael ezt a két dolgot jelenti: egy népet és egy darab földet, amelyet Isten választott ki magának. Aki féli Istent mindkettő esetében tiszteletben tartja a választást és az isteni tulajdonjogot. Az istentelenség egyik fontos ismérve, ha ez nem történik meg. Ez az oka annak, hogy bár Izraelt fogság és súlyos csapások érték a nemzetek részéről, e nemzeteket is mindig utolérte az ítélet, legyen szó Egyiptomról, Asszíriáról vagy Babilonról. Ez nem a miatt van, mert Izrael népe akár jobb vagy rosszabb lenne bármely más népnél, hanem a miatt, amit Isten róluk mondott. Az antiszemitizmust is ez különbözteti meg minden más gyűlölet-ideológiától: az antiszemiták azt gyűlölik, amiről Isten azt mondta, hogy szereti. Különösen kificamodott helyzet ez akkor, amikor kereszténynek mondják magukat az antiszemiták, sőt a kereszténység számukra éppen azt jelenti: ellentéte a zsidónak. Egy állítólag Istent szerető ember, hogyan vetheti meg vagy gyűlölheti azt, amit Isten szeret? Márpedig Isten szeretete soha nem múlt el választott népe iránt.

Ugyanez a helyzet a földdel is. Isten nem a legnagyobb és befolyásosabb népet választotta magának, hanem egy kis nomád törzset. Nem is a legpompásabb és a legnagyobb földdarabot, hanem egy dunántúlnyi kis földterületet, melynek hatvan százaléka kősivatag, se természeti adottságait, se természeti kincseit illetően nem éppen a leggazdagabb. Viszont elvárja, hogy aki féli Őt, az tartsa a választását tiszteletben. Sok nemzet próbálta már felosztani ezt a földet a maga politikai érdekei szerint, de mindegyik belebukott. Hasonló a helyzet jelenleg is, először az angol birodalom próbálkozott, majd a Szovjetúnió, most Amerika és Európa. Zakariás azt mondta: ez olyan malomkő lesz a népeknek, amit hiába próbálnak megemelni, mindannyian belerokkannak (Zakariás 12,3).

Különösen hangsúlyos lesz ez az Antikrisztus korában, amikor az antiszemitizmus és az üldözés soha nem látott méreteket fog ölteni. Joel azt jelenti ki, hogy az ítélet völgyében ez lesz vízválasztó: ki hogyan viszonyult Isten népéhez és földjéhez. Ez a prófécia adja a hátterét Jézus szavainak a kecskék és juhok ítéletéről is (Mt25).

Jósafát neve azt jelenti: Isten ítélt. Ez a völgy egy konkrét földrajzi hely, a Kidron völgye, amely elválasztja az Olajfák-hegyét Jeruzsálem óvárosától, a Sion-hegytől és az Úr házának hegyétől. Jósafát itt adott hálát azért, hogy az Úr megszabadította őt a pogányok egyesült hadseregétől. (2Kr20) Ugyanakkor szimbolikus jelentősége is van ennek a völgynek, ezért más névvel is illeti a próféta: a Szétválasztás vagy Döntés völgye. Az a hely, ahol szétválik az igaz a hamistól, a nemes a gonosztól.

Ebbe az ítéletbe van ágyazva két kép (12,13) amely az aratásról és a szüretről szól. Ez tér vissza a Jelenések könyvében a harsonákat és a kelyheket elválasztó közjátékban, amikor a nemzetek ítéletének az ideje betelik, és learatják illetve leszüretelik őket (14). Erről a nagy aratásról beszél Jézus a búza és a konkoly példázatában is, miszerint eddig a pillanatig nő a búza és a konkoly együtt a világban (Mt13).

Joel látomása reménységgel, a bőven termő föld képeivel ér véget. Figyelemre méltó, hogy Joel is beszél a forrásról, amely a jeruzsálemi szentélyből fakad és a Holt-tenger völgyét öntözi. Ugyanezt látja Ezékiel és Zakariás is.

A Példabeszédek mai verse az egyik legismertebb: ha nincs látomás, elvadul a nép, de boldog, aki tanulmányozza vagy őrzi a Tórát, Isten törvényét.

A látomás kifejezetten az isteni kinyilatkoztatás egy formája, de általánosabban eszmét, célt fejez ki. A céltalanság és a sodródás az egyik legveszélyesebb állapot az ember és az embercsoportok életében, minden rossz és bűn melegágya. Szodomát is az vitte a romlásba, hogy gondtalan jólétben élt, de nem talált magának a mulandó test mulandó gyönyöreinél nagyobb életcélt. A Tóra őrzése viszont azt is jelenti, hogy az Ige tanulmányozói, azok, akik az Úr törvényén gondolkodnak, kijelentéseket is fognak kapni, amely segít nekik olyan életet élni, amely tetszik Istennek. És ez nem fordítva van. A kijelentések és álmok, a látomások és elragadtatások sohasem helyettesíthetik az Igét, hanem éppen ellenkezőleg, az Ige talajáról fognak kinőni.

Isten kegyelme nem játék – 2015.03.25.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150325k.mp3
(Júd 1,1-25; Hós 10,1-14,9; Zsolt 127,1-5; Péld 29,15-17)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150325.mp3
(Júd 1,1-25; Hós 10,1-14,9; Zsolt 127,1-5; Péld 29,15-17)

Az Újszövetség mai szakaszában Júdás apostol a hamis testvérektől óv, akik a kegyelemre hivatkozva élnek erkölcstelen életet és tagadják az evangélium lényegi részeit.

201503251

Júdás Jakab testvérének aposztrofálja magát, annak a Jakabnak, aki a Jakab levelet írta. Júdás tehát József és Mária fia, Jakab édestestvére, Jézus féltestvére volt. Nem tudjuk, hogy levelét mikor és kiknek írta. A címzettek a hívők úgy általában és a levél datálása körül ugyanazok a dilemmák merülnek fel, mint a második Péter levél esetében. Ez nem véletlen, hiszen Péter második levelének második fejezete ugyanezt az üzenetet tartalmazza, sokszor még ugyanazokat a képeket is használja.

De vannak különbségek is.

Júdás kerek perec hamis testvéreknek nevezi a gnosztikus elhajlókat, akikben nincs Szent Szellem és a régi emberi természetük vezeti őket mohóságra és erkölcstelenségre.

Itt is előkerülnek a vízözön előtti angyalok és Szodoma pusztulása, melyről itt azt is megtudhatjuk, hogy Szodoma lakói egyből az örök tűzre szálltak. Új elem viszont a pusztai vándorlás, vagyis azok, akik hit által kijöttek Egyiptomból, de a hitetlenségük miatt elvesztek a pusztában. Ugyanezt az érvet a zsidókhoz írt levél harmadik részében találhatjuk meg.

Itt is feltűnik Bálám, de egy ívbe illesztve Káinnal és Kóréval. Káinról János apostol beszél első levelében hasonlóan, Kóré viszont teljesen új elem. Káin útja, a gyűlölködést jelenti. Bálámot a pénz csábította annak ellenére, hogy tudta, mi az Isten akarata, míg Kóré ok nélkül lázadt fel Mózes és Áron ellen, és maga is levita lévén, tudnia kellett, hogy valójában Isten választása ellen lázad fel.

Júdás is a szemére veti ezeknek a hamis keresztényeknek, hogy parázna és kicsapongó életet élnek, és káromolják a mennyei lényeket. Szennyfoltoknak nevezi őket és víztelen fellegeknek, ahogyan Péter is. Nincs viszont megmosódott disznó.

Ami Júdásnál egyedi, hogy apokrifekből idéz. Mihály és a Sátán vitáját Mózes teste felett a „Mózes mennybemenetele” nevű traktátusból való, míg a hamis testvérek ítéletével kapcsolatban Hénóch könyvének két sorát idézi. Ezzel nem legalizálja ezeket a műveket, csak az idézett részeket tekinti hitelesnek.

Érdekes a Hénóchhal kapcsolatos megjegyzése, miszerint Ádámtól fogva a hetedik volt, így elragadtatása is prófétikusnak tekinthető. Káin ágán Lámek volt a hetedik, aki először vett magának két feleséget és megölt egy ifjút egy verekedésben, amit ráadásul még jogosnak is tartott. Így ő tekinthető Hénoch ellenpéldájának, mint az első hedonista és despota.

Júdás azonban azt tanácsolja, hogy a hamis testvérek közül bánjanak könyörülettel azokkal, akik csak hitbeli erőtlenségük miatt sodródtak bele ebbe az irányzatba, míg a megátalkodottaknak mondják meg szemtől szembe, hogy a kárhozat ítélete vár rájuk, ha nem térnek meg. Ha pedig engednek, akkor is legyenek óvatosak velük, és „undorodjanak még az alsóruhától is, amit a test beszennyezett”, ami alatt olyasmit értünk, hogy ne engedjék meg, hogy a régi bűneik és nézeteik közül bármit megtartsanak.

Végül az apostol a reménység üzenetével zár: Isten meg tud őrizni az elbukástól és hibátlanul maga elé állít majd benneteket!

Az irat – az apostoli levelekre jellemzően – doxológiával zárul.

Az Ószövetség mai részében az asszír fogság és az azt követő összegyűjtés ígéretével véget érnek Hóseás feddő és ítélő próféciái.

A mai öt fejezetből négyben az előző témák folytatódnak:

  • Izrael bálványozása,
  • a mohóság és a paráznaság bűne,
  • a vérontások és puccsok a hatalom megszerzéséért,
  • a kiszolgáltatottak elnyomása és kifosztása mind ítéletért kiált, amit Isten már nem is halogat.
  • A vezetők inkább bíznak a birodalmakkal kötött politikai szövetségekben, mint az Úrral kötött szövetségben, melynek minden pontját megszegték már.

A próféta különösen Jeroboám aranyborjúit ostorozza, melyek Bét-El-ben és Dánban, a királyság északi és déli határvárosaiban álltak, és egy hamis kultuszt testesítettek meg. Nem idegen istenek voltak, amennyiben az Örökkévalónak Izrael Istenének a kultuszát voltak hivatottak megtestesíteni, hanem hamis istentisztelet tárgyai, mivel Izrael Szellem-Istenét egy szoborban akarták láttatni. A kutatások szerint a bika a kerubok helyét foglalta el, vagyis nem magát JHVH-t akarta szimbolizálni, hanem azt a lényt, aki a hátán hordozza. Ebben Jeroboám, aki Egyiptomban volt száműzött, a napisten vallását utánozta, ugyanis az egyiptomiak hitvilága szerint a napot egy bika (Ápisz) a szarvaival tolta fel az égboltra. Ugyanakkor ugyanazt a hamis kultuszt valósította meg, melyet Áron is bevezetett a nép követelésére, amíg Mózes negyven napig Istennel volt a Hóreben. Ráadásul a hamis kultuszhoz tartozó áldozóhelyet és bálványt ott állította fel, ahol Jákob a mennybe vezető lépcsőt látta álmában, és ahol Lábántól visszatérve Isten megerősítette az új nevét: Izrael. A próféta ezért gyakran utal Jákob sorsára és von párhuzamot Izrael jövendő sorsával.

Ahogy Jákob már anyja méhében tusakodott Ézsauval, ahogy visszatérésekor tusakodott az angyallal és megnyerte az új nevét, úgy kellene most újra küzdenie Izraelnek, hogy visszatérjen Istenéhez (12,3).

Ahogy Jákóbnak menekülnie kellett Ézsau haragja elől Háránba, úgy megy majd Izrael is fogságba ugyanarra a területre. Ahogy Jákób éveket szolgált egy asszonyért, úgy fog Izrael is éveket szolgálni idegen hatalmakat. (12,12).

Magát Bét-El-t, ami azt jelenti: Isten háza, a próféta átkereszteli Bét-Aven-re, ami azt jelenti: a Vétek háza. De nem csak Bét-El-ben folyt a hamis kultusz, Gilgálban, Micpában és Gieládban is voltak utálatos kultuszhelyek, melyeket újra és újra elítél Hóseás.

Az erkölcsi állapotok leírására Gibea vétkét hozza fel, amely a bírák korára nyúlik vissza, és majdnem Benjámin törzsének a kiirtásához vezetett. Gibea lakói ugyanis egy hozzájuk jó szándékkal érkező levita ágyasát kegyetlenül megerőszakolták és megölték, lényegében ugyanúgy viselkedtek, mint Szodoma lakói. A törzsek ezért büntető expedícióba fogtak, és polgárháború tört ki Izraelben nagy károkat okozva. Gibea ugyanakkor Saul szülővárosa is volt, aki Izrael első szerencsétlen véget ért királya lett. Így a város egyszerre vált a kánaánita erkölcstelenség és a megromlott királyság szimbólumává a próféta számára.

A 13. részben található egy vers (14), melyet Pál apostol a feltámadásról szóló tanítása után (1Kor15) mint végső konklúziót idéz: Halál hová lett a hatalmad, Seol, hol a te fullánkod?” Majd hozzáteszi: „A halál fullánkja a bűn.” Ahol azonban bűnbocsánat van, ott a halál elveszti az erejét.

A 14. fejezet éppen ezzel a reménnyel zárul. Itt egy párbeszéd olvasható Efraim és Istene között. A nép bűnbánatot tart, Isten pedig meghallgatja őket, és megígéri, hogy kigyógyulnak hűtlenségükből (vagy hitetlenségükből) és Efraim olyan lesz, mint egy szép termetű, illatos és gyümölcstermő fa.

A könyv a szerkesztő megjegyzésével zárul: aki bölcs, értse meg ezeket!

A Példabeszédek mai három verse a nevelésről és a gonoszok bukásáról szól.

Bot és dorgálás, ez való a gyermeknek, különben a neveletlen gyermek szégyent hoz anyjára. A szöveg olyan gyermekről beszél, melyet magára hagytak, amely nem kap bölcs útmutatásokat. A Biblia nem veti el a testi fenyítést, de nem is arról van szó, hogy a gyereket agyba-főbe kell verni. A nevelés lényege a tanítás és az útmutatás, fenyíteni csak akkor kell, ha ezek nem használnak és a dolgok rossz irányba akarnak menni. A Zsidó levél erre a verse is utal, amikor a fenyítést elszenvedő hívőket figyelmezteti: Isten megfegyelmezi a fiait, csak a korcsok (lelencek) azok, akiket nem nevelnek, mivel nincs apjuk. A rabbik ennek a versnek kapcsán feltették a kérdést: Ha az apa dolga a nevelés és fenyítés, miért az anya szégyene a neveletlen gyerek? Végül ezt a választ találtak: az apa úgyis mindig úton van, hogy a megélhetést biztosítsa, az anya pedig otthon ül, így azután hozzá jönnek a szomszédok panaszkodni a neveletlen kölökre…

A megfelelően nevelt gyermek viszont jó pályára áll, és egyre nagyobb örömet okoz majd a szüleinek. Hiszen egy szülő számára sincs nagyobb öröm, mintha sikeresnek és boldognak látja a gyermekét.

A hazug és gonosz eszmék – vagy éppen az igaz eszmék hiánya – azt eredményezi, hogy megszaporodnak a gonoszok és nő a törvényszegés, a bűnök száma. A példabeszéd azonban azt is tudtunkra adja, ez az állapot nem maradhat fenn sokáig, az igazak meg fogják érni a gonoszok bukását. Más szavakkal: semmilyen istentelen rendszer sem maradhat fenn egy generációnál tovább.

A vendégszeretetről ne feledkezzünk meg – 2015.03.24.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150324k.mp3
(3Ján 1,1-15; Hós 6,1-9,17; Zsolt 126,1-6; Péld 29,12-14)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150324.mp3
(3Ján 1,1-15; Hós 6,1-9,17; Zsolt 126,1-6; Péld 29,12-14)

Az Újszövetség mai szakaszában János harmadik levelét olvashatjuk, amely a vándor prédikátorok védelmében íródott.

201503241

Az apostolokon kívül is számos igehirdető járta a gyülekezeteket és prédikálták az evangéliumot. Ezeket a küldő gyülekezetek ajánlólevelekkel látták el, és a fogadó gyülekezetek vendégül látták őket és az útravalóról is gondoskodtak. Az ilyen szolgálók nem fogadtak el semmit az idegenektől, hanem teljes egészében a gyülekezetek vendégszeretetétől függtek. A presbiter, aki itt nem nevezi meg magát, de legjobb tudásunk szerint János apostol, azért ír a szeretett Gájusznak, mert ő fogadta ezeket a szolgálókat és el is látta őket. Egy másik – valószínűleg – ugyanabban a városban házi gyülekezetet vezető testvér, Diotrefész, viszont nem fogadta el az apostolok ajánlását és elutasította a hozzá érkező szolgálatokat.

János azt írja Gájusznak, hogy jól teszi, ha közösséget vállal ezekkel az emberekkel, akik a „név miatt” indultak útnak, vagyis Jézus nevében, mert azáltal, hogy segíti őket, maga is munkatárssá válik. Jézus ugyanezt az elvet fogalmazta meg, amikor arról tanított, hogy ha valaki egy prófétának akár csak egy pohár vizet nyújt, mert felismerte benne az Úr prófétáját, maga is próféta jutalmát veszi, vagyis részestárs lesz a szolgálatban.

Diotrefész ellenben hazug vádakat szórt a többi szolgálatra, mert az „elsőséget kívánta”, vagyis nem a munkájával és a szolgálatával, hanem mások lejáratásával próbált meg befolyásra szert tenni. A leuraló embereket az jellemzi a legjobban, hogy gyűlölnek a sajátjukon kívül minden más befolyást. A „ki a nagyobb” küzdelem pedig már az apostolokat is folyton megkísértette, öt alkalommal olvasunk ilyen vitákról az evangéliumban. A tizenkettő is két erős pártra szakad, az egyiket Zebedeus fiai, János és Jakab, a másikat pedig Péter és András vezették. Versengésük még az úrvacsoránál is előtört, sőt Jézus feltámadása után is van nyoma a versengésüknek (János 21,20-22). Ez a gyermekbetegség talán a legragályosabb a testvérek között mindmáig.

Az Ószövetség mai részében Hóseás figyelmeztető és ítélő szózatait olvashatjuk.

Az előző fejezet három vádbeszéde azzal ért véget, hogy Izrael nyomorúságba jut és akkor majd keresi Istenét. A mai első versek egy ilyen imát tartalmaznak, melyben az izraeliták egymást bátorítják az Úrhoz való visszatérésre. Csakhogy ez a bűnbánat nem őszinte. A bajban ugyan sokan Istenhez fordulnak, de ez nem jelent őszinte bűnbánatot. A bánkódás csak a baj miatt van, és nincs benne igazi vágy a szent élet, a valódi közösség után. Ezért mondja ki a próféta a híres szavakat: „szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten-ismeretet és nem véres-áldozatokat.” Isten valódi és őszinte kapcsolatra vágyik a népével, amit az áldozatok erősíthetnek, de soha nem helyettesíthetnek. Isten nem éri be a rítusok megtartásával, őt nem a formák érdeklik, hanem a valódi és élő kapcsolat.

A következő fejezetek a próféta egyes prédikációinak a kivonatait tartalmazzák, kicsit a Hegyibeszédhez hasonlóan epigrammákba sűrítve a mondanivalót. Külön tanulmányt igényelne, hogy az egyes részeket hogyan válasszuk szét, és azokat vajon milyen alkalomból és miért mondta Hóseás. Az archaikus szöveg sem könnyíti meg a helyzetünket, ugyanis Hóseás irata nyelvészeti szempontból a legrégebbi, még az óhéberen belül is régiesnek számít. Sok szó csak itt fordul elő az Ószövetségben, így a szavak és mondatok egzakt jelentése körül is komoly tudományos viták folynak. Ezek vázlatos ismertetésére sincs itt hely, így itt most csak arra szorítkozhatunk, hogy az egyes témákat felsoroljuk.

A 7. fejezetben két prófétai szakasz található.

Az első (1-7) az udvaroncok ellen emel szót, akik kapzsiságukat és paráznaságukat akarják a királyok és vezérek segítségével kielégíteni. Azért hízelegnek, hogy hatalmat kapjanak a fosztogatásra és az elnyomásra. A próféta kemencéhez hasonlítja őket, amely csak addig szűnik meg tüzelni, amíg alszik egy picit, azután újra teljes erővel fűt, hogy a céljait elérje.

A második prófétai szakasz (8-16) tovább viszi a kemence képét, és a népet olyan kenyérlepényhez hasonlítja, amelyről elfeledkeztek és szénné égett a kemencében. Így felejtkeznek el az udvaroncok mohóságukban a nép érdekeiről. Efraim már a királykéréskor is olyan akart lenni, mint a környező népek, most is azokhoz akar hasonulni és nem Istenét keresi, hogy az Úr szent népe lehessen. Siránkozik ugyan az Úrhoz a veszteségei miatt, de szívéből nem akar megtérni. Inkább Egyiptom vagy Asszíria tetszik neki.

A 8. fejezetben három prófétai szakasz található.

Az első (1-6) ítéletet hirdet az Úr háza felett, ami ezúttal nem a Jeruzsálemi szentélyt, hanem a népet jelenti, hiszen Izrael úgy volt ismert, mint az Örökkévaló háznépe. Bár ők azt állítják, hogy ismerik Istenüket, de szövetségszegők, akik egyetlen parancsolatot sem akarnak már megtartani, nemhogy az összeset. Vagyonukat bálványokra költik és különösen Jeroboám aranyborjúihoz ragaszkodnak, ezért tör rájuk a pusztulás, ami összezúzza őket, ahogyan a bálványaikat is.

A második (7-8) a szólássá vált mondattal kezdődik: szelet vetnek és vihart aratnak. A szél a bálványimádás, a vihar az az invázió, ami elpusztítja országukat, őket pedig fogságba viszi, de még ott is úgy tekintenek rájuk, mint hasznavehetetlenekre.

A harmadik (9-14) az asszír bálványok és kultuszok átvételére reflektál, és szintén ítélettel fenyegeti a népet. Izrael nem Istenétől, hanem a birodalmaktól, Asszíriától és Egyiptomtól reméli békéjét és jólétét. De éppen ezek a birodalmak okozzák majd a pusztulását.

A 9. fejezetben négy prófétai szakasz található.

Az első (1-6) egy gyászének a száműzetésről, mely valószínűleg Jeroboám borjúinak önkényes ünnepén a nyolcadik hónapban hangzott el, ekkor adtak hálták a föld terméséért és imádkoztak a jövő évi bőségért. A próféta viszont szükséget vizionál és száműzetést, ahol nem lesz majd felajánlható áldozat.

A második (7-9) a próféták elutasításáról szól. Nem tudjuk, hogy Hóseás után ólálkodtak-e, de kortársa Ámosz kétségkívül üldözéseket szenvedett el a bételi papoktól, talán erre reflektál a prófécia.

A harmadik (10-14) Izrael elpártolását a pusztai vándorlás egyik nagy bűnéhez hasonlítja, amit a nép a moábita nők csábításának engedve Baál-Peórral követett el (4Mózes25). A csapás akkor is elérte a népet, de a mostani még nagyobb lesz, így azok járnak jól, akiknek nem születnek gyermekeik, így nem kell végignézniük azok halálát és szenvedéseit.

A negyedik (15-17) szakasz is a közelgő diaszpórát vizionálja és Gilgál bűnéből indul ki. Ez a város rendkívül fontos szerepet játszott Izrael történelmében, Józsué tábora volt itt a honfoglaláskor, itt kenték fel Sault, Izrael első királyát és itt tartottak rendszeresen gyűlést a törzsek. A királyság végére azonban bálványkultusz színhelyévé vált és a bételi borjúval együtt Izrael bálványozásának a megtestesítőjévé.

A Példabeszédek mai három verse

az uralkodóról és az alattvalóiról szól.

A zsarnok a szolgáit is bűnössé teszi, mivel azok engedelmességgel tartoznak neki és végre kell hajtsák a kegyetlen, elnyomó és kizsákmányoló parancsait is. Az ilyen helyzetek lelkiismereti krízisbe taszítják az alattvalókat, mivel egyszerre tartoznak lojalitással Istennek és a királynak. Ha pedig a király istentelen, választaniuk kell, hogy az üldözőket vagy az üldözötteket pártolják-e. Így volt ez például akkor is, amikor Saul üldözni kezdte Dávidot, vagy amikor a főemberek kiátkozták Jézus követőit.

A szegény és elnyomó találkoznak egymással, bár mindkettő Isten képe és életüket, szemük világát egyformán Istentől kapják, az elnyomás miatt mégis nagy különbségek jönnek létre ember és ember között.

Tartós uralmat csak jó kormányzás eredményezhet. A jó kormányzás pedig onnan ismerhető fel, hogyan bánik a szegényekkel és a kiszolgáltatottakkal. Ha a törvény őket is ugyanúgy védi személyválogatás nélkül, akkor az azt jelenti, hogy a törvény uralma érvényesül. Ha a király nem áll melléjük, hanem hagyja, hogy elnyomják és kizsákmányolják őket, akkor nagy társadalmi feszültségek lesznek az országban, ami törékennyé teszi az uralmat.

Őrizzük a testvéri szeretetet – 2015.03.23.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150323k.mp3
(2Ján 1,1-13; Hós 4,1-5,15; Zsolt 125,1-5; Péld 29,9-11)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150323.mp3
(2Ján 1,1-13; Hós 4,1-5,15; Zsolt 125,1-5; Péld 29,9-11)

Az Újszövetség mai szakaszában János két rövid leveléből az elsőt olvashatjuk.

201503231

A szerzőről és a keletkezés idejéről bizonyosat nem tudunk. Vannak, akik az apostolt, míg mások egy Efézusban működő szintén Johannan nevű presbitert sejtenek a szerző mögött, de ezek csak találgatások. A kánonba minden bizonnyal azért került, mert szerzőjének János apostolt tekintették, amit releváns bizonyítékok hiányában nincs okunk kétségbe vonni. A címzett kilétét is vita övezi, vannak, akik a választott „úrnő” és „gyermekei” alatt a gyülekezetet és annak tagjait értik, mivel a levelek tartalma inkább egy közösséghez szólónak tűnik, mint magánlevélnek.

János második levele témáját tekintve tökéletesen egyezik az első levélben foglaltakkal, tulajdonképpen annak egy egészen rövid kivonata. Ezért a belső bizonyítékok arról tesznek tanúságot, hogy a szerző az első levél szerzőjével azonos, és a levél is ugyanabban az időben keletkezett. Az író és a címzett jól ismerték egymást és gyakran találkoztak is. A levél megírásának célja az, hogy figyelmeztesse az „úrnőt” a gnosztikus tévtanítók felbukkanására.

A megszólításában és a levél első soraiban az igazság dominál. Igazság és szeretet ez a két ismérve Jézus igazi követőinek. Az igazság az Ige, amelyet az apostolok hirdetnek.

Akik az „új”, a gnosztikus „evangéliummal” érkeznek, és tagadják Jézus megtestesülését, azok a hitetők és az antikrisztusok, akiket nem kell testvérként fogadni és köszönteni, és nem kell velük közösséget vállalni. Ők nem az apostolok „Jézusát” prédikálják, hanem egy más evangéliumot, amit nem szabad befogadni.

Ellenben őrizni kell a testvéri szeretetet, ami az Úr új parancsa, és igazodni kell a régi parancshoz, a törvényben lefektetett erkölcsi alapelvekhez is, hiszen Isten szeretete nem jelent mást, mint a szavainak a megtartását. Ügyelnünk kell rá, hogy a tévtanítók szavai ne sodorjanak el az igazság mellől, és teljes jutalmat kapjunk. A Fiú és az Atya egyek, az Atyához pedig a Fiún keresztül vezet az út. Aki mást tanít, az nem az igazság evangéliumát hirdeti.

A búcsúzásban szereplő „nőtestvér” és gyermekei, azt a gyülekezetet és tagjait jelölhetik, ahonnan János a levelét írja, ha nem magánlevélnek fogjuk fel az iratot. Bár véleményem szerint semmi nem utal rá, hogy ne magánlevél lenne. A levél rövidségét az a tény indokolja, hogy a szerző közeli személyes találkozásban reménykedik, így üzenetét szóban részletesen is kifejtheti majd.

Az Ószövetség mai részében Hóseás próféta három vádbeszédet intéz a néphez és a papokhoz a szellemi és testi paráznaság miatt.

Az első vádbeszédből megtudhatjuk, hogy a per oka három dolog:

  • nincs igazság (emet)
  • nincs szeretet (heszed)
  • nincs Isten-ismeret (daát Elohim).

A szeretet és az igazság nagyon gyakran fordulnak elő párban a prófétai igékben, így a zsoltárokban is. Az igazságra használt kifejezés, az „emet” az „áman” ige származéka, ami hitet és hűséget egyaránt kifejez, ebből származik a közismert „ámen” szavunk is. Itt az Isten szavához való ragaszkodáson túl, a kapcsolatokban elengedhetetlenül szükséges ragaszkodást is jelenti.

A „heszed” gyakorlatias, cselekedetekben megnyilvánuló szeretet, amit kegyelemnek is szoktak fordítani. Olyan tett, amely a másik javát szolgálja. Ez a fajta szeretet az emberi kapcsolatokban is elengedhetetlen. Az Isten igaz ismeretének a hiánya Hóseás próféta leggyakrabban visszatérő témája. Istent a tetteiből, a kijelentéseiből és a parancsolataiból lehet megismerni, ezek elhanyagolása vétkes tudatlansághoz vezet a nép között. Az idegen kultuszok és az Örökkévaló igazságaival kapcsolatos hazugságok hamar megrontották Izraelt, mivel első királya, Jeroboám, félelmében és politikai megfontolásokból megváltoztatta Dávid és Salamon kultuszát, és két aranyborjúban akarta az Örökkévalót, Izrael Istenét tisztelni. Ez a maga választotta istentisztelet mindvégig megmaradt az északi királyságban, és egészen az asszír veszedelemig Jeroboám borjúi előtt vétkezett a nép. Azt hitték, hogy Istent tisztelik, de tudatlanok voltak afelől, amit Isten elrendelt és elfogadott, mint az Ő tiszteletét. E három dolog permanens hiánya vezetett azután a nép és az egész társadalom megrontásához. Mivel a szövetség Isten és Izrael között a földre is vonatkozott, a szövetségszegéseknek az egész földre kihatásuk volt. Az aszály, a háborúk, a járványok és a kártevők nem csak az embereket, hanem az egész élővilágot sújtották.

A második vádbeszéd címzettjei a papok, lévi fiai közül azok, akik nem menekültek el az északi királyságból Jeruzsálembe, hanem a nép között maradtak. Mivel nem tanították meg a népet Isten ismeretére és példát sem mutattak nekik, nem a romlás megállítói, hanem motorjai voltak. A bálványimádás, az idegen istenek kultusza, a szellemi paráznaság mindig maga után vonta a testi paráznaságot is. Ez az istentelen háromság jellemez a mai napig is minden hamis kultuszt: bálványok, mágia és erkölcstelenség. A bálványokat ugyanis nem lehet elviselni, ha nincs valamilyen spirituális töltés mellettük, ezt hivatott megadni a mágia, amely azonban nem Isten Szent Szellemére, hanem tisztátalan szellemek jelenlétére épül. Ehhez társulnak az erkölcstelenségek, általában az illegális szexuális indulatok, mivel az embert a hamis kultuszok nem képesek megelégíteni, ezért néz a testi örömök után, melyek legalább egy ideig csillapíthatják a kínzó sóvárgást.

A testi és szellemi paráznaság ugyanúgy megfosztja a józanságától az embert, mint a bor vagy más szeszes ital. Ezért hisznek az emberek inkább bármilyen ostoba babonában, mint az élő Istenben. Ezért nem tisztelik sem a testet, sem a házasságot, mivel szövetségszegők. A vádbeszéd végén a próféta Júdához fordul: Bár Izrael elpártolt, te Júda ne kövesd őt a tévelygéseibe. Jeroboám borjúira utalva gúnyosan jegyzi meg a próféta: olyan lett Izrael, mint a kergekóros marha (46).

A harmadik vádbeszéd címzettjei (5) a papok, Izrael háza és a királyi ház. A leírásból úgy tűnik, hogy Izrael és Júda egyaránt érintett a bűnben, amire a próféta reflektál, tehát az üzenetet Jótám, vagy Áház királyok idejére tehetjük, amikor Júda is bálványimádásba süllyedt, akárcsak az északi királyság, akit itt Efraim helyettesít. Efraim József másodszülötte volt, akit Jákób elsőszülötté tett, és vezető törzse volt a honfoglalásnak, mivel Józsué maga is Efraim törzséből származott, ahogyan a szakadás idején Jeroboám is. Efraim így a tíz törzs vezetőjeként, az egész északi királyságot szimbolizálja. A vádbeszéd szerint Efraim nem képes már a megtérésre, mert nem csak parázna, hanem a paráznaság szelleme van benne, ami bálványimádásra kényszeríti (4). Hiába akarnak az Úrnak is áldozni, Isten már nem hallgatja meg őket, hanem kiszolgáltatja a végzetüknek.

Az ötödik rész második prófétai szakasza (9) a szírek és asszírok betöréseit írja le, melyekkel szorongatták mind Júdát, mind Izraelt. Az Úr keze egyre jobban ránehezedik mindkét királyságra. Az Úr úgy ront rájuk ezekkel a rabló hadakkal, ahogyan az oroszlán ront rá a nyájra, majd visszahúzódik a tanyájára. Az Úr is elrejti magát a nép elől és hiába keresik őt a szorultság idején.

A Példabeszédek mai három verse az indulatokról szól.

Az első példabeszédben a nevetés és dühöngés váltakoznak és a szöveg nyitva hagyja, hogy az eszes nevet és dühöng a bolondon, vagy fordítva, mivel mindkettő lehetséges. A lényeg, hogy az istentelen emberen nem fognak az érvek, akárhogyan is próbálkozik az eszes, ezért végül kijön a sodrából és nem tudja, hogy most sírjon vagy nevessen az istentelenek ostobaságán. Másfelől az ostoba nem tud mit felelni az eszes érveire, ezért nem érvekkel, hanem indulatokkal válaszol: vagy gúnyosan nevet, vagy dühöngeni kezd.

A második példabeszéd második felének az értelmezése is elég nehéz. Az, hogy a zsarnokok, a „vérszopó emberek” gyűlölik a fedhetetleneket, az érthető, hiszen azok tükröt tartanak eléjük, amit nem akarnak látni. A kérdés inkább az, hogy mit tesznek az igazak? Elrejtik a fedhetetlent és gondoskodnak róla, vagy megbosszulják? A szöveg értelme ugyanis mindkettőt megengedi.

Az ostobaság egy formája, amikor az ember engedi, hogy az indulatai vezessék. A buta ember kiélik a dühét vagy a keserűségét, képtelen önuralmat gyakorolni. Az eszesek azonban nem ijednek meg ezektől, hanem megtalálják a módját, hogy lecsillapítsák. Az érzelemvezérelt emberek ugyanis rendkívül rapszodikusak és könnyen befolyásolhatók.

 

Az Atya bizonyságot tett Jézusról – 2015.03.22.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150322k.mp3
(1Ján 5,1-21; Hós 1,1-3,5; Zsolt 124,1-8; Péld 29,5-8)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150322.mp3
(1Ján 5,1-21; Hós 1,1-3,5; Zsolt 124,1-8; Péld 29,5-8)

Az újszövetség mai szakaszában János az Isten bizonyságtételéről ír.

20150322

A mai szakasz is a korábbi három téma körül forog:

  • Isten fiai szeretik egymást
  • Isten fiai szeretik Isten, ezért megtartják a parancsolatait
  • Jézus hite legyőzte a világot, és a világban levő bűnt

A mai rész újdonsága, az Isten bizonyságtétele, mellyel Jézus mellett tanúskodott. Ez a bizonyságtétel három dolgot foglal magában:

  • Isten Szellemét, amely az igazság Szelleme;
  • A „vizet”, amely a keresztségről szól;
  • A „vért”, amely az áldozatról beszél.

A víz és a vér ebben az összefüggésben mind Jézus megtestesüléséről és testi haláláról szól, vagyis további érv a testgyűlölő gnosztikusokkal szemben: Jézus megtestesült, valóban meghalt, és testben támadt fel. A Szellem, a víz és a vér mind ugyanarról tesznek bizonyságot: a megváltás és az engesztelés Jézus halálával megtörtént. Mi is az ő halálába merülünk bele, és az ő vére alapján igényeljük a főpapi szolgálatát, amely megtisztít a keresztség után elkövetett vétkeinktől. Ez az igaz evangélium, és aki ebben hisz, abban Jézus valóban életre kelt, és a hite által képes legyőzni a világ csábításait.

A latin kéziratokban a 8. vers után még szerepel egy utalás a „szentháromságra”: Hárman tesznek bizonyságot a mennyben: az Atya, a Fiú és a Szellem és ez a három egy”. Mivel ezt a betoldást a görög kéziratok nem tartalmazzák, ezért sokan vitatják az eredetiségét, néhány fordításba bele sem kerül.

Az imameghallgatás bizonyosságát János abból vezeti le, hogy Isten akarat szerint kérünk. Ebből két dolog következik:

Az első, hogy az ima nem arra szolgál, hogy Istent meggyőzzük a magunk akaratáról, hanem éppen ellenkezőleg, hogy keressük az övét.

A második, hogy ha nem is látjuk azonnal a választ az imáinkra, ez nem azt jelenti, hogy Isten elfeledkezett róluk.

Érdekes Jánosnak az utalása a halálos bűnre. A nem halálos bűnök esetében elég a közbenjárás, míg a halálos bűnök esetében nem. Ez a kategória csak itt fordul elő, más apostoli iratokban nem. Halálos bűnnek azt tekintjük, amit Mózes törvénye halállal büntetett volna. A halálos bűn egyes felekezetekben külön kategóriát képvisel és elkövetője e tanok szerint az üdvösségből kiesik és a megtéréséig, a bűnbocsánat elnyeréséig a kárhozat állapotában van. Ez azonban ebből a szövegből nem következik. Álláspontom szerint ennek a résznek a szöveghű értelmezése inkább az, hogy ilyen súlyos bűnök esetében a hívő testvérnek nem elég a közbenjárása, a közbe lépésére is szükség van: meg kell fednie azt a testvért, aki ilyesmit elkövet: négyszemközt, tanúk előtt és végül, ha nem ér el eredményt, a gyülekezet előtt. (Mt18)

János a levelét három olyan mondattal zárja, melyek mindegyike így kezdődik: Tudjuk… Tudjuk, hogy az új teremtés bennünk nem akar vétkezni, sőt távol akar maradni a bűntől. Tudjuk, hogy a világ viszont a bűnre akar vezetni. De azt is tudjuk, hogy az Igaz, Jézus bennünk él, és képességet ad nekünk az igazság felismerésére, így elkerülhetjük a bűnt.

János a levelét egy kissé váratlan fordulattal, egy figyelmeztetéssel fejezi be: őrizkedjetek a bálványoktól!

Az Ószövetség mai részében a 12 kispróféta gyűjteménye nyílik meg, akik időrendben szerepelnek egymás után. Az első Hóseás, a botrány-próféta, aki a kettészakadt királyság idejében, Izrael végnapjai előtt élt és prófétált.

Izrael az asszír fogság előtt II. Jeroboám király idejében élt meg egy utolsó fénykort, amikor a felemelkedő asszír birodalom elég erős volt, hogy Izrael szír ellenlábasait szorongassa, de még nem volt elég erős, hogy délebbre is terjeszkedjen. Ez adott lehetőséget Jeroboámnak, hogy Jónás próféta útmutatásai szerint visszaszerezzen olyan területeket, melyeket Izrael a szírekkel szemben korábban elveszített. A szírek Akháb és Jézabel bűnei miatt szorongatták az északi királyságot. Ehhez járult hadvezérük, Jéhú puccsa, akinek az Úr prófétája, Elizeus megígérte: ha végrehajtja az Örökkévaló bosszúját Jézabelen és Akháb leszármazottain és véget vet a Baál kultusznak, akkor utódai negyed ízig ülhetnek a trónon. Hóseás korának királya, II. Jeroboám volt ez a negyedik leszármazott. Halála után Izrael már csak agonizált a felemelkedő Asszíria árnyékában, melynek felemelkedését éppen Jónás szolgálata tette lehetővé. Uralma alatt azonban hódítások biztosítottak relatív jólétet a királyságban, amely azonban nem párosult erkölcsi megújulással. Izrael közelgő veszedelmére figyelmeztettek ebben az időben Hóseás és Ámosz próféciái, akik kifejezetten az északi királyságban szolgáltak.

Hóseást azért hívjuk botrány prófétának, mivel Isten emberei általában erkölcsös életet életek és tiszteletre méltó tagjai voltak a társadalomnak. Hóseásnak azonban azt parancsolja az Úr, hogy vegyen feleségül egy rosszhírű asszonyt, aki nem tud otthon megülni, hanem állandóan szertői után jár. A férje hiába halmozza el szeretetével és gondoskodásával, az asszony nem tiszteli, és nem becsüli, csak parázna kívánságai hajtják, nincs benne semmi tisztesség. Három gyermeke születik, akiket Jezréelnek, Lo Rukhámának (nem kegyelmezek) és Lo Amminak (nem népem) kell elneveznie a prófétának. Az asszony végül elmegy szeretői után, akik kifosztják és elhagyják. Miután rabszolga sorba kerül és már senkinek sem kell, Hóseást felszólítja az Úr, hogy vásárolja vissza magának, amit a próféta meg is tesz egy félhavi bérért és néhány vödör árpáért. Az alacsony ár azt jelzi, hogy gazdái is teljesen haszontalannak és értéktelennek tartották már. Az Úr elrendeli, hogy üljön otthon és nem lesz se szeretőié, se uráé hosszú ideig. Hóseás végül elismeri magáénak a gyermekeket, és a két utóbbi nevéből kikerül a „nem” szócska, ami prófétai képe annak, hogy az Úr végül majd megkönyörül népén és sajátjának ismeri el újra Izrael fiait. A szétszóratásból visszatérő Izrael egy király alatt egyesül, akit a próféta Dávidnak nevez és ezzel a Messiásra utal. Hóseásnak ezt az átfogó képét Izrael történelméről alkalmazza Pál apostol a Róma levélben annak bizonyítására, hogy két Izrael van: a test szerinti leszármazottak és azon belül Izrael hitének a követői, a maradék. Csak ez utóbbira igazak az ígéretek, ők Isten népe. Míg az előbbiekre Hóseás szavai igazak: „nem népem” (Róma 9).

Gómer, a parázna asszony Izrael népének hűtlenségét hivatott bemutatni, akik annak ellenére az idegen istenek kultuszaihoz fordultak, hogy az Örökkévaló, akivel szövetségre lépetek, és akitől az országot és a javaikat kapták, szeretettel és hűséggel fordult feléjük. Ebbe a kerettörténetbe illeszkednek Hóseás prófétai énekei.

A mai szakaszban az első ilyen ének olvasható, amelyet a második fejezetet tartalmaz (4-25). Az ének két részre osztható. Az első részben (4-15) Izrael paráznasága és annak következményei, a fogság és a kifosztás olvashatók.

A második rész viszont a helyreállításról szól. Ez is csábítással kezdődik, de ezúttal az Úr maga, aki hívja a népét, hogy a pusztában a szívére beszéljen. Egyiptom és a puszta a kivonulásra, Az Akkor völgye pedig a honfoglalásra emlékeztet, mivel arról nevezetes, hogy ott kövezték meg Ákánt, aki elvett magának az egészen az Úrnak szentelt dolgokból. A képek a szövetség helyreállításáról beszélnek Isten és népe között. Ezután három ígéret következik, melyek mindegyike így kezdődik: „Azon a napon”

Az első (18) a szövetség helyreállításának az ígérete: kivész a nép szájáról a Baálok neve.

A második (20) a béke és biztonság ígérete, melyek a Messiás békekirályságában teljesednek majd be. Isten jegyajándéka ekkor már nem anyagi, hanem szellemi javakban jelenik meg: igazság, törvény, szeretet, irgalom és hit ékesíti majd a menyasszonyt.

A harmadik (23) a parázna gyermekek visszafogadásáról szól. Jezréel jelentése „Isten vetése”, erre a szójátékra épül az ígéret: Isten vetését meghallgatja a föld, a földet az ég és áldásul esőt hullat majd, vagyis a nép elplántáltatik a földjében és áldásban lesz része. A „nem irgalmazott”, irgalomra talál és a „nem nép” újból nép lesz. Izrael tökéletesen helyreáll majd ebben az új jegyességben.

A Példabeszédek mai négy verse négy istentelen emberfajtáról szól: a hízelgőről, a rossz emberről, a gonoszról és a nagyszájúról.

A hízelgés csapdába ejt, a hízelgőnek pedig mindig hátsó szándékai vannak.

A rossz emberek élete egy csapda felé halad, mivel a bűn az embert tőrbe ejti, az igazak azonban az öröm felé haladnak, az üdvözültekről pedig azt mondja az Írás, hogy „örökös öröm díszíti a fejüket”.

Az igazak együtt érzőek és megértik a szegények és nyomorultak lelkivilágát, ezzel szemben a gonoszok érzéketlenek mások nehézségeire.

A nagyszájú emberek fellázítják a várost, míg az igazán bölcsek lecsillapítják a kedélyeket. Erről a példabeszédről például az ötvösök lázadása juthat az eszünkbe.

 

 

 

Aki nem képes szeretni, nem Istentől született – 2015.03.21.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150321k.mp3
(1Ján 4,1-21; Dán 11,36-12,13; Zsolt 123,1-4; Péld 29,2-4)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150321.mp3
(1Ján 4,1-21; Dán 11,36-12,13; Zsolt 123,1-4; Péld 29,2-4)

Az Újszövetség mai szakaszában János ismét a tévelygés felismeréséről tanít. A tévelygők nem vallják Jézust testben megjelent Krisztusnak és nem szeretik a testvéreiket.

201503211

János a hívők életében két fontos dolgot említ: a Krisztusban való újjászületést és az Istenben való megmaradást.

Aki Istentől született,

– az Jézust úgy vallja, ahogyan az apostolok tanítják,

– az életét összhangba hozza Isten akaratával

– és szereti azokat, akik hozzá hasonlóan Istentől születtek.

Aki Istenben marad

  • az vallja, hogy Jézus Krisztus a világ üdvözítője
  • Isten Szelleme benne van
  • Ismeri és elhiszi Isten iránta való szeretetét
  • ő maga is szeret, szereti a testvéreit

Azok az ál-hívők, akik Jézus evangéliumát csak arra akarják használni, hogy magukat és a beavatottságukat felmagasztalják, és Jézus személyét az evangéliumok és az apostolok bizonyságtételével szemben eltorzítják, valójában a világ gyermekei, ezért a világiak hallgatnak rájuk. A hívők azonban nem ebből a világból valók és nem is a világ dolgaira támaszkodnak, hanem arra, aki bennük él és legyőzte a világot: Jézusra a Krisztusra. A hamis próféták, hamis szellemből prófétálnak, így az igazat és a hamisat az apostoli tanításon lehet megmérni. Ha egy igehirdető nem arról a Jézusról beszél, akiről az evangéliumok, bármennyire is szelleminek tűnik, mégis antikrisztusi, mert más Krisztust hirdet, nem az igazit.

Ezután János a szeretet természetéről tanít. A szeretet bennünk azzal kezdődött el, hogy elfogadtuk az apostoli bizonyságtételt Jézusról és elhittük, hogy Isten az irántunk való szeretetéből adta a Fiát halálba, mi voltunk neki annyira fontosak, hogy ekkora váltságdíjat fizessen értünk. Ez a szeretet költözik a szívünkbe akkor, amikor Jézust elfogadjuk, mint személyes Megváltónkat, Mesterünket és Urunkat. Emiatt vagyunk képesek mi magunk is szeretni. Ez az áldozat azonban nem csak minket mentett meg, hanem a testvérünket is. Ez a szeretet nem csak a miénk, hanem a testvérünké is, ezért ellentmondás lenne azt állítani, hogy mi megismertük és elfogadtuk ezt a szeretetet, de a testvérünket gyűlöljük és megvetjük, akit pedig Isten ugyanazzal a szeretettel szeret, mint minket.

Isten láthatatlan, de a szeretete nem az, mert hat ránk és rajtunk látszik a változás. Isten iránti szeretetünk láthatatlan, mégis láthatóvá válik azzal, ahogyan a testvéreinkhez viszonyulunk. Aki nem szereti a testvérét, az Istent sem szereti és fordítva. Jézus azt tanította, hogy Isten szeretete nem más, mint az ő parancsainak a megtartása. Jézus pedig azt parancsolta, hogy szeressük egymást.

És végül még egy fontos dolog. Aki megismerte Isten szeretetét az nem félhet az ítélet napjától. Hiszen Isten nem azért mentett meg még akkor, amikor bűnösök voltunk, hogy utána elítélhessen, hanem azért, hogy a szeretetét megismerve és élvezve, végül elnyerjük az igazaknak járó jutalmat. Ezért az ítélet várása számunkra öröm és nem félelem. Aki mégis fél attól a naptól, amikor az Úr elé kell állnia számadásra, az még nem ismerte meg eléggé Isten irányába megnyilvánult kegyelmét. Ahogyan az efézusi levélben Pál írja: gyökerezzetek bele és épüljetek rá Isten szeretetére (Ef2). Aki pedig elmélyül ebben a szeretetben az bizalommal várja a találkozást szemtől szembe az Élő Istennel és nem félelemmel.

Az Ószövetség mai részében az Antikrisztus tevékenységének leírásával véget érnek Dániel látomásai.

Miután az Úr egy különleges angyala, maga a Messiás megmutatta a déli és északi királyok hadjáratait, és az Antikrisztus egyik előfutárának, IV. Antióchusz Epifánész szír királynak a rémuralmát Izraelben, a látomás a távoli jövő felé fordul és az Antikrisztus tetteiről szól hat pontban:

  1. Az Antikrisztusnak tejhatalma lesz, bármit megtehet a földön.
  2. Akárcsak nagy Sándor, saját magát minden Istennél nagyobbnak tartja, még Izrael Istenével szemben is felfuvalkodik (36)
  3. Saját személye körül épít ki Isten-kultuszt, egy új vallást, melynek ő maga lesz a Messiása (37)
  4. Egy új istenséget, az „erősségek istenét” (elohá ma’óz) fogja tisztelni (38)
  5. Azokat az országokat, akik elfogadják az új vallást, politikai hatalomhoz és gazdasági előnyökhöz juttatja (39)
  6. A végkifejlet idején Egyiptommal fog háborúzni.

Ez az utolsó hadjárat részletesebben is le van írva. Bár Egyiptom támad először, az Antikrisztus legyőzi a déli hadakat, kifosztja Egyiptomot, azonban rossz hírek érkeznek Keletről és Északról, birodalmának határairól, ezért esztelen pusztításba fog a Közel-Keleten. Izraelben állítja fel „palota sátrát” (ohel appeden) és ott is éri a vég.

Az Antikrisztus okozta nyomorúságos idő kellős közepén kel fel Mihály arkangyal, aki Izrael népéért és országáért visel felelősséget. A Jelenések könyvéből tudjuk, hogy földre veti a Sárkányt, aki ennek következtében hívja majd elő két kreatúráját: az Antikrisztust és a Hamis Prófétát vagy Anti-Illést. (12) Jézus erre a részre hivatkozva ismétli meg az Olajfák-hegyi beszédében, hogy ebben az időben olyan nagy lesz az üldözés, amilyen még soha sem volt az emberiség történelmében.

Az Antikrisztus pusztulása után végre Izrael népe és földje felszabadul a pogány birodalmak igájából. A maradék benépesíti az ígéret földjét és létrehozza a millenniumi szakrális államot. Ez a maradék két részből tevődik össze, azokból az izraelitákból, akik túlélik az antikrisztusi kor kegyetlen üldözéseit és azokból, akik feltámadnak a halálból. A Krisztusban újjászületett zsidók, az Egyház többi tagjával együtt ekkor már az „ég csillagaihoz” tartoznak, vagyis feltámadt testben a mennyei seregek részét képezik.

A kijelentés végszava szerint Dánielnek le kell pecsételnie a könyvet, vagyis tartalma egészen az idők végéig homályos marad, bár sokan nekifutnak, hogy értelmezzék és a tudás gyarapodni fog.

Ezután Dániel még egy látomást lát. A Tigris folyó túlpartján két férfi jelenik meg és egyikük feltesz egy kérdést a kijelentés angyalának: meddig e csodák vége? Az angyal pedig két kezét az égre emelve megesküszik, hogy attól fogva, hogy szétzúzzák a szent nép minden erejét, három és fél évnek kell eltelnie, hogy ezek az események beteljesedjenek.

Dániel ugyan halotta mindezeket, de nem értette, ezért újra rákérdez a kijelentés angyalánál, mi lesz végül? Mi lesz ezeknek a vége?

Az angyal azonban elhárítja a kérdést és arra hivatkozik, hogy az események részletei még le vannak pecsételve. Ezt a hétpecsétes titkot nyitja majd fel a Bárány a Jelenések könyvében (5) és abból lehet majd pontosan megismerni az utolsó hét év, illetve három és fél év történéseit. Az angyal azonban még mond két számot. Attól kezdve, hogy a jeruzsálemi szentélyben az Antikrisztus beszünteti a Mózes törvénye szerinti áldozatokat 1290 napnak kell eltelnie, és boldog, aki vár még 45 napot. Az első szám egy hónappal több, mint a három és fél év. Úgy tartjuk, hogy ennyi idő telik el a nagy futástól a bocrai ütközetig, amikor Jézus feltűnésének dicsősége megsemmisíti az Antikrisztus hadait. (Jelenések 19)

További másfél hónap múlva lesz az esemény, hogy a Messiás az Olajfák-hegyére veti a lábát, és felszabadul Jeruzsálem a pogány megszállás alól. Az angyal megismétli Dánielnek a feltámadására szóló ígéretét, amely az egyik legegyértelműbb utalás az ószövetségben a feltámadásra. Ezzel véget ér Dániel utolsó látomása.

A Példabeszédek mai három versét az örvendezés és az uralkodás gondolati kötik össze.

Amikor elbukik egy zsarnoki uralom, az emberek az utcára tódulva örvendeznek, amikor viszont uralomra jut, a házaikban gyászolnak.

Az istenfélő örökös ugyanígy okoz örömet az apjának, aki látja, hogy a fia jól használja fel a ráhagyott vagyont. Ennek az ellenkezője igaz arra a tékozló örökösre, aki csupán a testi kívánságai szolgálatába állítja apja összegyűjtött vagyonát.

A jó kormányzás, helyes döntésekben és ítéletekben nyilvánul meg. Az igazságos kormányzás megerősíti az országot, a korrupt hatalom viszont ennek az ellenkezőjét éri el. A legtöbb szegény ország problémája Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában éppen ez, a korrupció és a hatalmi elit mérhetetlen önzése dönti romba és szegénységbe a népet. Ezen pedig se segéllyel, se kölcsönnel nem lehet segíteni, mert a probléma újratermeli magát.

 

Istent szeretni annyi, mint megtartani a parancsolatait – 2015.03.20.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150320k.mp3
(1Ján 3,7-24; Dán 11,2-35; Zsolt 122,1-9; Péld 29,1)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150320.mp3
(1Ján 3,7-24; Dán 11,2-35; Zsolt 122,1-9; Péld 29,1)

Az Újszövetség mai szakaszában Isten igaz gyermekeinek a két ismérvéről van újra szó, ami a bűntől való elfordulás és a testvéri szeretet.

201503201

Azok, akik azt vallják, hogy Isten bennük él, vagy Krisztusban újjászülettek, nem helyeselhetnek olyan dolgokat, melyek ellentétesek Isten akaratával. Ez nem azt jelenti, hogy az újjászületett emberek, akik valóban életre keltek Krisztusban , illetve akikben éltre kelt a Krisztus, azok nem vétkeznek sohasem. Hanem azt, hogy a vétkeik miatt lelkiismeret furdalást éreznek és tudják, hogy ez nem az új természetük megnyilvánulása, hanem éppen ellenkezőleg, amit tettek Krisztus ellenére tették és nem Krisztus által. A gnosztikus tévelygők azonban megengedhetőnek tartották az erkölcstelenségeket és nem csak nem éreztek lelkiismeret furdalást a bűneik miatt, hanem istentelen életvitelüket fennen hirdették, mint követendő példát. Isten gyermekei Isten dolgait cselekszik, az Ördög gyermekei pedig az ördög dolgait.

Az erkölcsi normák azonban nem öncélúak, hanem össze kell kapcsolódjanak a testvéri szeretettel. Az erkölcsi követelmények vagy a gyülekezeti fegyelem nem arra való, hogy agyon verjük vele az erőtlenebb testvéreinket, ahogyan Káin tette Ábellel. Azok, akik a „szellemi farizeizmus” felsőbbrendűségét hirdették, egyúttal megvetették azokat, akik nem az ő irányzatukhoz tartoztak, és a testvéri, vagy a felebaráti szeretet alapvető kívánalmait sem tartották szükségesnek betartani az irányukban. Az elitizmusnak ez a formája, és a többiek megvetése semmiben sem különbözött a világ megvetésétől, amelyet a keresztények irányában tanúsított. Jézus éppen azért parancsolta meg a követőinek, hogy szeressék egymást önfeláldozóan, ahogyan ő is szereti őket, hogy ez a testvéri közösség ellensúlyozza a világ kirekesztését.

Az Isten szerinti cselekedeteink pedig még nagyobb bizalmat ébresztenek bennünk Isten iránt, hiszen élvezzük a kegyelemét és annak valóságos gyümölcseit. Ha vádol minket a lelkiismeret, akkor is Istenhez mehetünk, aki nagyobb a szívünknél és szeretetével teljesen meg tud tisztítani. Ha pedig nem vádol a szív, még sokkal könnyebb Istenhez járulni és még nagyobb bizalommal tudunk tőle kérni. Istent szeretni annyi, mint megtartani a parancsolatait, melyből az újszövetségben lényegében kettő van: hinni Jézusban, az Isten Fiában és szeretni a testvéreinket. Minden tettünknek ebből kell kinőnie. Az Istennel való kapcsolatunkról pedig a Szent Szellem tesz bennünk bizonyságot, amikor Szellemben újra és újra átélhetjük Isten szeretetét és elfogadását. A fiúság tudatunk a Szent Szellemnek ezen a bizonyságtételén nyugszik, amely folytonosan megújul bennünk.

Az Ószövetség mai részében a Messiás, mint az Úr angyala, kijelenti Dánielnek a perzsa és a görög birodalom történelmét.

A kinyilatkoztatás előzménye, hogy Dániel fogságának és ezzel a babiloni fogságnak a hetvenedik évében, ami Círusz (vagy ahogyan mi jobban ismerjük: Krőzus) uralkodásának harmadik éve, a próféta Tigris folyó partján találkozik egy angyallal, akinek a leírása megegyezik azzal, amilyen leírást János apostol ad a Jelenések könyvének elején Jézusról. Ahogyan János is alig bír létezni a mennyei lény jelenlétében, úgy Dániel is összerogyik, és több megerősítésre van szüksége, hogy egyáltalán be tudja fogadni ennek a különleges angyalnak az üzenetét.

A mennyei lény bejelenti, hogy harcból érkezik és újabb harc vár rá, de azért jött, hogy megjelentse Dánielnek mindazt, ami egy titokzatos tekercsben, az Igazság Feljegyzésében (kátáv emet) meg van írva.

A Messiás titokzatos harca Mihály arkangyallal az oldalán, akit a szöveg Izrael fejedelmének nevez, sok találgatásra adott okot. Többek között innen vezetik le az ú.n. „területi szellemekről” szóló tanítást, melynek lényege, hogy népek és területek felett egy sátáni hierarchiában, gonosz szellemi lények uralkodnak, melyeket le kell győzni ahhoz, hogy ébredések, megtérések és isteni jelek történhessenek az adott területen. Anélkül, hogy ennek a részleteibe bocsátkoznánk érdemes két alapvető tény azért leszögezni:

  1. Perzsia és Görögország fejedelme (szár) egy sok népet és országot tömörítő birodalom fejedelmei voltak, és nem egy-egy országot és népet reprezentáltak.
  2. A szöveg nem kapcsolja össze Dániel böjtjét és imáit ezzel a harccal semmilyen formában sem, csak arról tudósít, hogy Dániel imában és böjtben kitartott, amíg a mennyei üzenet el nem érkezett hozzá.

Maga az üzenet a perzsa birodalom hátralevő idejéről annyit mond, hogy még három jelentős uralkodó fog Círusz után következni. Az utolsó lesz az Xerxés, aki mindent megmozgat Görögország ellen, de egyetlen hadjárata sem lesz sikeres. A kocka fordul, és a görögök törnek a perzsákra egy „hős király”, Makedón Sándor vezetésével. A híres hadvezér fiatalon meghal Babilonban, utóda nem lévén, az általa meghódított birodalom 12 hadvezérére száll, majd négy nagyobb egységre bomlik. E négy rész közül Szíria és Egyiptom felváltva uralkodnak a Közel-Keleten, Izraelt vazallus államként és felvonulási területként használva. A Szíriában uralkodó Szeleukidák és az Egyiptomot birtokló Ptolemaioszok harcainak a leírása olyan pontos, hogy Dániel könyvét megvádolták azzal, hogy hamisítvány, csak jóval az események után keletkezhetett, mert nem lehet ennyire pontosan megjövendölni a történéseket. Ennek a gyanúnak a Holt-tengeri tekercsek megtalálása vetett véget, mivel a Qumráni barlangokban felfedezték Dániel könyvének másolatait is jóval a feltételezett hamisítás keletkezési ideje előttről. A próféciák pontossága itt inkább azt sugallja, hogy azok a kijelentések is pontosan be fognak teljesedni, amelyek az idők végéről, az Antikrisztus fellépéséről szólnak.

A 21. verstől újra megjelenik a szír-szeleukida uralkodó, IV. Antióchusz Epifánész, akit kortársai a viselkedése miatt Epifánész (az emelkedett) helyett, az epimánész (eszelős) gúnynévvel illettek.

Három hadjáratot vezet Egyiptom ellen, és majdnem teljesen kifosztja és meghódítja, de végül ebben az éppen megjelenő római birodalom akadályozza meg. Ekkor fordul a zsidóság ellen és akarja őket erőszakosan a hellén kultúra felvételére kényszeríteni (30). Kitör a Makkabeusok lázadása, ahol az igazak oktatják a tudatlanokat, és sok áldozat árán, de megtartják a hitet a görögösítési kísérlettel szemben. Bár Antióchusz sok tekintetben az előfutára az Antikrisztusnak, a vég ideje még nem jött el, fellépése még nem az utolsó hét évhez tartozik, arra még várni kell.

A Példabeszédek mai verse a makacsság végéről tanít.

Ha valaki megátalkodottan halad a rossz irányba, és nem hallgat a tanácsra és a feddő szóra, végül hirtelen törik össze. Egy darabig elhiteti magával, hogy nem lesz itt semmi baj, mindenki más halad fordítva az autópályán, éppen ezért az összeomlás váratlanul és felkészületlenül éri.

Ilyen váratlan az összeomlása a zsarnokok uralmának, a pogány birodalmaknak is. Bár azt hirdetik magukról, hogy örökké fenn fognak állni és nem akarnak az istentelenségükön változtatni, az összeomlásuk mindig hirtelen jön el.

Jézus egyszerre Isten és ember – 2015.03.19.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150319k.mp3
(Dán 9,1-11,1; 1Ján 2,18-3,6; Zsolt 121,1-8; Péld 28,27-28)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150319.mp3
(Dán 9,1-11,1; 1Ján 2,18-3,6; Zsolt 121,1-8; Péld 28,27-28)

Az Újszövetség mai szakaszában János apostol két témát érint: a gnosztikus tévtanítók tagadásait és az Isten gyermekeinek tiszta életét.

201503191

A gnosztikus tévtanításokkal már többször találkoztunk, írt ellenük Pál és Péter is. Most János is csatlakozik hozzájuk. A gnosztikusok szótára sokban hasonlított a keresztényekéhez, ezért könnyen megtéveszthették az igazság beszédében járatlan hívőket. A gnosztikusok „beavatottaknak” tartották magukat, akik tudásukkal kiszabadultak az anyagi világot uraló gonosz istenség uralma alól, és tökéletességre jutottak az ezoterikus megvilágosodásuk által.

A gnosztikusok az anyagi világot, így a testet is a gonosz művének tekintették, és vagy sanyargatták, vagy tetteit jelentéktelennek állították be. A bibliai gondolkodásmód ugyan ismeri és megkülönbözteti a szellemi és anyagi dolgokat, de nem választja ilyen mereven szét a kettőt. Tetteink a belső valóságából fakadnak, a szív bőségéből szól a száj, és az, amit teszünk, vissza is hat a belső lényünkre, a személyiségünkre, hiszen szavaink és tetteink által vetkőzzük le a régit, és öltözzük fel az újat.

Mivel a gnosztikusok az anyagi testet gonosznak tekintették, tagadták, hogy Isten megtestesült volna, vagy testben támadt volna fel. Ennek az lett a következménye, hogy vagy elfogadták Jézust testi lénynek, de akkor nem fogadták el Istennek. Vagy elfogadták Istennek, de akkor tagadták a megtestesülését, a szenvedéseit. Halálát látszatnak állították be, és a feltámadásából is ki akarták hagyni a testet. Mindez olyan tévtanításokhoz vezetett, melyek ellentmondtak az evangéliumnak. Jézus egyszerre volt valóságos ember és valóságos Isten. Se a megtestesüléséhez, se testi halálához, se testben való feltámadásához kétség nem férhet az evangéliumi leírások szerint. János evangéliumában különösen fizikai halálának bizonyítására tesz nagy hangsúlyt (19,35).

A mai szakaszban megtudhatjuk, hogy a gnosztikus vallásosság megtalálható volt a kereszténységben, de előbb utóbb a testtel kapcsolatos nézetkülönbség okán különszakadtak egymástól. Csak névleg voltak keresztények, valójában egészen más szellemet követtek, hiszen az igazságból nem származhat hazugság. János egyenesen antikrisztusinak nevezi ezeket a tanokat, mivel Jézus evangéliumának lényegi elemeit tagadják: a megtestesülést, szenvedést, halált és a test feltámadását. A Fiú tagadása pedig az Atyáét is jelenti és fordítva. Az Atya a Fia által része az életünknek, a Fiú pedig a Szent Szellem által lakik bennünk, aki éppen ezért a Fiúról tesz bennünk bizonyságot és ez a bizonyságtétel az igaz. Minden más hazugság és megtévesztés.

Ha az evangélium igéi szerint hiszünk, és megmaradunk abban a meggyőződésben, melyet korábban elfogadtunk, és eszerint valljuk továbbra is a Fiút, akkor Benne maradunk és Ő is mibennünk. Ennek az ígérete az örök élet, mivel maga a Fiú számunkra az élet, az a Fiú, aki testét adta áldozatul és testben támadt fel és ült az Atya jobbjára. Őbenne mi magunk is Isten fiai lettünk, aminek a teljes jelentőségét még fel sem fogtuk, mivel elképzelhetetlenül nagy annak az örökségnek a dicsősége, amit az Atya a szeretett Fiúnak és vele minden szeretett fiának készített. Ezek a fiak Jézusban születtek újjá, ezért Jézus természetét is örökölték. Aki valóban ismeri Jézust, az tudja, hogy Jézus igaz, és azt is tudja, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten Országát, ezért tehát igyekszik a romlottságot elkerülni, és Krisztus természetét magára ölteni.

Jézusban nincs bűn, a világ éppen ezért vetette ki őt, mint idegent, és ugyanezért veti ki Jézus követőit is. Jézus éppen azért halt meg, hogy a bűnökért engesztelést szerezzen, és a bűneinkből megtisztítson. Akkor nyilván nem akarhatja, hogy követői bűnöket és törvényszegéseket kövessenek el. Éppen ezért „Krisztusban maradni” csak azt jelentheti, hogy az ilyen ember elfordul a bűntől. A gnosztikusok tehát hiába állítják, hogy „megvilágosodásuk” által „isteni természetet” öltöztek magukra, ha a cselekedeteikkel a bűnt szolgálják és törvényszegők, ez leleplezi őket.

Az Ószövetség mai részében Dániel egy második kijelentést is kap Gábriel angyaltól a büntetés hetven évhetéről, illetve az utolsó nagy kijelentés előzményeit ismerhetjük meg.

Gábriel második érkezésének és tanításának közvetlen előzménye, hogy Dániel imádkozni kezd Jeruzsálem helyreállításáért, mivel megérti, hogy mit jelentenek Jeremiás próféta szavai a 70 éves pusztulásról. Mindezek annak a méd Dáriusnak a trónra lépésekor történnek, akit a satrafái egy kierőszakolt törvénnyel rávesznek, hogy Dánielt éppen a Jeruzsálemért elmondott imái miatt az oroszlánok vermébe vessék. Tulajdonképpen az egész támadás arról szólt, hogy ha lehet, meghiúsítsa azt a kijelentést, melyet Dániel Jeruzsálem és a zsidó nép sorsa felől itt kap. Jeremiás két helyen is jövendöl a 70 éves fogságról: egy a Közel-Kelet népeinek címzett üzenetében (25. fejezet) és egy a foglyoknak írt levelében (29. fejezet). Az első Nabukadnézár trónra lépésnek idején, vagyis Dániel fogságba kerülésének évében keletkezett (-605), és megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, ami 17 év múlva következett be (-586), valamint Babilon bukását. A második kijelentés, a jeremiási levél pedig 10 évvel később arról beszélt, hogy a 70 éves fogság után az Úr kegyelmesen összegyűjti a népét a szétszóratásból, ha megtérnek és könyörögnek hozzá. A 70 év éppen Círusz harmadik évében (-535) fog lejárni, akkor, amikor Dániel az utolsó nagy kijelentését kapja az Úr egy különleges angyalától, aki Perzsia és Görögország angyali fejedelme ellen küzdött. Tőle tudjuk meg azt is, hogy valószínűleg Mihály arkangyal volt az, aki Dánielt az oroszlánoktól megoltalmazta (11,1)

Mivel Dániel éppen átélte a babiloni birodalom bukását , jónak látta, hogy elkezdjen imádkozni és könyörögni, amit Jeremiás levele feltételéül szabott a visszatérésnek. Ebben próbálta őt a satrafák ármánykodása megakadályozni.

Dániel bűnbánati imája három részre osztható.

Az első részben (4-14) Dáneil elismeri, hogy Isten igaz és hűséges, de a nép nem csak megszegte az ígéreteit és áthágta a szövetséget, hanem elutasította az Úr követeit, a prófétákat és egyáltalán nem akart Istenére hallgatni. Sőt még a csapások és a pusztulás idején sem akart megtérni és Istenhez fordulni.

A második rész (15-17) tartalmazza a kérést: Isten cselekedjen a jó ígéretei szerint, nem a nép igazsága miatt, hanem önmagáért.

A harmadik rész (18-19) megismétli a kérést, de ezúttal nem egyéni, hanem közösségi formában: „irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket…”

Az imára válaszul érkezik Gábriel angyal az esti szürkületkor, hogy még mélyebb belátást adjon a prófétának abba, mit is jelent valójában a 70 év. Hiszen Babilon – bár egy történelmi képződmény is – valójában egy antitipusa Isten Országának, míg Jeruzsálem – bár egy történelemmel bíró földi város – ugyanakkor megjelenítője Isten Városának, a mennyi Jeruzsálemnek is. A két város harca – ahogyan azt Ágoston is meglátta, bár sok téves következtetéssel – az üdvtörténelem fontos, sőt lényegi része. Gábriel kijelentése azt mutatta meg, hogy Jeruzsálem igazi virágkorának az eljöveteléig 70 „hét” telik el, ahol a „hét” (savuá’) egy hetes egységet jelöl, ami lehet hét nap vagy hét év. Itt egy hét évből álló egységnek tekintjük, mivel a prófécia egy része már beteljesedett. Izraelben az időt ilyen hétéves egységekben mérték, hét nap volt egy hét, a hetedik napot pedig meg kellett szentelni (sabbat). Hét évenként a földnek is szombatot kellett tartani, amikor az adósságokat is eltörölték és az adórabszolgákat felszabadították. Hétszer hét évenként pedig az elengedés évét kellett megtartani, amikor minden birtok visszaszállt az eredeti törzsi tulajdonosára. A hét kifejezetten Izrael Istenére, a Teremtőre utalt, mivel hat nap alatt teremtette a földet és minden élőlényt, a hetediken pedig nyugodott.

A hetven évhét Gábriel tanítása szerint három részre oszlott. 7×7 év alatt épül újjá a szentély, és felkenik a fejedelmet. További 62×7 év telik el, amíg a „térség és árok”, ami alatt a várost értjük, felépül „az idők szorultságában”. Ennek a periódusnak a végén a felkent fejedelmet kivégzik, és egy másik fejedelem népe újra elpusztítja a szentélyt és a várost, melynek romjai azután számos háborút megélnek addig, amíg elérkezik a háborúságok vége.

Ezt egy szövetségkötés előzi meg, pontosabban egy már meglévő szövetség „megerősítése sokakkal”, amely az utolsó hét éves periódust indítja el. Ennek felén az Antikrisztus véget vet a jeruzsálemi szentélyben bemutatandó vágó és ételáldozatoknak, és a templom szegélyére odakerül a „pusztító utálatosság” (az iszonyatos bálvány), amelyet Jézus úgy magyarázott, hogy a nagy üldözés kezdetét jelzi, amikor Judeában mindenkinek futnia kell majd az életéért. (Mt24,16) A hét év elteltével pedig pusztulás szakad a pusztítóra.

A 70×7 év célja, hogy Izrael megbűnhődjön a hűtlenségeiért és végre eljöjjön rá a felüdülés ideje, és beteljesedjenek a próféták szavai, melyeket Izrael boldog és békés jövőjéről mondtak. A kijelentés ezt hat célban fogalmazza meg (24)

  • kiteljesedik az Isten elleni lázadás
  • teljességre jut a vétek

ugyanakkor:

  • engesztelést nyer Izrael minden bűne
  • örök megigazulás lép életbe
  • a próféták látomásai beteljesülnek
  • felkenik a legszentebbet, ami alatt a Szentek Szentjét vagy a főpapot érti az ószövetség, itt valószínűleg ez utóbbiról van szó.

A prófécia szövegének homályossága sok találgatásra és különféle magyarázatokra vezette a keresztény tanítókat, így rengeteg más magyarázat is született az évek folyamán arra, hogyan is kell Gábriel kijelentését értelmezni. A zsidó hagyományban pedig egyenesen átok terhe mellett megtiltották, hogy valaki az itt megadott számok szerint számolgatni kezdjen, mivel annyiféle magyarázat született.

A Példabeszédek mai két verse a társadalmi feszültségek két okáról, a szolidaritás hiányáról és a zsarnokságról szól.

A szegényeknek való adakozás nem egyszerűen csak jótékonyságot jelent, hanem szolidaritást azokkal, akik nehezebb helyzetben vannak nálunk. Ha ez működik, akkor a szerencsésebb sorsú emberek törődnek nehezebb sorsú társaikkal, és így csökkenhetnek a társadalmi feszültségek. Ha azonban a szerencsések elfordítják a tekintetüket azoktól, akik bajban vannak, ezek a feszültségek akár a robbanásig is növekedhetnek.

Pál az újszövetségben arra kéri a hívőket, hogy imádkozzanak a hatalomban levőkért, hogy csendes és békés életet élhessünk. A gonoszok ugyanis olyan emberek, akikben nincs erkölcsi gátlás, ha másokat ki kell fosztani, vagy el kell nyomni. Ha ilyenek kerülnek hatalomra, akkor az igazak illegalitásba kényszerülnek és nehezebben fejthetik ki a hatásukat a társadalomra. Míg békés időben az igazak is szabadon tevékenykedhetnek és másokat is igazakká tehetnek.

Érdekes, hogy a talmudi hagyományban ennek a példabeszédnek az első felét Izsákra alkalmazzák, aki nem akart kimenni az utcára, nehogy gonosz fia, Ézsau miatt így mutogassanak rá: itt jön Ézsau apja! Az Örökkévaló ezért adott hályogot a szemére, hogy legyen ürügye a sátrában maradni.

A világ szeretete és Isten szeretete nem fér meg egymás mellett – 2015.03.18.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150318k.mp3
(1Ján 2,1-17; Dán 8,1-27; Zsolt 120,1-7; Péld 28,25-26)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150318.mp3
(1Ján 2,1-17; Dán 8,1-27; Zsolt 120,1-7; Péld 28,25-26)

Az Újszövetség mai szakaszában a szeretet példáit és ellenpéldáit sorolja János:
Isten szeretete irántunk, a mi szeretetünk Isten iránt, a testvéri szeretet és a világ szeretete.

201503181

Az első versek még az előző fejezet végére hivatkoznak: Jézus áldozata megszentel és megtisztít a közösségben. Ez Isten szeretete irányunkban, hogy nem csak a halálba adta értünk a Bárányt, hogy tökéletes áldozat legyen a bűneinkért, hanem fel is támasztotta értünk, hogy legyen szószólónk a mennyben. Jézus egyszeri és tökéletes áldozata olyan nagy erővel bír, hogy képes lenne az egész világot is megtisztítani a bűneiből. Ez a hívő számára a megújulás és megtisztulás lehetőségének az üzenetét jelenti, de nem ok a visszaélésére.

Már csak ezért sem, mert a mi Isten iránti őszinte szeretetünknek a bizonyítéka éppen az, hogy úgy járunk, ahogyan Jézus. Ha azt állítjuk, hogy az ő követői vagyunk, akkor úgy is kell élnünk, ahogyan Jézus élt. Az utolsó vacsora éjszakáján Jézus éppen erről tanított: „az szeret engem, aki megtartja a parancsaimat…” Senki sem állíthatja azt, hogy Jézust követte a bűn világába vagy a világias életmódba, vagy Jézus iránti szeretete vitte oda. Ez égbekiáltó hazugság lenne.

A szeretet másik iránya az, amely az embertársainkhoz fűz. A régi parancsolat Mózes törvénye, melyet az Úr tanítása szerint ebben lehet összefoglalni: szeresd az Urat, a te Istenedet… és: szeresd felebarátodat, mint magadat. Az új parancsolat pedig a testvéri szeretet parancsa, hiszen Jézus mondta: „új parancsolatot hagyok nektek, azt, hogy egymást szeressétek. Ahogyan én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34). Annak a jele, hogy megvilágosító isteni szó belépett a szívünkbe éppen az, hogy felismerjük és szeretjük a testvéreinket. A gyűlölet viszont ennek ellenkezőjét bizonyítja: a szív még a sötétség és a halál hatalma alatt áll. A megvilágosult ember látja az utat és tudja, hova tart. A sötétségben levő viszont nincs tisztában azzal, hogy éppen a veszedelem felé rohan.

János ezután egy sajátos háromsorossal fordul a gyermekekhez, ifjakhoz és az atyákhoz. Ez a három kategória itt nem életkor szerinti korosztályokat jelent, hanem a Krisztusban való érettség három különböző foka. A gyermekeknek feltételen szeretetre és elfogadásra van szükségük, így a Krisztusban csecsemőknek is a bűneik bocsánata és Isten feltétlen szeretete az a közeg, amiben fel tudnak nőni. Az ifjakat az erő, az atyákat a bölcsesség ékesíti (Példa 20,29) a példabeszédek szerint. Az ifjak esetében ez az erő a Szellem ereje, amivel „lefogva tartják a gonoszt”. Az atyák esetében pedig a mély Isten-ismeret adja az igazi bölcsességet. Azzal, hogy János folyamatos jelen időben és befejezett időben is ír nekik, a bizalmát fejezi ki az iránt, hogy ez most is így van és így is lesz egészen addig, amíg a munka, a feladat be nem végződik.

Végül az apostol a világ szeretetéről ír. Jézus azt tanította, hogy nem lehet egyszerre két olyan urat szolgálni, akik ellenségei egymásnak. Nem lehet egyszerre Istent és a pénzt is szeretni. Itt is erről van szó, a világ szeretete és az Atya szeretete nem összeegyeztethető dolog, nem lehetünk mindkettőnek egyszerre a szolgái. Hogy valójában melyiknek vagyunk a szolgái, azt végső soron nem a szánk vagy az érzéseink döntik el, hanem az, hogy kinek adjuk oda az időnket, miért hozunk áldozatot, mire fordítjuk az energiáinkat és mi okoz nekünk igazi és megelégítő élvezetet: Isten dolgai vagy a világ dolgai.

A világ kívánságait három nagy kategóriába sorolja itt János:

  1. Amit a testünk kíván meg magának, azok a dolgok, melyek a testnek esnek jól
  2. Amit „szemünk” kíván meg, azok a dolgok, melyek lelki vagy intellektuális élvezetet okoznak, mint a hírnév, a hatalom, az emberek tisztelete
  3. Az „élet kérkedése” pedig az a hamis tudat, hogy milyen sok mindenre vagyunk képesek. Idővel az ember ugyanis ráébred arra, hogy mennyire esendő és törékeny, mennyire ki van szolgáltatva olyan erőknek, melyek felett semmi befolyása sincs.

Ilyen indulatok vezették Évát, amikor a kígyó megkísértette, mert a tiltott gyümölcs finom volt a testi érzékeknek, a szemnek is kívánatos volt a tudás miatt, és akár Istennel is egyenrangúvá tehetett volna.

Ezeket az indulatokat nem az Atya szeretete hozza bennünk létre, hanem a bukott emberi természetünk gerjeszti. Ezeknek csak földi, evilági célja van. Ez a világ viszont elmúlásra van ítélve, így az az emberi élet is hiábavaló, mely csak ilyen célokat szolgál. Ellenben az örök Isten akaratának a szolgálata az örök életre gyümölcsözik.

Az Ószövetség mai részében Dániel egy újabb látomásban a perzsa és a görög birodalom küzdelmét látja, és egy különös királyt, aki felfuvalkodottságában Isten ellen támad.

E mostani látomását a próféta 2 évvel azután kapja, hogy a pogány birodalmak történelmébe bepillantást engedett neki az isteni kijelentés. Ezúttal Perzsia fővárosába, Szúzába viszi a látomás, ahol először a perzsa birodalmat látja ereje teljében, mint egy kost, aki nem tűr meg maga mellett semmilyen konkurenciát. Sikeresen öklel három égtáj felé, amelyek gyors hadjáratait jelentik.

Ekkor jelenik meg a látomás második szereplője egy kecskebak, egy hatalmas szarvval a szemei között, mely Nagy Sándort, a görög-makedón birodalom alapítóját, pontosabban a hatalmát szimbolizálja. A kecskebak elkeseredetten rontott rá a kosra, amelynek szarvai letörtek és nem volt benne erő, hogy ellenálljon. Nagy Sándor jó száz évvel e látomás után először két megsemmisítő csatában legyőzte a perzsa seregeket, és mire Szúzába ért, a város már harc nélkül megadta magát. A kecskebak szinte úgy repült, mint a madár a látomásban, lába nem is érintette a földet. A perzsa birodalom is kártyavárként omlott össze és a görög seregek rendkívül gyorsan elfoglalták. Nagy Sándorral nem csak egy újabb birodalom jelent meg a színen, hanem egy kulturális és vallási hódító is. Maga a hadvezér meg volt győződve róla, hogy ő Herkules és Achilleusz leszármazottja, Rá-Ammón és Zeusz fia. Célja nem csak egyszerűen a hódítás volt, hanem a felsőbbrendűnek tartott görög kultúra és hitvilág terjesztése is, a hellenizmus. Izrael ugyanolyan szellemi küzdelmet folytatott a hellenizálódás befolyásával, mint Jézabel idejében a főníciai kultúrával és kultuszokkal. Ennek a harcnak a politika vezetői voltak a Makkabeusok és szellemi vezérei a farizeusok, míg a hellenizálás pártján álltak a főpapi családok, akik a szadduceusok vezető erejét adták. A hellén-héber ellentét még Jézus idejében is olyan erős volt, hogy a jeruzsálemi gyülekezetet is majdnem megosztotta, és csak az apostolok határozott fellépése, a diakónusok kiválasztása akadályozta meg, hogy a viszály a gyülekezetben is tovább romboljon. Ezt az ellentétet fordítja a maga javára Pál is elfogása után, amikor a jeruzsálemi tanács elé állítják.

Makedón Sándor korai halála után négy hadvezére osztozott a birodalmon: Trákián, Makedónián, Szírián és Egyiptomon. Ezek közül a Szíriában uralkodó Antióchuszok és az Egyiptomot megkaparintó Ptolemaioszok uralták Izrael földjét. Eleinte egyiptomi, később pedig szír fennhatóság alá kerül Jeruzsálem. Ebből a királyságból támad majd egy „szarv”, egy „kemény arcú” és „ravaszsághoz értő” király, akit IV. Antióchusz Epifánésszal azonosítunk, és aki elhatározta a zsidó nép és Jeruzsálem erőszakos hellenizálását. Róla és az ellene kitört felkelésről a Makkabeusok könyve tudósít, amely nem része a zsidó kánonnak – és így a protestánsnak sem -, de jó képet fest az akkori állapotokról.

Ez a király betiltotta Mózes törvényének a tanulmányozását, arra kötelezte a zsidó közösségeket, hogy égessék el a náluk levő Tóra-tekercseket, a fáma szerint disznót áldozott a jeruzsálemi oltáron, és egy Zeusz szobrot vitetett a szentek szentjébe. Pontosan az történt, amit Dániel látott: az „ég seregéig növekedett” vagyis nem csak a földi, hanem az égi dolgokat, a vallást is meg akarta változtatni, és a sereg vezérétől, a főpaptól elvette az áldozat bemutatásának jogát és egy állandó megszálló sereget rendelt Jeruzsálembe. Dühöngése és az erőszakos hellenizálási kísérlet több mint hat évig tartott, ami megfelel a látomásban szereplő 2300 napnak. (Hat holdév és 140 nap). A Makkabeusok újraszentelték a jeruzsálemi templomot, melynek emlékünnepe lett a Hanukka. A látomás értelmét Gábriel arkangyal magyarázza el, és sejtetni engedi, hogy Antióchusz Epifánész személyén túl, lesz majd egy másik király, egy másik „kis szarv”, aki hozzá hasonlóan fog fellépni az idők végén.

A Példabeszédek mai két verse a telhetetlenségtől és a hamis önbizalomtól óv.

A kapzsi, pénzéhes ember életét állandó viszályok kísérik. Mivel a pénz nem képes őt megelégíteni, ezért egyre többet és többet akar, és folyamatosan elégedetlen azzal, amije van. Aki pedig nem tud hálás szívvel megelégedni, az a veszteségeket sem tudja elszenvedni és hittel vetni sem tud, amikor éppen arra lenne szükség. Az istenfélők azonban békében és folyamatosan gyarapodnak.

Az önmagában bízó, saját útján járó ember előbb utóbb eltéved és bajba kerül, de aki Isten félelemében él – ami köztudomásúan a bölcsesség kezdete – az célba is fog érni.

János: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat – 2015.03.17.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150317k.mp3
(1 Ján 1,1-10; Dán 7,1-28; Zsolt 119,153-176; Péld 28,23-24)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150317.mp3
(1 Ján 1,1-10; Dán 7,1-28; Zsolt 119,153-176; Péld 28,23-24)

Az Újszövetség mai szakaszában egy új levél nyílik meg, János apostol három levele közül az első.

201503171

A levél nem tartalmaz olyan belső információt, amely alapján akár a keletkezés helyéről, idejéről, akár a címzettekről közelebbit megtudhatnánk. A hagyomány szerint János apostol Efézusban szolgált élete végén, így levele is ott keletkezett és az ázsiai illetve Közel-keleti gyülekezeteknek íródott. De ezt nem tudjuk biztosan. Három fő témakörrel foglalkozik:

– az első Jézus Krisztus megtestesülése, testi halála és testben történt feltámadásának az aláhúzása.

– A második a keresztényekre jellemző szeretet két iránya. Az Isten iránti szeretet, amely a világi életvezetéstől és erkölcsöktől való elszakadást kell eredményezze, és az Úr parancsolatainak a megtartásában ölt testet.

– A testvér- és általában az emberszeretet, amely nélkül a bibliai erkölcsök sem érnek sokat.

A levél nagyon sok hasonló fordulatot tartalmaz, mint János evangéliuma.

A többes szám első személyben, vagyis az apostolok nevében szól Jézus megtestesüléséről, és arról a „kézzel fogható” tapasztalatról, melynek az apostolok szem és fültanúi voltak. Az Ige, az örök élet testesült meg Jézus Krisztusban, és vált a testi érzékszervek számára is megtapasztalhatóvá. Ennek hangsúlyozása az egész levélen áthúzódik majd, és azok miatt az ezoterikus és gnosztikus tanok miatt válik szükségessé, melyeket össze akarnak keverni a keresztény tanítással. Ezek minden anyagit bűnösnek vagy alacsonyabb rendűnek tartottak, és vagy az aszkézist, a test teljes megvetését, vagy éppen ellenkezőleg a hedonizmust hirdették, mondván: úgy sem számít, ami a testtel történik. De volt olyan irányzat is, mely szerint a hívőknek a bűnben és a gonoszságban is járatosnak kell lenniük, hogy mindent megismerhessenek.

Az újszövetség valóban erőteljesen fellép a testi természet és annak kívánságaival szemben, ami azonban nem a fizikai test gyűlölete, hanem belső lelki folyamatok összessége, melyeknek nincs nagyobb célja annál, hogy itt a földi és testi életben berendezkedjen és a testnek jóleső dolgokkal kényeztesse magát. A Szentírás ugyanakkor ellenzi a test gyötrését, sőt ezeket démonoknak tulajdonítja. Ugyanígy ellenzi a házasság vagy a szexualitás megvetését, hanem azt tanítja, hogy ezeket az Isten által szabott keretek között kell gyakorolni.

Ma is vannak olyan kísérletek, amelyek a reinkarnáció, a buddhizmus, hinduizmus vagy más ezoterikus tanításokat akarják elegyíteni Jézus evangéliumával. János – ahogyan akkor, úgy most is – világossá teszi, hogy ez bűn, sőt kifejezetten antikrisztusi. Jézus evangéliuma nem elegyíthető ilyesfajta kovásszal.

Jézus azt az üzenetet hozta el, hogy Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ez részben utalás a teremtés első aktusára, ahol Isten szava világosságot hozott létre a sötétségben. De Isten maga nem világosság és sötétség, hanem a világosság. A sötétség nem más, mint a világosság hiánya. Csak ott van sötétség, ahol nincs Isten, pontosabban Isten szava. Az emberi élet is sötétségben telt addig, amíg Isten Jézus megtestesülése által és az evangélium üzenetével meg nem jelent és világosságot nem hozott az embernek. Ez a világosság pedig elűzi a sötétséget és nem elegyedik vele. Így akik azt állítják, hogy ez a világosság elérte őket, nem lehetnek egyszerre az igazság és a hamisság szolgái is.

Ez azt jelenti, hogy a hívők nem vétkeznek vagy mindig az igazságot cselekszik? Nyilván nem, senki sem csapja be magát azzal, hogy tökéletes és bűntelen, hanem abban hiszünk, hogy új teremtések vagyunk Krisztusban, akiknek a bűnei meg lettek bocsájtva, és amíg Istennel és egymással közösségben vagyunk, Jézus vére, vagyis az áldozata alapján végzett főpapi szolgálata folyamatosan, újra és újra megtisztít a vétkeinktől. A hitünk tehát nem önmagunkon nyugszik, hanem azon, amit Jézus értünk tett és most is folyamatosan tesz.

A gnosztikusok úgy tartották, hogy a beavatottak (a „gnózis”, az „ismeret” birtokosai) már tökéletesek és nincs szükségük semmilyen megtisztulásra. Ezért le is nézték azokat, akik a „spiritualitásnak” erre a fokára nem jutottak el.

A keresztény hívő azonban Jézusban keresi a megigazulását és a megszentelődést, és nem választja el a testét és a belső emberét, a cselekedeteit és a szellemét.

Az Ószövetség mai szakaszában Dániel könyvének második része kezdődik el, amely Dániel álmait és látomásait tartalmazza. Az első részben Dániel harmadik személyben szerepel, míg a látomásokat első szám első személyben írja le.

A mai szakasz Nabukadnézár álmához hasonlóan a pogány birodalmakról szól, és hat részből áll: négy látomás (2,9,11,13) és két magyarázat (17,23). A látomások a Jelenések könyvéhez hasonlóan a „láttam” felkiáltással kezdődnek.

Míg a pogány uralkodó az anyaglábakon álló bálvány képében látta a birodalmak történetét, addig Dánielnek a látomás ragadozó fenevadakat mutat. A szárnyas oroszlán megfelel az arany fejnek, azaz Babilonnak. A medve a perzsa birodalmat jelenti, mely az ezüst karok és mellek megfelelője. A négyfejű és négyszárnyú leopárd a Nagy Sándor féle görög birodalom, míg a semmihez sem hasonlítható vasfogakkal és bronzkarmokkal rendelkező fenevad, a római birodalmat jelöli, melynek fő jellemzője, hogy falt és a maradékot lábaival eltaposta, vagy más szavakkal: amit be nem kebelezhetett, azt eltiporta. Ez a bibliai „imperializmus”, azaz birodalmi elv lényege. Ennek a birodalomnak azután a látomás még két fázisát mutatja meg:

  • A fejen kinövő tíz szarv, a tíz király birodalmát jelenti, mely megelőzi az Antikrisztus fellépését.
  • A kicsiny szarv, mely az előbbi tíz közül három helyére lép és az Antikrisztust jeleníti meg.

A második látomás egy mennyei bíróságot mutat be, melynek elnöke maga az Örökkévaló, akik tüzes trónon ülve, egy fénylő ruhás és hófehér hajú alak képében jelenik meg. A fehér ruha a szentség, míg az ősz haj a bölcsesség képe a látomásban, ahogyan a „napokban vén” kifejezés is a bölcsességre utal. Miután leírásra kerül a trónja, a törvényszék is összeül és tekercseket nyitnak fel.

A harmadik látomás a ragadozók sorsát írja le. A semmihez sem hasonlítható vadállatot a kis szarv nagyzó beszédei miatt éri végleges pusztulás, de a másik három vadállat, azaz birodalom is elveszti a hatalmát, bár ideig-óráig még fennmarad.

A negyedik látomás a második folytatása, egy ember fiához hasonlót mutat be, aki az ég felhőin érkezett és a Mindenható elé vezették, hogy örök hatalmat kapjon az uralkodásra. Ő hajtja majd végre Isten akaratából az ítéletet.

A látomás a Jelenések könyvének 5. fejezetében tér majd vissza, ahol Jézus, mint a megöletett Bárány jelenik meg az Atya-Isten trónja előtt, hogy elvegye a tekercset és felszakítsa annak pecséteit.

Az ég felhőin érkező Emberfia, itt nem Ádám fia, hanem Enós fia. Az „enós” kifejezés a „gyenge, beteges” szóból származik és leginkább az „esendő, a gyarló” emberrel adható a legjobban vissza. A látomásban éppen ez a megdöbbentő: mit keres egy gyarló emberhez hasonló a szent Isten tüzes trónjánál, ahol angyalok ezrei és tízezrei szolgálnak és állnak őrt?

Jézus a földi szolgálata során következetesen ezzel a titulussal illette saját magát: az Emberfia. Bár gyarló emberi testben jelent meg, a hit apostolaként nem csak győzött, hanem a mennybe is vitetett, hogy ott emberként uralkodjon mindaddig, amíg ellenségei a lábai alá nem vetettetnek.

Dániel megdöbben a látomásokon, ezért az Isten trónja körül álló mennyei lények egyikétől kér felvilágosítást, ahogyan majd János is ezt teszi a trón körül leboruló vének egyikétől.

Az első magyarázat igen rövid: a vadállatok négy birodalmat jelentenek, melyek mindegyikének az a célja, hogy örök királyságot hozzon létre az egész földön, de ez nem sikerülhet nekik, mert a földet a Felséges szentjei öröklik, úgy ahogyan Isten Ábrahámnak megígérte. Csak egyetlen olyan királyság van, amely valóban tartósnak és öröknek bizonyul, ez pedig Isten Országa.

Dáneil ezután a negyedik vadállatról és a kis szarvról kér közelebbi felvilágosítást, mivel az nem csak káromlásokat szól, hanem sikeres a szentek legyőzésében is.

A válasz szerint ez a negyedik birodalom, Róma, egészen más lesz – vagy más fordításban – egészen máshogyan fog viselkedni, mint az előzőek, mindent meg akar majd hódítani: bekebelezni vagy eltiporni. A történelem egy másik pontján tíz király uralmaként jelenik majd meg, és ezek után jön majd el az Antikrisztus, aki három másik király helyére lép majd a Közel-Keleten, és megalapítja az új Babiloni és az új Asszír birodalmat. Izrael Istene ellen támad, és a szentjeit fogja üldözni. Arra törekszik, hogy megváltoztassa Mózes törvényét és az elrendelt ünnepeket, más szavakkal: saját új kultuszt hoz létre, és mind ebben, mind a szentek üldözésében sikeres lesz három és fél évig. De ítélnek felőle a mennyben és véglegesen elpusztul, a föld feletti uralom pedig a Felséges szentjeié lesz, vagyis kezdetét veszi a Messiás békekirálysága a földön, melynek középpontjában Izrael földje és népe lesz.

A Példabeszédek mai két verse az őszinteségről és a családon belüli lopásról tanít.

Az emberi kapcsolatok nagyon fontosak az életünkben, ezt nem győzi hangsúlyozni a Példabeszédek sem. Azonban az is fontos, hogy ezek a kapcsolatok őszinteségen kell alapuljanak. A hízelgő ugyanis – bár eleinte kedvesnek tűnik – végül lelepleződik és elfordulnak tőle. Míg az, aki őszintén megmondja a véleményét, lehet, hogy elsőre nem arat osztatlan sikert, hosszútávon mégis becsülni fogják.

Lopni nem csak idegentől bűn, hanem a családon belül is az. Ha úgy gondoljuk, hogy a rokoni kötelékek felmentenek a magántulajdon szentségének a tiszteletben tartása alól, az nagy tévedés, és olyan úton indíthatja el az embert, amelynek a vége súlyos rombolás. Több híres történetet ismerünk ilyen lopásról, például Míka bálványának a történetét (Bírák 17), vagy Ráchelét, aki apja bálványait lopta el. Mindkettő nagy baj okozója lett.

Isten nem feledkezett meg az ígéreteiről- 2015.03.16.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150316k.mp3
(2Pét 3,1-18; Dán 6,1-28; Zsolt 119,129-152; Péld 28,21-22)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150316.mp3
(2Pét 3,1-18; Dán 6,1-28; Zsolt 119,129-152; Péld 28,21-22)

Az Újszövetség mai szakaszában Péter az Úr visszatérésnek a várására buzdít.

201503161

Az előző fejezetben a hamis próféták kerültek terítékre az erkölcstelenségeikkel, a mostani viszont arra figyelmeztet, hogy a hamis próféták kiábrándító viselkedése miatt ne essünk át a ló túlsó oldalára és vessük meg vagy utasítsuk el a próféciákat, akár az Ószövetségben, akár Jézustól, akár az apostoloktól hangzottak el.

A „csúfolódó” a Szentírásban egy igen komoly negatív kategória, mivel nem általában csúfolódó embert jelent, hanem olyat, aki Isten beszédéből űz gúnyt, és meg akarja hazudtolni az Örökkévalót.

Jézus az Olajfák-hegyi beszéde után szólt arról a gonosz szolgáról, aki állandóan meggyőzte magát, hogy az Úr visszajövetele még úgyis késik, ezért dorbézolt és gonoszul bánt a szolgatársaival. Péter itt egy hasonló jelenséget ír le, ezek a „csúfolódók” azért tagadják Jézus visszatérését, hogy zavartalanul követhessék a kívánságaikat. „Hitvallásuk” szerint nincsenek drasztikus isteni beavatkozások az emberi történelemben, a dolgok lassú mederben csordogálnak.

Péter azt szegezi ezzel szembe, hogy a világ is Isten szavára jöhetett létre, amikor a harmadik napon a Teremtő visszaparancsolta a tenger hullámait, hogy meglátszódjon a szárazföld. Majd Isten szavára a vizek újra elborították a földet az özönvízkor, hogy Isten szavára megint visszahúzódjanak. Az Úr megígérte Noának, hogy nem borítja el többet víz a földet, ezért ez nem is fog megtörténni. De Jézus megígérte, hogy vissza fog térni, és a próféták által Isten kinyilatkoztatta ennek a világnak a tűz általi pusztulását is (Ésa 66,15-16), hogy helyet készítsen az új égnek és az új földnek.

Az, hogy az Úr visszatérése még nem következett be, az nem annak a jele, hogy elfeledkezett volna az ígéretről vagy meggondolta volna magát, hanem annak, hogy Isten türelmesen vár még bizonyos emberekre, mert reménysége van felőlük, hogy megtérnek. Azért szenvedi el nagy türelemmel az emberiség gonosztetteit és istentelenségeit, mert vannak még közöttük választottak, akikben még parázslik a lelkiismeret, akik még nem keményítették meg magukat végérvényesen.

Az Úrnál pedig máshogy vannak az idők, amikor ő „napról” beszél, ezer évek is eltelhetnek. Az idézet Mózesnek, az Isten emberének zsoltárából való (90), melyben az ember mulandóságát állítja szembe Isten örök igazságaival. Bármennyire is szeretnék ezt sokan úgy érteni, hogy ez egy egzakt időmeghatározás, itt nem arról van szó, hogy ami Istennél egy nap, az valójában egzakt ezer év, csupán azt fejezi ki, hogy Istennél a „hamar”, a „nem sokára” mást jelent, mint mi emberek gondoljuk.

Ha pedig tudjuk, hogy ez a teremtett világ el fog múlni, éljünk azzal a tudattal, hogy nem itt vagyunk honosak, hanem a mi igazi hazánk az Új ég és az új föld, ami ezt a mostanit fogja felváltani.

Újra előkerül a „tolvaj motívum”, amit Jézus használt az Olajfák-hegyi beszédben (Mt24,43) és amelyről Pál is ír az első Thesszalonika-levélben (5). Az itteni hely érdekessége, hogy míg a többi helyen az Úr második visszajövetelére alkalmazzák a tolvaj képét, Péter itt a föld és ég megsemmisülésével kapcsolja össze, amely az ezeréves királyság és a Góg-Magóg lázadás után történik majd meg (Jel20).

Érdekes a Pál leveleire történő utalás is. Ha Péter azokra gondol, melyek ránk is rán kmaradtak, akkor elsősorban a Thesszalonika-levelkről lehet szó.

A záró szakaszban Péter még egyszer figyelmezteti a hívőket, hogy ne engedjék magukat elsodorni a tévelygőktől rossz irányba, hanem inkább növekedjenek az Üdvözítő megismerésében. A levél zárlata mindössze egy doxológiát tartalmaz, nincs se köszöntés, se személyes záradék.

Az Ószövetség mai részében a gyermek-bibliaórák kedvenc története olvasható arról, hogyan szabadult meg Dániel az oroszlánok verméből.

A történet már a perzsa uralom elején játszódik, amikor Dárius néven egy méd uralkodó áll a birodalom élén. Átszervezi a meghódított birodalmat 120 kormányzóságra (szatrapia), melyek felett 3 főkormányzó áll. Ezek egyike Dániel, akit Dáriusz a legfőbb kormányzó tisztségére jelöl ki.

Hogy ez miért nem tetszett a többi főkormányzónak és a kormányzók egy részének, nem derül ki a szövegből. Talán ők szerettek volna ügyeskedni az adókkal és attól tartottak, hogy Dániellel erre nem lesz esélyük. Lehet, hogy a „régi babiloni kádertől” akartak megszabadulni. Önmagában a vallásával nem lett volna bajuk, ez csak azért került a képbe, mert ürügyet akartak találni rá, hogy megakadályozzák a kinevezését. Mivel tudták, hogy Dániel naponta háromszor könyörög Jeruzsálem és a szentély újraépüléséért, a kormányzó tanácsban egy olyan törvényt terjesztettek elő a királynak, amely halálbüntetés terhe mellett megtiltja minden alattvalónak, hogy egy dologért harminc napnál tovább könyörögjön akár embernek, akár valamilyen istenségnek. (Érdekes lenne tudni, hogy vajon mivel indokolták ennek szükségességét) Dáriusz gyanútlanul jóváhagyja a rendeletet, és csak akkor veszi észre, hogy az egész nem a birodalom java miatt történik, hanem Dániel ellen, amikor már késő. Hiába próbálja Dánielt megmenteni, a kormányzók ezúttal ragaszkodtak az egyébként értelmetlen törvény pontos betartatásához. Az eredmény ismert, Dániel megszabadul, mert az Örökkévaló elküldi az angyalát és az oroszlánok nem bántják. Amikor a bánkódó király számára nyilvánvalóvá válik az isteni beavatkozás, kimenti Dánielt és helyette az összeesküvőket vetteti az oroszlánok vermébe. Így teljesedik be Salamon példabeszéde: „aki másnak vermet ás, maga esik bele…”

Dáriusz ezek után levélben rendeli el egész birodalmában, hogy a zsidók Istenét mindenhol tisztelni kell. Dániel pedig folytatta napi háromszori könyörgését, amely rövidesen, Círusz trónra lépésével meghallgatásra is talál. Dániel egy ilyen imája a 9. fejezetben van leírva.

A Példabeszédek mai verseiben két olyan dologról van szó, melyek igen könnyen igen gonosszá tehetik az embert: az előítélet és a kapzsiság.

Az „arc megválogatása” vagyis a személyválogatás a Bibliában az előítélet kifejezése. Döntést hozni a külső látszat vagy általánosítások alapján, anélkül, hogy megismernénk magát az embert. A nacionalizmus hatására felkorbácsolt előítéletesség szörnyű bűntetteket szült a huszadik században, vérbe borította az egykori Jugoszláviát és most is naponta halljuk a híreket Ukrajnából vagy arról, hogy emberek a másik ember vallása, bőrszíne vagy nacionáléja miatt milyen bűntettekre képesek. A gettókban bizony egy falat kenyér miatt is megöltek embereket és sajnos ez így van mind a mai napig.

A kapzsinak gonosz a szeme, mondja itt az írás, ezért nem látja, hogy szegénység jön rá. A gonosz szem kifejezést többször is megtalálhatjuk az újszövetségben, például a Hegyibeszédben (Ha a szemed gonosz, az egész tested is sötét lesz… Mt6) vagy Jézus példázatában a szőlő munkásokról. ( A te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Mt22). Ahogyan korábban is többször láttuk, a Bibliában a pénz eszköz és nem cél. Ha céllá válik, akkor az embert gonosszá teszi. Először a „szemét” azután az egész lényét. A pénz szeretet, minden gonoszság gyökere.

Hamis tanítók voltak, vannak, lesznek – 2015.03.15.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150315k.mp3
(Dán 5,1-31; 2 Pét 2,1-22; Zsolt 119,113-128; Péld 28,19-20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150315.mp3
(Dán 5,1-31; 2 Pét 2,1-22; Zsolt 119,113-128; Péld 28,19-20)

Az Újszövetség mai szakaszában Péter apostol a gnosztikus tévtanítók és erkölcstelenségeik ellen emel szót.

201503151

Az előző fejezet gondolamenetét az apostol ott fejezte be, hogy Isten prófétáinak a beszédei igen biztosak és be fognak teljesedni. Csakhogy annak idején is voltak hamis próféták a nép között, így most is vannak hamis tanítók, akik Jézus evangéliumát kiforgatják és hazugságokat hirdetnek. Három fő kifogást hangoztat velük szemben az apostol.

Az első a kicsapongások és erkölcstelenségek. A szabadság ürügyén hirdetnek romlottságot, paráznák és falánkok, akik szabadon eresztik a test indulatait.

Másodszor a kapzsiság: szép szavaik, hazug szólamaik célja, hogy kifosszák a gyanútlan hívőket.

A harmadik az ezoterikus és babonáshiedelem világ, az angyalok tisztelete vagy éppen káromlása. Ez alatt valószínűleg az anyagi világ megvetését kell érteni, melyek felett az angyalok őrködnek.

Az apostol az özönvíz és Szodoma példáját hozza az ítéletre és a megmentésre. Isten még angyalainak sem kedvezett, amikor azok az özönvíz előtt elhagyták a helyüket, mert beleszerettek az emberek lányaiba, és megbüntette őket. Akkor pedig meg fogja büntetni a paráznákat most is. Noét viszont megmentette, így meg fogja menteni az igazakat most is. Szodoma lakóit erkölcstelen és kicsapongó életük miatt ítélet sújtotta, most sem lesz másképpen azokkal, akik szodomiták módjára élnek. De az igaz Lótot megmentették az ítéletet végrehajtó angyalok.

Az ószövetség tanulságos eseteinek a sorában feltűnik Bálám, akivel az újszövetségben majd még többször is találkozni fogunk, mint negatív példával. Először is Bálám – bár tudta, hogy Isten nem akarja, hogy átkozza Izraelt – a magas jutalom csábításának engedve, mégis elment Moáb királyához. Igaz, Isten nem engedte meg neki a fekete mágiát, hanem áldást kellett mondani, és ő maga is megértette, hogy az Úr áldani akarja Izraelt.

Ennek ellenére gonosz tanácsot adott Moáb királyának, hogy a midiánita és moabita lányok csábítsák el Izrael fiataljait a maguk bálvány-ünnepein, s így maga az Úr fordul majd a nép ellen. Bálám bűne tehát az volt, hogy bár kétszer is meggyőződött az Úr akaratáról, mindkétszer megpróbálta kijátszani azt. Azokat a tévtanításokat, melyek eredménye a feslett, erkölcstelen élet, az apostolok „Bálámnak” tulajdonították, vagyis olyan cselvetésnek minősítették, mint amilyennel Bálám is élt.

Ha valaki megismeri az Úr útját, de nem tér meg szívéből és nem változik meg, hanem a kereszténységből olyan ideológiát fabrikál magának, amellyel kimagyarázza a bűneit, csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy valójában egy kimosakodott disznó, akinek a természete nem változott meg, továbbra is a sárban érzi magát igazán jól. Vagy olyan kutya, aki annyira romlott ételt evett, hogy egyszer már kihányta, de mégis visszatér és másodszor is nekifog.

Egyik drasztikus kép a másik után sorjázik a levélben, az apostol minden módon igyekszik világossá tenni, hogy az erkölcstelenség ideológusai semmiképpen sem tartoznak Isten igazi népe közé.

Az Ószövetség mai részében Bélssaccár híres lakomájának a története olvasható, mely azon az éjszakán játszódik, amikor Babilon városa elesett és a királyt megölték a perzsa és méd hadak.

Belsaccár unokája vagy dédunokája volt Nabukadnézárnak. A „fiú” kifejezés itt leszármazottat, örököst jelent és nem szó szerinti fiút. A király valójában alkirály volt, a babiloni tartomány helytartója, ezért ajánlhatta fel Dánielnek csak a harmadik helyet a rangsorban. A végső ostrom éjszakáján az az őrült gondolata támadt a királynak, hogy fényes lakomát rendez, ahol vendégei előtt felvonultatja legfényesebb kincseit. Egy különlegességgel is kedveskedni akart nekik, és a jeruzsálemi szentélyben használatos edényeket is előhozatta, és ezek mellett dicsérte a bálványait.

A lámpa fényében megjelenő kéz azonban egy rejtélyes feliratot írt a falra, melyet a király környezetében senki sem tudott megfejteni, mivel héber nyelven íródott. Az anyakirálynő azonban még emlékezett Nabukadnézár feljegyzésére hét évig tartó megaláztatásáról, és arra, hogy a király udvarában volt egy bölcs, aki különleges képességekkel rendelkezett. A király magához rendeli Dánielt, aki visszautasítja a király kegyeit, de nem csak elolvassa, hanem értelmezi is a szöveget. A felirat szószerinti fordításban így szól: számolj, számolj, mérj. Az U-Farszin pedig egy szójáték a „peresz”, azaz: eloszt, szétoszt héber igéből és a „fárszi”, azaz perzsa szóból. Az első „számolj” értelme, hogy Isten számot vetett a király uralmával. A második „számolj” arra vonatkozik, hogy uralmának utolsó napját is leszámolták. A „mérj” jelentése, hogy mérlegre tették a király személyét és értéktelennek találták. Általában a hamis ezüst és arany nyomott sokkal kevesebbet a latban, mint az igazi. A szójáték pedig azt fejezi ki, hogy a fárszik, azaz a perzsák osztoznak a királyságodon, mint zsákmányon.

Bablion elestével és Belsazár halálával véget ért a babiloni birodalom korszaka, mindaz beteljesedett, amit Jeremiás megjövendölt erről a birodalomról és kezdetét vette az az idő, amikor hírnökök futottak szerte a világba, így a Jeruzsálem romjai között élő maradékhoz is, hogy Babilon leomlott és eljött a szabadulás ideje, ahogyan azt Ésaiás előre megírta a vigasztalások könyvében (40-54).

A Példabeszédek mai két verse az áldásról, a bőségről szól.

A földműves megelégszik bőségesen kenyérrel, aki azonban értelmetlen dolgokra pocsékolja az erejét, az szegénységet fog aratni. Nem mindegy mire fordítja az ember az idejét és az energiáját.

A bővölködés másik példája a hűséges vagy kitartó ember. Az „emunáh” jelent hívőt, hűségest, de céltudatos, következetes, kitartó embert is. Az ilyen ember meggazdagszik. Aki azonban a meggazdagodást tűzi ki céljául, az sok esztelen, káros és ostoba dologba fog belekeveredni, melyekért majd bűnhődnie kell.

Komolyan hiszel a menny és Isten ígéreteinek valóságában? – 2015.03.14.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150314k.mp3
(2Pét 1,1-21; Dán 4,1-37; Zsolt 119,97-112; Péld 28,17-18)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150314.mp3
(2Pét 1,1-21; Dán 4,1-37; Zsolt 119,97-112; Péld 28,17-18)

Az Újszövetség mai szakaszában egy új levél nyílik meg Péter apostoltól. A levélről nem tudni pontosan mikor és kiknek íródott, de az apostol közeli halálát vizionálja benne, és megemlíti, hogy ez már a második levele az ismeretlen címzettekhez. A levél a keresztények között terjedő erkölcstelenségek és tévtanítások ellen lép fel igen határozottan. Második fejezete szinte teljesen megegyezik Júdás apostol levelének a tartalmával.

201503141

A köszöntés után rögtön a lényegre tér: Isten ereje és elhívása mellé igen komoly ígéreteket is kaptunk. Az ígéretek adnak nekünk belső hajtóerőt arra, hogy kikerüljük a világban levő romlottságot, és a meddő vallásoskodást, a gyümölcstelenséget.

Péter a keresztény jellemfejlődés hét fokát írja le:

  • Hit, az evangéliumban, Jézus Krisztus személyében.
  • Erény, vagyis az életünk összhangba hozása Isten akaratával.
  • Tudomány vagy ismeret, ami Istenre és Isten dolgaira vonatkozik.
  • Önuralom, vagyis az ego feletti uralom megszerzése.
  • Állhatatosság, a kitartásra való képesség.
  • „Kegyesség” – amely Istennek tetsző életformát jelent.
  • Testvéri szeretet (filadelfia).
  • Isteni szeretet (agape).

Péter nyilván azért hívja fel a figyelmet ezekre a fejlődési fokokra, mert sokan megrekedtek valamelyiken. Ugyan hittek, de nem akarták elhagyni a bűneiket. Elhagyták a bűneiket, de nem akartak növekedni Isten megismerésében… és így tovább. Isten akarat ugyanis az, hogy se tétlenek, se terméketlenek, se gyümölcstelenek ne legyünk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Az apostol ezért kötelességének tartja, hogy mindenkor emlékeztesse a hívőket ezekre az igazságokra, mint aki nemsokára befejezi a földi pályafutását, és mint aki jól tudja, hogy miről beszél, mert szemtanúja volt Jézus megtestesülésének és dicsőségének.

A szemtanú jogával írja le a megdicsőülés hegyén történeteket (Mt17), amelyben az Úr dicsőséges visszatérést vetítette előre. Ezért teljes meggyőződéssel áll ki az ígéreteke mellett, amelyek Jézus visszatéréséről szólnak, s amelyek a hívőknek reménységet adnak a sötét időszakokban is. mert a próféciák nem emberi beszédek, hanem akik szólták őket, Isten parancsára tették. A próféták pedig sokat beszéltek Jézus visszatéréséről és az azt követő ezeréves királyságról, melyben béke honol majd az egész világon és Isten Izraelnek adott valamennyi ígérete beteljesedik.

Jézus visszatérésének erre a bizonyosságára majd a harmadik fejezetben fog visszatérni az apostol.

Az Ószövetség mai részében Nabukadnézár arám nyelvű feljegyzése olvasható arról, ahogy elveszítette emberi értelmét hét évre, majd újra visszanyerte azt, hogy megtanulja: minden hatalom az Istené.

A történet egy álommal kezdődik a hatalmas fáról, amelyet váratlanul kivágnak. Az álom az önelégült királyt szimbolizálja, akit az angyalok – az őrök és szentek – rendeletére megfosztanak emberi értelmétől, és hét éven keresztül kint legel majd a vadakkal erdőn és mezőn. Az ítélet célja, hogy az uralkodó megtanulja és megértse, hogy az emberi történelem felett az Örökkévaló Isten – akit itt a „legfelsőbbnek” neveznek – uralkodik, az ő hatalma az igazi és a végső hatalom, nem pedig az embereké. Itt is betekintést kaphatunk abba, hogy az első teremtés fölé angyalokat rendelt az Isten, akiknek az a feladata, hogy őrködjenek az isteni rend felett, akár a fizikai, akár a szellemi, akár az emberek világáról van szó. Amikor úgy látják, hogy veszélybe sodródott az isteni rend, akkor beavatkoznak. Izrael az ószövetségi törvényeket is angyalok rendeletére kapta, míg az Úr mellé adta a szent sátrat és az ároni istentiszteletet, mivel tudta, hogy a nép nem lesz képes a törvény kívánalmainak megfelelni. Dániel könyvében is találkozunk még ezzel a kormányzó angyali karral, amikor az Antikrisztus tombol a földön, a mennyben összeül a mennyei bíróság, hogy meghozza ítéletét, és beavatkozzon a földi történelembe. A zsidókhoz írt levél pedig arról beszél, hogy Isten az eljövendő világot, vagyis az új eget és a földet, nem angyalok kormányzása alá rendeli, mint a mostanit, hanem abban a fiak játszanak meghatározó szerepet. Az első teremtés felett tehát az angyali rendel körködnek, az új teremtés azonban a fiak világa lesz.

Dániel nem csak megfejti az álmot, hanem tanácsot is ad a királynak: mivel kész a verdikt, változtasson az életvitelén, hogy elkerülje annak hatálybalépését. A tanács három lépést irányoz elő, amely lényegében megtérést jelent:

  • hagyd el vétkeidet (elsősorban az önigazultságot)
  • törekedj az igazságos kormányzásra, ami az uralkodó legfőbb erénye
  • Bánj irgalmasan a szegényekkel és elnyomottakkal, mert ez éppen ellenkezője annak, amit az önző ember tenni szeret.

Az uralkodó persze meghallgatja, de meg nem fogadja Dániel tanácsait.

Az ítélet azért éri Nabukadnézárt, mert valóban nagyon sikeres volt, mint hadvezér és mint államférfi. Olyan nagy volt a hatalma, hogy az már veszélyeztette Isten tervének a megvalósulását, s ahogyan az Örökkévaló elbánt Bálámmal, a nagyhatalmú mágussal, úgy vette kezelésbe most a világ urát, a nagyhatalmú uralkodót.

Amikor Nabukadnézár sikerei csúcsán, az általa átépített hatalmas város teraszain sétált, eltöltötte a büszkeség és utolérte az ítélet. Ennyiben hasonlít a története Heródes Agrippához, akit a cézáreai stadionban ver meg az Úr angyala, amikor felfuvalkodik (ApCsel 12,23). Elmegy az esze, hogy megtanulja: semmije sincs, amit ne úgy kapott volna. Sikereit annak köszönheti, hogy a mindenható Isten őt szemelte ki eszközéül, nem a saját eszének, katonai és államférfiúi képességeinek. Tudásának, képességeinek és sikereinek nem ő maga, hanem az Élő Isten a forrása. Nabukadnézár megtanulja a leckét, hogy ő önmagában csak olyan, mint az oktalan állatok (Prédikátor 3,18). A lecke tanulságát meg is írja az alattvalóinak, ennek szerkesztett változatát olvashatjuk a mai részben. Ez egyúttal előkészíti a következő fejezet történéseit, amikor is Nabukadnézár utóda tiszteletlenségre vetemedik azzal az Istennel szemben, akiről már őse is megtanulta és ki is hirdette, hogy

„királysága örök királyság, és uralma megmarad nemzedékről nemzedékre!” (3,33)

A Példabeszédek mai két verse a legsúlyosabb bűnről és az igazak megmeneküléséről szól.

A legsúlyosabb bűn, amit ember ember ellen elkövethet, az a gyilkosság. Noé óta a kiontott ember vérét, csak egy másik ember vére, a gyilkosé képes kiengesztelni. A vétlen gyilkosokat az ószövetség is védte, menedékvárosokba futhattak, de ha onnan előjöttek, akkor végre lehetett rajtuk hajtani az ítéletet. A vérbűn terhét az ószövetségben nem lehetett semmivel sem lemosni, erről szól a mai idézet, azért nem jó ebbe belekeveredni és segíteni az ilyen embernek. Itt nem az emberbaráti segítségnyújtásról van szó, hanem az eltusolásról, a „megúszásban” való segítségnyújtásról. Erről mondja az újszövetségben Pál: más bűnében ne legyél részes (1Tim5,22).

Az igaz úton járó ember segítséget kap a veszély és nehézségek idején, az istentelenek azonban nem számíthatnak erre. Az igaz ezért, ha elesik is, fel tud állni, de a gonoszok elesnek, és úgy maradnak.

 

Ima, testvéri szeretet, vendégszeretet, szolgálat – 2015.01.13.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150313k.mp3
(1 Pét 4,7-5,14, Dán 2,24-3,30, Zsolt 119,81-96, Péld 28,15-16)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150313.mp3
(1 Pét 4,7-5,14, Dán 2,24-3,30, Zsolt 119,81-96, Péld 28,15-16)

Az Újszövetség mai szakaszában Péter még egyszer az üldözések türelmes elszenvedésére int.

201503131

Miután a negyedik fejezet elején beszélt a kicsapongó életvitel elhagyásáról, az apostol a pozitív keresztény minták felé fordul: imádkozás, testvéri szeretet, vendégszeretet és a szolgálat, amelynek nem emberi erőfeszítésen, hanem azon a kegyelmi ajándékon kell nyugodnia, amelyet Isten ad a szolgálat elvégzéséhez. Az itt leírtak sok hasonlóságot mutatnak Pálnak a rómaiakhoz írt leve 12. részével. A szakasz doxológiával zárul, ám a levél még sem ér véget – bár vannak szövegkritikusok, akik emiatt azt vallják, hogy a befejező rész egy másik levélből származhat.

A folytatásban Péter visszatér a levél fő témájára: ne ijedjetek meg a szenvedések tüzétől! Majd egy hét pontból álló bátorítást fogalmaz meg:

  • Krisztus is szenvedett a bűnösöktől, ezért ez benneteket sem érhet váratlanul.
  • Krisztust megdicsőítette az Atya a szenvedései után, veletek is így lesz, az igazságos Isten kárpótolni fog mindazért, amit most el kell szenvednetek.
  • Jézus boldognak mondott minket, ha az ő neve miatt gyaláznak.
  • Isten Szelleme megnyugszik rajtatok és megdicsőít benneteket.
  • Nem dicsőség bűnösként szenvedni, annál nagyobb dicsőség az Úrért szenvedni.
  • Ha Krisztus miatt üldöznek, ne szégyelld őt, inkább valld meg bátran.
  • Bízd az életedet arra, akitől kaptad és cselkedd azt, ami jó

Az Isten házán kezdődő ítélet Ezékiel próféta látomásához nyúl vissza, aki Jeruzsálem pusztulását úgy írta le, hogy az ítélet a szentélyben és a papokon kezdődött el. (9) Azonban azok, akiket a mennyei írnok megjelölt, megmenekültek.

Ezután Péter a gyülekezeti vezetőkhöz, a presbiterekhez és az ifjakhoz szól. A vezetők számára három ellentétpárban fogalmazza meg az üzenetét:

legeltessétek Isten nyáját, de ne kényszerből, ne nyereségvágyból és ne elnyomóan, hanem önként, készségesen és példát mutatva. Az ifjak pedig ne lázadozzanak, hanem az alázatosokhoz szabják magukat. Itt Péter majdnem szó szerint megismétli Jakab levelének egyik üzenetét, ahogyan az ördögnek való ellenállás is felbukkan Jakab apostolnál. Az ellenállás a hit szilárd talaján történhet meg. A kegyelem Istene pedig, aki az elhívást adta, fel is készít majd az örökségre.

A köszöntésben felbukkan Szilvánusz vagy Szilász, aki Pál apostoltársa lett, miután Barnabástól különvált, de a különválás okozója, Márk is szerepel a köszöntő részben. Szilvánusz Pál leveleinek is megfogalmazója volt, itt is neki köszönhetjük a kifejezetten nagy szókincsű és irodalmi görög fogalmazást, és talán az erős páli áthallásokat is. A „veletek együtt kiválasztott babiloni gyülekezet” formula azonban sok fejtörésre adott okot. Nem tudunk róla, és a levélben sem utal semmi arra, hogy Péter ekkor Babilonban tartózkodott volna, bár kizárni sem lehet. A tudósok többsége szerint inkább Rómában írhatta a levelet. Miért hívja akkor a gyülekezetet babiloninak? Rómát azonosította volna Babilonnal? És ha igen, ez akkor valamilyen rejtjel, vagy azt jelenti, hogy a birodalmi fővárost tekintették Babilon utódjának? Ha így is volt, több szót nem vesztegettek el erre.

Az Ószövetség mai részében Dániel megfejti az uralkodó álmát, társai pedig nem hajlandóak behódolni Nabukadnézár bálványának.

A babiloni uralkodó trónra lépésének 12. évében látott egy álmot, amely annyira felzaklatta, hogy mindenképpen tudni akarta az értelmét. Ebben az évben hívta el Isten Ezékielt prófétának, és ebben az évben érkezik majd a jeruzsálemi király szállásmestere, Báruch testvére, Jeremiás próféciáival az Eufráteszhez, hogy felolvassa a történelmi és a végső Babilon ítéletét, mielőtt a tekercset a folyóba süllyeszti. Miközben tehát az Örökkévaló megmutatja a birodalom alapítójának a pogány birodalmak korszakát egy álomban, közben az ítéletét is lediktálja egy jeruzsálemi pap-prófétának. Sedékiás király bő egy év múlva dönt úgy, hogy Egyiptomban bízva fellázad a babiloni iga ellen és hat évvel vagyunk Jeruzsálem végső pusztulása és a szentély lerombolása előtt. Ezékiel pedig a fogságba hurcolt nép között kezdi el hirdetni Jeruzsálem és a szentély elhatározott pusztulását.

A babiloni uralkodó álmát nem tudták megfejteni a mágusok és varázslók, az Örökkévaló azonban kijelentette Dánielnek, amikor az a barátaival együtt imádkozott előtte. Ezt Dániel a király tudtára is adja, az Örökkévalót az Egek Istenének (Elláh Samajjim) nevezve. Az uralkodót az foglalkoztatta, hogy mi fog történni hatalmas birodalmával sok-sok év múlva. A titkok kijelentője pedig tudatni akarta azt a királlyal. Az álomban a király egy hatalmas kolosszust látott, amely egyszerre volt igen dicsőséges és igen félelmetes. Öt különböző részből állt, amelyek öt különböző birodalmat jelölnek és értékük felülről lefelé egyre csökkenő tendenciát mutatott. Ez a kolosszus híresült el úgy: az agyaglábakon álló óriás. Feje arany, karjai ezüst, csípője réz, lábai vasból vannak, de lábfeje már csak vas és cserép elegye. Az öt birodalom pedig: Babilon, Perzsia, a Makedón-görög és a római birodalom. A vas és cserép birodalom, az Antikrisztusé, mellyel véget ér majd a pogány birodalmak korszaka.

Erről három kijelentést is ad a magyarázat:

  • A római birodalom először kétfelé, majd többfelé szakad szét.
  • Az antikrisztus királysága részint erős, részint gyenge lesz
  • A vas és a cserép az emberi faj keveredése által kerül egymás mellé, de nem képez valódi egységet, ahogyan a vas sem egyesül az agyagcseréppel.

A szobor agyaglábai miatt igen sérülékeny, bár ránézésre úgy tűnik, hogy hatalmas és megdönthetetlen. Bukása éppen ezért hirtelen fog elérkezni, melyet egy kő okoz. Ez a kő kéz érintése nélkül jelenik meg, vagyis nem evilági történelmi események mozgatják. Az összezúzó kő csapása alatt porrá mállik szét az egész mű és a történelem szele felkapja és elsodorja. Maga a kő viszont világméretű heggyé nő és örökre megmarad. A lábujjak tíz királyt jeleznek előre, akiknek a királysága idején jelenik meg a pogányokat összezúzó kő, az a királyság, melyet maga az egek Istene támaszt, és amelyet emiatt soha többet nem lehet megdönteni.

Az uralkodó igazi babiloni pogányhoz méltóan reagál, magában Dánielben próbálja meg tisztelni a láthatatlan Istent, mivel megértette, hogy annak szelleme Dánielben lakik. Ezért elrendeli, hogy mutassanak be állat- és illatáldozatokat. Dánielt pedig nagy méltóságra emeli a bölcsek között, és megbízza a birodalmi főváros kormányzásával. Dániel ezt azonban három barátjára bízza és ő maga továbbra is a király környezetében marad, aki nem tartózkodott mindig Babilonban.

A következő történet pedig éppen Babilon városában játszódik. Az asszír és babiloni uralkodók a régészeti leletek szerint gyakran állítottak fel szobrokat, melyekben magukat és birodalmukat istenítették. (Éppen ezekben a napokban járják be hírek és képek a világsajtót, hogy az iszlám állam fanatikusai, hogyan rombolnak le ezek közül néhányat.) Itt azonban nincs szó arról, hogy Nabukadnézár saját magáról mintázta volna a szobrot, ahogyan arról sem – amit sokan feltételeznek – hogy a látomásról, melynek értelmét korábban Dániel megfejtette. A hatvan könyök magas és hat könyök széles színarany bálvány inkább egyfajta obeliszknek felel meg és jól mutatja a babiloniak abszolút csodálatát a hatos szám iránt. Azért tartották ezt a legtökéletesebbnek, mert az 1,2,3 összege és szorzata is hatot adott ki. Mivel az időszámítás Babilonból terjedt el, ez is a kaldeusok hatos szám iránti rajongásáról tanúskodik: 60 másodperc egy perc, hatvan perc egy óra, egy nap négyszer hat óra stb.

Az uralkodó ünnepet szentelt a bálvány felavatásának, melyre birodalmának minden tisztségviselőjét meghívta. A zsidókon kívül persze senki sem talált kivetni valót abban, hogy a legújabb bálvány előtt imádva leboruljon. A birodalmi főváros vezetőit ezért gyorsan feljelentették és számolniuk kellett a király haragjával. A három zsidó ifjú öntudatosan válaszol a haragvó királynak: Isten megszabadíthat a kezedből, de ha nem tenné, mi akkor sem tiszteljük az isteneidet…

A történet jól ismert: a három ifjú megmenekül a tüzes kemencéből, amely megemészti még azokat is, akik őket odahurcolják. Sőt a király egy mennyei lényt is lát velük együtt sétálni a tűzben. A szokatlan és hallatlan csoda az egész birodalom tisztségviselői előtt történik, akik maguk győződnek meg róla, hogy még a füst szaga sem járta át a zsidó fiatalemberek ruháját. Az uralkodó azonnal rendeletet bocsát ki, hogy a zsidók Istenét az egész birodalomban fővesztés terhe mellett tisztelni kell, és visszahelyezte és megerősítette tisztségükben Sidrákot és barátait a birodalmi főváros élén. Tettük még az újszövetségben is, mint a hit hősies cselekedete kerül megemlítésre (Zsidók 11,34).

A Példabeszédek mai két verse a diktátorok természetrajzába ad betekintést.

Az éhes oroszlán és a medve minden eléjük kerülő prédára veszélyesek, ilyen az a diktátor is, aki szegény népen uralkodik, ezért „éhes”, nem bír annyit harácsolni, mint amennyit szeretne. Így állandóan prédára les, és éppen olyan veszélyes a környezetére, mint egy kiéhezett fenevad.

Az istenfélő kormányzó nem akarja kifosztani az alattvalóit, mert tudja, hogy szüksége van rájuk, ahogyan egy jó pásztor is gondozza a nyáját, hiszen akkor több tej és hús jut neki is. Az istentelen azonban képtelen várni és adni, csak a rabláshoz ért.

Jóval fizetni a gonoszért isteni dolog – 2015.03.12.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150312k.mp3
(1 Pét 3,8-4,6, Dán 1,1-2,23, Zsolt 119,65-80, Péld 28,14)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150312.mp3
(1 Pét 3,8-4,6, Dán 1,1-2,23, Zsolt 119,65-80, Péld 28,14)

Az Újszövetség mai szakaszában Péter az üldözések türelmes elviseléséről tanít.

20150312

Tulajdonképpen ez a levél fő témája. Péter üzenete Jézusnak a Hegyibeszédben mondott tanítására nyúlik vissza, aki az üldözések elviseléséről egyrészt azt tanította, hogy boldogok vagyunk, ha miatta szidalmaznak bennünket és mindenféle gonosz rágalmakat mondanak rólunk, mert ez jutalmat szerez nekünk a mennyben, másrészt, azt is tanította, hogy a tökéletesség abban van, ha azokat is szeretjük, akik üldöznek bennünket. (Mt5) Hiszen ha csak azokkal teszünk jót, akik velünk is jók, azt a bűnösök és istentelenek is tudják. Ámde jót tenni azzal, aki velünk rossz, az már Isten Fiaihoz méltó dolog, hiszen Isten is jóval válaszol az embereknek, akik szidják és gyalázzák őt, amikor felhozza rájuk a napját és nekik is esőt ad a földjükre. Péter a 34. zsoltár egy részletét is idézi bizonyítékul, amely egy ú.n. „caddik” zsoltár, vagyis arról szól, hogy Isten kit tekint igaznak és milyen ígéreteik vannak az igazaknak Istentől.

Ha pedig számonkérésre kerülne a sor – folytatja Péter – csak a tiszta és szent életeteket fogják kinyomozni a hatóságok, hiszen így éltek. Ha pedig a hitetek miatt kérnek számon, akkor ez lehetőség arra, hogy a bennetek élő reménységről bizonyságot tegyetek. Ha ebben kutatnak, akkor ne találjanak mást csak Krisztus igaz és őszinte szeretetét, amelyről szelíden és tisztelettudóan, ámde félelem nélkül tesztek nekik bizonyságot. Ha pedig ennek ellenére szenvednetek kellene, akkor vegyétek példának Jézust, aki ebben is előttetek járt és igazként szenvedett Isten akaratából. Isten pedig tudta, hogy ennek milyen célt akar adni. Jézus a bűnösök bűneit vette el a szenvedéseivel, Isten pedig feltámasztotta őt a halálból.

Ezen a ponton egy nehéz és sokszor félreértett szakasz található Jézusnak a szellemek között végzett „bejelentéséről” (19). Ezért érdemes az egyes állításokon pontosan végigmenni:

  1. Jézus szellem szerint megelevenedve ment a szellemekhez a börtönbe,
  2. Szellemként, de már feltámadott „én”-ként hirdetett valamit az engedetlen szellemeknek, akik a vízözönhöz köthetők.

Az első állítás azzal kapcsolatos, hogy Jézus szellemi értelemben vett feltámadása már a kereszten megtörtént. A sötétség három órája a szellemi halál állapotát jelentette, amelynek végén kiáltott fel a 22. Zsoltár kezdő szavaival: „Én Istenem, miért hagytál el engem”. Ez az egyetlen hely, ahol Jézus nem „Atyámként” szólítja meg Istent. A halála pillanatát azonban már újból hitben élte meg, hiszen így kiáltott: „Atyám, a Te kezedbe teszem le a szellememet!”. A kettő között tehát szellemi értelemben már újjászületett, a szellemi halál állapotából megelevenedett. Ez az oka annak is, hogy a testét sem tarthatta a halál fogva, hiszen a test a szellem állapotát követi. Ugyanígy vannak a hívők is. Először a szellemük elevenedik meg és majd ezt követi a testük feltámadása. Ezt fejezi ki a mai szakaszunk utolsó verse, amely szintén sok félreértés tárgya: azért hirdették az evangéliumot azoknak a hívőknek is, akik már meghaltak, hogy ádám szerint elvegyék az ítéletet, de Isten szerint éljenek a szellemükben.

Jézus tehát a már megelevenedett szellemével nem a pokolba ment és nem az ott tartózkodó kárhozottaknak prédikált, hanem a szellemekhez ment, akik engedetlenek voltak a vízözön idején. Ezek a szellemek, mennyei lények, angyalok voltak, akik elhagyták a maguk helyét a vízözön előtt és összekeveredtek az emberi nemmel. Ennek részleteiről alig tudunk valamit, de Péter a második levelében Júdás apostolhoz hasonlóan ismét utal erre az eseményre. A Biblia a holtakat nem nevezi szellemnek, ez kifejezetten a mennyei világ lényei számára fenntartott kifejezés. És mit hirdetett nekik Jézus? Azt, hogy immár övé minden hatalom a mennyen és a földön és a föld alatt. Ezt az igazságot a mennyei világban maga az Atya hirdeti ki, itt a földön nekünk hívőknek kell ezt kihirdetnünk, az alsó világban pedig Jézus jelentette be a feltámadása előtt.

A régi hitvallás (crédó), mely szerint Jézus alászállt volna a poklokra (és amely ezen a versen alapul) éppen ezért hibás. Jézus nem a pokolra szállt alá, hanem kihirdette győzelmét és uralmát az alvilágban is.

Péter az özönvíz képét is felhasználja arra, hogy bemutassa Jézus szenvedéseinek értelmét. Az ő halálába merülünk bele a vízkeresztségkor, ami nem a külső test tisztátalanságainak a lemosását célozza, hanem a lelkiismeretünket tisztítja meg. De a keresztségben nem csak Jézus halálával leszünk eggyé, hanem a feltámadásával is. Azt a Jézust öltözzük magunkra, aki nem csak az alvilág erői felett hirdette ki a győzelmét, hanem az Atya jobbján ülve minden hatalom birtokosa.

Jézus szenvedései előrevetítik, hogy követőinek is szenvedéseken kell keresztül menniük. Mire jó ez? A szenvedés teljes küzdelmek igazi és mély döntésekre késztetnek bennünket. A nagy kihívásokban döntenünk kell, hogy mire építjük fel az életünket, mi az, ami igazán fontos nekünk. Jézus a Getsmáné kertben dönthetett volna úgy, hogy nem megy végig a szenvedéseken, de neki volt egy világos célja, az ember megváltása, és egy erős motivációja, az Atya szeretete és akaratának megcselekvése. Ezek adtak neki olyan belső erőt, amely által képes volt legyőzni a test tiltakozását és elviselni szörnyű szenvedéseket. Ugyanez igaz ránk is a próbatételekben. Újból és újból döntenünk kell, hogy mennyit ér meg nekünk Jézus követése. Ezek a döntések pedig megtisztítanak bennünket az illúzióktól, tévhitektől, az üres és meddő vallásosságtól, valóságot kölcsönöznek a hitünknek. Az ilyen próbák távolítanak el igazán a világtól és annak képviselőitől, akik ebbe nem mindig törődnek bele és utánunk akarnak nyúlni. De mi tudjuk, hogy a világra ítélet, a hívőkre pedig dicsőség vár, mert Jézus nyomdokain haladunk.

Az Ószövetség mai részében az egyik leghíresebb és legkülönlegesebb prófétai könyv, Dánielé nyílik meg.

Jeruzsálem és a szentély elpusztulásával az izraeli teokrácia is elbukott és Nabukadnézár kárkemisi győzelmével (605), amelyet Egyiptom felett aratott, egy új üdvtörténeti korszak vette kezdetét: a pogány birodalmak kora. Ezek a birodalmak egy agyaglábakon álló bálvány és vadállatok formájában ábrázolódnak ki, mivel természetük szerint ragadozók és istentelenek. Ezeknek a pogány birodalmaknak a felemelkedése és bukása, egymás ellen viselt harcai határozzák meg a világ történelmét és Isten rajtuk keresztül valósítja meg szándékait és elhatározásait. A zsidó teokrácia elbukásával nyílik meg az út a pogány birodalmak világuralmához, melyek közül az utolsó és végső, az Antikrisztus agyag és cserép birodalma, a Végső Babilon lesz. Jelenleg is ebben az üdvtörténeti korban élünk annak ellenére, hogy az egyház egy „nem evilágból való” alternatívát kínál minden embernek. A pogány birodalmak állnak szemben Isten Országával, amely jelenleg rejtett formában van jelen a világban, hogy a Végső Babilon bukása után felváltsa majd a pogány birodalmakat (Ezeréves királyság). A könyvben szereplő öt pogány birodalom közös jellemzője, hogy az egész világ meghódítását tűzték ki céljukul vallási, gazdasági és politikai értelemben egyaránt, és mindegyiknek van valami köze Izrael országához és népéhez. Az Örökkévaló pedig már a birodalmak korának hajnalán kiválasztott magának egy férfit, Dánielt, hogy rajta keresztül tudassa a terveit és az akaratát. Jelezve egyfelől azt, hogy továbbra is ő az ura a történelemnek, másfelől azt is, hogy továbbra is csak az történik, amit a szavával kimond. Dániel nem csak a birodalmak felemelkedését látta, hanem a végüket, a bukásukat is, beleértve az antikrisztusi világot, amely még előttünk áll.

Dániel könyvének 12 fejezete két nagy szakaszra osztható. Az első hat fejezet történeteket mesél el, melyek nincsenek pontosan datálva, ezzel azt jelezve, hogy szimbolikus értékük – vagy más szóval: prófétai jelentőségük – van. A második hat fejezetben pedig Dániel látomásai vannak feljegyezve, melyekhez már pontos dátum is társul. Ehhez tudni kell, hogy a babiloni naptár eltért attól, amit Jeremiás használt Jeruzsálemben, de attól is, amit Ezékiel a foglyok között, így a dátumadatokat egyeztetni kell – ez legyen az erre hivatott tudósok feladata.

A mai szakasz azt meséli el, hogyan kerültek Dániel és barátai a babiloni udvarba. Dániel a hagyomány szerint főpapi származású volt, bár a szöveg csak annyit mond, hogy Júda országából való előkelő ifjakból és a királyi vérből valókat válogatták ki. Ha mindkét kritériumnak igaznak kellett lennie, akkor Dániel inkább a dávidi dinasztia sarja kellett legyen. Az ifjú és barátai a babiloni udvarban új neveket kapnak, amelyek babiloni isten-neveket tartalmaznak. A fiatalokra nagy asszimilációs nyomás nehezedik, de ők hűek akarnak maradni az atyai hagyományokhoz, ezért elérik, hogy megtarthassák a zsidó étkezési szokásokat. Külsőre elsajátítják Babilon tudományát, belül azonban megőrzik az Úr szeretetét és félelmét, így mutatva példát a fiatalok hosszú generációinak, akiknek szintén boldogulniuk kell ezen a világon, még sem szükséges, hogy a világot a szívükbe fogadják. A fiatalok nem bizonyultak semmiben sem visszamaradottnak a társaikhoz képest, éppen ellenkezőleg, mind testileg, mind tudásban, mind bölcsességben sokkal különbnek bizonyultak a kortársaiknál. Miután az uralkodó előtt is bizonyították kiválóságukat, elfoglalhatták az őket megillető helyet az udvarban. Igazi hírnévre azonban csak ezután tesznek majd szert.

Az uralkodó ugyanis egy álmot látott, ami annyira nyugtalanította, hogy azonnal tudni akarta az értelmét. Hogy biztos legyen a magyarázat valódiságában, azt követelte az udvarában levő és különböző „tudományokban” jártas bölcseitől, hogy a megfejtést az álommal együtt mondják el neki. Hiszen aki el tudja mondani az álmot, annak a megfejtése is biztosan helyes. Bármennyire is kézenfekvő az uralkodó kérése, a mágusok így válaszoltak neki: ezt csak azok az istenek tudnák megjelenteni, akik nem laknak együtt a hús-vér emberekkel. Annyival azért tisztában voltak, hogy valahol létezik még egy szellemi világ, amelybe számukra elérhetetlen Isten vagy istenek laknak. Amikor Dániel tudomást szerez az eseményekről és a bölcseket sújtani készülő ítéletről, időt kér, hogy társaival együtt megfelelhessen a királynak. A Júdea beli ifjakkal együtt könyörögnek Izrael Istenéhez, aki minden szív vizsgálója és minden titok ismerője. Imájuk pedig meghallgatásra talál és Dániel egy éjszakai látomásban nem csak azt érti meg, hogy mit látott a király, hanem azt is, hogy annak mi az üzenete. Dániel ekkor egy rövid zsoltárt mond, amelyben Isten mindenhatóságát és mindentudását dicséri. Az ének éppen ezért sokban hasonlít Debóra, Anna és Mária énekéhez, akik mind Isten mindenhatóságát látták meg azokban az eseményekben, amelyek velük történtek.

A Példabeszédek mai verse az istenfélelemről szól.

Az istenfélelem bibliai értelemben valójában nem félelem, hanem különleges tisztelet, hiszen a hívőt Istenhez alapvetően a bizalom és a szeretet érzései kötik. A mai példabeszédben szereplő állandó félelem a lelkiismeret folyamatos működésére, az önvizsgálatra utal. Ezzel szemben a szív megkeményítése önelégültséget jelent, amely miatt azután az ember bajba sodródik.

 

 

Jézus nem azért imádkozott, hogy az Atya vegyen ki bennünket a világból – 2015.03.14.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150311k.mp3
(1Pét 2,11-3,7, Ez 47,1-48,35, Zsolt 119,49-64, Péld 28,12-13)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150311.mp3
(1Pét 2,11-3,7, Ez 47,1-48,35, Zsolt 119,49-64, Péld 28,12-13)

Az Újszövetség mai szakaszában

Péter a keresztényekhez illő élet pozitív meghatározásai után, a negatív felé fordul: mit ne tegyünk és hogyan éljünk a világiakkal egy társadalomban.

20150311

Az újjászületés, az áldott mennyei reménység, a megszentelő áldozat, Jézus főpapi szolgálta és az Atya újra és újra megnyilvánuló jósága uralta eddig a mondanivalót, melyekre támaszkodva a keresztény hívő élete pozitív fordulatot vehet. Péter a mai részben a hús kívánságaival kezd, melyekről elmondja, hogy hadat visel a lelkünk feletti uralomért. Míg a hitünk célja az, hogy a lelkünket a szellem erejével az üdvösségbe emeljük, a hús vissza szeretné szerezni elvesztett uralmát a lelkünk felett. De ahogyan korábban a páli teológiában is láthattuk, a lélek számára az evilághoz és az anyag dolgaihoz kötődő test indulatai lealacsonyodást és rabságot jelentenek, míg a Szellem uralma alatt a lélek szárnyalhat. A hústest azonban vissza akarja követelni uralmát, amely az ösztönök, az önzés és a testi szenvedélyek szolgálatát jelentené. Ez a tisztességtelen élet. Az ellenkezője a tisztességes élet, amely megvédi a hívőket attól, hogy rágalmazóik fogást találhassanak rajtuk, sőt kívánatossá is teszi a keresztény életet a számukra a „meglátogatás napján”. Ez a kifejezés az egész újszövetségben csak itt fordul elő, ezért a pontos jelentését nem értjük, de valami olyasmit jelenthet, hogy Isten a körülöttünk élő pogányokat is meg akarja látogatni, és ha felnyílik a szemük, akkor ellenségből barátok lesznek.

Ezek után az apostol az alávetettségek különböző területeiről beszél: a világi hatalom tiszteletéről, a rabszolgák uruk iránti tiszteletéről és a házastársakéról – pont úgy, ahogyan az efézusi levél is. Érdekesek az eltérések is.

A hatalomnak való engedelmesség esetében is azt hangsúlyozza, hogy ha jót cselekszünk, elnémíthatjuk a pogányok vádaskodásait. A korabeli dokumentumokból négy olyan terület rajzolódik ki, ahol a keresztény közösségek ellen áskálódtak:

  1. Az ateizmus vádja: mivel nem tisztelték a görög-római isteneket. Eszerint az istenek haragját vonják magukra azok a közösségek, akik között ateisták vannak, ezért ez a birodalomban üldözendő bűn volt.
  2. A császár elleni lázadás: A császár-kultusz része volt a birodalmi vallásnak, bár általában nem követelték meg olyan szigorúan, csak később, amikor kifejezetten a keresztények ellen fordították.
  3. A rituális gyilkosságok vádja: általában az úrvacsora körüli félreértések táplálták
  4. A rituális szexuális kicsapongások, melyek a „szent testvéri csók” félreértésére épültek fel.

Az apostol tanácsa, hogy szabad emberként, jót cselekedve némítsák el a hívők ezeket az egyébként is képtelen vádakat. Szól a szabadság helyes használatáról is. A szabadság csak ürügy azoknak, akik a bűnt szeretik, de jó alkalom a szolgálatra azoknak, akik Istent.

A rabszolgákhoz szóló üzenet is sok mindenben egybecseng azzal, amit Pál ír az efézusi levélben, de Péter külön hangsúlyt tesz a kegyetlen urak szolgálatára is. A szenvedés és elnyomás elviselése úgy, hogy közben az ember nem keseredik meg és hűségesen cselekszi, ami jó és helyes, kedves dolog Isten előtt, hiszen Jézus maga is ezt tette a földi szolgálata alatt és végül akkor, amikor értünk a keresztet vállalta. Péter több verset is idéz Isten bárányának a szenvedéseiről az Ésaiás 53-ból, hogy bizonyítsa: Jézus világos utat mutatott a szenvedés teljes küzdelmek elviseléséhez.

Ezután a házastársak kötelességei felé fordul. Itt is áll a párhuzam az efézusi levéllel, bár a tanítás inkább Pálnak a Timótheushoz írott leveleiben foglaltakat idézi. A hölgyek igazi értéknek a belső emberüket ékesítő szép jellemvonásokat tekintsék, ne a külső díszeket. Ilyen a szelídség, a férj iránti tisztelet, a jótékonyság, és a félelmek legyőzése. A férjek pedig legyenek megértőek, lovagiasak és feleségükben ne csak a házastársat, hanem a hívőt is tiszteljék. Az imádkozás akadályoztatására való utalás hátterében Salamon figyelmeztetése áll: teljesítsd a fogadásaidat, hogy az Úr fel ne háborodjon, és meg ne hiúsítsa a kezed munkáit (Prédikátor 5). Ez a házastársi fogadalomra is érvényes.

Az Ószövetség mai részében Ezékiel látja a szent folyót előtörni a szentélyből, és rendelkezéseket kap a föld törzsek közötti felosztásáról.

A szentélyben elég sok vízre volt szükség a szolgálatok ellátásához, és a történelmi Jeruzsálemben erre a Gihon forrást használták, melynek a vizét a Siloám víztározóban fogták fel. Ezékiel látomásában azonban egy teljesen új forrás fakad, amely a szentély alól tör elő és a fő irányba, Kelet felé folyik és egyre nagyobb folyó lesz, végül En Gedinél beleömlik a Holt-tengerbe, amelynek a vize „meggyógyul” és mind a folyóban, mind a tengerben olyan sok hal lesz, mint a Földközi-tengerben. A folyó partján különleges gyümölcsfák nőnek, melyeknek a levelei gyógyítanak, és havonta teremnek más és más gyümölcsöt. Az élet folyójának és fáinak ez a képe a mennyei Jeruzsálem leírásakor is visszatér majd.

Zakariás próféta is lát egy új folyót Jeruzsálemben (14,8), amely ott két ágra válik szét: egyik ága a Holt-tengerbe, a másik a Földközi-tengerbe ömlik.

A látomás ezután az új országhatárokat írja le. Ez a történelmi királysághoz képest északra és délre is nagyobb területeket foglal magába, de nem szerepelnek benne a Jordánon túli területek. A földet lényegében Északon az Eufrátesz, Keleten a Jordán, Délen Támártól a versengések vizéig terjed Kádesnél, míg a Nyugati határt a Földközi-tenger partjai adják. A terület északon magába foglalja a mai Libanont és Szíria nagy részét is. A földet egyenletes sávokban osztja fel a prófécia úgy, hogy hét törzs sávjai helyezkednek el a szent területről északra, míg, öté délre. A felosztás legérdekesebb része, hogy Júda és Benjámin helyet cserélnek a történelmi Jeruzsálemhez képest. A szent rész a föld kellős közepét foglalja el, amelynek kellős közepén áll a szentély és körzete, melynek leírását már korábban láthattuk. Ettől Délre helyezkedik el maga a szent város, úgy, ahogyan az egyébként a Templom-hegy és Dávid városa esetében is volt. A szent területet alapvetően a levitáké, a szent város pedig nem tartozik egyik törzshöz sem, hanem minden törzsből lesznek lakói.

A látomás végén a szent város leírása olvasható, amelyből megtudhatjuk, hogy négyzet alakban 2500 könyök, azaz kb. 1300 méter hosszúak a falai, és oldalanként három-három kapu díszíti, melyek a 12 törzs neveit hordozzák. Ez a kép is visszatér majd a Jelenések könyvében a mennyei Jeruzsálem leírásakor. A városnak új neve is lesz: Jahve Sammá: Ott van az Úr.

A Példabeszédek mai két verse az igazak győzelméről és a bűn eltussolásáról beszél.

Amikor győz az igazság, az emberek kitódulnak az utcára és fényes ünnepséget tartanak, mert várják, hogy a sorsuk jobbra forduljon, van reménységük a jövő felől. Ha azonban a gonoszok kerekednek felül, kihalnak az utcák, mert az emberek elmenekülnek, vagy a túlélésre rendezkednek be.

Aki el akarja tusolni a vétkeit, annak állandóan alakoskodnia és színészkednie kell, aki azonban szembe mer velük nézni, megvallja és megbánja (vagyis elveti magától) őket, az együttérzésre fog találni: Istennél és az embereknél is.