Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül – 2015.04.17.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150417k.mp3
(Jel 22,1-21; Mal 3,1-4,6; Zsolt 150,1-6; Péld 31,25-3)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150417.mp3
(Jel 22,1-21; Mal 3,1-4,6; Zsolt 150,1-6; Péld 31,25-3)

Az Újszövetség mai szakaszában az élet folyójának és fájának képével befejeződik a kijelentés.

201504171

A mai szakasz két képe még a szent város, az új világ szentek szentjének a szerepét betöltő mennyei Jeruzsálem leírásához tartozik. Ezékiel próféta is látott hasonlót: a szentélyből víz tört elő, amelynek partján különleges fák álltak. Ezek is havonta teremtek gyümölcsöt. Itt a folyó Isten trónjából tör elő és város főutcáján folyik, nem a két partján, hanem egy szigeten áll az egyetlen Életfa. A kép azt sugallja, hogy a mennyei Jeruzsálem lesz az új éden. Az örök életet is táplálni kell, azonban erre nem testi, hanem szellemi eledelek valók. Ezeket a gyümölcsöket termi meg az Élet fája.

Ezzel lezárul az apokalipszis és már csak hét szózat van hátra, melyeket a kijelentés angyala, Jézus és maga a szerző, János apostol mond.

Az elsőben az angyal igaznak és megbízhatónak nevezi a kijelentést.

A másodikban Jézus jelenti ki, hogy visszatérése hirtelen történik majd meg.

A harmadikban az angyal utasítást ad Jánosnak, hogy ne pecsételje le a könyvet, hanem tegye ismertté a gyülekezetek előtt.

A negyedikben az Úr jelenti ki, hogy ő bíráskodik minden ember felett.

Az ötödikben Jézus boldognak mondja azokat, akik hisznek neki és megváltoztatják az életvitelüket (megmossák a ruhájukat), de kárhozattal fenyegeti azokat, akik szeretik és cselekszik a hazugságot.

A hatodikban a menyasszony és a szentek hívnak mindenkit, hogy igyon az élet vizéből ingyen.

És végül áldás és átok hangzik el, melynek célja, hogy senki se tegyen hozzá vagy vegyen el abból a kijelentésből, amit János közöl. Az úgy pontos, ahogyan meg van írva. Az persze más kérdés, hogy hogyan fordítjuk más nyelvre, és hogyan értelmezzük a leírtakat a magunk és a gyülekezetünk számára. A kijelentést Jézus bizonyságtétele zárja le: Bizony, hirtelen eljövök!

(A „tachos” alapjelentése az, hogy „sebesen”, „hirtelen”. Jelentheti azt is, hogy „hamar”, de Jézus visszatérésével kapcsolatban a kijelentés azt hangsúlyozza, hogy az események hirtelen, gyorsan történnek meg, míg azt, hogy mikor kezdődnek el, senki sem tudja.)

Az Ószövetség mai részében elhangzik az ígéret az Úr követének, Illésnek elküldéséről, mielőtt eljönne az Úr napja.

A mai rész három prófétai szakaszra osztható, mely két témát ölel fel.

Az első és leghosszabban tárgyalt kérdés, hogy Isten igazságot szolgáltat-e valaha vagy nem érdemes istenfélő módon élni. A próféta kettős választ ad erre: el fog jönni az Úr és ítéletet tart az emberek felett. Előtte azonban megjelenik az Úr követe, mint útkészítő, és mint utolsó lehetőség a megtérésre, mert Isten nem elítélni, hanem megmenteni akar. A követ pedig Illés lesz.

A kijelentések hátterét az adja, hogy bár a templom felépült és az istentisztelet megindult, a várt – és a próféták által ígért – biztonság és bőség még egyáltalán nem jött el. A hazatérők jelentős része csalódott a várakozásaiban, úgy érezte, hogy nem érte meg a fáradtság és az áldozat. Így színleg még megtartották a vallásosság külső cselekedeteit, de szívükben már a világ és a pogányok szerencséje felé fordultak. A nép egy része még várta az Úr áldását és hitte, hogy eljön Isten meglátogatásának az ideje, a másik fele azonban vagy azt mondta, hogy „lám, hány istentelen él jól” vagy azt, hogy „hol van hát az igazságos Isten?” (2,17).

Az Úr válasza, hogy mindjárt jön a hírnök, az útkészítő, akit az evangéliumok Keresztelő Jánossal azonosítanak, utána pedig maga az Úr, aki felől most kérdezősködtök. De senki sem élhetné túl a meglátogatásnak ezt a napját, ha előtte lévi fiai nem tisztulnának meg, és az istenfélelem nem állna újra helyre (3,1-5). Akkor majd megjelenik az Úr és ítéletet tart a bűnösök felett.

A téma újra előkerül a 13. verstől, mint az emberek tanakodása, hogy érdemes-e az Urat szolgálni, amit a próféta „vakmerő beszédnek” titulál. Isten válasza az, hogy az istenfélőkről feljegyzés van a mennyben, és az ítélet napja számukra a könyörület és a fiúság ideje lesz, amikor Isten bemutatja, hogy mi a különbség azok között, akik félik Őt és azok között, akik megvetik Isten szavát. A gonoszok számára az a nap olyan lesz, mint a tűz, ők meg olyanok lesznek, mint a pelyva. Az igazak számára pedig, mint a napsütés a hosszú éjszaka után, amikor felszabadultan örülhetnek és gyógyulhatnak az igazság fényében.

A szakaszok újszövetségi vonatkozása, hogy Keresztelő János, aki Jézus szerint Illés volt, apja, Zakariás szerint pedig Illés szellemével és erejével járt a Messiás előtt, főpapi származású volt, így azokat a levitákat testesítette meg, akik istenfélők voltak. Ő kivonult korának szentélyéből, a pusztában élt, Illés ruháiban járt, és a bűnbocsánat bemerítésével készítette elő a hívők szívét az Úr eljövetelére. Jézust ugyanakkor a szentélyben maradt főpapok és írástudók egy csoportja vetette el és ítélte halálra. Jézus azt is nyilvánvalóvá tette, hogy második eljövetele előtt is kell lennie egy „Illésnek”, aki előbb „mindent helyreállít”. A Jelenések könyve pedig egyenesen két „Illésről” beszél.

A másik téma, melyet a második prófétai szakasz (6-12) tartalmaz a levitáknak a mózesi törvény szerint járó kötelező tizedről szól. Nehémiás visszatérésekor a mezőkön dolgozó levitákat talált, akik inkább otthagyták a templomi szolgálatot és elszegődtek napszámosnak, mert másképpen nem tudtak megélni. Ahogyan a papok tessék-lássék látták el a szolgálatukat a szentélyben, ugyanúgy a nép is csak tessék-lássék adta meg a leviták járandóságát. Jákób neve csalót (körmönfont ügyeskedőt) jelent, ezért mondja a próféta, az Örökkévaló nem változott meg, de ti is a „csaló”, Jákób fiai maradtatok. Izraelben háromféle tizedet kellett fizetni.

Az első a leviták járandósága volt, melyet átok terhe alatt azért kellett a népnek beszolgáltatnia, mert a levitáknak nem lehetett földtulajdona, hanem az ő feladatuk az volt, hogy a népet tanítsák Mózes törvényére. Az elv az újszövetségben is megtalálható: „akit az igére tanítanak, az legyen kész megosztani a javait tanítójával”. A leviták pedig a kohenitáknak adtak tizedet a tizedükből, mivel ők látták el a szentélyben az áldozatok bemutatásának szolgálatát.

A második tizedet arra tették félre, hogy a zarándok ünnepeken Jeruzsálemben gondtalanul ehessenek és ihassanak. Ezt három évenként a lakóhelyen a szegényeknek – köztük a levitáknak – kellett adni.

A harmadik tizedre a király volt jogosult a törvény szerint, melyet Sámuel hozott, amikor a nép királyt kért magának, ez Nehémiás könyve alapján a helytartónak járt volna, amiről azonban Nehémiás önként lemondott.

Malakiással lezárult az ószövetségi kijelentés, a mózesi törvény megtartására és Illés eljövetelére vonatkozó mondatok voltak az utolsók, melyek nyilvánosan elhangzottak és feljegyzésre kerültek. Isten mindent elmondott, amit mondani akart az ószövetség ideje alatt, most már csak az volt hátra, hogy elérkezzen az idő, amikor az ígéretek beteljesednek. Erre 500 évet kellett várni, míg Gábriel Arkangyal a jeruzsálemi szentélyben be nem jelenti a szolgálatát ellátó Zakariás főpapnak Keresztelő János születését.

Ebben az ötszáz évben összegyűjtötték a hitelesnek bizonyult prófétai kijelentéseket és az ihletett írásokat, rendszerezték, gyűjteményekbe foglalták, melyben az Ezsdrás pap által alapított és vezetett akadémia járt az élen. Az így keletkezett hatalmas gyűjtemény különösen akkor szolgált nagy haszonnal, amikor a tóra tanulmányozását a görög hatóságok betiltották egy időre. Az írástudók az Ószövetség 39 könyvét három nagy egységre osztották:

  • a Tóra, azaz Mózes Törvénye
  • A próféták (korai és kései próféták Józsuétól Malakiásig)
  • Írások (a bölcseleti könyvek, krónikák, és az öt tekercs (megillót))

Az Ószövetséget ezután heti szakaszokra osztották, egy rész Tóra mellé, a prófétáktól és az Írásokból vettek kapcsolódó részeket, és újévtől újévig újra és újra elolvassák a zsinagógákban (kürtölés napja). Ez a szokás mindmáig. Az utolsó napon újra elkezdik Mózes első könyvét is, hogy jelezzék: az ige felolvasásának és tanulmányozásának soha nem lehet vége.

 

Isten az anyagi és a szellemi világot is újjáteremti – 2015.04.16.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150416k.mp3
(Jel 21,1-27; Mal 1,1-2,17; Zsolt 149,1-9; Péld 31,10-24)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150416.mp3
(Jel 21,1-27; Mal 1,1-2,17; Zsolt 149,1-9; Péld 31,10-24)

Az Újszövetség mai szakaszában megjelenik az Isten városa, a mennyei Jeruzsálem.

201504161

A fejezet két nagy látomást és három isteni szózatot tartalmaz.

Az első látomás az új égről és az új földről szól, melynek középpontja, a mennyei Jeruzsálem, ebben a látomásban úgy jelenik meg, mint egy menyasszony, amely készen áll az esküvőre.

Az ég és a föld már a Biblia elején is szerepelnek, ilyen esetekben, párt alkotva a láthatót és a láthatatlant, vagyis az anyagi és a szellemi világot jelentik. Figyelemre méltó tehát, hogy nem csak az anyagi világot, hanem a szellemi világot is újjáteremti Isten. Az angyalok világát felváltja Isten fiainak a világa. Ennek az új kozmosznak a középpontja, fővárosa a mennyei Jeruzsálem, amely egyszerre személy és tárgy, ami azt sugallja, hogy itt valójában az üdvözült szentek közössége a lényeg, és nem a város maga úgy, ahogyan mi most e jelenlegi teremtésben a várost értelmezzük. A mennyei Jeruzsálem egyúttal Isten lakóhelye az emberek között, beteljesítője minden Isten és ember között kötött szövetség fő céljának, hogy Isten az emberek között lakjon. Ezzel az első teremtés tökéletesen eltűnik és – az emlékeinken kívül – semmi sem marad belőle. Isten közelsége pedig életet, örökös örömöt, és hiánytalan boldogságot biztosít a város lakóinak. Ezt mondja el az első szózat, amely trón felől hallatszik.

A második szózatot a trónon ülő mondja, mely egyetlen mondat: mindent újjá teszek! Az első teremtésben Isten megalkotta az eget és a földet, ez utóbbit úgy, hogy az ember számára otthonul szolgáljon. Majd belehelyezte az embert, hogy szaporodjon és sokasodjon. Az új teremtésben ez fordítva történik. Jézus Krisztus evangéliuma kihívja a bűn alá rekesztett emberek közül azokat, akik nem honosak a siralomnak ebben a völgyében, hanem egy jobb, egy mennyei haza után vágyakoznak, ahogyan Ábrahám és a többi patriarchák is mind. Amikor pedig a nép készen áll, akkor hozza elő az új eget és az új földet, melynek a szent városa lesz új Jeruzsálem. Ekkor valósul meg maradéktalanul az Istennek és az embernek az együttlakása, együttélése, melynek Mózes sátora, Salamon Szentélye az előképét, ígéretét jelentette. Péter apostol ezt prédikálta: „Jézust a mennynek kell magába fogadnia mindaddig, amíg minden dolog újjáteremtése meg nem történik” (ApCsel 3,21). Ez a szózat jelenti ennek a pillanatnak az elérkezését.

A harmadik szózat elhangzása előtt a látnok kifejezett utasítást kap arra, hogy gondosan jegyezze fel, amit hall, mert ezek a mondatok különösen fontosak. Az üzenet négy részből áll:

  • Az új ég és föld, és az új Jeruzsálem megjelenésével Isten minden ígérete beteljesedett és elnyerte végső formáját;
  • Az arra szomjazót az Úr megitatja az élet vizéből;
  • A győztesek öröklik az új világot és Isten fiai lesznek;
  • A bűneikben élők öröksége viszont a második halál, a gyehenna.

Az utolsó nagy látomásban ismét a harag hét kelyhét kitöltő angyalok egyike kalauzolja a látnokot, és bemutatja neki az új világ középpontját a szent várost. A jelenet és a képek sokban idézik Ezékiel próféta látomását a szent városról (48), még a szent folyó leírásai is ide tartozik majd a következő fejezet elejéről.

Az angyal a kijelentés magas hegyére viszi Jánost, ahogyan azt már megszokhattuk ezekben az esetekben. A szent várost nem csak leírja, hanem meg is méri.

A leírás négy dologra koncentrál: a varos, a városfalak, a kapuk és az alapkövek.

A város 12.000 stadion három irányba (egy stadion szűk kétszáz méter, vagyis 2400 kilométer), de a szám szimbolikus, nem érdemes átszámolni. A kocka alak a szentek szentjére utal, vagyis azt akarja elmondani, hogy az új kozmosz középpontja, Isten trónjának a helye, az új szentek szentje ez a város lesz.

A falak magassága is szimbolikus 12×12 könyök, és építőanyaga Jáspis, ami egy vöröses színű féldrágakő (kalcedon vagyis kvarc módosulat.) Itt talán a vérre emlékeztető színe az érdekes.

A város minden oldalán három-három kapu található, melyek igazgyöngyök és Izrael fiainak a neveit viselik, a bejáratokat pedig angyalok őrzik.

Az alapkövek pedig az apostolok neveit hordozzák és 12 féle drágakő díszíti őket. A részletes felsorolás a főpap mellén levő díszes táskára (hósen) emlékezetet, melyben az urimot és a tummiot (fény és ragyogás) kellett tartani, bár a felsorolt ékköveknek csak a fele (6-6) azonos itt is, és ott is. A gyöngyök és drágakövek Jézusnak az Isten királyságáról szóló példázataiban tűnnek fel, mint a szántóföldben elrejtett kincs, illetve mint a gyöngykereskedő különleges áruja (Mt13). Az Izrael népének teljességére utaló 12 patriárcha, és az Egyház teljességére utaló 12 apostol együtt szereplése újra e két entitás egységére mutat, akárcsak a 24 vén.

A város leírása beteljesíti mindazt, amit Ésaiás próféta a Jeruzsálem-énekeiben a mennyei Jeruzsálemről látott. Például:

Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat…  Fiaid mind az ÚR tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. (Ésa 54,11-13)

De leginkább a 60. fejezetet, amely az Úr dicsfényének felragyogásáról beszél Jeruzsálem felett, amely minden nemzetet megvilágít. Ennek a világosságnak a forrása maga a Bárány. A város maga a templom és lakói azok, akik a Bárány életkönyvébe be lettek írva.

Az eljövendő világot is benépesítik királyságok és különböző nemzetek, melyek eredetéről vita van. Honnan kerülnek oda?

Az egyik elmélet szerint a városban csak azok lakhatnak, akik mártírok lettek a hitükért, míg a többi „nemzet” azokból a hívőkből áll, akiknek ezt a legnagyobb áldozatot nem kellett meghozniuk a hitükért.

Más elmélet szerint a városban azok laknak, akiknek részük volt az első feltámadásban, míg a „népek” azok közül kerülnek ki, akik az utolsó, a nagy fehér trón ítéleténél beírva találtattak az élet könyvébe és így nem vettettek a gyehennában.

Van olyan elképzelés is, hogy az új éggel és földdel új népek is létrejönnek.

A fejezet utolsó figyelmeztetései nem az akkor élőknek szólnak, hanem a most élőket figyelmeztetik: Ha a mennyei Jeruzsálem fiai vagytok, akkor éljetek a város dicsőségéhez és szentségéhez méltóan, ahogyan az efézusi levélben Pál írja:

8Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. 9A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. 10Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, 11és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. 12Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, 13de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. 14Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” – ami az Ésaiás 60 első sorának értelmező fordítása. (5,8-14)

Az Ószövetség mai részében a próféták és azon belül a kispróféták utolsó képviselőjének a könyve nyílik meg. Malakiásról sem sokat tudunk, Aggeus és Zakariás mellett ő is a fogság után prédikált, de már abban az időben, amikor a templom állt és működött. Üzenetei alapján a városépítő Nehémiás korának prófétája lehetett, aki eleinte együttműködött a szentély papjaival, majd visszatért a perzsa udvarba. Mikor megint Jeruzsálembe látogatott, szomorú viszonyokkal kellett szembesülnie. A papok elhanyagolták a szentély szolgálatát, a leviták elszéledtek és földet műveltek, Júda fiai pedig idegenekkel házasodtak össze és gyermekeik már a hébert sem beszélték (Nehémiás 13). Ez adja a történelmi hátterét Malakiás működésének. A könyv annyiban Zakariás művének a folytatása, amennyiben a felirata ugyanaz, mint Zakariás könyve utolsó gyűjteményeinek: Szózat – amit az új fordítás „fenyegető jövendölés”-nek fordít. Ez jelen esetben teljesen megalapozott, mivel a próféta üzenetei tele vannak szemrehányással és a legsúlyosabb átokkal való fenyegetésekkel. Malakiás kérdezz-felelek stílusa egészen egyedi és igen élővé teszi a próféta üzenetét, mert bevonja az olvasót az Isten és népe közötti párbeszédbe.

A mai szakasz öt részre osztható.

Az első prófétai szakaszban (1,1-5) Isten a szeretetét bizonyítja Jákób, azaz Izrael fiaival szemben. A bizonyíték pedig az, hogy bár Izrael fiai sem voltak jobbak az ikertestvér Edom fiainál, Isten mégis kiválasztotta őket, ezért Izrael fennmarad, míg Edom elpusztul és eltűnik a történelem színpadáról. Pál ezt a rész idézi az isteni kiválasztás egyik bizonyítékaként a Róma levélben (9).

A második prófétai szakaszban az Úr asztala ellen elkövetett vétkek miatt perel a próféta elsősorban a papokkal. Mózes törvénye szigorúan előírta, hogy az Úr oltárán csak hibátlan áldozatokat szabad bemutatni, a papok pedig nem csak elfogadták a sérült, beteg vagy lopott állatokat, hanem maguk jártak az élen az „értékcsökkent” áldozatok bemutatatásával. Ez az istenfélelem teljes hiányát jelentette, az Úr hatalmának megvetését, mintha azt mondták volna: ez vacak is jó lesz neki… Az Úr világossá teszi a prófétán keresztül, hogy nem vágyik ajándékokra, de ha a nép adni akar neki valamit, ez nagyobb sértés, mintha semmit se hoznának. Eszükbe sem jutna egy földi királynak ilyen ajándékkal keresni a kegyeit. Az Örökkévalóval, aki azonban nem csak a föld egy darabját uralja, hanem az egész világot, mégis megteszik.

A harmadik prófétai szakasz (2,1-9) a Lévivel fennálló szövetség elleni vétket veti a papok szemére. Lévi fiait azért különítették el a többi törzstől, hogy Isten ismeretét megtanítsák az embereknek és ítéleteket hozzanak az Isten tiszteletére vonatkozó dolgokban. A helyes istenismeret sok ember életét mentette meg, akik felismerték a helyes utat és megtértek a bűneikből. Malakiás korában azonban a papok nem csak elhagyták a tanítást, hanem maguk is elkövették és jóváhagyták azokat a dolgokat, melyeket Isten bűnnek nevezett. Így azokat is félrevezették, akik akarták volna az Urat őszinte szívvel szolgálni. A hal a fejétől bűzlött.

A negyedik prófétai szakasz (10-16) az idegen asszonyok és a válások ellen emel szót. A vegyes házasságok, az idegen asszonyok jelentették az egyik legnagyobb problémát a fogságból visszatért nép között. Nem elsősorban azért, mert idegen feleségeket vettek, hanem azért, mert ez az asszimiláció jele volt, az idegen feleségekkel együtt a pogány kultuszt és kultúrát is elfogadták, sőt tulajdonképpen a pogány kultúra elfogadása eredményezte azt, hogy ezek képviselőivel összeházasodtak. Az idegen asszony, mint a pogány istenek leánya, mindig a bálványimádás csábítását testesítette meg. Itt még az is tetézte a bajt, hogy a zsidók egy része, még a papok és az előkelők is, eltaszították istenfélő zsidó feleségeiket, hogy a környező népek leányait elvegyék és így anyagi, társadalmi előnyökre tegyenek szert. A hálaáldozatok helyett így, a kegyetlenül eltaszított asszonyok könnyei áztatták az Úr oltárát, amely igen nagy haragra ingerelte az Urat, aki itt egy fontos kinyilatkoztatást is tesz: „gyűlölöm a válást!” Jézus az újszövetségben visszatér erre: „amit Isten egybeszerkesztett (egy igába fogott), azt ember ne válassza szét…” (Mt19)

A Példabeszédek mai versei a harmadik függelék első felét tartalmazzák, amely a derék asszonyról szól. A 22 sorból álló ábécés veres célja az volt, hogy megtanítsa a fiatalembereket arra, milyen feleséget keressenek maguknak.

Az, hogy akrosztikonban írták, vagyis a sorok a héber ábécé betűivel, betűrendben kezdődnek, a memorizálást könnyítette meg. A vers fő mondanivalója éppen az, amiről nincs benne szó. Nem foglalkozik a derék asszony külsejével. Mert a jó választásnál nem a külső szépség az igazán fontos, ami elsőre is szembeötlő, hanem a belső jellembeli vonások, melyekre a fiatalemberek nem figyelnek oda, mivel nem olyan szembeötlőek. Az Úr pedig még Sámuel prófétának is azt mondta: „az ember azt nézi, ami a szem előtt van, az Úr viszont azt figyeli, ami a szívben van.”

E vonások közül is az első és legfontosabb, az istenfélelem: „Csalárd a szépség, hiábavaló a kellem, az istenfélő asszonyt fogják dicsérni. Ez persze azt sem zárja ki, hogy a hölgy szép is legyen. De a házasságra való alkalmassága szempontjából nem ez a perdöntő.

A 22 vers tehát a belső személyiségjegyekre és jellemvonásokra utaló költői képeket tartalmaz, mint amilyen a szorgalom, a hűség, a megbízhatóság, az alázat, a bátorítás, a talpraesettség. A test ugyanis olyan, mint a fű virága, akivel tartósan együtt élünk az a személy, a maga jellemvonásaival. A külső ember elhasználódik a napok múlásával, a belső azonban megújul Isten kegyelmében és egyre szebb lesz.

 

A Messiás békekirályságának korszaka – 2015.04.15.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150415k.mp3
(Jel 20,1-15; Zak 14,1-21; Zsolt 148,1-14; Péld 31,8-9)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150415.mp3
(Jel 20,1-15; Zak 14,1-21; Zsolt 148,1-14; Péld 31,8-9)

Az Újszövetség mai szakaszában János látja Sátán sorsát és az utolsó ítéletet, mellyel véget ér e jelenlegi világ.

201504151

A fejezet 4 látomást tartalmaz (1,4,11 és 13).

A hatodik kehely ítéletében az Antikrisztus és a hamis próféta megkapta méltó büntetését és az Edom földjén keletkező gyehennába vettetett. Sátán is oda kerül majd, aki mindezek szellemi vezére volt, de nem azonnal. Az első látomásban egy angyal száll le a mennyből a feneketlen kút kulcsával és egy lánccal. Az ötödik harsona ítéleténél is láttunk már hasonlót, akkor az angyal felnyitotta ezt a kutat, hogy a sáska-skorpió raj rászabaduljon az emberiségre. Ezúttal azonban nem kienged onnan valamit, hanem megfogja az ősi sárkányt és kígyót, leláncolja, és bezárja a mélységbe és le is pecsételi, akárcsak a római katonák Jézus sírját. Ezzel megszűnik az emberiség felett a megtévesztés szellemi ereje egy időre, melyet itt a kijelentés következetesen, összesen öt alkalommal ezer esztendőnek nevez. Ez azt időszakot hívjuk latin kifejezéssel millenniumnak (mille=ezer, ánnum=év), vagy az ószövetségi próféták nyomán a Messiás békekirályságának, mivel megszűnnek a háborúk.

A második látomásban trónokat lát János, melyek azok számára készültek, akik mártírhalált haltak Jézusért és Isten igéjéért. Ők feltámadtak és Krisztussal együtt uralkodtak az ezeréves királyságban. Így pótolja ki nekik az igazságos Isten az éveket, melyeket a Sátán elvett tőlük idő előtti halálukkal. A mártírok feltámadásával véget ér az első feltámadás. Az ebben résztvevők azért „boldogok”, mert ők az életre támadnak fel, nem lesz kárhoztató ítéletük. Az első feltámadásba tehát az alábbi események tartoznak bele:

  1. Jézus feltámadása és a vele együtt feltámadt szenteké;
  2. Az egyház szentjeinek feltámadása és elragadtatása Jézus látható visszatérése előtt;
  3. A két tanúbizonyság a két „Illés” feltámadása az antikrisztusi hét év félidejében;
  4. Izrael igaz maradékának feltámadása és összegyűjtése Jézus látható visszatérése után;
  5. A mártírok feltámadása és papi uralma ezer esztendeig.

A papság itt azt jelenti, hogy ők tanítják a nemzeteket Isten ismeretére, és igaz tiszteletére.

Az ezer év végén újra szabadon engedik a Sátánt, aki újabb lázadást szít az emberiségben. Ez lesz a Góg és Magóg háború, melyet Ezékiel próféta látott (38-39). Sok bibliamagyarázó ezt a háborút a millennium előttre teszi, azonban a Jelenések itt világosan kijelöli a helyét a millennium után. Az Úr azonban megvédelmezi szentjeit és szeretett városát és a lázadókat éppen úgy tűz emészti meg, mint annak idején Kórét és csapatát. Sátán pedig elfoglalja méltó helyét két földi kreatúrája, az Antikrisztus és a hamis próféta mellett a gyehennában, a kénkővel égő, tüzes szurokmocsárban.

A harmadik látomás szerint e jelenlegi világot Isten tekintette pusztítja el, amit Péter apostol második levelének végén tűzözönnek ír le: az elemek égve felbomlanak. A régi ég és föld megszűnik létezni, az új pedig még nem állt elő.

Ebben a köztes állapotban kerül sor az utolsó ítéletre, mely nevét onnan kapta, hogy minden feltámadást ítélet követ, így az utolsó feltámadás célja is az, hogy mindazok, akik eddig nem támadtak fel, előjöjjenek az ítéletre. Ezt tartalmazza a negyedik látomás. Az ítélet a nagy fehér trón (thronosz) előtt lesz – szemben Krisztus ítélőszékével (bíma), ahol az egyház ítélete zajlik ezer évvel korábban.

Mindazok, akiknek a testét vagy a halál, vagy a pokol vagy a tenger nyelte el, feltámadnak és ítéletre Isten trónja elé állnak. (A pokol (hádész) azoknak a testét nyelte el, akik halál nélkül, élve szálltak pokolra és nem is a tengerbe fulladtak).

Kétféle könyvet nyitnak ki, az egyik az élet könyve, a másik a cselekedetek könyve. A számonkérés a cselekedetek könyve alapján történik, de mégsem ez dönti el, hogy ki kerül a gyehennába és ki nem, hanem az, hogy kinek a neve szerepel az élet könyvében és kié nem.

Az utolsó ítélet után valamennyi ideiglenes tömlöc, akár embereké, akár szellemi lényeké, egyetlen és végső gyehennában egyesül, ez az örök büntetés helye, a második halál.

Ezekkel az eseményekkel lezárul a jelenlegi ég és föld, látható és láthatatlan világ, anyag és szellem története, hogy helyet adjon az eljövendő világnak, melyet Isten azoknak készített el, akik őt szeretik.

Az Ószövetség mai részében a Messiás az Olajfák-hegyére veti a lábát és a város, lakóival együtt, megmenekül.

Zakariás próféta könyvének utolsó fejezetében hét prófétai szakasz található, melyek Jeruzsálem sorsáról jövendölnek az Úr napján. Ahogyan az előző fejezetekben is a „lészen ama napon…” formula vezet be egy-egy próféciát.

A nyitó szakasz (1-5) Jeruzsálem elfoglalását írja le. A föld minden nemzetéből verbuválódott hadseregek megszállják és kifosztják a várost, lakói felét fogságba hurcolják, míg másik fel a megszállt városban maradhat. Ez jobb arány, mint általában az ország lakóié, akiknek kétharmada elpusztul, és csak egyharmada marad életben a korábbi próféciák szerint. A visszatérő Messiás azonban harcba száll a városáért és miután Délen megsemmisítette az Antikrisztust és seregeit, a sivatag felől eléri a várost, hogy lábát az Olajfák-hegyére tegye. Ekkor egy hatalmas földrengés rázza meg a világot – ez valószínűleg azonos a hetedik kehely földrengésével – és hatalmas földrajzi változások indulnak el Júda hegyei között is. Az egyik ilyen, hogy a hegy, melyre az Úr a lábát teszi, hosszában kétfelé hasad és egy nagy szurdok jön létre Jeruzsálem hegyeitől a Holt-tengerig. Az Úr népe ebben a hasadékban talál menedéket a város teljes felszabadulásáig. A kép némileg emlékeztet arra, ahogyan Izrael fiai átkeltek a Nádas-tengeren, a fáraó seregei pedig elpusztultak. A népnek másodszor is futnia kell. (Az első nagy futásra akkor kerül sor, amikor a pusztító utálatosságot – vélhetően az Antikrisztus beszélő bálványát – felállítják a templom szegélyére.)

A második prófécia arról szól, hogy ekkor nem lesz se nagyon hideg, se nagyon meleg, és az Úr dicsőségének világossága miatt, nem látszik majd az éjszaka sem.

A harmadik prófécia egy folyóról beszél, amely Jeruzsálemből fakad, majd két ágra szakadva Keleten az újonnan keletkezett szurdokon át a Holt-tengerbe, Nyugaton pedig a Földközi tengerbe ömlik. Ez nem egy „vádi”, időszakos vízfolyás lesz, hanem egy állandó folyó. Ezékiel ennek keleti ágát írta le, amely a Holt-tengerbe ömölve, újra élővé teszi a jelenleg is kihalt vizet.

A negyedik prófécia csak egy mondat, amely arról szól, hogy az egész világ egyetlen Istent ismer majd el, egyetlen néven, akinek Jeruzsálemben van a szentélye.

Az ötödik prófécia szerint azok a hegyek, amelyeken Jeruzsálem nyugszik, kiemelkednek, míg Északon és Délen a halmok eltűnnek és egy sík vidék jön létre. Ez azt a célt szolgálja, hogy az Isten városa már egészen messziről jól látható legyen. Ezékiel szerint egy hatalmas fennsík jön létre, amelyen egy 32 négyzetkilométeres szent területen lesz majd a város és a szentély. A város pedig lakott lesz és békében él.

A hatodik prófécia a Jeruzsálemet megszálló seregek pusztulását írja le. A katonák között zűrzavar uralkodik, a húsuk, nyelvük és szemük elsenyved, ahogy az állataiké is. A kép arra emlékeztet, amikor Szanhérib serege elpusztult Jeruzsálem ostromakor az asszír veszedelem idején. Jeruzsálem kifosztott és elnyomott lakói pedig nagy zsákmányra tesznek szert.

Jeruzsálem megszabadulása után a pogány népek, akik ekkor Izraelre támadtak, együtt ülik majd meg a sátorok ünnepét. Az Úr őket is bevonja a szövetségébe és hatalmát kiterjeszti rájuk, ezért csak akkor lesz eső a földjükön, ha megjelennek az Úr színe előtt és tőle kérik. A távolmaradókat pedig úgy büntetik meg, ahogyan a pogány birodalmak idején büntették meg a lázadókat.

Az utolsó látomás Jeruzsálem szentségét írja le. Az egész város megszentelt hely lesz és a legközönségesebb edénye is alkalmas lesz arra, hogy azzal a szent szolgálatokat elvégezzék.

A prófécia egy érdekes mondattal fejeződik be: „attól a naptól fogva nem lesz többet kereskedő a Seregek Urának házában.” Itt a kereskedőre használt kifejezés a „kánaánita”. A kánaániták ugyanis kereskedő népek voltak, de istentelenségük miatt ennek a kifejezésnek lett egy erős pejoratív felhangja, mint a mi nyelvünkben a „kufár”-nak, amely elve azt sugallja, hogy itt nem tisztességes üzletelésről van szó. A szó tehát egyszerre jelenti azt, hogy nem kufárkodnak többé a szent dolgokkal, és azt is, hogy kánaánita, azaz, istentelen idegen sem teheti be a lábát a szent helyekre.

A Példabeszédek mai két verse Lemúél király anyjának intelmei közül az utolsó. Tegnap láttuk, hogy a hagyomány szerint e szavakat Betsabé mondta Salamonnak, aki lerészegedett a fáraó lányával kötött esküvőjén. Az intelem első fele a szexuális mámortól és a bor mámorától óvta a királyt, mert az uralkodó dolga, hogy ügyeljen Isten törvényére és igazságosan uralkodjon. Ennek az igazságos uralkodásnak szerves része, hogy szót emeljen azokért, akik némák és igazságot tegyen az elnyomottak és szegények ügyében. A társadalmi és gazdasági különbségek ugyanis eleve hátrányos helyzetbe hozzák azokat, akik a társadalom peremén élnek. A jó uralkodó feladata, hogy segítse őket és biztosítsa jogaikat, hogy szerencsésebb honfitársaik ne nyomhassák el őket. Az árva, az özvegy, a jövevény ugyanis kiszolgáltatott helyzeténél fogva könnyebben volt kifosztható és elnyomható, mint a társadalom más tagjai, aki szót tudtak emelni magukért.

 

Az Antikrisztusnak esélye sem lesz Jézussal szemben – 2015.04.14.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150414k.mp3
(Jel 19,1-21; Zak 12,1-13,9; Zsolt 147,1-20; Péld 31,1-7)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150414.mp3
(Jel 19,1-21; Zak 12,1-13,9; Zsolt 147,1-20; Péld 31,1-7)

Az Újszövetség mai szakaszában Jézus Krisztus visszatér hatalmának dicsőségében és megsemmisíti az Antikrisztust és a hamis prófétát feltűnésével és ajkai leheletével.

201504121

A mai szakasz két szózatból és két látomásból áll. János ezen a két módon kapta eddig is a kijelentéseket. A szózatok úgy kezdődnek: „és hallottam…”, a látomások pedig így: „és láttam…”

Az első szózat (1-5) a menny örömét fejezi ki Babilon megsemmisülése felett és három részre osztható. Az első a teremtett világot uraló angyalok dicsérete, akik Istent azért magasztalják, mert végre igazságot szolgáltatott. Majd hozzá teszik: Hallelúja, füstje felszáll örökké. Az örökké felszálló füst a prófétáknál a gyehenna képe, Jézus is ekként idézi az újszövetségben. Ez azt jelenti, hogy Babilon helyén is egy gyehenna lesz, mégpedig nem emberek, hanem tisztátalan szellemi lények számára, ahogyan erről több prófétánál is olvashatunk.

A trón körül ülő 24 vén és a trónangyalok is leborulva erősítik meg, hogy így lesz, s végül a trón maga szólítja fel az istenfélőket arra, hogy dicsérjék Istent. Babilon tehát az istenfélők dicséretszava közepette bukik el és semmisül meg. A kép Jósafát király történetére emlékeztet, aki a leviták dicsérete közepette nézte végig, ahogy az egyesült pogány seregek megsemmisülnek. (2Krónikák 20).

Érdemes megfigyelni: míg korábban a trón felől indultak a szózatok, majd a vének, a szolgálattevő mennyei angyalok, az első teremtést kormányzó angyalok, és végül a teremtmények feleletek rá, most a folyamat éppen fordított.

A második szózat is himnusz, amely a Bárány menyegzőjéről és a Bárány felkészült menyasszonyáról szól. Jézus is több példázatot mond a Király fiának esküvőjéről, ahová a hivatalosak nem akartak eljönni, ezért a szolgák az útfélről szedték össze a mindenféle embereket násznépnek. Szintén számos példázata szólt azokról, akik készen álltak, ezért bemehettek az esküvőre (például az kos és balga szüzek). A menyasszony fehér gyolcsba öltözött, ami a papok ruházata volt és a kijelentés megmutatja, hogy azok a szentek igazságos cselekedetei. E cselekedetek által, melyeket az Isten előre elkészített a számunkra, öltözzük fel Krisztus természetét és vetkőzzük le az Ádámtól örökölt hiábavaló élethez tapadó holt cselekedeteinket.

A zsidó kultúrában az esküvő négy szakaszból állt: eljegyzés, a vőlegény elhozta a menyasszonyt a lányos háztól a maga házába, az esküvő szűk családi körben és a menyegző, ahová sokan voltak hivatalosak. Az Ige gyakran használja ezeket a képeket: Jézus eljegyzett magának bennünket azzal, hogy Szellemét adta belénk zálogul, el fog jönni értünk és magához ragad, a „levegőégben” megtörténik az esküvő, amikor találkozik vele az egyház színről színre, a menyegzőre pedig már a földön kerül sor, az ezeréves királyság kezdetén, amelyre a pogányok túlélői, Izrael igazai is hivatalosak lesznek. (Ésa25)

Érdekes megfigyelni, hogy a menny mindig előbb örül azoknak a történéseknek, amelyek következni fognak, más szavakkal: a mennyben mindig előbb tudják, hogy mi lesz, minthogy az a földön megtörténne, mert a menny irányít.

Jánost annyira lenyűgözi a szózat, hogy imádni akarja a kijelentés angyalát, aki ezt természetesen visszautasítja és mond egy érdekes dolgot. Nem én vagyok az igazi próféta, aki megmutattam neked ezeket a dolgokat, hanem Jézus bizonyságtevőit szolgálom, az ő prófétaságuk, mellyel bizonyságot tesznek Jézus mellett, nagyobb az enyémnél.

Ezután egy látomás következik, melyben a visszatérő Jézus egy fehér lovon érkezik alattvalói élén és hatalma teljében, hogy igazságosan uralkodjon. A szózat ószövetségi idézetek és képek sokaságát vonultatja fel, hogy jelezze: ezzel teljesedett be mindaz, amit a próféták és az apostolok Jézus visszatéréséről és azt követő uralmáról megmondtak. Jézusnak ez a visszatérése lesz nyilvánvaló, mint a villámlás, és dicsőséges, amely nem téveszthető össze semmivel. Visszatérésének oka pedig az, hogy az Antikrisztus összegyűjtötte a seregeit Armageddonnál, elfoglalta Jeruzsálemet, szétszórta a népet, és a zsidóság istenfélő maradéka végveszélyben van a pusztában. Már Ézsaiás próféta (11,4) megjövendölte, hogy a Messiás dicsőséges feltűnésével és ajkai leheletével fogja megsemmisíteni a „hitetlent” vagy „hűtlent”, az Antikrisztust. Pál pedig ezt idézi a Tesszalonikaiaknak (2Tess 2,8).

Az ütközet a negyedik látomásban van leírva, melyet a napban álló angyal szózata vezet be. Ebben – szintén az ószövetségi prófétákat idézve – hívja meg az égi madarakat az Örökkévaló nagy lakomájára, ahol a legnagyobb hatalommal rendelkező földi emberek húsát adják oda nekik, mint vágó áldozatot. Jézus Krisztus nem földi fegyverekkel, hanem hatalmának szavával harcol az ellene összegyűltekkel, melyet a szájából kijövő kétélű kardként ábrázol az apokalipszis. A döntő találkozás Edom földjén, az ókori Bocra városánál (ma Petra) lesz (Ésa 63,1-3) és a csata helyszínén a föld pora kénköves szurok mocsárrá, azaz, gyehennává válik (Ésa 34). Ennek a második gyehennának két lakója lesz: az Antikrisztus és a hamis próféta, az Anti-Illés. Ez a történés tulajdonképpen a harag hatodik kelyhének a kiöntéséhez tartozik, amikor három nagy hazugság ment ki a hamis Krisztus, a hamis Illés és a Sátán szájából békák képében, hogy összegyűjtsék a föld királyait és hadseregeiket. Az első kettő bűnhődését leírja a mai utolsó látomás, hátra van még Sátán és az ő büntetése. Ez lesz majd a következő látomás tárgya.

Az Ószövetség mai részében Jeruzsálem uralomra jutását, a nép és a föld megtisztulását látja a próféta az Úr napjának eredményeként.

A 12. fejezetben újabb gyűjtemény nyílik meg, amely Izraelről szól. Középpontjában Júda és Jeruzsálem állnak. Tartsuk szem előtt, hogy Zakariás ezeket a kijelentéseket akkor kapja, amikor Jeruzsálem városa még romokban hever és a szentély is csak készülőben van. Ezekről az időkről visznek hírt Nehémiásnak a rokonai a perzsa udvarba, amely annyira lesújtja a pohárnokot, hogy még a király is észreveszi rajta. Zakariás próféta azonban a romos város képén túl a messzi jövőbe tekint és az Úr napjáról beszél.

Korábban is láttuk már, hogy az Úr napja három nagy eseményből áll:

  • Az első Krisztus eljövetele, ami Izrael és a világ általi elvettetésével végződik;
  • A második az Antikrisztus eljövetele, amely logikus végkifejlete az igazi Messiás visszautasításának;
  • A harmadik pedig Jézus dicsőséges visszatérése és uralkodása Jeruzsálemben

Az elsőt írja le az evangélium, a második kettőről beszél a Jelenések könyve.

A mai két fejezetünkben összesen 11 kijelentés van, melyből 10 a „BaJóm”, „ama napon” formulával kezdődik, a tizenegyedik pedig egy prófétai ének a megvert pásztorról.

Az első öt (12,1-8) kijelentés középpontjában Jeruzsálem mozdíthatatlansága áll.

Az első szerint a város részegítő pohár a környező népek, még Júda számára is. (Az előző fejezetben a testvériség bomlott fel Júda és Izrael között, most Júda is Jeruzsálem ellen fordul, így Isten városa teljesen magára marad).

A második szerint Jeruzsálem megemelhetetlen kő minden nemzet számára.

A harmadik szerint az Úr vaksággal és tébollyal veri meg a Jeruzsálem ellen támadó hadakat, melyből Júda hitre jut Istenében és már nem Jeruzsálem ellen, hanem mellette harcol.

A negyedik szerint a hitre jutott Júda leveri az ellenséges népeket, és a hadi dicsőséget az Úr neki adja, hogy Jeruzsálem és Dávid háza ne fuvalkodjon fel Júda ellenében.

Az ötödik szerint az Úr hőssé teszi Jeruzsálem lakóit, még az erőtlen is olyan hős lesz, mint Dávid.

A következő öt (12,9-13,6) prófécia Júda és Jeruzsálem megtérésről, megtisztulásáról és a földnek a bálványoktól és a bálványok prófétáitól való megtisztításáról szól.

Az első szerint (12,9) az Úr készen áll kipusztítani minden nemzetet, amely Jeruzsálem ellen támad, de a városra és a dávidi dinasztiára a kegyelem szellemét önti, melynek eredményeként feltekintenek az átszegezettre és gyászolják őt. A szöveg itt érdekesen fogalmaz: Feltekintenek rám, akit átszegeztek, és gyászolják őt… mint az egyetlen fiút…” Váltakozik az első és a harmadik személy.

A második kijelentés Jeruzsálem gyászával foglalkozik. A megiddói siralom alatt azt az eseményt értjük, amikor Jósiás királyt halálra sebezte egy egyiptomi nyílvessző, és meghalt Megiddóban. Halálát nem kisebb személyiség siratta el, mint Jeremiás próféta (2krónikák 35). Jósiással véget ért a zsidó teokrácia, a történelem formálása kikerült Izrael kezéből és a pogány birodalmakra száll az utolsó pogány birodalom, az Antikrisztus végső Babilonjának megjelenéséig. Ez pedig Izrael számára a harc, a szenvedés, a vakság ideje, melynek a Messiás visszatérése vet majd véget. Gyászol majd az ország, a nagycsaládok és a családok. Dávid és Nátán említtetik együtt Lévivel és Símivel. Nátán Dávid egyik fia volt (Salamon féltestvére, akitől nem mellesleg Jézus anyja, Mária származott), míg Sími Lévi egyik unokája volt (Gersón fia, 4M3,21) volt. A leírás azt akarja szemléltetni, hogy a gyász éppen annyira lesz személyes, mint közösségi, vagyis az egyének éppen úgy gyászolnak, mint a család, a nagy család és az egész ország. Ez a gyász a bűnbánat jele, hiszen Jézus azt mondta: „addig nem láttok engem, amíg azt nem mondjátok – és ezután már igaz hitből -, hogy áldott, aki az Úr nevében jön”. Ehhez az idézethez tartozik a Hosia Ná felkiáltás (kérünk, segtís!). A nép gyásza tehát abból fakad, hogy felismerik az elutasított Messiást és segítségül hívják őt, egyénenként is, és mint nemzet is. Ez igen fontos előfeltétele Jézus látható visszatérésének.

A harmadik kijelentés a megtisztulás forrásáról beszél, ami a bűnbánat egyenes következménye, hiszen a hit hozzáférhetővé teszi Jézus tökéletes áldozatát.

A negyedik és ötödik prófécia a föld megtisztításáról szól az idegen bálványoktól, azok prófétáitól és a mögöttük működő tisztátalan szellemektől. Izrael fiai a Messiás felismerése után megtisztítják magukat a pogány kultuszoktól és nem prófétálnak többet a hazug bálványok nevében. Az ilyen ember ellen a saját családja fordul majd és veszik el a kedvét a prófétálgatástól és szégyenítik meg, ahogyan azt Mózes törvénye előírta (5M13).

A prófécia itt egy váratlan fordulatot vesz, és a kép visszatér az Úr pásztorához, akit szintén barátai házában vernek meg, mert hamis prófétának tartják. Sőt maga az Úr is ellene fordul és kardot küld rá, pedig társának nevezi.

Jézus ezt a szakaszt idézi apostolainak, mielőtt elfognák a Gecsmáné kertben.

A prófécia végén kiderül, hogy a pásztor nélkül maradt ország (Izrael) lakóinak harmada menekül meg, de őket is az Úr átviszi a tisztító tűzön, ami alatt az antikrisztusi üldözéseket értjük, míg teljes egészében hitre jutnak és hitben állnak. Akkor az Úr majd meghallgatja őszinte és hittel teljes imájukat, és helyre áll Isten és népe között a szövetség.

A Példabeszédek mai versei a könyv második függelékéből valók.

Fogalmunk sincs ki volt L’muél vagy L’moél (mindkét forma szerepel) és az anyja. A zsidó midrások (tanmesék) szerint itt is Salamonról és Betsabéról van szó, aki az itt szereplő szavakat akkor intézte fiához, amikor Salamon berúgott a fáraó lányával kötött esküvőjén. Ennek az az érdekessége, hogy a példabeszédekben eddig az atya szólt a fiához vagy fiaihoz, itt azonban az anya oktatja gyermekét. A midrás ezt azzal okolja meg, hogy Betsabé tudta, a férje, Dávid, jó és istenfélő király volt, így ha Salamon nem viselkedik rendesen, azt fogják mondani: az anyja vére ütközött ki benne…

Az intelem három figyelmeztetést foglal magában, ebből kettő esik a mai szakaszunkba, mindkettő a mámorral kapcsolatos.

Már Hóseás próféta is figyelmeztetett rá, hogy a szerelem éppen olyan mámorossá tud tenni, mint a bor. A királynak azonban szüksége van a józanságára, hiszen fontos államügyekben, élet és halál, háború és béke dolgában kell döntenie. Mivel hatalmát Istentől kapta, különösen fontos, hogy ügyeljen a törvény szavaira és semmit ne vegyen félvállról, hiszen akire sokat bíztak, attól sokat is követelnek… A léha, parázna asszonyok pedig éppen úgy a királyok megrontói, mint a részegség.

A bor a nyomorultaknak való, akiknek szükségük van rá, hogy bújukról-bajukról egy kicsit elfeledkezzenek.

A Talmud ebből a versből vezeti le azt a szokást, hogy a halálra ítéltnek a kivégzés előtt egy pohár bort adtak inni, amibe egy csepp tömjént tettek, hogy elbóduljon (Szanhedrin 43a). Jézusnak is kínáltak ilyet az evangéliumok szerint, bár ott nem tömjént, hanem keserű mirhát tettek a borba, hogy ihatatlan legyen. Jézus megkóstolta, de visszautasította. (Mk 15,23; Mt27,34)

Babilont vagy Jeruzsálemet vallod otthonodnak? – 2015.04.13.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150413k.mp3
(Jel 18,1-24; Zak 10,1-11,17; Zsolt 146,1-10; Péld 30,33)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150413.mp3
(Jel 18,1-24; Zak 10,1-11,17; Zsolt 146,1-10; Péld 30,33),

Az Újszövetség mai szakaszában a gazdasági Babilon, az istentelen kalmárkodás fővárosának a pusztulása van leírva hat énekben.

201504131

Ebből kettő mennyei szózat, négy pedig gyászdal. Az első szózat egy nagy hatalmú angyalé, aki Jeremiás próféta babiloni tekercséből vett idézetekkel jelenti be, hogy Babilon elesett és a tisztátalan szellemek börtönévé lett. Ezt a tekercset a babiloni foglyoknak írt üzenettel együtt vitte Jeremiás próféta írnokának, Báruchnak a testvére az Eufrátesz folyóhoz, mivel szállásmestere volt Sedékiás királynak, akit Nabukadnézár magához rendelt. A tekercs a történelmi és a végső babiloni birodalomról kijelentett próféciákat tartalmazott, amiket a szállásmesternek fel kellett olvasnia, mielőtt a tekercset egy kővel az Eufrátesz vizébe süllyesztette, és kimondta a szavakat: „így tűnik el Babilon, és nem kell fel többé…” Ez a kép vissza is tér a fejezetünk végén, amikor az erős angyal belehajítja a malomkövet a tengerbe.

A második szózatot egy égi hang mondja, amely a Jó Pásztor hangja, és számos idézetet fűz össze az ószövetségi próféciákból, melyek Babilon bukásáról szóltak.

A csapások, melyek sokkal nagyobbak az egyiptomi tíz csapásnál, egyetlen nap alatt érik. Ez azért érdekes, mert a következő gyászénekek már arról szónak, hogy a nagy város egyetlen óra alatt pusztult el.

Gyászolják a föld királyai, aki vele paráználkodtak és dőzsöltek.

Gyászolják a föld kalmárai is, mert nem üzletelhetnek vele többet. Gyászdaluk azokból az elemekből áll, melyeket Ezékiel próféta mondott Tírusz királyáról és városáról.

Gyászolnak mindazok, akik Babilonból gazdagodtak meg és végül két gyászéneket is mondanak a hajósok, akik az áruk fuvarozásából éltek.

A menny azonban örül, mert Isten azt az ítéletet hajtotta végre rajta, amit a szentjeinek előre megígért. Ebből és a következő angyali szózatból kiderül az is, hogy a szentek és sok ártatlan ember vérének a kiontása éppen a kalmárok Babilonjának a féktelen mohóságából és nyereségvágyából történt. Gazdasági megfontolásokból a kalmárok éppen úgy gyilkoltak, mint vallási-ideológiai vagy politikai-hatalmi érdekből. Ezt láthattuk eddig is minden földi birodalom terjeszkedése során.

Amikor a New York-i terrortámadások idején az ikertornyok összeomlottak, egészen kicsiben átélte a világ annak a tragédiának az előízét, amelyet majd az Antikrisztus világának alattvalói éreznek akkor, amikor nem csupán két irodaház, hanem az egész antikrisztusi gazdasági rendszer omlik össze hirtelen.

Zakariás próféta látja hetedik éjszakai látomásában az istentelen kufárkodás szimbólumait, egy hamis súlyt és egy hamis űrmértékű edényt, melynek szentélyt építenek „Sineár földjén”, azaz Babilonban. Babilon a pénz szeretetéhez kötődő valamennyi bálványimádó és istentelen indulat kiindulópontja és megtestesítője is.

Láttuk a vallási Babilon és a kalmárok Babilonjának bukását, hátra van még a véres elnyomó rendszer megsemmisülése, melyet az erőszakszervezetei, elsősorban a hadseregei testesítenek meg. Ez lesz a következő fejezet témája.

Az Ószövetség mai részében a szétszóródott nép összegyűjtéséről, majd a jó és a mihaszna pásztorról prófétál Zakariás. A harmadik gyűjtemény e két utolsó fejezete ellentétes eseményekről beszél, de a nyáj és a pásztorok képe összeköti őket.

A 10. fejezet, akárcsak az azt megelőző, Júda és Izrael fogságba hurcolt népének visszatéréséről és dicsőségéről beszél. A próféták Mózestől fogva Jeremiásig és Ezékielig hirdették a szövetségszegő nép büntetését és elűzését az őseiknek ígért földről, mivel az örökösök méltatlanná váltak az örökségre. De beszéltek arról is, hogy az Örökkévaló nem veti el végleg a népét, bár megérdemelné a bűnei alapján, hanem a maga idejében könyörül rajtuk és visszafordul hozzájuk, haragját pedig Izraelről a népekre veti. A jövendölés ezeket az ígéreteket ismétli meg.

A feltétel, hogy a nép Istentől várja az égi áldást és ne a bálványoktól, amelyek becsapják azokat, akik bennük bíznak, és a fogság okozói voltak. Az Úr megharagudott a nyáj pásztoraira, a vezetőkre, de most ismét összegyűjti Júda népét, és ad nekik alkalmas vezéreket. Ezeket három képpel írja le:

  • a szegletkő, aki a Dávid házából való király,
  • a sátorcövek, aki a pap-tanító Áron házából,
  • és az íj, ami a prófétákra utaló kép.

Nem csak Júda tér vissza eredeti örökségébe, hanem József háza is, vagyis az északi tíz törzs. Olyanok lesznek a régi helyükön, mintha a fogság soha nem is létezett volna. Az Úr kiszabadítja őket a birodalmak elnyomása alól, különösen kettő van kiemelve: Egyiptom és Asszíria. Ez azért érdekes, mert a prófécia keletkezésekor Asszíria már nem létezik, hiszen beolvadt először a babiloni, majd a Zakariás idejében uralkodó perzsa birodalomba. Ellenben az utolsó, az antikrisztusi időkben az északi és a déli király küzdelmeiről olvashattunk, vagyis az „új Asszíria” és az „új Egyiptom” hadakozásáról, így ez a prófécia Izrael összegyűjtéséről beszél az antikrisztusi kor végén. Ezt erősíti az is, hogy az utolsó vers szerint Izrael az Úr segítségével jut hatalomra, és az Úrba vetett hitből élnek majd.

A 11. fejezet próféciái viszont ítélettel kezdődnek, kivágják az északi hegyek délceg fáit. Libanon gyakran szerepel a prófétáknál a jeruzsálemi szentély szinonimájaként, mert ahogyan a Libanon hófödte csúcsai messziről látszanak, úgy látszik már messziről az Úr házának hegyén a fehér kőből épült szentély. Itt is valószínűleg a szentély pusztulásáról van szó, a cédrusok és ciprusok pedig az ott szolgálatot teljesítő papokat és levitákat jelentik. Ennek a kijelentésnek az árnyékában jelenik meg az Úr által választott pásztor, aki két eszközzel tereli a nyájat, az egyik a jóakarat, a másik az egyetértés. A nyájba a levágásra szánt juhok vannak, akiknek eddig csak olyan pásztor jutott, aki a saját nyereségével törődött és nem a juhok érdekét nézte. Az Úr pásztora azonban csak egy hónapig végezte a munkáját, mert mindhárom pásztorral meggyűlt a baja. E három pásztor a három vezetési formát jelöli Izraelben: a királyt, a főpapot és a prófétát. Sok találgatás tárgya, hogy mit jelent a népekkel kötött szövetség, amely felbomlik annak a pásztorbotnak az eltörésével, amelynek a neve No’ám, ami azt jelenti: kedves, kellemes, gyönyörködtető.

Valószínűleg arról van szó, hogy az Úr kijelölte a különböző népek lakóhelyét, de a jóakarat megszűnésével ez a rend újra felborul, és a népek egymás örökségére törnek, és Izrael is elveszti a neki rendelt részt.

Ezután becsülik meg a pásztor értékét, ami harminc ezüst. Egy napszámos egynapi bére volt egy ezüst, így a harminc ezüst az egy hónapnak, azaz, a harminc napnak felel meg. A harminc ezüstöt azután az Úr házának kincstára elé kellett vetni. Erre a képre utalnak az evangéliumok, amikor leírják, hogy Júdás az árulás díját vissza akarta adni a főpapoknak, de amikor azok elhárították, odadobta a templomba, a kincstár elé.

Ezután törik el a második pásztorbot, aminek a neve „Ah’vá”, aminek a jelentése: testvériség. Ekkor felbomlik a testvériség Júda és Izrael között. Ez nyit utat az istentelen pásztornak, aki csak saját magát legelteti és a nyájat pusztítja.

A prófécia arra utal, hogy az Antikrisztus megjelenésének előfeltétele, hogy Izrael újra két részre szakadjon. A gyűjtemény egy prófétai énekkel zárul az istentelen pásztorról, akiknek fegyver járja át a jobb karját és a jobb szemét, ezért megvakul és megbénul a jobb oldalára. Ha egy királyt alkalmatlanná akartak tenni az uralkodásra, akkor ugyanígy jártak el. Amennyiben itt valóban az Antikrisztusról van szó, akkor ez lehet akár az a bizonyos „halálos seb”, amelyből mégis csodálatosan felépül.

A Példabeszédek mai verse arról tanít, hogy a beszédünknek éppen úgy vannak következményei, mint bármely más tettünknek.

Ha a tejet köpüljük, vaj lesz belőle, ha meggondolatlanul beszélünk, akkor abból viszály és harag lesz. Valószínűleg ez a vers összefügg az előzővel, ahol az öntelt és kevély szavakról volt szó.

 

Ki a fenevad és ki a nagy parázna a jelenések könyvében? – 2015.04.12.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150412k.mp3
(Jel 17,1-18; Zak 9,1-17; Zsolt 145,1-21; Péld 30,32)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150412.mp3
(Jel 17,1-18; Zak 9,1-17; Zsolt 145,1-21; Péld 30,32)

Az Újszövetség mai szakaszában a nagy paráznáról, a vallási Babilonról szól a látomás.

201504121

Miután a harag hét kelyhének kiöntésével az Antikrisztus birodalmára mért csapások véget érnek, Babilon pusztulását több képben is feltárja a jelenés. Az Antikrisztus világa három pilléren épül fel, melyek a vallási elnyomás, a politikai elnyomás és gazdasági kizsákmányolás.

Az első látomásban a fenevad és a prostituált képét mutatja meg a harag hét kelyhét kiöntő egyik angyal. A nagy parázna a fenevad hátán lovagol, ami a vallás és a politikai hatalom összefonódását, az ideológiai államot mutatja be. Ez a totális diktatúra képe. A vallás vagy ideológia a lelkiismeretet, a belső embert, míg az államhatalom az alattvalót, a külső embert nyomja el és alázza meg. Bibliai szempontból a marxizmus, az ateizmus vagy a fasizmus ugyanolyan hamis vallásnak minősül, mint a buddhizmus vagy a tűzimádás. Legfeljebb a hamis kultusz trágya nem egy aranyborjú, hanem Sztálin elvtárs vagy a Führer lesz. A mindenható Isten szerepét pedig a mindenható pénz vagy a mindenható állam játssza el.

Az antikrisztusi világban maga az Antikrisztus lesz a politikai és vallási bálványimádás tárgya. E köré épül a párt-egyház, a nagy parázna, a vallási Babilon. A vallás szolgálja az állam érdekeit, és az állam az erőszakszervezetei segítségével rákényszeríti az alattvalóira a hamis kultuszt. A trón és az oltár ilyen összefonódása az emberiség történelmében eddig mindig antikrisztusi világot eredményezett Jézabeltől fogva, a római császárkultuszon át, a napjainkban dühöngő Iszlám Államig.

Az államnak eredendően nincs küldetése vallási kérdésekben, még a zsidó teokrácia is teljes kudarcba fulladt. Az állam kényszerítő eszközeivel ugyanis meg lehet félemlíteni az embereket, de nem lehet megváltoztatni a szívüket. Az állami eszközökkel erőltetett ideológia csak képmutatókat szül, akik a jobb előmenetel reményében öltik fel az ideológia vagy a hamis kultusz mezét. Olyan prostituáltak, akik elfogadják, hogy az állam által nyújtott haszon fejében imádjanak valamit, amiben valójában nem is hisznek. Ennek a rendszernek a kiszolgálóiból jön létre a parázna egyház, amely Jézus Krisztus jegyesének, az igazi egyháznak nem csak ellentéte, hanem elsőszámú üldözője: a szentek és Krisztus bizonyságtevőinek vérétől részeg. Kívül nagyon kívánatos és értékes, belül azonban undorító és hitvány, pont úgy, mint Jézus korának hangadó vallási vezetői.

A látomásban a parázna nagy vizek mellett ül, melyek számos népet jelentenek, melyek felett uralmat, azaz befolyást gyakorol. Ugyanakkor hét hegyen, azaz, hét királyságon is ül, melyekhez hét király is tartozik a fenevad fejeinek a száma szerint. A hét király és a hét királyság egymás után lépnek majd színre, és a látomás idején öt már történelem, a hatodik éppen uralkodik, míg a hetediknek el kell jönnie, de csak rövid időre, a nyolcadik pedig maga az Antikrisztus lesz. A fejeken levő tíz szarv viszont tíz királyt jelent, akik nem egymás után, hanem egy időben uralkodnak majd, és adják egy akarattal a hatalmukat az Antikrisztusnak.

A hét királysággal kapcsolatban már sok találgatás látott napvilágot, a legbiblikusabb gondolatnak az tűnik, hogy ez az öt már levitézlett birodalom: Egyiptom, Asszíria, Babilon, Perzsia, és a Makedón-görög birodalom. A hatodik, mely jelenleg is van a római birodalom, amely mint politikai formátum megszűnt létezni Róma és Bizánc bukásával, de mint szellemi hatóerő nagyon is jelen van világunkban, és újratermeli a világbirodalom utáni vágyat.

A hetedik, rövid életű király és birodalom, amely közvetlenül az Antikrisztus világát előzi meg, egyenlőre a jövő titka.

A fenevadat, amely általában a pogány birodalmakat, konkrétan pedig az antikrisztusi világot jelenti, a kijelentés következetesen úgy jellemzi: ami volt és van, de nem lesz, mert a pusztulásba megy, vagyis nincs jövője. Ezzel szemben Krisztus volt, van és lesz, vagyis „eljövendő”. Ez azért fontos, mert minden pogány birodalom úgy hirdeti magát, hogy örökké fog tartani. Ez különösen igaz lesz az Antikrisztusra, aki magát is örök istennek tekinti, de valójában éppen csak hét évnyi ideje lesz az uralkodásra.

Érdekes a nagy parázna pusztulása is. A bálványok és a misztikus szemfényvesztés e parázna intézményét maga a politikai hatalom fogja meggyűlölni és megbüntetni a házasságtörésen kapott asszonyok büntetésével. A megízetlenült só, a hitehagyott, prostituálódott gyülekezet éppen attól kapja meg ítéletét, aki miatt elhagyta Istenét, hogy házasságtörő szövetségre lépjen vele.

Az Ószövetség mai részében az Izraelt körülvevő népekkel hadakozó királyokkal szemben megjelenik az alázatos király, aki szamárcsikón lovagol.

Zakariás könyvének ez a harmadik gyűjteménye (9-11 fejezetek) a királyról és a pásztorokról szól. A leghíresebb rész kétségtelenül a szamárháton érkező Messiásé (9-10), melyet Jézusnak az ú.n. virág vasárnapi bevonulása kapcsán idéznek az evangéliumok. Külön megemlítve azt is, hogy Jézus apostolai Betfagéban egy erre a célra elkülönített szamárcsikót kötnek el, hogy ez az ige beteljesedhessen.

Mózes előírta a királynak, hogy ne tartson nagy háremet, sok kincset és sok lovat, amit Dávid olyan komolyan vett, hogy ő egyáltalán nem járt lovon, hanem szamara volt. S bár Salamont ezen a szamáron hordozták körbe, amikor királlyá kenték, ő maga mégsem követte apja istenfélő példáját.

Az alázatos, szamárháton érkező király képe itt különös ellenpontot képez azáltal, hogy a prófécia a hadakozás képeibe ágyazza. Izrael királyai a fogság előtt és után sokat hadakoznak a környező népekkel, különösen a filiszteusokkal. Hadakozni pedig szamárháton nem nagyon lehet, inkább lóhátról szokás. A hangsúly tehát azon van, hogy a Messiás nem fegyverrel hozza el a győzelmet és a békét Izrael számára, és nem harci kocsik segítségével terjeszti ki az uralmát az egész világra.

A messiási szakasz előtt és után viszont harcokról és háborúkról szóló üzeneteket találunk.

Az elsőben (1-8) az Úr megígéri, hogy szemmel tartja azokat az országokat, amelyek Júdának és Jeruzsálemnek a legtöbb pusztulást hozták, a szíreket és a filiszteusokat. Az üzenet lényege, hogy Jeruzsálem lakóinak nem kell félniük már ezektől a népektől, akik eddig kedvükre fosztogathattak Júdában, mert az Úr ezen túl ezt már tűri tétlenül, őrködik városa és szentélye felett. Zakariás igen pontos képet is fest a filiszteusok jövendő sorsáról, amely majd a makedón nagy Sándor alatt teljesedik be. A hódító ugyanis sikerrel ostromolja meg Tíruszt, és annak eleste után Filiszteán keresztül vonul Egyiptomba, majd évekkel később onnan vissza, és fegyverrel hódítja meg a filiszteusok városait: Ekront, Gázát, Asdódot és Askelont. Júdát és Jeruzsálemet azonban megkíméli, amely számos legendát ihletett. Minden esetre a zsidó legendárium pozitív hősként emlékszik vissza a hódító Nagy Sándorra, Josefus Flavius szerint álmában megjelent neki egy zsidó főpap, és amikor tényleg találkozott vele Jeruzsálem mellett, megértette, hogy az Örökkévaló, a jeruzsálemi szentély Istene szólt hozzá. Josefus arról is tudósít, hogy a filiszteusok Nagy Sándor hadjáratai után valóban beleolvadtak Júda népébe. Hogy ezek mennyire fedik a valóságot, lehet kétséges, de az tény, hogy ezek után többet a történelemben nem hallunk a filiszteusokról. Mint önálló nép megszűnnek létezni. A rómaiak a második században kezdik a területet újra róluk nevezni, hogy a zsidók emlékét is eltöröljék, majd később ezt vették át az angolok és azóta hívják ezt a területet újra „Filiszteának” vagyis Palesztínának. Csak Izrael újkori államának megalakulása után kezdték az Izrael földjén élő arabok magukat „palesztínok”-nak hívni, és csak néhány évtizede követel magának az ott lakó arab lakosság államot úgy, mint „palesztín nép”. Ennek azonban a történelmi filiszteusokhoz a néven kívül nincs más köze. A filiszteusok beolvadását valószínűleg az is segítette, hogy maguk is Jáván fiai voltak, vagyis görög származásúak, akik valaha Kréta szigetéről települtek be az óegyiptomi birodalom északi határaira. Maga a „filiszteus” kifejezés is bevándorlót jelent.

A harmadik prófétai szakasz (11-17) a reménység foglyainak a kiszabadulásáról beszél, ami Júda és Izrael szétszóratásban élő fiainak a visszatérését vizionálja, akik egyesült erővel – és immár az Úr mennyei seregeinek a támogatásával – harcolnak a görögök ellen. Ennek beteljesedését sokan a Makkabeusok felkelésben látják, akik a szeleukida királyok erőszakos hellenizálása ellen lázadtak fel és folytattak szabadságharcot. Azonban ez a prófécia és különösen ennek a párja, a következő fejezetben levő, sok olyan elemet tartalmaz, amely inkább az ezeréves királyságra illik, mint a makkabeus felkelésre. Különösen igaz ez a záró képre, amely szerint maga az Úr pásztorolja népét a hadakozás ideje után.

A Példabeszédek mai verse arra tanít, hogy ha fennhéjázva dicsérted magad vagy mások kárára poénkodtál és emiatt viszály támadt, fog de be a szádat, nehogy a tűz, amit felgyújtottál olyan nagyra nőjön, hogy téged is elérjen.

A viszályt szító éppen ellentéte a béketeremtőnek, akinek a Jézus a Hegyibeszédben boldogságot ígér.

A harag hét kelyhe után szinte semmi nem marad a Föld bolygón – 2015.04.11.

Kommentekkel:http://www.napihangzobiblia.hu/20150411k.mp3
(Jel 16,1-21; Zak 8,1-23; Zsolt 144,1-15; Péld 30,29-31)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150411.mp3
(Jel 16,1-21; Zak 8,1-23; Zsolt 144,1-15; Péld 30,29-31)

Az Újszövetség mai szakaszában a szolgálattevő mennyei angyalok kitöltik a harag hét kelyhét az antikrisztusi világra.

20150411

A kelyhek és a harsonák ítéletei között vannak hasonlóságok és különbségek. A leglényegesebb különbség, hogy a harsonák ítéletei „harmadolt” ítéletek voltak, míg a kelyheké teljesek, a csapás tárgyát teljes egészében érik.

Hasonlóság, hogy az első négy csapás a harsonák esetében a teremtett világot érte: a szárazföldet, a tengereket, az édesvizeket és az égitesteket, itt azonban az első az embereket sújtó fekélyes járvány (a szárazföld helyett), és az égitestek közül csak a nap szerepel. Ráadásul ellentétben a harsonákkal, itt nem elsötétedik, hanem éppen kifényesedik és perzseli a földet és az embereket.

A harmadik csapás, az édesvizek vérré változása után, megszólal a vizek angyala és az oltár, hogy dicsérjék Istent az ítélet jogosságáért. A vizek vérré változása, a tíz csapás közül az első volt, és a Fáraót az izraelita fiúcsecsemők vérére emlékeztette, akiket a Nílusba vettetett. Az édesvizek vérré változása itt a föld lakóit emlékezteti a sok ártatlanul kiontott vérre, amely Istenhez kiált.

Az oltár megszólalásának is ugyanez az értelme. Az áldozati állatok vérét kellett az oltár aljára önteni, és a mártírok az ötödik pecsét felnyitásakor innen követelték az igazságszolgáltatást. A vizek angyala tehát az ártatlanul legyilkoltak vére miatt, míg az oltár azok haláláért kiált, akiket kifejezetten azért öltek meg ártatlanul, mert az Úréi voltak. A negyedik és ötödik csapások után megjegyzi az Írás, hogy az emberek ezek ellenére sem tértek meg, hanem éppen ellenkezőleg, megkeményítették magukat és káromolták Istent.

Az ötödik csapás, a sötétség is része volt az egyiptomi tízcsapásnak is. Itt is vannak hasonlóságok és különbségek az ötödik harsonaszóval: elsötétült az ég, bár az ötödik harsona esetében, ez az alvilágból kiszabaduló sáska-skorpió járvány kirajzásának az eredménye volt. A csapás a Sátán trónját éri. Hogy ez alatt mit kell érteni, számos találgatás tárgya, mivel a kifejezés a pergamoni gyülekezetnek szóló üzenetben is előfordul. Én úgy gondolom, hogy ha Isten trónja ott van, ahol őt dicsérik (Zsoltárok 22,4) akkor Sátáné is ott, ahol hívei őt a leginkább dicsérik, jelen esetben ez nyilván az antikrisztusi birodalom. A sötétség és a fekélyes betegség együtt okoz kínt az Antikrisztus alattvalóinak. Míg ugyanis a sáska-skorpió raj azoknak nem ártott, akiket Isten angyali írnoka előtte elpecsételt, ezek a csapások azokra zúdulnak, akik a Fenevad bélyegét magukra vették.

A hatodik ítélet itt nem egy alvilági lovas sereg, hanem valódi hadseregek felvonulása. Ez az a bizonyos armageddoni gyülekezés, amely közvetlenül megelőzi Krisztus és az Antikrisztus találkozását szemtől-szemben. A „szentségtelen hármasság” szájából békák képében előjövő hazugságok azok, melyek az igazságot elutasító, de a hazugságot szerető embereket összegyűjtik Megiddó hegyénél. Ez egy konkrét földrajzi hely a mai Izrael északi részén, hívják Jezréel völgyének is, mivel Megiddó ma is látogatható romvárosával szemben állt egy másik erőd, amely a Kármel-hegyen átvezető fontos hágót védte. Megiddó számos csata helyszíne volt az ókorban, többek között itt esett el Dávid házának utolsó valamirevaló királya, Jósiás is. A döntő ütközet azonban nem itt lesz, ide csak a csapatokat vonják össze. Ennek ellenére ez az ütközet úgy híresült el, mint az „armageddoni csata”. Az Antikrisztus seregei innen előbb Jeruzsálem ellen vonulnak majd, és a menekülőket egészen a déli országrészig, Edomig üldözik.

Ennek a csapásnak az érdekessége, hogy megjelenik két idézet Jézustól, amit a hét gyülekezetnek mond: „eljövök, mint a tolvaj” és „boldog, aki őrzi a ruháját…” (Szárdisz és Laodicea).

A hetedik csapás itt már nem egy újabb hetes sorozatot indít el, hanem felteszi az „i”-re a pontot, és a levegőt éri. Az Efézus 2,2 szerint az engedetlenség fiaiban a levegő hatalmának „arkonja”, fejedelme munkálkodik, a csapás tehát az engedetlenség szellemi birodalmát éri, mielőtt annak földi képződményét, a végső Babilont is eltörölné.

Két nagy természeti jelenség majdnem teljesen elpusztítja a földet. Az egyik egy hatalmas földrengés, amely romba dönti a nemzetek városait, és eltünteti a hegyeket és a szigeteket. A másik egy jégverés, melyben félmázsás jégdarabok hullanak a földre.

Ezekkel a csapásokkal elérkezett Babilon vége is, melyet három felvonásban külön is bemutat a menny: a hamis kultuszok Babilonja, a hamis kereskedők Babilonja és a véres elnyomás, a politikai rendszer Babilonja.

Az Ószövetség mai részében Zakariás próféta könyvébe kapcsolódunk bele, aki egy főpapnak, Iddónak a fia volt. Iddó még Zorobábellel tért vissza a babiloni fogságból Jeruzsálembe. Zakariás és Aggeus próféták bátorították fel a népet arra, hogy a Szentély félbe maradt építkezését folytassák a környező népek ármánykodásai ellenére.

Aggeus fő üzenete az volt, hogy a visszatérők ne a saját házaikat építgessék, mert addig nem lesz rajtuk áldás, hanem folytassák a munkát, amiért visszatértek, és építsék fel az Úr szentélyét. Az építőket a sok nehézség és ellenségesség mellett elcsüggesztette az a tény is, hogy Mózes sátrát és Salamon templomát betöltötte Isten dicsősége, amikor az oltárt felszentelték, a visszatérés után azonban nem történt semmi ilyen. Aggeuson keresztül azonban azt üzenete nekik az Úr, hogy e második háznak másfajta és nagyobb dicsőségben lesz része. Isten nem a dicsőség felhőjében jön el, hanem isteni formájából kiüresítve magát, a Messiás képében.

Zakariás könyve stílusát tekintve jelentősen eltér próféta-társáétól. Az első hat fejezet a próféta nyolc látomását írja le, melyek mindegyike egy irányba mutat: eljött az ideje Jeruzsálem újraéledésének.

A második gyűjtemény (7-8) a böjttel kapcsolatos kijelentéseket foglalja össze. A hetedik fejezet a Bét-Elből érkező küldöttség kérdésére válaszol (és a mai fejezet hátterét is adja). Most, hogy az oltárt felszentelték és a szentély is épülőben van, akarja-e az Isten, hogy böjtöljünk azokon a napokon, amelyek Izrael nemzeti katasztrófáihoz kötődtek: Jeruzsálem eleste (4. hónap), a szentély felgyújtása (5. hónap), Gedáliás megölése (7. hónap), Jeuzsálem ostromának kezdete (10. hónap).

A válasz három részből áll.

Az első, hogy a most üresen és romosan álló főváros be fog népesülni, idősekkel, családokkal és gyermekekkel. Ne felejtsük el, hogy Nehémiás idején külön sorsvetéssel választották ki azokat, akinek a városba kellett költözniük, és külön áldást mondtak a bátrakra, akik ezt önként vállalták. Hogy miért, azt érzékletesen leírja Zakariás: a biztonsági helyzet enyhén szólva is igen rossz volt. A próféta által azonban az Úr azt üzente, mostantól másképpen lesznek a dolgok, Jeruzsálem lakói nem lesznek a fosztogatók prédái. Ahogyan az Úr pontosan beteljesítette a rosszat, amit Jeruzsálemről a babiloni fogság előtt mondott, most beteljesíti a jót is, amit a büntetésről beszélő prófétákon keresztül megígért: Jeruzsálem újra fel fog virágozni.

Az üzenet második része szintén azt hangsúlyozza, amit a fogság előtti próféták is: Istent az őszinte hit érdekli és nem a külső cselekedetek. Ha a böjtnek nem az a célja, hogy megalázzuk magunkat Isten keze alatt és keressük őt, akkor nincs semmi értelme a puszta külsődleges gyásznak. Ahogyan Jézus is intette a farizeusokat: hiába a tized megadása és más külső vallásos cselekmények pontos és precíz megtartása, ha elmarad az igazság, az irgalom, a méltányosság és tovább folyik a hazugság és az elnyomás. „Isten szeretetet akar és nem áldozatokat” hangsúlyozták már a fogság előtti próféták is.

Az üzenet harmadik része a távoli jövőre vonatkozik. Lesz idő, amikor Jeruzsálem, mint az Isten városa és a Templom-hegy, mint az Úr Házának hegye, az egész világon nagy tiszteletben fog állni, és nem csak Izrael népe, hanem a világ össze nemzete igen nagy becsben fogja tartani.

A köpeny szegélyének a megragadása az ószövetségben a betérés és a tanítványság jele volt. A pogány népek tehát nagy számban fogadják meg a zsidóságból valókat, hogy tanulhassanak tőlük Istenről, aki Jeruzsálemben lakik. A kép az ezeréves királyság idejét vetíti előre, amikor „magasan fog állni az Úr házának hegye, és a népek oda özönlenek.” Izrael igaz maradéka pedig papok királysága lesz a nemzetek számára, hogy tanítsák őket Isten ismeretére.

A Példabeszédek mai versei a „haladó számok” költeményeihez sorolható. Ezek jellegzetessége, hogy bizonyos számú hasonlat után az utolsóra vannak kihegyezve, az a fő mondanivaló. A számok segítenek a megjegyezni az üzenetet. Aggúr költeményeiben három-három hasonlat szerepel, de a fő mondanivaló a negyedik.

Először beszél a négy kielégíthetetlenről,

azután a négy csodálatosról,

majd a négy elviselhetetlenről

és a négy apróról,

a mai részben pedig a „délceg léptűekről”.

Az oroszlán és a nyáj élén lépdelő kecskebak képe érthető, míg a harmadik hasonlat egy olyan kifejezés, melynek nem ismerjük a jelentését, ezért ahány fordítás, annyi ötlet. A kifejezés két szóból áll, az egyik csípőt (moten) jelent, a másik (zárzir) egy madárfajtát, a modern héberben seregélyt. A kettőt együtt nehéz értelmezni: „seregély-derekú”. A találgatások a kakason át, a lóig bezárólag húzódnak ilyen-olyan megfontolások alapján.

A találós mondás a királyra van kihegyezve, aki hatalma teljében lépked, és a jelzője: az „ellenállhatatlan”, aki ellen nem érdemes haddal vagy lázadással kísérletezni. Ebben a képben a messiás-király képét fedezhetjük fel, aki bátran és délcegen lépdel népe élén, céltudatosan halad a győzelem biztos tudatában, mint aki tökéletesen ura a helyzetnek.

 

Babilont csak hittel lehet legyőzni – 2015.04.04.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150404k.mp3
(Jel 9,1-21; Hab 1,1-3,19; Zsolt 137,1-9; Péld 30,10)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150404.mp3
(Jel 9,1-21; Hab 1,1-3,19; Zsolt 137,1-9; Péld 30,10)

Az Újszövetség mai szakaszában az ötödik és a hatodik harsona szavára alvilági seregek törnek az emberekre.

201504041

Az ötödik harsona szavára megnyílik a feneketlen kút, a mélység, ahonnan Apollion, a „Vesztő” (vagy hóhér) vezetésével egy különös sáskára és skorpióra hasonlító sereg jön elő. Öt hónapon keresztül gyötrik az embereket, akiknek a homlokán nincs az Isten pecsétje, és akik már szívesebben választanák a halált, mint ezt a gyötrelmet. A kép egy járványt ír le, amely az emberekre nézve valamilyen nagy szenvedéssel és kínnal jár.

A hatodik harsonára jelennek meg a lovasok. Itt nem olyan hosszadalmas a leírás, mint a sáska-skorpiók esetében, sőt kifejezetten utal a szöveg arra, hogy ezen a ponton jelennek meg azok a bizonyos oroszlánfejű lovasok. Ilyeneket Jóel próféta könyvében találunk (2), a leírás ott részletesebb. Itt szintén járványos megbetegedéseket okozó seregről van szó, melyeket Isten szabadít az antikrisztusi világot építő emberekre. Az emberiség harmada elpusztul ebben a csapásban, tehát ezek is még a figyelmeztető ítéletekhez tartoznak, mint a harsonák csapásai általában. Az emberek azonban megkeményítik magukat és a nyilvánvaló csapások ellenére, ahogyan egykor a fáraó Egyiptomban, ők sem térnek meg még a főbenjáró bűneikből sem, melyekről a fejezet végén kapunk egy hatos listát: démonok tisztelete, mágia, bálványimádás, gyilkosságok, házasságtörések, lopások.

A két csapással két jaj is elmúlt, de hátra van még a harmadik, a harag kelyheinek csapássorozata. Előtte azonban a látnok figyelme néhány olyan esemény felé fordul, amely az antikrisztusi hétéves időszak felén fog megtörténni.

Az Ószövetség mai részében Habakukk próféta látomásait olvashatjuk a káldeusok, vagyis a babiloniak inváziójáról.

Habakukkról sajnos nem tudunk többet, Júdának és Jeruzsálemnek címezte üzenetét a közelgő babiloni veszedelemről és Dánielhez hasonlóan tudni akarta, hogy mi lesz az Izraelnek adott ígéretekkel, ha a népet Babilon fogságba viszi. Habakukk Jeremiás, Sofóniás és Ezékiel kortársa volt, röviddel a babiloni fogság előtt.

A látomás két párbeszéd a próféta és Isten között, és egy zsoltár.

Az első párbeszéd a próféta panaszával kezdődik, aki a zsarnokság miatt emeli fel szavát, és mert nincs igazságszolgáltatás a kifosztottaknak: az igaz veszít a bíróságon, a gonosz pedig nyer. (2-4)

Isten válaszában egy dicsőítő éneket mond a káldeusokról, akiknek a hatalmát megnöveli. Ellenállhatatlan lovas seregeikkel meghódítják a nemzeteket, beveszik az erős várakat. A babiloniak, mint az első pogány birodalom megtestesítői, ezeknek a birodalmaknak az igazi filozófiáját is bemutatják: valójában a saját hatalmuk az istenük (5-11). Egy „istennek” hódolnak, hatalmuk kiterjesztésének.

A próféta először megörül a válasznak, lám Isten még sem nézi tétlenül a gonoszságokat, a káldeusok seregeivel bünteti meg Júda elnyomóit. Akik másokat fosztogattak, azokat is ki fogják fosztani (12-13).

Másodjára azonban elgondolkozik: ha a gonoszok ellen még gonoszabbak támadnak, majd azokat is még gonoszabbak büntetik, akkor a világ előbb-utóbb elsüllyed a gonoszságban és a bálványimádásban. Hogyan fognak akkor megvalósulni az ígéretek, melyeket Isten Ábrahámnak adott és a prófétákon keresztül megerősített?

A próféta tehát az őrhelyér áll, és vár Isten válaszára, ami meg is érkezik. A válasz egy vers, amely szó szerinti fordításban így hangzik:

„Íme, felfuvalkodott, nem volt benne egyenes a lelke, de a megigazult hite által (hitéből) él.”

A vers második felét több alkalommal is idézi az újszövetség:

– egyrészt annak bizonyítására, hogy amikor hiszünk, Isten a saját igazságát tulajdonítja nekünk (Róma1,17),

– másrészt, hogy megigazulni csak hit által lehet (Galata 3,11),

– harmadrészt annak bemutatására, hogy a keresztény élet kiindulópontja a hit, amelytől nem szabad meghátrálni (Zsidó 10,38).

A felfuvalkodott Babilon, és a végső Babilon megtestesítője, az Antikrisztus. Babilont nem lehet legyőzni fegyverrel vagy evilági hatalommal, csak a hit erejével. Babilont és így az antikrisztusi kort azok fogják túlélni, akik hitből élnek, akiknek az élete Isten ígéreteire, az Igébe vetett hitre épül.

A próféta ezután öt ítélő képet mond, melyből négy egy titokzatos személynek szól, akiben az Antikrisztust sejtjük, mint a végső Babilon királyát.

  • Az első (5-8) a részeg fennhéjázáshoz hasonlítja a felvuvalkodott lekű, becsvágyó embert, aki sok népet fosztott ki, de eléri a végzete.
  • A második (9-11) a gonosz nyerészkedés miatti ítéletet hirdeti.
  • A harmadik (12-14) a vérontással épült város ellen szól, melyért hiába fáradnak a nemzetek, minden kincs semmivé lesz, az Úr ismerete pedig be fogja tölteni a földet.
  • A negyedik ( 15-17) az Úr haragjának serlegét adja a pusztító kezébe a véres hódítások és az elnyomás miatt.

Az ötödik Babilon bálványainak hiábavalóságát állítja szembe az Örökkévaló mindenhatóságával, úgy, ahogyan azt Ésaiás prófétánál is gyakran megtaláljuk a „Vigasztalások könyvében”.

Habakukk látomásai egy hárfára írt fohásszal érnek véget, amely képeiben és stílusában is sok hasonlóságot mutat a 18. zsoltárral, felirata pedig a titokzatos „sigjónót”, melynek jelentését csak találgatjuk a 7. zsoltár feliratában szerepel még és sehol máshol, valószínűleg gyászéneket jelent. A zsoltár témája, hogy az Örökkévaló dél felől egy viharban érkezik népe és felkentje segítségére, haraggal tapossa a nemzeteket, akik szorongatják Izraelt, s amely elveszne az isteni beavatkozás nélkül. Azonban a legnagyobb nyomorúság közepette feltűnik az Úr dicsősége, amely mellett elhomályosul az égitestek fénye és a nép ujjong üdvössége Istenében. A zsoltár képei illenek a Messiás visszatérését leíró eseményekhez, és a nemzetek felett tartott ítéletéhez.

A Példabeszédek mai verse a kiszolgáltatott helyzetben levő emberek védelmével foglalkozik. Egy szolgát bevádolni az uránál azt jelentette, hogy a rabszolga súlyos büntetésre számíthatott, ura azt tehetett vele, amit akart. Szabad emberek esetében kivizsgálták a vádat és független bíróság döntött a vádlott bűnösségéről. Rabszolgák esetében azonban az uruk volt a bíró és nem volt tárgyalás, így adott esetben az sem derülhetett ki, hogy a vád igaz vagy hamis volt-e, vannak-e enyhítő vagy súlyosbító körülmények. Az Úr előtt azonban minden ember egyforma, mert ő személyválogatás nélkül ítél, így ha a vád részben vagy egészben hamisnak bizonyul, a hamis vádat megfogalmazó ellen Isten maga jár el és szabja ki a büntetést. Agur konklúziója: ilyen esetekben a legjobb, ha az ember nem vádaskodik egy kiszolgáltatott emberrel szemben.

Most egy hétre búcsúzik a kommentátor, áldott ünnepeket és boldog családi együttlétet kívánok mindenkinek. Kommentár legközelebb egy hét múlva, 04.11-én lesz, ha az Úr is úgy akarja és éltet.

A Jelenések Könyvének részletesebb magyarázata az érdeklődők számára itt érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=TjKhjw9EzP0&list=PLF68DFF401D69A512

 

Egyszer megfújják a kürtöket a mennyben- 2015.03.04.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150403k.mp3
(Jel 8,1-13; Náh 1,1-3,19; Zsolt 136,1-26; Péld 30,7-9)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150403.mp3
(Jel 8,1-13; Náh 1,1-3,19; Zsolt 136,1-26; Péld 30,7-9)

Az Újszövetség mai szakaszában a hetedik pecsét feltörése elindítja a harsonák ítéleteit.

201504031

A hetedik pecséttel megnyílik a könyv, amely Isten ítéleteit tartalmazza a bűnbe süllyedt világ ellen, amely a földön az Antikrisztust ünnepli és részesíti Istennek kijáró imádatban. A pecsétek történései előkészítették a terepet az ítélet számára, amely most részlegesen megkezdődik a kürtölő angyalokkal.

Úgy tartjuk, hogy a harsonák egyharmados ítéletei az antikrisztusi hét év első felére esnek, míg a harag kelyheinek teljes ítéletei a másodikra. Az utolsó pecsét felszakítására elnémul a menny és Isten szózatai is szünetelnek. A fél óra valószínűleg tört időt fejez ki, jelzéséül annak, hogy Isten bármikor készen áll az ítélet elfordítására vagy az idő megrövidítésére.

A trón előtt, ahol a mennyei események zajlanak, most nyolc angyal jelenik meg. Hétnek harsonákat adnak, melyek megfúvásakor ítélet éri a földet. Az első négy harsonaszóra a teremtett világot: a szárazföldet, a tengert, az édesvizeket és az égitesteket. A következő kettő az emberek világát sújtja majd, míg a hetedik újabb, még súlyosabb csapásokat hív elő: a harag kelyheinek ítéletét.

A nyolcadik angyal az arany illatáldozati oltárnál szolgál, ahol Mózes sátrában (és később Salamon templomában) a főpapnak minden reggel és eset be kellett mutatnia az illatáldozatot, párhuzamosan a kinti oltáron bemutatott reggeli és esti egészen égő áldozattal. A kürtök is a templomi istentiszteletet idézik. A papok tiszte volt ünnepek és egyéb istentiszteleti cselekmények alkalmával megfújni az ezüst kürtöket, a „haccecónokat”. (Innen van a magyar “hacacáré” szavunk – a szerk. megj.) Gyakorlatilag a szentélyben végzett valamennyi istentiszteleti cselekményt ezeknek a harsonáknak a hangja kísérte. Így az is, aki nem volt jelen a szentélyben, vagy nem léphetett be a szentélybe, pontosan tudta, hogy éppen mi történik ott.

Az illatáldozat bemutatása után, amely a szentek ítéletért kiáltó imáival együtt szállt Isten trónja elé, az angyal a parazsat a földre veti, és ezzel megkezdődik a figyelmeztető ítéletek sorozata, melyek mindegyikét az égből aláhulló dolgok indítják el. A csapások egy része emlékeztet az egyiptomi tíz csapásra, mint a víz vérré változása, és nyilván ez is a célja, hiszen a próféták megmondták előre, hogy az Úr az „északi király”, az Antikrisztus birodalmából olyan csapásokkal szabadítja ki a népét, amely feledteti az egyiptomi szabadítást.

Miután az ember természeti környezetére mért csapások véget értek, egy magányos sas figyelmeztet a három “jaj”-ra, amely a következő két harsona ítéletét és a harag kelyheinek csapásait jelentik.

Az Ószövetség mai részében Náhum prófétát küldi el az Úr, hogy kimondja Ninive és vele az asszír birodalom pusztulását.

Náhum így Jónás ellenpárjának tekinthető, hiszen Jónás szolgálata megmentette, Náhum igéi pedig eltörlik Ninivét, a kegyetlen asszír birodalmat. A két próféta működése világosan mutatja, hogy az emberi történelemben is minden Isten kimondott szava szerint történik. Hiszen Jónás és Náhum nem a maga gondolatait mondta ki, hanem azt hirdették, amit Isten rájuk bízott.

Náhum Jeremiás kortársa volt, üzenetét Jósiás király reformjai (-621) és Ninive pusztulása (-612) között kapta látomásokban és a felirat arra utal, hogy hamar könyvbe is foglalták ezeket. Ennek a jelentősége pedig abban van, hogy Izrael asszír megszállása óta asszír fóbia uralta Jeruzsálem királyinak a politikáját. Egyesek ellenálltak a birodalomnak, mint Ezékiás és Jósiás, mások viszont be akartak hódolni és olvadni, mint Manasse vagy Ámon. Jósiás reformjainak elindulását azonban nem csak Jeremiás próféta fellépése segítette, hanem Náhum üzenete is, amely megjövendölte Ninive és az asszír birodalom teljes pusztulását. Az asszír párt azonban Ninive bukása után sem szűnt meg, csak átalakult Egyiptom párttá, mely két királyt, Jójákimot és Sedékiást is befolyásolt, akik végül Júda és Jeruzsálem vesztét okozták.

Náhum könyve egy zsoltárral kezdődik (1,12-8) amely majdnem teljes akrosztikon, vagyis a héber ábécé sorrendjének megfelelő betűkkel kezdődnek a sorai. (A „dalet” hiányzik.) A zsoltár Isten közismert ószövetségi tulajdonságairól szól, aki féltőn szerető, de irgalmas, oltalma a benne bízóknak, de félelmetes bírája ellenségeinek.

A második prófétai szakasz (1,9-15) Ninive teljes pusztulását jövendöli meg, és bíztatja Júda népét, hogy ne rettegjen korábbi elnyomójától, hanem szabadon ünnepelheti az Úr ünnepeit és megadhatja a veszedelem idején tett fogadásait, mert az asszír birodalom végérvényesen meg fog semmisülni. A szakasznak két érdekessége van. Az egyik, hogy Asszíriából indult ki valaki, aki „gonoszt gondolt az Örökkévaló ellen”. Ebben a személyben az Antikrisztust lehet felfedezni. A másik a hegyeken érkező hírnök, aki jó hírt, Ninive pusztulásának hírét hozza. Ez a hírnök Ésaiás prófétánál is felbukkan (52), de ott Babilon bukásának a jó hírével érkezik. Pál a Róma 10-ben ezt a képet az evangélium hirdetőire alkalmazza.

A második rész Ninive ostromát, elfoglalását és kifosztását írja le. A képben felbukkannak a vörös pajzsot és vörös köpenyt viselő médek, a harci kocsik, amelyek Ninive utcáin fáklya fénynél vágtatnak, és az árvíz, amely ledönti a paloták falát. A leírást a középkori lantosok énekéhez lehet hasonlítani, akik ebben a formában mesélték el egy-egy vár vagy város ostromának történetét. Korábban is láttuk, hogy a próféták igen pontosan közvetítették a népnek a távoli történéseket, mintha csak jelen lettek volna. Így számol be Jeremiás a döntő ütközetről Egyiptom és Babilon seregei között Kárkemisnél (46), vagy Ezékiel próféta Jeruzsálem ostromáról (4). Ninive ostromlói átszakították a gátakat, melyek a városon átfolyó Tigris folyó vizét szabályozták, így ledöntötték a falak és a paloták egy részét, és betörtek a városba – éppen úgy, ahogyan Náhum a látomásban látja (2,6).

A harmadik részben Ninive büntetésének okai vannak felsorolva. A kegyetlenség és az értelmetlen gyilkolászás, rablás és a tisztességtelen kereskedelem. Ninivét egy prostituálthoz hasonlítja, aki luxusban akart élni, de kifosztják és lemeztelenítik. A kép sokban hasonlít ahhoz, amit Ésaiás Babilonról mond (47).

Érdekes az is, ahogyan Náhum No-Ámon ostromához hasonlítja Ninive pusztulását. A város – ismertebb görög nevén, Théba – a Nílus két partján feküdt, erős koalíció védte a szárazföld belsejében (Líbia, a mai Szudán, és a mai Szomália Egyiptommal együtt), a kegyetlen Asszurbanipál, asszír uralkodó mégis megostromolta, elfoglalta és kifosztotta Krisztus előtt 662-ben. Ez volt az asszír birodalom egyik legfényesebb hódítása, most pedig ugyanez a sors vár Ninivére is, aki adottságaiban éppen Thébára emlékeztet.

A záró kép a birodalmi tisztviselők menekülését írja le, akik a főváros pusztulásának hírére a provinciákból úgy menekülnek el, mint a sáskaraj, amely előbb mindent lerágott. Ezek a tisztségviselők testesítették meg a megszállókat, ők hajtották be a kegyetlen sarcokat, és hozták az elnyomó rendeleteket. Távozásukkal lesz teljes a birodalom bukása, és a népek öröme, akik sokat szenvedtek Asszíria kegyetlen gonoszságától.

A Példabeszédek mai versei Agur két kérését tolmácsolják.

Az első, hogy a hazugság szózatait tartsa távol tőle az Úr. Itt nem egyszerűen hazugságról van szó, hanem komoly retorikába csomagolt megtévesztésről, mint a hamis kultuszok és a hamis filozófiák. Ezek befolyása képes elszakítani az embert Isten félelmétől. A világ pedig futószalagon gyártja a különböző világnézeteket és vallásokat, amelyekkel igyekszik megcáfolni Isten beszédét, az Igazság szózatait.

A másik dolog, ami képes elszakítani Isten félelmétől a pénz. Az is baj, ha túl sok van belőle, mert az embert hamis biztonságérzetbe ringatja és gazdag emberek könnyen fennhéjázók és elnyomók is lesznek. De az is baj, ha túl kevés van belőle, mert az állandó szegénység arra ösztönzi az ember lelkét, hogy kitörjön a reménytelenségből akár illegális eszközökkel is. Érdekes, hogy a példabeszédek már az orgazdák esetében is összekapcsolta a lopást a hamis esküvel, mivel a meggyanúsított tolvajnak az Úr nevére kellett esküdnie, hogy nem nyújtotta ki a kezét felebarátja vagyonára (2M22).

Jézus is figyelmeztet a szegénység és a gazdagság veszélyeire a megvetőről szóló példázatában (Mt13), ahol ezeket, mint gyomnövényeket írja le, melyek képesek még a jó magból származó növényeket is megfojtani.

A testtől született mindig üldözi a Szellemtől születettet – 2015.04.02.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150402k.mp3
(Jel 7,1-17; Mik 5,1-7,20; Zsolt 135,1-21; Péld 30,5-6)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150402.mp3
(Jel 7,1-17; Mik 5,1-7,20; Zsolt 135,1-21; Péld 30,5-6)

Az Újszövetség mai szakaszában Izrael és a nemzetek mártírjai jelennek meg Isten trónja előtt.

201504021

Mielőtt a hetedik pecsét felnyílna, egy közjátéknak lehetünk tanúi. A kijelentés két látomásban a mártírokra koncentrál, akiket a Jézusba, mint Krisztusba vetett hitük miatt ér a halál. Az első látomás Izrael mártírjairól szól, míg a második a nemzetek vértanúit mutatja be. A két csoport mindig együtt, egymás mellett bukkan fel. Izrael mártírjainak konkrét száma van: 144 000 tizenkét törzsből, míg a nemzetek vértanúit csak úgy írja le a látomás: a megszámlálhatatlan sokaság.

Az ötödik pecsét felszakításakor jelentek meg először a mártírok, akik a korábbi korszakokban vállalták a halált is a hitükért, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Nekik várniuk kell, amíg társaiknak a száma is teljessé nem lesz. E mostani két csoport az antikrisztusi korból érkezik, ahol mind a valódi zsidókat, mind a valódi keresztényeket a történelemben még soha nem látott üldözés éri, melynek élharcosai egyébként a névleges zsidók és a névleges keresztények lesznek, mert így van megírva: a testtől született, mindig üldözi a Szellemtől születettet… (Gal4,29).

Érdekes a 12 törzs listája, mivel hiányzik belőle Dán és Efraim, viszont József mellett Manasse is szerepel. Hogy ennek mi az oka, régtől fogva vad találgatások tárgya. A két hiányzó törzs között ez ügyben az egyetlen valamire való kapcsolat, hogy Jeroboám, aki az arany borjúk hamis kultuszát létrehozta a királyság kettészakadása után, Efraimból származott és később is az általa létrehozott királyság gyakran szerepel e név alatt. Míg Dánban kezdődött el a bálványimádás Míka bálványának különös történetével, és Dánban állt Jeroboám másik kultuszhelye is.

A törzsek választottait egy ugyanolyan mennyei írnok jelöli meg, amelyet Ezékiel próféta látott Jeruzsálem pusztulása előtt (9). Ott is felbukkan öt pusztító angyal, akik az isteni dicsőség, a sekina távozása után az Isten házán elkezdve, hajtották végre az ítéletet. Míg ott ez az ítélet csak Júdára és Jeruzsálemre korlátozódott, itt a négy angyal a világtörténelmet mozgató négy szelet tartja vissza mindaddig, amíg a választottak elpecsételése meg nem történik, vagyis itt nem egy lokális, hanem egy az egész világra szóló ítélet van készülőben.

Illés idejében az Úr 7000 embert hagyott meg magának, akik Jézabel és Akháb rémuralma ellenére sem hajtottak térdet a Baálnak. Ez az epizód Pál apostol számára az egyik illusztrációja, sőt kiinduló pontja az Izrael maradékáról szóló tanításnak (Róma11). Itt most törzsenként 14 000 ember, akik ezt a maradékot alkotják, igaz „Illésből” is kettő lesz, a két „tanúbizonyság”, akik maguk is mártírhalált halnak, de a kárörvendő világ szeme láttára feltámadnak, és a mennybe vitetnek. (11. fejezet)

A megszámlálhatatlan sokaság tagjairól ismét egy mennyei presbiter ad felvilágosítást a látnoknak, aki először csak annyit lát, hogy ezek a fehérruhás alakok pálmaággal a kezükben azt kiáltják: Az üdvösség az Úré és a Bárányé! A pálmaágak a nagy Hozsannára emlékeztetnek (118. zsoltár), míg Jónás is a hal gyomrában ezzel fejezte be az imáját: az üdvösség az Úré! (vagy más fordításban: a szabadítás az Úré!) A mártírok tudják, hogy a halálból, a cethal gyomrából csak egy lehetséges szabadulás van, az az üdvösség, amit Isten ad. De ők már azt is tudják, hogy Isten és a Bárány egyek, mert az üdvösség a Bárány áldozata miatt lehetséges.

A mártírok a nagy nyomorúságból érkeznek és a Bárány vérében „fehérítették meg” a ruhájukat, vagyis Jézushoz hasonlóan az életüket adták a hitükért. A vén ez után ószövetségi idézetek sorával mutatja be, hogy nekik különleges vigasztalásban van részük a szenvedések miatt, amivel azt fejezi ki, ami mindkét látomás értelme és fő üzenete: a mártíroknak különleges helye van/lesz a mennyben.

Az Ószövetség mai részében Mikeás könyvének második felét olvashatjuk, benne a Messiás születési helyére vonatkozó híres résszel.

Mikeás próféta könyvének mai 3 fejezete 4 prófétai szakaszra és három zsoltárra osztható.

Az első prófétai szakasz (5,1-9) Izrael fejedelméről szól.

A fejedelem három képben jelenik meg:

  • Az elsőben arcon ütik botokkal, akárcsak Jézust az elfogása éjjelén és az elítélése után.
  • A másodikban, mint olyasvalaki, aki Betlehemben születik meg, bár származása az örökkévalóságba nyúlik vissza. Ezt idézték az írástudók Nagy Heródesnek, aki a napkeleti mágusok látogatása miatt kérdezte őket.
  • A harmadikban, mint aki erős kézzel uralkodik és pásztorolja nyáját, uralmát kiterjeszti az egész földre, ezért népe biztonságban él, és Asszíria támadásával szemben is megvéd.

A szakasz záró versei két oldalról mutatják be Izrael maradékát: egyrészt olyanok lesznek, mint az éltető harmat a népek között, másrészt mint a ragadozó oroszlán az ellenségeikkel szemben.

A második prófétai szakasz (5,10-15) az Úr napjáról szól, amikor izzó haragjával megtisztítja Izraelt a hamis kultuszoktól és mágiától, de megbünteti az engedetlen nemzeteket is.

A harmadik szakasz (6,1-8) Isten perbeszédét és a nép egy elképzelt válaszát írja le. Az Örökkévaló a hegyek, mint közönség előtt kéri számon népe hűtlenségét. Az Úr nem áldozatokat akar, hanem három dolgot: igazságot, szeretetet és alázatot.

A negyedik prófétai szakasz (6,9-16) az Úr kiáltása Jeruzsálem lakóihoz az elnyomás, csalás és kizsákmányolás miatt, amit a hamis mértékek jelképeznek. A prófécia ítéletet mond hat gazdasági tevékenységre és emlékezteti Júda lakóit Akhábnak, Izrael királyának a bűneire, különösen arra, amikor erőszakkal elvette Nábót szőlőjét. Ahogyan őt utolérte az ítélet, ugyanúgy kell bűnhődniük Júda hatalmasainak, akik nem félik Istent.

Az utolsó (7.) fejezet három éneket tartalmaz.

Az első (1-14) Izrael ítéletét és helyreállítását énekli meg. Az első kép a gyümölcstelen fügefát mutatja be, ami annak a képe, hogy kivesztek az országból az igazak és a becsületesek, azok szövetkeznek a gonoszra, akiknek igazságot kellene szolgáltatni. Ez a prófécia adja a megátkozott fügefa történetének ószövetségi hátterét, amelyen Jézus hiába keresett gyümölcsöt.

Az őrszemek előre figyelmeztettek az ítéletre (4), amelynek az ideje eljött. A szégyen és a káosz ideje ez, amikor az ember a legjobb barátaiban és a legközelebbi hozzátartozóiban sem bízhat. Jézus ezt is idézi az Olajfák-hegyi beszédben, amikor az utolsó idők törvénytelenségeiről tanít, amit külső és belső árulások kísérnek.

A hívő maradék azonban továbbra is az Úrra néz (7) és Tőle várja a szabadulását.

Az Úr pedig meg is ígéri, hogy Jeruzsálem falait újra felépítik és nemzetek odajárnak majd áldásért.

A második ének (15-17) megígéri, hogy az Úr népe érdekében nagyobb dolgokat mutat majd, mint az egyiptomi tíz csapás, és Izrael szorongatói alázattal járulnak majd a megszabadított nép elé.

A harmadik (18-20) egy dicsőítő zsoltár az irgalmasságban gyönyörködő Istenről, aki megbocsátja népe bűneit és a tenger fenekére veti őket. Mivel az ószövetségi kozmológia szerint az az alvilág bejárata, ez azt jelenti, hogy a bűneinket úgy nyeli el Isten irgalma, ahogyan a halál az embereket: nyomtalanul.

Példabeszédek: lásd a tegnapi részt.

Egyetlen ideológia sem alkalmas az emberiség problémáinak megoldására – 2015.04.01.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150401k.mp3
(Jel 6,1-17; Mik 1,1-4,13; Zsolt 134,1-3; Péld 30,1-4)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150401.mp3
(Jel 6,1-17; Mik 1,1-4,13; Zsolt 134,1-3; Péld 30,1-4)

Az Újszövetség mai szakaszában felszakad hat pecsét a titokzatos tekercsről. Miután a Bárány méltónak találtatott arra, hogy elvegye az Atya kezéből a hétpecsétes iratot, János leírja, hogy mi történt a pecsétek felszakításakor.

20150401

Sok találgatás látott napvilágot arról, hogy mit tartalmazhat ez a bizonyos hétpecsétes könyv. Mivel az egész Jelenések az utalásaiban és a képeiben Dániel látomásának a folytatásaként mutatja be magát, a legkézenfekvőbb feltételezés az, hogy a tekercs az antikrisztusi idők mennyei és földi történéseit írja le, melyek Dániel előtt bepecsételve maradtak (Dániel 12). Ami a próféta előtt titok maradt, azt Jézus Krisztus, az Isten Báránya nyilatkoztatja ki.

Az első négy pecsét a négy apokaliptikus lovast hívja elő. A pecsétek felszakadásakor egy-egy trónangyal hívja a lovast a „jöjj” parancsszóval. Az első lovas a győzelem ígéretével kecsegtető megtévesztésé. Az emberek azért hisznek a hamis ideológiáknak és vallásoknak, mert azok hamis reménységet és hamis győzelmet ígérnek nekik. Csak ha a huszadik század véres diktatúrákba torkolt ideológiáit nézzük, melyek biblikus szemszögből ugyanúgy „vallásnak” számítanak, akkor láthatjuk, hogy a német marxizmus, az orosz bolsevizmus, az olasz fasizmus, Hitler nemzeti szocializmusa, vagy a szerb, horvát nacionalizmus a Balkánon, mind hamis ígéretetekkel és a szebb jövő víziójával húzta csőbe az embereket. A hamis ideológiáknak az emberek lelke feletti győzelme után jelenik meg a második lovas, a háború. A háború pusztítása pedig háromszoros: pénzbe kerül maga a háború. Pénzbe kerül a sok elpusztított vagyontárgy. És pénzben ki sem fejezhető veszteség az emberéletek sokasága, amelyet a hamis ideológiák, az idegen vallások oltárán feláldoznak. A háború emberek ezreit és millióit teszi földönfutóvá, lerombolja a normális élet, a munka lehetőségeit, és így csinál helyet a harmadik lovasnak, az éhínségnek, vagy modernebb szóval a gazdasági válságoknak. A háborúk és ínségek káoszában pusztít azután a negyedik lovas, a halál: elszaporodó kártevőkkel, járványokkal, forradalmakkal, milíciákkal és a pokol összes eszközével.

Az ötödik pecsét a mártíroké, akik az oltár alól kiáltanak elégtételért. A papoknak a mózesi istentiszteletben az oltár aljára kellett önteniük az áldozati állatok vérét. A vér és a lélek szoros kapcsolatban áll a bibliai antropológiában, sőt a vér, a lélek és a test élete egymással nem csak egységet, hanem felcserélhető fogalmakat is alkotnak.

A korábbi idők mártírjait vigasztalják, meggyalázásuk szennyes ruhái helyett, fehérbe öltöztetik őket, de várniuk kell még az utolsó nagy üldözés mártírjainak a megérkezéséig, akiket majd a következő, a hetedik fejezetben látunk.

A hatodik pecsét hatalmas természeti és kozmikus katasztrófák elindítója, melyek olyan félelemmel töltik el az embereket, hogy el szeretnének bújni a nagy hegyek gyomrában, mert tudják, hogy elérkezett a harag és a számonkérés ideje.

Mindezek az események párhuzamba állíthatók Jézusnak az Olajfák-hegyén elmondott beszédével (Máté 24), ahol ugyanezt a sorrendet látjuk: hitetés, háborúk, éhínségek, járványok, mindez a sok vajúdás kezdete, azután a mártírok megjelenése és végül a Jézus visszatérését megelőző kozmikus jelek és katasztrófák.

Az Ószövetség mai részében Mikeás próféta könyvének első felét olvashatjuk.

Mikeás próféta Ésaiás idejében élt és prófétált Júdában, közvetlenül az asszír veszedelem (-722) előtt és alatt. Kortársa volt Hóseásnak és Ámósznak is azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak az északi királyságban, Izraelben hirdették az Isten Igéit. Míg Ésaiás előkelő származású volt, a dávidi dinasztia egy oldalági leszármazottja, fővárosi lakos és bejáratos a királyi házba, addig Mikeás a Júda és Filisztea határvidékén lévő városka környékéről, Móreseth-Gátból származott, és az alsóbb szociális osztályokat képviselte. Nagyobb hangsúlyt fektet a szegények kizsákmányolására és elnyomására. Üzenetét azonban nem csak a két bűneibe merült királysághoz, hanem minden nemzethez címzi.

Könyvét négy részre szokás osztani:

Az első három fejezet ítéletet tartalmaz a bálványimádás és a kizsákmányolás miatt.

A következő két fejezet Isten kegyelmének győzelmét ígéri az izraeliták minden bűne ellenére.

A hatodik fejezet Isten és a népe közötti pereskedést írja el,

míg a hetedik fejezet reménységgel zárul: Isten Izrael maradékán be fogja teljesíteni az ígéreteit.

A mai rész 10 prófétai szakaszra osztható.

Az elsőben (1,2-7) maga Isten jelenik meg, hogy pereljen népével, izzó lépteivel a hegyek ormát tapossa. A Jelenések könyvének első fejezetében János ilyennek látja Jézust: lábai, mint az izzó érc… Az ítélet Szamária városának teljes pusztulását eredményezi majd. Ez még a próféta életében bekövetkezett, a várost Kr.e. 722-ben az asszír hadak hosszú ostrom után elfoglalták és lerombolták, és bár később többször újjáépült, aki ma ellátogat az egykori főváros helyére, csak azokat a romokat találja, amelyekről Mikeás itt beszél.

A második (1,8-16) egy siratódal, amelyben 12 város nevével űz szójátékot a próféta, mindegyiket egy olyan igével hozva összefüggésbe, ami az asszír invázióra és a fogságra utal.

A harmadik (2,1-5) egy üzenet azoknak, akik már reggel az ágyukban gyilkos terveket szőnek, azon gondolkoznak, hogy kit forgassanak ki a vagyonából. Az Úr azt üzeni nekik, hogy Ő is gonosz tervet készített ellenük, fogságba kell menniük és mások erőszakkal veszik el a vagyonukat. Amikor a nép majd visszatér a földjére, akkor sem részesedhetnek velük az örökségből, mert nem lesz utóduk, aki az igényt benyújthatná.

A negyedik (2,6-11) válasz azoknak, akik a prófétának meg akarják tiltani, hogy ilyesmit beszéljen. Azt állítják, hogy ilyen súlyos ítélő szavak nem jöhetnek az Úrtól. Pedig az Úr szava hasznára van az igazaknak, ők azért nem szeretik, mert továbbra is a hatalmukkal visszaélve rabolni és fosztogatni akarnak.

Az ötödik (2,12-13) mindössze két vers, mégis az egyik legfontosabb üzenet az útkészítőről, a kapuról és a jó pásztorként a nyáj előtt lépdelő Úrról. Jézus többször is idézi ezt az újszövetségben. A kép értelme, hogy Isten egy nagy sokaságot terelt a törvény őrizete alá, amelyen Keresztelő János, az útkészítő tör rést. A juhok ezen a résen törnek át, és a kapun, ami Jézus maga, vagyis a keresztségen keresztül lépnek ki a szabadságba. Az Úr maga vezeti juhait, akik ismerik a hangját és követik őt. Az evangéliumokban a héber szöveg tükörfordítása található a megfelelő görög szavakkal, melyek továbbfordítása a nemzetek nyelvére már olyan mondatokat eredményez, melyeknek semmi közük az eredeti mondanivalóhoz. Így lesz „a mennyek országa az erőszakosaké”, vagy „törnek erőszakkal abba” (Mt11,12).

Jézus erre a próféciára építi fel a János evangéliumában a jó pásztorról és a juhokról elmondott tanítását (10,7), kifejtve, hogy ő maga a „kapu”, ami alatt a vízkeresztséget értjük.

A hatodik (3,1-4) ítélet a világi fejedelmek ellen, akik a népről lenyúzzák a bőrt is.

A hetedik (3,5-7) ítélet a megélhetési próféták ellen, akik békességet jövendölnek mindenkinek egy kis ellenszolgáltatásért.

A nyolcadik (3,8-12) hasonló ítéleteteket tartalmaz a fejedelmek, a papok és a bérpróféták ellen, akik azt hiszik, hogy háborítatlanul folytathatják bűneiket, mivel az Úr temploma Jeruzsálemben van.

Ennek a résznek a különlegessége, hogy Jeremiás próféta könyvében éppen Mikeásnak erre a próféciájára hivatkozva védik Jeremiást a felségárulás vádja ellen (26). Ebből a részből tudhatjuk meg azt is, hogy ez az üzenet Ezékiás király idejében, vagyis az asszír veszedelem alatt hangzott el.

A kilencedik (4,1-5) majdnem szó szerint megegyezik Ésaiás (2) szavaival arról, hogy az idők végén magasan fog állni az Úr házának hegye. Ez mind földrajzi, mind átvitt értelemben beteljesedik az ezeréves királyságban.

A tizedik (4,6-13) Júda szétszóratását, és újbóli összegyűjtését mondja el. A sánták, itt a kétfelé sántikálókat jelenti, akik Istent és a világ bálványait is szolgálni akarják. Az Úr összegyűjti Izrael maradékát és helyreállítja a királyságot. Kiszabadítja őket a babiloni fogságból is, és egy napon összegyűjti ellenük a nemzeteket, de Izrael összezúzza és megtapossa őket. Ez vagy az antikrisztusi korra, vagy a Góg-Magóg invázióra értelmezhető.

A Példabeszédek könyvében az első függelék kezdődik el, amely Agur ben Jáké kijelentéseit tartalmazza, melyet két fiához vagy tanítványához: Itiélhez és Ukálhoz intézett. Tekintettel arra, hogy a fenti személyek egyikéről sem tudunk többet, van olyan próbálkozás, amely a személynevekből megpróbál szavakat eszkábálni és a mondatnak valamilyen értelmet adni. A rabbinikus hagyomány Agurban Salamon egy írói álnevét látja, illetve azon elmélkedik, hogy a szavak (Ogér = összegyűjt és MKH= kihány) esetleg azt akarják jelenteni, hogy Salamon ezeket a bölcsességeket gyűjtötte és adta tovább a tanítványainak.

A mai részben a bölcs elismeri, hogy nem is bölcs, és semmit sem ismer úgy, ahogyan ismernie kellene. Nem járt a menyben, nem tudja a vizeket a ruhájába kötni és a szelet a markával megragadni, nem tudja, hogy a föld miért olyan, amilyen és hogy, aki ezt tudja és mindezt teremtette kicsoda vagy ki a fia (tanítványa). A kérdések alapozzák meg a mondanivalót, mely a holnapi részben lesz: Isten beszédéból a tudatlan ember ne akarjon se elvenni, se hozzátenni, mert Isten úgyis meghazudtolja, míg az ember nem tudja Istent meghazudtolni.

A mondanivaló ugyanaz, mint Jób könyvében: miért akarjuk mi emberek felülbírálni az Istent, mikor még a természet dolgairól sem tudunk semmit, nem hogy a láthatatlan világ igazságairól.

A Bárány a Krisztus, aki felnyitotta a titokzatos tekercset – 2015.03.31.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150331k.mp3
(Jel 5,1-14; Jón 1,1-4,11; Zsolt 133,1-3; Péld 29,26-27)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150331.mp3
(Jel 5,1-14; Jón 1,1-4,11; Zsolt 133,1-3; Péld 29,26-27)

Az Újszövetség mai szakaszában két látomást olvashatunk. Az első az Atya jobbjában levő hétpecsétes iratról, a második a Bárányról szól, aki egyedül méltó arra, hogy a tekercs pecsétjeit felnyissa.

20150331

Miután az előző látomásban megpillanthattuk Istennek, az Atyának a trónját, az első látomás az Atya jobbjára koncentrál, amelyben egy tekercs van, hét pecséttel lepecsételve. A folytatásból nyilvánvaló, hogy a tekercs azoknak az eseményeknek a láncolatát tartalmazza, melyeket a pecsétek felnyitása eredményezni fog. A tekercs mindkét oldalán tele van írva, amely megjegyzés Mózes kőtábláira emlékeztet, melyeken elöl és hátul is Isten írása volt (2M32,15). A könyv – ahogyan később kiderül – az Antikrisztus világának, a bűn tombolásának és végkifejletének leírását tartalmazza, és az emiatti elkerülhetetlen istenítéletet. Csak olyan személy nyithatta ki, aki nem csak elindítani képes az eseményeket, hanem megoldást is tud kínálni, hogy az emberiség mégse pusztuljon el. Úgy tűnik, hogy nincs erre alkalmas személy, de egy a mennyei presbiterek közül bejelenti a kétségbe esett Jánosnak, hogy van, aki méltó, hogy kinyissa a könyvet. Isten Báránya az, akit két prófécia beteljesítőjeként mutat be a mennyei vén: Júda oroszlánja – Jákób áldásából (1M49), és Dávid fia, a dávidi szövetség ígéretéből (2Sám7).

A második látomás már erről a Bárányról szól, akinek három attribútumát írja le János:

  • megölték
  • hét szarva és
  • hét szeme volt.

Ez utóbbi kettő a Szellemet jelenti, amiből máris láthatjuk, hogy a mennyi dolgok alakja szimbolikus és nem valóságos. Ráadásul a hét szarv és a hét szem nem egyszerűen a Szent Szellem, hanem az a Szent Szellem, amely az egész világra elküldetett. A szarv a hatalom, a szemek a tudás képei az apokaliptikában. Minél nagyobb egy szarv, annál nagyobb hatalmat jelképez. Minél több szem van valamin, annál nagyobb a tudománya.

Miután a Bárány átveszi a könyvet az Atya kezéből, a trónangyalok, a vének, a szolgáló angyalok milliói, és minden teremtmény a Bárányt is éppen úgy kezdi el dicsőíteni és imádni, mint a trónon ülőt, az Atyát. (Ráadásul ezt prófétai énekben teszik, mintha csak egy amerikai filmet látnánk, ahol a szereplők nem bírják ki, hogy időnként dalra ne fakadjanak.)

A vének imádata, melyet a leborulás fejez ki, immár nem csak az Atyának, hanem a Báránynak is szól. Érdekes a vének éneke is: a megváltottakat papsággá és királysággá tetted Istened számára. A megváltottakról viszont úgy beszélnek, hogy saját magukat nem értik bele. A véneknél két eszközt lát János: hárfát és arany edényeket, melyekben a papok a jeruzsálemi szentélyben az illatáldozathoz használt fűszerkeveréket tárolták. Ilyen füstölőszert senki sem készíthetett fővesztés terhe mellett, ez csak az istentisztelet céljaira volt fenntartva (2M30,34-38). A hárfák Dávidra és a zsoltárokra emlékeztetnek, az illatszer keverék pedig a szentek imáit szimbolizálja. Ima és zsoltár, költészet és ének, ez ma minden istentiszteleten a hívők imádásból fakadó áldozata Isten előtt, bár felekezetenként eltérő formában mutatják be.

Maga az Isten Báránya kifejezés is egy prófécia beteljesülése, mégpedig azé, amelyet Ábrahám mondott a fiának, Izsáknak, amikor bandukoltak Mória földjén az Isten által kijelölt hegyre: Isten majd gondoskodik az áldozatról. És lőn: Isten maga hozta az áldozatot, a hibátlan és szeplőtlen Bárányt és maga mutatta be az engesztelést és fizette meg a váltságdíjat minden ember szabadságáért.

A Bárány bemutatása és annak ábrázolása, hogy a Bárány ugyanabban az imádásban részesül, mint az Atya, egybecseng János evangéliumával, miszerint az Atya azt akarta, hogy a Fiút is ugyanúgy tiszteljék, mint Őt (Jn5), ezért rábízta az ítéletet.

Az Ószövetség mai részében Jónás híres történetét ismerhetjük meg.

Az ú.n. kispróféták közül a leghíresebb kétségtelenül Jónás, sőt a Biblia ismert alakjai között is az élbolyban foglal helyet. Pedig könyve kilóg a sorból, nem látomások vagy kijelentések gyűjteménye, hanem egy történetet mond el, melynek ő az emberi főszereplője.

Jónás az egyetlen ószövetségi próféta, aki Galileából származott. Gát Héfer városa Alsó-Galileában található, nem messze Názárettől. Jézus nem véletlenül hivatkozik rá, amikor felmerül az a kérdés, hogy származhat-e Galileából „valami jó”?

Jónás II. Jeroboámnak a prófétája volt, akinek az útmutatásai alapján Izrael királya visszafoglalta a szírektől a Jordán völgyét és egyes Jordánon túli területeket. Mindez azért volt lehetséges, mert az asszír birodalom belső válsággal küzdött és csak ahhoz volt ereje, hogy a szíreket szorongassa, de ahhoz már nem, hogy még délebbre, Izraelbe is eljusson.

Jónás az udvar megbecsült, és híres tagja volt, amikor Isten egy különleges küldetéssel bízta meg: menjen Ninivébe, az asszír birodalom fővárosába, és „hirdesse a hirdetést” – szól szó szerint a héber szöveg -, amit Isten rábíz.

Jónás azonban az ellenkező irányba indul el, aminek az indokát csak a negyedik részben mondja el. Tudta ugyanis, hogy ha Isten egy néphez küldi, bár ítéletről szól a prófécia, önmagában az a tény, hogy Isten szól hozzájuk, azt jelenti, hogy van még esélyük. Ha megtérnek, az Úr meggondolhatja a büntető ítéletet, amit tenni készül. Másrészt Jónás azt is tudta, hogy Isten számos prófétát küldött már Izrael királyaihoz és népéhez a Silói Ahhijótól fogva, Illésen és Elizeuson át, Ámószig és Hóseásig, és sok üzenetet adott át nekik. Ha Ninive lakói erre az egy ítélő szóra megtérnek, Izraelnek nem lesz mentsége, hogy a sok prófétai üzenet ellenére, miért nem hallgatott Istenére.

Jónás tehát el akar futni Isten elől, de hiába száll hajóra, a vihar meggátolja. Ekkor úgy határoz, hogy a halálba rejtőzik el, azt tanácsolja a hajósoknak, hogy dobják a tengerbe. Csakhogy Isten elől a halál sem rejthet el, ahogyan a 139. zsoltár is megénekli Isten mindent-tudását és mindenütt-jelenlevőségét. Az Úr véghezviszi akaratát, előle nincs menekvés, hiába akarna az ember a halálba vagy a sötétségbe elrejtőzni.

Az Úr „rendel” egy halat, melyet cetnek szoktak fordítani, de nem tudjuk, hogy pontosan milyen volt, mivel Isten kifejezetten erre a célra alkotta. De nem is ez a lényeges. Bár sokan mesés elemnek tartják Jónás utazását a hal gyomrában, de nem feltétlenül az. Hiszen Isten táplálta a népet a pusztában, Mózes is étlen és szomjan volt az Úrnál a Sínai-hegyen negyven napig. Istennek nem okoz problémát, valakit életben tartani akárhol.

A vízi élőlény Jónással a tenger feneke felé tartott, ahol az ószövetségi kozmológia szerint a Seol, az alvilág bejárata van. Nem világos, hogy ezt szó szerint kell-e érteni, vagy csak annyit jelent, hogy „egy a testben lakó ember számára elérhetetlen hely”. Jónás azonban, mint a Szellem embere, elkezdte átélni, hogy mit is jelent az örök kárhozat, és a harmadik napon imádkozni kezd. 10 zsoltárból idéz a messiás szenvedésére utaló szakaszokat. Az Úr ezután parancsolt a halnak, aki szárazra tette Jónást, majd szó szerint megismétli az utasítást, amit először is a prófétának adott: ”Menj Ninivébe, és hirdesd a hirdetést…”, vagyis hirdesd nekik, amit mondok.

A történet éppen úgy alakul, ahogyan Jónás nem szerette volna. Ninive megtért a bűneiből, böjtöltek és felhagytak istentelen cselekedeteikkel. Jónás pedig megharagudott, mert tudta, hogy ez azt jelenti, hogy népét az asszírok fogják elpusztítani és fogságba hurcolni. Ez be is következet egy nemzedék múlva.

Az Úr még egy aprósággal próbálta tanítani a forrófejű prófétát. Felnevelt egy árnyat adó bokrot, majd elpusztította, hogy megértesse Jónással, hogy neki a pogányok halála sem kedves. Egyébként nem tudjuk pontosan, hogy a héber „kikkájón” alatt milyen növényt kell érteni, mivel ez a szó csak itt fordul elő az egész ószövetségben – de tököt biztosan nem jelent.

Jézus a képmutatóan jelt kívánó farizeusoknak Jónásra mutat, és Jónás jelét ígéri, mely három eseményből állt:

Az első Lázár (Eleázár) feltámasztása, amely bemutatta, hogy Jézusnak hatalma van a halál felett és előszólíthatja a lelkeket a Seolból is.

A második saját feltámadása a harmadik napon.

A harmadik a pogány nemzetek megtérése, miközben maga Izrael nem hallgat Isten legfőbb prófétájának, a Messiásnak a szavára. Ezért mondja kora generációjának az Úr: „Ninive lakói fognak benneteket elítélni a feltámadáskor, mert ők megtértek Jónás prédikálására, és íme, nagyobb van itt Jónásnál.”

A Példabeszédek mai első verse az igazságszolgáltatásról szól.

Sokan keresik az uralkodó arcát, mondja az első példabeszéd, vagyis sokan szeretnék, ha az uralkodó szolgáltatna nekik igazságot, segítené megoldani a problémájukat. De a férfi ítélete az Úrtól van. Legalább annyira kellene az Úr arcát is keresnie az embernek, mint amilyen szorgalmasan kilincsel a különböző hivatalokban, hiszen az ember sorsa elsősorban Istentől függ és nem a földi hatalmasságoktól.

Az igazak megbotránkoznak az istenteleneken, az istentelenek pedig az igazakon. Így van ez minden nemzedékben, ez a példabeszéd – szerencsére – nem szorul különösebb magyarázatra.

Ezzel véget ér a példabeszédek ezékiási gyűjteménye, és már csak a három függelék van hátra, amelyek azért nem kevésbé tanulságosak.

Isten mennyei trónja leírhatatlanul gyönyörű – 2015.03.30.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150330k.mp3
(Jel 4,1-11; Abd 1,1-21; Zsolt 132, 1-18; Péld 29,24-25)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150330.mp3
(Jel 4,1-11; Abd 1,1-21; Zsolt 132, 1-18; Péld 29,24-25)

Az Újszövetség mai szakaszában János szemein keresztül egy pillantást vethetünk Isten, az Atya mennyei trónjára.

201503301

Miután a hét gyülekezetnek szóló üzenetet János átvette és továbbadta, Jézus hangja a földről a mennybe invitálja, hogy megmutassa azokat a dolgokat, amelyek a jövőben meg kell történjenek. Ezek nem eleve elrendelt dolgok, hanem a logikus végkifejletei az emberi történelemnek. Azok az emberek, akik elutasították Isten megoldását a bűn és a kárhozat problémájára, szükségszerűen futnak a hamis Messiás, az Antikrisztus karjába, aki nagyon is evilági országot akar létrehozni. Az ide vezető események és maga az Antikrisztus kora lesz a témája a következő fejezeteknek, melyeket a látnok a mennyből szemlél. Miután a Szent Szellem a mennybe ragadta, az első dolog, amit meglát, az Isten trónja. Négy drágakő csillogásához hasonlítja a látványt: fehér fényű gyémánt, vörös színű rubint és égszínkék smaragd, valamint egy szivárvány alkotják a színkavalkádot.

Ezután a látnok a trón körüli dolgokra figyel fel. 24 trón, 24 mennyei presbiter, papi ruhákban, fejükön a győzelem aranykoszorújával. A trón előtt a Szent Szellemet szimbolizáló hét láng, amely a menórához hasonlít, csak itt nincs hozzá hétágú lámpatartó. A trón előtt kristálytenger látszott, magából a trónból pedig hangok törtek elő. A trón körül négy trónangyal volt látható, amelyek olyanok voltak, mint azok a kerubok, amelyeket Ezékiel látott a babiloni látomásaiban (1;10), de hat szárnyuk volt és úgy viselkedtek, mint azok a Szeráfok, akiket Ézsaiás látott, amikor Istentől az elhívását kapta (6). A trónangyalok úgy helyezkedtek el, mint Salamon templomában: két kerub a frigyládán, és másik két kerub körülöttük (1Kir6,23).

A kerubok hirdették Isten szentségét és nevei közül kettőt: a mindenhatót és a négybetűs Istennevet, a JHVH-t. Ez a név a héber „volt”, „van” és „lesz” igék összevonásából keletkezett, amit a Jelenések könyve következetesen úgy ért majd: Jézus örökké „volt”, megtestesült, köztünk járt, meghalt és feltámadt, ezért „van” és vissza fog térni dicsőségben, vagyis „lesz”.

A trónangyalok énekére leborulnak a vének és imádják az Istent, egész pontosan az Alkotót az Istenben.

A mennyei presbiterek 24-en vannak, mert a két nép, akik a földön egy ideig külön úton járnak, Izrael népe és a pogányok eklézsiája a mennyben egy lesz. Ez nem azt jelenti, hogy a 12 patriarcha és a 12 apostol veszik körül a trónt, hanem azt, hogy ez a mennyei testület a teljes mennyei népet reprezentálja. A vének körben ülnek, mindegyik arccal Isten trónja felé néz, egymással mellérendelt viszonyban vannak, és nem alkotnak piramisszerű hierarchiát. Mindannyian a győztesen megharcolt hit koszorúját (sztefanosz) viselik, szemben a hatalmat kifejező koronával (diadém).

Az Ószövetség mai részében Abdiás próféta ítélete hangzik el Edom, és vele a bukott és bűneiben élő emberiséggel szemben.

Abdiásról nem sokat tudunk, az üzenetéből az derül ki, hogy Jeruzsálem valamelyik ostroma után prófétál, amikor az edomiták gyűlöletüktől hajtva rátörtek az elpusztult városra és kifosztották a kifosztottakat. A babiloniak után „mezgeréltek” a védekezésre képtelen Júda városaiban, ezért pusztulásuk is olyan lesz, mint amikor a szőlőn nem marad egyetlen szem sem. A próféciának ez a része nagyon sok hasonlóságot mutat azzal, amit Jeremiás mond Edomról könyvének 49. fejezetében. Így jogosan feltételezhetjük, hogy Jeremiás és Abdiás kortársak voltak és részben ugyanazt az üzenetet hirdették. Ez nem szokatlan az ószövetségi prófétáknál, sok kijelentést kétszer, néha háromszor is megtalálunk a különböző látnokoknál.

Edom és Jákob ikertestvérek voltak és a két nép harca már az anyjuk méhében elkezdődött. Ézsau volt az elsőszülött, vörös volt a bőre megszületésekor és később vörös szőrzet borította a testét is, ezért nevezték Edomnak (ami a „dám” vér származéka) , a lakóhelyét pedig Szeirnek, azaz szőrösnek. Ézsau volt Izsák elsőszülöttje és így Ábrahám áldásának kijelölt örököse, de ez őt nem nagyon érdekelte: vad természetű ember volt, a vadászatban lelte kedvét, és a kánaánitákkal barátkozott,. Közülük is vett magának két feleséget, akik istentelenségükkel megkeserítették szülei életét. Elsőszülöttségét eladta egy tál ételért Jákobnak. Később Isten megvetette őt, amikor az áldást örökölnie kellett volna, és hagyta, hogy Izsák Jákobot áldja meg. Ézsau ekkor esküdött bosszút Jákob ellen, és a két nép viszonyát ez az irigységből fakadó gyűlölet jellemezte: az edomiták úgy érezték, hogy Izrael kapta meg mindazt a jót, ami nekik járt volna. Sokáig Izrael majd Júda vazallus népeként éltek, majd a királyság kettészakadása után önállóak lettek és Moáb, Ammon népével együtt Izraellel és Júdával állandóan versengő királyságot alkottak.

Az utolsó ismert edomiták a Heródesek voltak, akiknek négy generációjával találkozunk az újszövetségben.

Az első a gyermekgyilkos és paranoiás nagy Heródes.

A második a hedonista, akit Heródiás manipulált és végül lefejeztette Keresztelő Jánost.

A harmadik, aki Jakab apostolt lefejeztette és Pétert is börtönbe vetette, de csúfos véget ért a cézáreai amfiteátrumban.

A negyedik Heródes Agrippa, aki Pált hallgatta és „majdnem” hitre jutott.

Ezek után soha többet nem hallunk az edomitákról, mint népről. Ugyanakkor Edom a bukott, testi és a bűneit szerető ember prófétai képe is a Bibliában, aki Isten ingyen kegyelmét nem tartja többre egy tál lencsénél, élete számára nem lát nagyobb célt annál, hogy „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”. Ezt hangsúlyozza az is, hogy a pontozatlan héber szövegben az EDOM és ÁDÁM ugyanaz a három betű A,D,M (alef, dalet, mém). Ez az oka annak, hogy a bukott emberiség sorsa mindig felsejlik az edomiták mögött, és az üzenet, melyet Abdiás tolmácsol, az egész emberiséget szólítja meg. Az antiszemitizmus, amelyet itt a próféta Edom szemére vet, éppen ezért tipikusan edomita magatartás, a testi ember egyik jellemzője.

Az Antikrisztus maga is ilyen „edomita” lesz, és seregei valamint a visszatérő Jézus éppen Edom földjén Bocrában találkoznak majd egymással és ott lesz az a „gyehenna”, a kénnel égő szurokmocsár is, ahová az Antikrisztust és a hamis prófétát, az anti-Illést vetik majd.

A könyvet, mely valójába egyetlen fejezet, és így az ószövetség legrövidebb irata, három részre lehet osztani.

Az első (2-10) Edom teljes és végleges pusztulásáról szól.

A második üzenet (11-18) az emberiséget figyelmezteti: Isten időnként kiszolgáltatja a pogányoknak a népét, mintha csak vágójuhok lennének (44. zsoltár), de jaj azoknak, akik kegyetlenkednek vele. A zsidó- és keresztényüldözések idején az emberek lehetnek szolidárisak vagy éppen ellenkezőleg: kitölthetik „edomiták módjára” a bosszújukat Isten bárányain. Mindez éppen azért történhet meg, mert Isten ezen méri meg őket: farkasok vagy bárányok. Vagy stílusosabban: kecskék vagy juhok (Mt25).

Abdiásnak ezek a szavai nem jutottak el a kereszténynek nevezett európai népek fülébe a Holocaust (soah) idején sem. Míg egy kisebbség szánakozott a zsidókat ért üldözés miatt, még kevesebben segítettek is, a többség örömmel fogadta, hogy a zsidók javai hozzá kerülnek. Miközben a Don mellett már összeomlott a front, Budapesten az emberek örültek a hirtelen jólétnek, amit a gettóba kényszerített zsidók javainak a szétosztása jelentett a számukra. Bárcsak ismerték volna Abdiás prófétát és hallgattak volna Isten szavaira, melyeket rajta keresztül szólt.

Jönni fog azonban még egy ilyen idő, az antikrisztusi világ, amely nem csak Isten népe számára, hanem a világ számára is a végső megmérettetés lesz. Embernek maradni az embertelenség közepette – ez Abdiás üzenete a népekhez.

A harmadik rész (19-21) Izrael jövendő békéjéről szól, amikor a szétszóratásból visszatérő nép békében és – korábban ellenséges szomszédaitól – háborítatlanul élhet a földjén. Uralják majd Edom hegyeit is, vagyis többé nem lesznek kiszolgáltatva a pogányok elnyomásának, és az Úré lesz a királyi hatalom.

A Példabeszédek mai két verse az orgazdaságtól és az embereknek való tetszeni akarástól óv.

Az orgazda a tolvaj társa, hiszen a lopott szajrét el is kell valahogy passzolni. Az orgazdának tudnia kell, hogy a holmi lopott, és annak is tanúja, ahogyan a tolvaj megesküszik az Úr nevére, hogy nem lopott. Mózes törvénye szerint ugyanis ez volt az eljárás, ha a bűncselekményt nem lehetett bizonyítani. Az orgazda tehát nem csak a lopásban cinkos, hanem a hamis esküben is, és magára vonja Isten haragját, aki megígérte, hogy megbünteti azokat, akik a nevére hamisan esküsznek.

A második példabeszéd egy fontos dologra figyelmeztet, el kell döntenünk, hogy az embereknek vagy Istennek tetsző életet akarunk-e élni. Pál azt írja: ha még emberek tetszését keresném, Isten szolgája nem lehetnék. (Galata levél 1,10) Az emberi elvárásoknak való megfelelést az ellenség éppen arra használja fel, hogy csapdát állítson. Az Úr félelme viszont mindenre alkalmassá teszi az embert. Megvan benne e jelen világ és az eljövendő világ ígérete is (1Tim4,8).

Nem a magunk ereje számít, hanem Istené – 2015.03.29.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150329k.mp3
(Ám 7,1-9,15, Jel 3,7-22, Zsolt 131,1-3, Péld 29,23)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150329.mp3
(Ám 7,1-9,15, Jel 3,7-22, Zsolt 131,1-3, Péld 29,23)

Az Újszövetség mai szakaszában a szegény, de hívő gyülekezet típusa áll szembe a gazdag, de hitehagyott közösséggel.

201503291

Filadelfia jelentése „testvéri szeretet”. Ez a gyülekezet nem gazdag és nem erős, inkább gyengécske és magát is alábecsüli. Viszont állhatatos és engedelmes, az üldözések ellenére sem tántorodott el Krisztus hitétől. Az Úr úgy mutatkozik be neki, mint a szent és az igaz, és aki birtokolja Dávid kulcsait. Hogy ez pontosan mit jelent, csak találgatjuk. Mivel az ajtó kinyitása lehetőségek megteremtését jelenti, véleményem szerint Dávid kulcsa alatt itt azt kell értenünk, hogy Dávid, a betlehemi pásztorfiú, nagy lehetőséget kapott az Istentől. Sokkal nagyobbat, mint amiről valaha is álmodni mert volna. Ez a gyülekezet is sokkal nagyobb lehetőséget kap Istentől, mint amire magát képesnek tartaná. Ugyanis a közösség hatékonyságát nem tagjainak gazdasági ereje, vagy hírneve, esetleg társadalmi pozíciója adja, hanem az, hogy Isten ajtót nyit-e előttük a munkára.

Az Úr azt is elvégzi, hogy azok, akik az üldözést támasztották és lebecsülték a szerény közösséget, egy nap eljöjjenek és elismerjék, hogy Isten velük van.

Ezúttal tanácsot is ad nekik Jézus: ragaszkodj ahhoz, amid van és tarts ki, akkor győzni fogsz. A győztesnek itt az az ígéret, hogy mozdíthatatlanul fog állni Isten templomában, mint egy tartóoszlop, melyre rá lesz vésve Isten neve, a mennyei Jeruzsálem neve és Jézus új, addig még ismeretlen neve.

A szerény gyülekezet szöges ellentéte a laodiceai, amely magát gazdagnak tartotta, akinek nincs szüksége senkire és semmire. Az Úr azonban szegénynek, nyomorultnak és mezítelennek látta őket. Ez az aposztata, hitehagyott gyülekezet képe, akik névleg keresztények ugyan, de valójában Jézus már nincs közöttük, hanem kívül áll és kopogtat. Nem teljesen világiak, de nem is igazán hívők, hanem olyanok, mint az állott, poshadt víz. Jézus éppen ezért úgy mutatkozik be, mint az Ámen, az igaz tanú, a Kezdet. A „Kezdet” a Biblia első szava: kezdetben teremtette Isten az eget és földet. Ezt a kezdetet azonban az újszövetség nem időhatározóként érti, hanem messiási címként. A Kezdetben, vagyis a Messiásban teremtette Isten a mennyet és a földet, a láthatót és a láthatatlant. Ez a régi, az első teremtés kezdete. Azonban az új teremtés is Krisztusban vette a kezdetét, mert ő támadt fel elsőnek úgy szellemben, mint testben, és minden hívő benne, az új kezdetben születik újjá és lesz új teremtés. Az öntelt közösség számára is ez az egyetlen megoldás, meg kell hallania, ahogyan az Úr zörget, meg kell nyitnia az ajtót, be kell engednie az életébe az üdvösség szerzőjét és szoros személyes közösségbe kell vele kerülnie, amit az együtt vacsorázás fejez ki.

Akik a világban szeretnének uralkodni, azok a világgal együtt el fognak veszni, amikor menny és föld ura visszatér, hogy ítéletet tartson. Akik pedig alávetik magukat neki már most, azok együtt fognak vele uralkodni az eljövendő világon.

Végül vessünk egy pillantást a győzelemre, melyre Jézus mind a hét gyülekezetet hívja. Vajon miféle győzelemtől van itt szó? Jézus már győzött a bűn és a halál felett, mi pedig, akik benne születtünk újjá, ebből a győzelemből részesedünk. A harcunk a hitért folyik, hiszen mindaz, amit Jézus megszerzett nekünk engesztelő és megváltó halálával és a feltámadásával, azáltal válik az életünk részévé, hogy gyakoroljuk a hitünket. A győzelem tehát, a hit győzelme a hazugság és a hitetlenség felett, amely a világot uralja. Hiszen János is azt írta első levelében: „Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia.” (5,5)

Ámosz könyvének utolsó részében is Izrael jövendő ítéletéről és a közelgő földrengésről van szó.

A mai három fejezetben a próféta öt látomást kap Istentől. Az első kettő (7,1-6) egy sáskajárás és egy tűzvész ítélete, melyet a próféta közbenjárására nem visz véghez az Úr. A harmadikat viszont (7-9) megteszi, mérőónnal vizsgálja meg Izrael fiait, hogy mennyire tértek el az egyenestől. A kőműves ugyanis lerontja azt a falat, amely ferde, hiszen egy bizonyos magasság után magától is ledőlne, így omlanak le Izrael fiainak ferdeségeire emlékeztető paloták és bálványtemplomok a földrengésben. Isten, mint kőműves így mondja ki felettük az ítéletet. A látomás azzal az üzenettel fejeződik be, hogy az Úr fegyverrel támad Jeroboám házára.

Ez utóbbit emeli ki Bét-El hamis kultuszhelyének papja, hogy feljelentse a prófétát a királynál, és Ámoszt is felszólítja, hogy térjen vissza hazájába, Júdába és ne provokálja az embereket a királyi kultuszhelyen és a királyság főszentélyében.

Ámosz azt válaszolja, hogy ő nem megélhetési próféta, éppen ellenkezőleg, a nyájat és a gyümölcsligeteit hagyta ott az Úr hívására. Majd súlyos ítéletet mond a főpapra és családjára. Az Úr pedig egy újabb látomást ad neki (8,1-3) egy kosár érett gyümölcsről, ami azt jelzi, hogy Izrael megérett az ítéletre.

A következő prófétai szakasz (4) az istentelen kalmárkodás ellen szól. A kifosztott és megnyomorított emberek miatt maga a föld fog fellázadni, és úgy emelkedik és süllyed majd, mint a Nílus vize. A bálványok rajongói mind elpusztulnak még a fiatal fiúk és lányok is.

A földrengés ítéletének képéhez két üzenet társul, melyek a messzi jövőről, az Úr napjáról szólnak.

Az első egy hatalmas gyászt ír le, melyben még a nap is részt vesz és elsötétül délben. Jézus kereszthalálakor éppen ez történt, déltől három óráig sötétség volt a földön.

A második egy éhséget ír le az Isten szava után, de az Úr szava nem jön a néphez.

A 9. fejezet az ötödik, az utolsó látomással kezdődik. Az Úr az oltár mellől ad parancsot, hogy minden épület az alapjaiig megrendüljön. Ahogy Izrael fiainak építményei ledőlnek a földrengésben, úgy döl rájuk az a hamis építmény, amit a bálványkultuszokkal maguknak emeletek. Maga az Úr harcol velük és ítélete elől nem rejtőzhetnek el se a mennybe, se az alvilágba, se a tenger mélyére.

Az ítélet azonban nem lesz megsemmisítő, hanem azt a célt szolgálja, hogy megrostálja és megtisztítsa a népet. A bűnösökre pusztulás vár, de az igazak meglátják a boldog jövőt, amit az Úr nekik készít.

Ebbe az üzenetbe van beágyazva egy bizonyos napnak az ígérete, amikor az Úr újra felállítja Dávid sátorát. Ezt a részt Jakab apostol idézi azzal kapcsolatban, hogy a pogány háttérből hitre jutott embereket nem kell körülmetélni. A nem zsidó hívők körülmetélés nélkül is üdvözülnek, csupán Jézusba vetett hitük által.

Dávid királyi háza Jézus születésekor már valóban nem volt dicsőségesebb egy kalyibánál. Dávid uralkodásának lehanyatlott dicsősége Jézus Krisztusban állt helyre azzal, hogy a nemzetek és népek hozzá, mint Dávid fiához jönnek – és úgy jönnek, mint „edomiták”, és nem mint zsidók.

(Edom és Ádám betűi ugyanazok a pontozatlan héber szövegben, ezért Jakab gond nélkül „ádámnak” olvassa „edomot”).

A Példabeszédek mai verse egy olyan igazságról tanít, amellyel sokszor találkozunk a Biblia lapjain és az újszövetségben is változatlanul érvényes. A kevély és felfuvalkodott embert előbb utóbb utoléri a végzete és nagy megaláztatásban lesz része. Az alázatos embert ezzel szemben felemelik.

A világ és Isten két külön valóság – 2015.03.28.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150328k.mp3
(Jel 2,18-3,6; Ám 4,1-6,14; Zsolt 130,1-8; Péld 29,21-22)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150328.mp3
(Jel 2,18-3,6; Ám 4,1-6,14; Zsolt 130,1-8; Péld 29,21-22)

Az Újszövetség mai szakaszában az elvilágiasodás útjára lépett és a haldokló gyülekezetnek szóló üzenetet olvashatjuk.

201503281

Tiatira maga is összeházasodottat jelent, és ez a gyülekezet beengedte a világot a sorai közé. Van egy leszálló ág a pergamoni, tiatirabeli és a szárdiszi gyülekezet esetében. Míg Pergamonban volt egy kisebbség, aki az erkölcstelenségre és a bálványimádásra hajlott, addig Tiatirában már pulpitust kaptak az idegen evangélium hirdetői, Szárdiszban pedig már az életben levők képviselték a kisebbséget, a többség szellemi értelemben halott volt.

A Tiatirában tevékenykedő igehirdetőt Jézabelnek nevezi itt a szöveg, ahogyan Pergamonban Bálámra utalt. Jézabel a szidoni király leányaként a kánaánita bálványokat, erkölcsöket és kormányzást honosította meg Izraelben, vagyis a pogányságot. Jézus éppen ezért az ítélet képeivel mutatkozik be a gyülekezetnek: ez a világ, az ég és a föld egy napon elpusztul majd tekintetétől (Náhum 1,5), az ítélet napján pedig megtapossa a magas hegyeket is (Ámosz 4,13). A győztesnek is azt ígéri, hogy részesedik a Messiás pogányok feletti ítélő hatalmából. Az Esthajnalcsillag is azért keveredik ide, mert megtöri az éjszaka hatalmát és a világosság eljövetelének előhírnöke. A világ ítélet alatt van, és az a közösség, amelyik a világhoz igazodik, szintén annak teszi ki magát, hogy az Úr visszatérése a számára nem öröm, hanem ítélet lesz.

Az üzenet szerint az Úr adott időt a megtérésre, de ha ez nem következik be, Jézabel ágynak esik, követői pedig nagy nyomorúságba kerülnek. Ezt úgy értjük, hogy a világ megkezdi vajúdását, azokra pedig, akik a világgal paráználkodnak, rátör a nagy nyomorúság és az Antikrisztus idejének ítélete.

Hasonló a helyzet a következő gyülekezettípussal, amelynek már csak a neve az, hogy él, vagyis főleg névleges keresztények alkotják. A szellemi halottak és haldoklók mellett van egy kisebbség, akikben még pislákol az élet. Jézus úgy mutatkozik be nekik, mint akinél ott van Isten Szent Szelleme, amely a megelevenítés és a feltámadás szelleme. Egy ébredés még segíthet ezen a gyülekezeten, mert jelenlegi állapotában nem felkészült arra, hogy az Úr váratlan, tolvaj módra történő visszatérése ne érje készületlenül, akárcsak a világot.

A fehér ruhát később a jelenések úgy definiálja: „a szentek igazságos cselekedetei”, bár itt valószínűleg a papságra utal. Jézus maga is fehér papi ruhában jelenik meg, és az élő hívők Szárdiszban szintén az Úr papjainak számítottak. Jézus a győzteseknek ezt a fehér ruhát ígéri, és azt, hogy megvallja őket az Atya és az angyalok előtt. Ez Jézus tanítására megy vissza, aki azt mondta: „aki szégyell engem e parázna és elfordult nemzettség előtt, azt én is szégyellni fogom, akik megvall, azt én is megvallom majd az Atya és a szent angyalok előtt” (Mk8,38).

A legtöbb fejtörésre az élet könyve ad okot. A Biblia három könyvről is beszél:

– Az első az élet könyve, amely egy olyan „anyakönyv”, amibe mindenki beírásra kerül, aki megszületik erre a világra (2Mózes32,32; Zsoltár 139,16; Jelenések 20,15) . – A második a cselekedetek könyvei, melyekbe – mint egy királyi krónikába – feljegyzésre kerülnek az emberek tettei. (Dániel 7,10; Jelenések 20,12

– A harmadik az az Élet könyve, amely a Bárányé: ide azoknak a neve kerül fel, akik Krisztusban újjászületnek és új teremtések (Jel13,8; 21,27; Filippi 4,3).

Zsidó felfogás szerint az Örökkévaló minden év elején, a kürtölés napja és az engesztelő nap közötti 10 napban dönt az emberek azévi sorsáról, és akinek a nevét kihúzzák az Élet könyvéből, az abban az esztendőben meghal. Hasonlóan húzzák ki a természetes születés anyakönyvéből azokat, akik nem méltók az örök életre.

Itt azonban egy keresztény gyülekezetről van szó, ami inkább azt sugallná, hogy a Bárány életkönyvéből húzzák ki azokat, akik nem térnek vissza a keresztény alapokhoz, és nem tudnak megújulni. Ennek azt lehet ellene vetni, hogy ebben a gyülekezettípusban sok a névleges keresztény, akik be sem kerültek a Bárány életkönyvébe.

Az Ószövetség mai részében Ámosz próféta földrengéssel és az asszír invázió ítéletével fenyegeti a gőgös és harácsoló izraeli vezetőket.

A mai három fejezet 7 prófétai szakaszra osztható.

Az első (4,1-3) a gazdag szamáriai asszonyok ellen szól, akik férjeik hatalmával visszaélve harácsolnak, hogy azután legyen elég bor a lakomáikon. Az Úr megesküszik, hogy fogságba kerülnek gyermekeikkel együtt.

A második (4,4-13) a megtérésre képtelen népről beszél, akit az Úr hiába fenyít aszállyal, kártevőkkel, járványokkal és idegen népek betöréseivel, sőt földrengéssel, amely elpusztítja városait, mégis képtelen a megtérésre. Ezért kell majd Izraelnek szembenéznie a hatalmas, mindenható Isten ítéletével.

A harmadik (5,1-9) egy gyászének az északi királyságról, melynek népét és városait háborúk és a földrengés meg fogja tizedelni. A közelgő ítéletek tükrében az Úr felszólítja a népet, hogy ne bálványaikat, hanem őt keressék, hagyják abba az igazságtalan elnyomást, mert az Úr hirtelen lerombolja a hatalmasok erősségeit és a bálványok tisztelőit száműzetésbe hurcolják.

A negyedik (5,10-17) az igazságtalan ítéletek miatt fenyegeti Izraelt Isten ítéletével. Az elnyomás ellen nem adnak oltalmat a bíróságok és a fejedelmek, mert megvesztegethetőek és letiporják azokat is, akik az igazságtalanságok ellen szót emelnek. Mindezt azért, hogy még nagyobb házakat építhessenek és még több szőlőt szerezhessenek maguknak, akárcsak Akháb és Jézabel tették, akik Nábótot ítéltették el hamis vádak alapján, hogy megszerezzék a szőlőjét. Az Úr azt ígéri, hogy még mielőtt beköltözhetnének házaikba és ehetnének az elrablott szőlők gyümölcséből, ítélettel vonul majd át a földön és semmivé teszi a harácsoló elnyomók terveit. Ez az ítélet valósul majd meg a földrengésben, amely összedönti a készülő félben levő házakat és tönkreteszi a gyümölcsös kerteket.

Az ötödik prófétai szakasz (5,18-20) az Úr napjáról, a végső ítélet idejéről beszél és hasonlóan fogalmaz, mint száz évvel később Sofóniás próféta. Az Úr napja az ítélet ideje lesz, a bűnösök számára büntetés, de még az igazak számárai is vészterhes és nyomorúságos idő.

A hatodik szakasz (5,21-27) a képmutató istentisztelet ellen beszél. Ahogyan az Úr megjelenését is lehet képmutatóan várni, úgy lehet az istentiszteletet is képmutatóan végezni. Isten azonban nem a rítusokban vagy az ünnepek megtartásában érdekelt, őt nem a formák érdeklik, hanem az igazság. Jézus is azt mondta kora képmutatóinak: „megteszitek a könnyebbet és tizedet adtok, de elhanyagoljátok a nehezebbet, az igaz ítéletet, a szeretetet és könyörületességet” (Mt23,23). Az üres vallásos cselekedetek nem érnek semmit, ha csak az önzésünk és istentelenségeink elleplezésére valók. Nem választhatjuk szét az életünket rítusokra, melyekkel ki akarjuk szúrni Isten szemét, és hétköznapokra, melyekhez az Úrnak már nincs semmi köze.

Izrael már pusztai vándorlás idején is elhajolt a bálványokhoz, Isten akkor megígérte, hogy nem lakhatnak az ígéret földjén, ha ott is ezt teszik, hanem fogságba kell menniük. Ezt idézi István vértanú az újszövetségben (ApCsel7), mint példáját annak, hogy Izrael folyamatosan szembeszegült Istenével, ahogyan Jézussal is tette.

A hetedik (6,1-14) négy jaj-mondással kezdődik. A jaj-mondások a boldog-mondások ellentétei és ítéletet hirdetnek. Jaj Júda és Izrael gőgös vezetőinek, akik azt hiszik, ők a világ közepe, akik a veszedelem napját távolinak gondolják, de igazságtalanságukkal éppen ők sürgetik az eljövetelét. Jaj a részeges tivornyák bajnokainak, akiknek csak az evés-ivás szórakozás a fontos, de a nép lezüllése és romlottsága nem érdekli őket. Az Úr itt is kétféle ítélettel fenyeget. Az első a földrengés, amely romba dönti a palotákat és erődöket, melyekre Izrael vezetői oly büszkék. Nem marad épp lakóház egy sem, és a népet megtizedeli a katasztrófa.

A másik az asszír invázió, mely elnyomást és sanyargatást hoz az egész népre, amely most, II. Jeroboám hadi sikerei miatt verhetetlennek érzi magát és úgy gondolja, nincs szüksége senkire sem, pláne nem Istene oltalmára. LoDebár és Karnaim gileádi városok voltak, melyeket II. Jeroboám hadai Jónás próféta útmutatásai alapján foglaltak vissza a szírektől (2Kir14,25). Ezeket még II. Jeroboám ükapjától, Jéhutól vették el az arámi hadak. Ámosz viszont azt jövendöli, hogy ezeknek a területeknek a visszaszerzése nem jelent majd sokáig örömet, mert egy másik, a szíreknél erősebb birodalom szállja majd meg őket: Asszíria.

A példabeszédek mai két verse az elnéző nevelést és az indulatos embert ostorozza.

A nem kellő eréllyel nevelt gyermeket végül az élet fogja megnevelni sokkal keményebben, mint azt az apja tehette volna. A szolga sem ért pusztán a jó szóból, hanem bizony időnként tekintélyt kell mutatni vele szemben – tudtuk meg a korábbi példabeszédekből. A mai pedig arról tanít, hogy az elkényeztetett szolga (vagy alkalmazott) végül ura (főnöke) fejére fog nőni.

A második példabeszédben ismét az indulatos ember kerül pellengérre, akit az érzelmei vezetnek és nem a józan esze. A kitörő indulatok ugyanis veszekedést generálnak, mivel az, akire a harag irányul, tiltakozni fog emiatt, függetlenül attól, hogy a haragvónak igaza van vagy nincs. Lehet, hogy amit mond, el tudná fogadni, de védekezni fog a megsemmisítő indulat ellen, ami a szavak mögött van. Nem is szólva arról, hogy az indulatos ember száján sokszor jön ki olyasmi, amit azután már megbánna, de a kimondott szavakat nehéz visszavonni.

A hét gyülekezet minden időben jelen lehetett a Földön- 2015.03.27.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150327k.mp3
(Jel 2,1-17; Ám 1,1-3,15; Zsolt 129,1-8; Péld 29,19-20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150327.mp3
(Jel 2,1-17; Ám 1,1-3,15; Zsolt 129,1-8; Péld 29,19-20)

Az Újszövetség mai szakaszában az efézusi, szmirnai és pergamumi gyülekezetnek szóló üzeneteteket olvashatjuk.

20150327

Sok találgatás látott napvilágot arról, hogy miért pont ez a hét a gyülekezet az üzenetek címzettje, sorrendjük vagy az üzenet maga mutat-e valamilyen elvet. Az egyik legnépszerűbb feltevés, hogy a hét gyülekezet leképzi az egyháztörténelmet az apostoli időktől (Efézus) a végidők hitehagyott egyházáig (Laodicea). Ezekhez a feltevésekhez azonban vagy gazdag fantázia kell, vagy némi szándékossággal kell a történelmi tényeket manipulálni. Az én véleményem az, hogy a hét gyülekezet, hét típust jelenít meg, melyek mindig is egymás mellett léteztek, János korában éppen úgy, mint az idők végén. A hét típusnak más és más az üzenet, ezért más és más oldalát mutatja az Úr.

Az üzenetek felépítése hasonló, bár nem szigorúan ugyanazt a mintát követi. Jézus bemutatkozik valamilyen oldaláról, tudatja, hogy jól ismeri a gyülekezet viselt dolgait, a jókat és a rosszakat egyaránt, majd a győzelem ígéretével biztatja őket a változtatásra.

Külön rejtély az, hogy az üzenet a gyülekezet angyalának szól, aki lehetne a gyülekezet pásztora is, csakhogy ebben az időben még a vének testülete vezette a gyülekezeteket és nem egy pásztor. Ráadásul az üzenetek végén ugyanazt a felhívást olvashatjuk: akinek van füle a hallásra, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Az üzenet tehát egyértelműen a közösségnek és nem egy személynek szól. Az üzenet megfogalmazása is olyan, hogy egy része ugyan szólhatna egy személynek is, de többségében az egész közösséget szólítja meg.

Az angyal jelentése, küldött, egy Istentől küldetéssel felruházott személy. Azonban egy mennyei lényről sem lehet szó, hiszen nincs értelme azt mondani egy angyalnak, hogy „térjen meg és legyen buzgó”. Álláspontom szerint a megoldást abban kell keresni, hogy a gyülekezet egyének közössége. Bár egyénekből áll, mégis egy testületet, testet alkot. Minden gyülekezetnek van saját arculata, stílusa és küldetése, mintha csak egy személy volna. A megszólítás ezt hivatott bemutatni: a gyülekezet az azt alkotó egyének közössége, és ez a közösség Istentől kapta a küldetését.

Nézzük meg a három gyülekezet típust és a nekik szóló üzeneteket.

Az efézusi gyülekezet a frissen alapított gyülekezetek típusát testesíti meg. Dolgozik, fárad szolgál,vívja az induló gyülekezetekre jellemző harcait, hogy a tiszta igazságot tudja képviselni, de a küzdelemben mintha valami eltűnt volna, és az alapítás lelkesedése után az Úrral való meghitt kapcsolatot a munka, a feladatok elvégzése veszi át. Az első szeretet alatt Isten szeretetét értjük, mivel Jézus azt mondta: ez az első, a legnagyobb parancsolat. (A második szeretet értelemszerűen a felebaráti szeretet.)

A gyülekezet problémáinak megfelelően Jézus úgy jelenik meg, mint aki kezében tartja a csillagokat és jár a mécstartók között, vagyis ő a gyülekezet megtartója és nem a munka. Amikor Istennek már nem szeretett gyermekei, hanem csak alkalmazottai vagyunk, vissza kell térnünk az első szeretethez. Isten ugyanis nem érdekelt semmilyen egyházi szervezetben, őt az emberek érdeklik. Az üdvösségünket sem a munka adja, hanem a szeretet kapcsolat a Megváltóval, ő az élet fája a számunkra.

A szmirnai gyülekezet, az üldözött, a fojtogatott közösségek megtestesítője. Az Úr éppen ezért úgy mutatkozik be, mint aki életre kelt a halálból és a győztesnek azt ígéri, hogy nem árt neki a második halál.

Pergamon a nagyvárosi gyülekezetek megtestesítője, ahol erős a világi kultúra, a tudomány és filozófia befolyása. Jézus éppen ezért az Ige éles kardjával jelenik meg, amely elválasztja Isten bölcsességét a világétól. A győztesnek pedig azt ígéri, hogy megismeri az elrejtett mannát. A manna maga is az Ige szimbóluma, hiszen Mózes mondta: „enned adta a mannát, hogy megtanuld: nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami Isten szájából származik” vagyis az Isten beszédével. Fehér követ annak adtak a görög-római városokban, akit a vád alól felmentettek, vagy megnyert egy atlétikai versenyt, itt valószínűleg ez utóbbiról van szó. A győztes atléta nevét rávésték a kőre, amely azután különleges privilégiumokat biztosított a számára az otthonában. Az új név azt jelenti, hogy a győztesek egy új világot örökölnek és valami olyan elhívás vár rájuk, amit most még nem is sejtenek: ahogyan János írta: már most Isten fiainak neveztetünk, és még nem tudjuk, hogy igazán mivé fogunk válni…

Itt már másodszor jelennek meg a nikolaiták, akik a gnosztikus elhajlások erkölcstelen ágát képviselték. Ahogyan Péter és Júdás apostol, János is Bálámmal hozza összefüggésbe a tanításukat. Isten népét nem lehet átokkal és mágiával elveszejteni, de ha fellázítjuk Istene ellen, akkor elveszejti saját magát. Ezt az ördögi tervet látták meg a gnosztikus tévtanítások mögött az apostolok. Nem csak a világ zaja, hanem a tévtanítások ellen is a legjobb fegyver a világos és hatékony igehirdetés, a kétélű kard forgatása.

Az Ószövetség mai részében Ámosznak, a földrengés prófétájának könyve nyílik meg.

A könyv felirata világosan meghatározza az időt, amikor az üzenetek keletkeztek: két évvel a földrengés előtt, amely Uzziás király ideje alatt történt, akkor, amikor II. Jeroboám uralkodott Izraelben. A földrengés olyan nagy volt, hogy még 150 évvel később, a babiloni fogság után Zakariás próféta is úgy hivatkozik rá, mint közismert tényre. Maga Ámósz Júdából, a déli királyságból, Tékoa városából származott, magát nem is mondja prófétának, csak barompásztornak és fügeszedőnek. Üzeneteit azonban nem Júdában, hanem az északi királyságban, Izraelben mondja el, elsősorban Bét-Él környékén, ahol I. Jeroboám aranyborjúja állt.

Nem minden földrengés oka Isten ítélete, de ez a földrengés kifejezetten az Úr haragja miatt történt. Ez a leggyakrabban előforduló kifejezésből is kiderül: „három bűne, sőt négy miatt nem bocsájtok meg…”, amit az egyszerű fordítás találóan így ad vissza: „bűnt bűnre halmoztak…”

A könyv első két fejezete a földrengéstől sújtott népeket és fővárosokat sorolja fel, és azt is előre vetíti, hogy ezekre a népekre és helyekre a jövőben földrengésszerű változások várnak: az asszír invázió.

Az első ítélet Szíriának szól, amiért kegyetlenül bántak Gileád lakóival.

A második a filiszteusoknak, mert vadásztak az izraelitákra, hogy legnagyobb ellenségeiknek az edomiaknak adják el őket rabszolgának.

A harmadik ítélet Tírusznak szól ugyanezért.

A negyedik magának Edomnak, aki nem csak rabszolgasorba vetette az izraelitákat, hanem ott pusztította őket, ahol tudta.

Az ötödik az ammonitáknak szól, mivel Izrael törzsi területeinek a rovására akartak terjeszkedni.

A hatodik Moábnak szól, mivel rátámadtak Edomra és kegyetlenkedtek velük.

A hetedik Júdának, mert bálványaik után jártak és az Úr törvényét semmibe vették.

A nyolcadik ítélet pedig Izraelnek szól, mert kegyetlenül kizsákmányolják honfitársaikat, és olyan paráznaság is van köztük, amelyet még a pogányok is megvetnek: apa és fia, ugyanazzal a nővel hál. Erről olvashatunk az 1 Korinthosz 5-ben is, mint főbenjáró bűnről.

Az Úr szemére veti Izraelnek, hogy tőle kapta a földjét, názírokat és prófétákat támasztott nekik, de ők leitatták a názírokat – akiknek tilos volt szeszes italt inni -, és megtiltották a prófétáknak, hogy szóljanak az Úr nevében, ahogyan ez magával Ámósszal is megtörtént. Bét-El papja megtiltja neki, hogy beszéljen.

Erre is reflektálva Ámosz kijelenti, hogy a próféta sem jószántából prófétál, ahogyan az oroszlán sem morog, ha nem éhes. Az Úr mindig jó előre szól a prófétákon keresztül, és ki jelenteni, hogy mire készül. Most pedig arra készül, hogy megrázza a földet, és Bét-El oltárának szarvai is letörnek. A nagy összeharácsolt paloták pedig ráomlanak uraik fejére. Minél nagyobb a ház, annál nagyobb veszélyt jelent majd a lakóira. Később pedig elhozza az asszír veszedelmet és az összeharácsolt javakból semmi sem marad, ahogyan a fenevadtól elnyelt bárány után sem marad más csak a paták és a fülek.

A Példabeszédek mai két versét a beszéd köti össze.

A rabszolgákat nem lehet csupán jó szóval munkára bírni, mert ha megérzik, hogy uruk lágyan bánik velük, elszemtelenednek.

Ha ezt ma is használható bölcsességnek akarjuk lefordítani, akkor azt mondhatnánk, hogy az alkalmazottakkal tisztességesen kell bánni, de fontos azt is éreztetni velük, hogy nem vagyunk haverok, vagy nem vagyunk egy súlycsoportban, ha a munkahelyi dolgokról van szó. A bratyizás egy munkahelyen csak a munkamorál rovására fog menni.

A másik példabeszéd olyan emberről szól, akit az indulatai vezetnek és meggondolatlanul mondja ki a szavakat. Az ilyen ember még az öntelet ostobáknál is nehezebb eset.

 

 

 

Jézus vissza fog térni az ég felhőin – 2015.03.26.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150326k.mp3
(Jel 1,1-20; Jóel 1,1-3:21; Zsolt 128,1-6; Péld 29,18)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150326.mp3
(Jel 1,1-20; Jóel 1,1-3:21; Zsolt 128,1-6; Péld 29,18)

Az Újszövetség mai szakaszában az egyik legtöbbet magyarázott és mégis legvitatottabb újszövetségi könyv, a Jelenések nyílik meg.

20150326a

Már maga az apokalipszis szó, mely a könyv görög neve, magyarázatra szorul. Szó szerint lelepleződést, a fátyol fellebbenését jelenti, bibliai értelemben a kinyilatkoztatás egyik formája, beavatás a szellemi titkokba, a látható történések mögött rejlő szellemi történések megvilágítása, melyet az Igazság Szelleme, a Szent Szellem mutat meg annak, aki a kijelentést kapja.

Tekintettel arra, hogy a könyv parázs teológiai viták tárgya, egyes felekezetek inkább mellőzik, míg mások szinte teológiájuk alapkövévé teszik, az itteni kommentárokban továbbra is elsősorban a szöveg megértésére és elsődleges jelentésére koncentrálunk. A nagy összefüggések megtalálását és az apokaliptikus képek megfejtését a felekezeti tanítókra és a kedves hallgatókra hagyjuk.

A szerző általános felfogás szerint János apostol, akit a Domiciánusz császár alatti keresztényüldözések idején deportáltak a görögországi Páthmosz szigetére, így a mű keletkezési idejét 80-90 közé tehetjük. Vannak azonban, akik vitatják, hogy ez a János, az a János lenne, maga a szöveg sem mond erről többet. Azonban a megszólítás elég határozott: „Jánostól a Kis-Ázsiában lévő gyülekezeteknek…”. Valószínűleg csak János apostol örvendhetett olyan elismerésnek és egyértelműségnek, amely a szerzőnek megengedte, hogy mindenfajta magyarázat, vagy melléknév említése nélkül tegyen kinyilatkoztatásokat.

Az első rész a bevezetés, amely leírja a kijelentés forrását és annak a módját, ahogyan János ezeket kapta, és bemutatkozik az a Jézus, akinek az itt megjelenő képe, az egyes gyülekezeteknek adott üzenetek egy-egy részletében tér majd vissza.

A kijelentést Isten adta Jézusnak, Jézus pedig angyalát küldte Jánoshoz, János pedig megírta, amit látott.

A köszöntésben János összefoglalja az evangéliumot úgy, ahogyan azt számos apostoli levélben is megtaláljuk, például Pálnál vagy Péternél.

Ezután prófétál és a Jelenésekre később is oly jellemző idézet halmazt olvashatunk tőle:

  • Jézus jön az ég felhőin (Dániel 7)
  • Mindenki meglátja, még akik átszegezték azok is (Zakariás 10)

Ezután pedig az Úr maga szólal meg arról, hogy ő JHVH, a mindenható. (8)

E felütés után mondja el János a könyv keletkezésének történetét, hogy utasítást kapott, hogy írja le, amit látni fog és küldje el a hét Kis-ázsiai gyülekezetnek. Ebből azt is megtudjuk, hogy János az Úr napján volt, vagy az Úr napjával kapcsolatosak a látomásai.

Az Úr napja egy fontos fogalom az ószövetségi prófétáknál, Ésaiás vezette be, de a kispróféták között is vannak olyanok, akiknek az egész üzenete e körül forog, például a mai, Joel is ilyen. Az Úr napja az isteni beavatkozások ideje és alapvetően három nagy eseményből áll:

Az első Jézus földi szolgálata a keresztségtől a mennybevitelig – ez az evangéliumok fő témája.

A második az Antikrisztus tombolása, amikor csak isteni beavatkozások mentik meg a földet és a népet – ez lesz alapvetően a Jelenések könyvének fő témája

A harmadik pedig a Messiás béke-királysága, a Millennium, mely Jézus dicsőséges visszatérésével kezdődik és ezer évig tart.

Jánost tehát az antikrisztusi korba repíti a szellem, hogy megmutassa ennek a kornak a történéseit. Előbb azonban hét levelet kell küldenie a hét gyülekezetnek.

A kijelentést ugyanaz a személy adja, aki Dániel prófétának is megmutatta az idők végén bekövetkező dolgokat, bár Dániel ezeket nem értette és be volt pecsételve a számára (Dániel 10-12). Az izzó érchez hasonló testű, láng tekintetű, fehér papi ruhába öltözött és aranyövvel felövezett férfi hangjától és látványától János ugyanúgy elerőtlenedik, ahogyan Dániel. Az alak két új jellegzetességgel bír: szájából kétélű éles kard jön elő, ami az Isten beszéde, és nála vannak az alvilág kulcsai, mivel meghalt és feltámadt. Az alak a hét gyülekezetet jelképező hét menóra (mécstartó) között jár, ahogyan a papok a jeruzsálemi szentélyben, és a kezében hét csillagot tart, akik a gyülekezetek angyalai. Ő a kijelentés forrása, az ő nevében ír majd János a gyülekezeteknek.

Az Ószövetség mai részében Joel próféta könyve hangzott el az Úr napjáról.

A kispróféták közül Joel az egyetlen, akiről semmit sem tudunk. Üzenete sem szól egy konkrét csoportnak, hanem látomások sorozatát tartalmazza az Úr napjáról. Nem ő az egyetlen, akiknek ilyen üzenet jutott: Habakukk, Abdiás és Sofóniás is hozzá hasonlóan az Úr napjáról beszélnek, ez a fő üzenetük. Csakhogy rólunk sokkal több életrajzi adatot tudunk, térben és időben is el tudjuk helyezni őket. Az, hogy Joel ennyire titokzatos marad, annak az az oka, hogy az üzenete időtlen és kortalan, személye vagy a történelmi háttere nem tenne ehhez hozzá semmit sem. Nem véletlen, hogy apokaliptikus képei közül nagyon sok a Jelenések könyvében tér majd vissza, hiszen János látomásai is az Úr napjáról szólnak. Joel képei tehát majd ott nyerik el teljes értelmüket és helyüket.

A könyvet régen három, újabban négy fejezetre osztják, mi a régi beosztást követjük. Az első két fejezet egy nagy szárazságról és több sáskajárásról tudósít, melyek rettenetes éhínséget okoztak Izrael földjén. Ez Isten ítélete a nép és föld felett, mely további két ítéletet sugall. Az egyik az északi hadak inváziója, mely asszíriára és bablionra éppen úgy illik, mint az idők végén az Antikrisztusnak, mint északi királynak a megszállására. A másik egy különös sáska sereg, amely elhomályosítja az eget és oroszlánként tör a városokra, sem falak, sem fegyverek nem állíthatják meg. Ez általában egy járvány képe, amely ellen nem ér semmit a hadsereg. A kép a Jelenések könyvében tér majd vissza, amikor az ötödik trombita szóra a mélység kútjából felszabaduló sáskaraj (9. fejezet) elárasztja a földet, hogy gyötörjék az embereket. A félelmetes pusztítás képeit a bűnbánatra, imára és böjtre szóló felhívások szakítják meg, amelyek végül ahhoz vezetnek, hogy Isten könyörül népén és földjén, és újra áldást bocsát rájuk.

A második fejezet végén (28) hangzik el egy különös prófécia a Szent Szellem kiöntéséről, mely Péter értelmezése szerint a Jézus feltámadását követő Pünkösdkor teljesedett be (ApCsel2). Eszerint az Úr elhalasztja még az Antikrisztus megjelenését, ami az Úr napjának következő eseménye és elhozza a Szent Szellem korszakát, amikor Isten Szelleme nem csak a prófétákra száll rá, hanem mindenkire, aki segítségül hívja az Úr nevét (Róma10). Az Úr nevének segítségül hívása nem csupán egy név kiabálását vagy kimondását jelenti, hanem annak a személynek a megismerését, akit a név jelöl. Pál úgy érti ezt a Róma levél szerint, hogy a hívők azért kapták azt a küldetést az Úrtól, hogy vigyék el a jó hírt mindenkinek, hogy az emberek megtudják, kit kell segítségül hívniuk, ha meg akarnak menekülni: azt, aki meghalt és feltámadt értük, akié minden hatalom a Mennyen és a Földön.

Az Úr napjának első eseménye (Jézus eljövetele) és második eseménye (az Antikrisztus eljövetele) közé tehát beékelődik egy korszak, A Szent Szellemé, amely addig tart, amíg az Úr égi és földi jelekkel el nem hozza az antikrisztusi világot. Jézus erre figyelmeztette az őt „belzebubozókat”, hogy őt megvethetik és káromolhatják, mert lesz még egy korszak, amikor esélyt kapnak a megtérésre, de ha a Szent Szellemet is elutasítják és káromolják, nem lesz több lehetőség, mert a Szent Szellem korszakát az Antikrisztus ideje fogja követni, amely kiváltja az ítéletet (Mt12,32). Ma még ebben a joeli korszakban élünk. Jézus megismerésére az ad lehetőséget, hogy az evangélium üzenete mellett a Szent Szellem tesz tanúságot a lelkiismeretünkben, ahogyan Pál írja: senki sem mondhatja: „Jézus az Úr, csak a Szent Szellem által.” (1Kor12). Azoknak pedig, akik hitük által újjászületnek Jézusban, lehetőségük van arra, hogy beteljenek a Szent Szellemmel, ahogyan az apostolok is pünkösdkor, hiszen Péter ezt hirdette a bűnbánó hallgatóságának:

  • térjetek meg
  • keresztelkedjetek meg Jézus nevébe (azaz merüljetek bele Jézus személyébe)
  • és veszitek a Szent Szellem ajándékát, mert nektek szól ez az ígéret… (ApCsel2,38).

Pál pedig világosan tanítja, akiben Jézus a Krisztus lakik, abban Krisztus és a fiúság Szelleme van, és: azok az Isten fiai, akiket a Szellem kézen fogva vezet…” (Róma 8).

A harmadik fejezet Isten ítéletéről szól, melyet a nemzetek felett tart, mégpedig amiatt, ahogyan a népével és a földjével bántak.

Izrael ezt a két dolgot jelenti: egy népet és egy darab földet, amelyet Isten választott ki magának. Aki féli Istent mindkettő esetében tiszteletben tartja a választást és az isteni tulajdonjogot. Az istentelenség egyik fontos ismérve, ha ez nem történik meg. Ez az oka annak, hogy bár Izraelt fogság és súlyos csapások érték a nemzetek részéről, e nemzeteket is mindig utolérte az ítélet, legyen szó Egyiptomról, Asszíriáról vagy Babilonról. Ez nem a miatt van, mert Izrael népe akár jobb vagy rosszabb lenne bármely más népnél, hanem a miatt, amit Isten róluk mondott. Az antiszemitizmust is ez különbözteti meg minden más gyűlölet-ideológiától: az antiszemiták azt gyűlölik, amiről Isten azt mondta, hogy szereti. Különösen kificamodott helyzet ez akkor, amikor kereszténynek mondják magukat az antiszemiták, sőt a kereszténység számukra éppen azt jelenti: ellentéte a zsidónak. Egy állítólag Istent szerető ember, hogyan vetheti meg vagy gyűlölheti azt, amit Isten szeret? Márpedig Isten szeretete soha nem múlt el választott népe iránt.

Ugyanez a helyzet a földdel is. Isten nem a legnagyobb és befolyásosabb népet választotta magának, hanem egy kis nomád törzset. Nem is a legpompásabb és a legnagyobb földdarabot, hanem egy dunántúlnyi kis földterületet, melynek hatvan százaléka kősivatag, se természeti adottságait, se természeti kincseit illetően nem éppen a leggazdagabb. Viszont elvárja, hogy aki féli Őt, az tartsa a választását tiszteletben. Sok nemzet próbálta már felosztani ezt a földet a maga politikai érdekei szerint, de mindegyik belebukott. Hasonló a helyzet jelenleg is, először az angol birodalom próbálkozott, majd a Szovjetúnió, most Amerika és Európa. Zakariás azt mondta: ez olyan malomkő lesz a népeknek, amit hiába próbálnak megemelni, mindannyian belerokkannak (Zakariás 12,3).

Különösen hangsúlyos lesz ez az Antikrisztus korában, amikor az antiszemitizmus és az üldözés soha nem látott méreteket fog ölteni. Joel azt jelenti ki, hogy az ítélet völgyében ez lesz vízválasztó: ki hogyan viszonyult Isten népéhez és földjéhez. Ez a prófécia adja a hátterét Jézus szavainak a kecskék és juhok ítéletéről is (Mt25).

Jósafát neve azt jelenti: Isten ítélt. Ez a völgy egy konkrét földrajzi hely, a Kidron völgye, amely elválasztja az Olajfák-hegyét Jeruzsálem óvárosától, a Sion-hegytől és az Úr házának hegyétől. Jósafát itt adott hálát azért, hogy az Úr megszabadította őt a pogányok egyesült hadseregétől. (2Kr20) Ugyanakkor szimbolikus jelentősége is van ennek a völgynek, ezért más névvel is illeti a próféta: a Szétválasztás vagy Döntés völgye. Az a hely, ahol szétválik az igaz a hamistól, a nemes a gonosztól.

Ebbe az ítéletbe van ágyazva két kép (12,13) amely az aratásról és a szüretről szól. Ez tér vissza a Jelenések könyvében a harsonákat és a kelyheket elválasztó közjátékban, amikor a nemzetek ítéletének az ideje betelik, és learatják illetve leszüretelik őket (14). Erről a nagy aratásról beszél Jézus a búza és a konkoly példázatában is, miszerint eddig a pillanatig nő a búza és a konkoly együtt a világban (Mt13).

Joel látomása reménységgel, a bőven termő föld képeivel ér véget. Figyelemre méltó, hogy Joel is beszél a forrásról, amely a jeruzsálemi szentélyből fakad és a Holt-tenger völgyét öntözi. Ugyanezt látja Ezékiel és Zakariás is.

A Példabeszédek mai verse az egyik legismertebb: ha nincs látomás, elvadul a nép, de boldog, aki tanulmányozza vagy őrzi a Tórát, Isten törvényét.

A látomás kifejezetten az isteni kinyilatkoztatás egy formája, de általánosabban eszmét, célt fejez ki. A céltalanság és a sodródás az egyik legveszélyesebb állapot az ember és az embercsoportok életében, minden rossz és bűn melegágya. Szodomát is az vitte a romlásba, hogy gondtalan jólétben élt, de nem talált magának a mulandó test mulandó gyönyöreinél nagyobb életcélt. A Tóra őrzése viszont azt is jelenti, hogy az Ige tanulmányozói, azok, akik az Úr törvényén gondolkodnak, kijelentéseket is fognak kapni, amely segít nekik olyan életet élni, amely tetszik Istennek. És ez nem fordítva van. A kijelentések és álmok, a látomások és elragadtatások sohasem helyettesíthetik az Igét, hanem éppen ellenkezőleg, az Ige talajáról fognak kinőni.

Isten kegyelme nem játék – 2015.03.25.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150325k.mp3
(Júd 1,1-25; Hós 10,1-14,9; Zsolt 127,1-5; Péld 29,15-17)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150325.mp3
(Júd 1,1-25; Hós 10,1-14,9; Zsolt 127,1-5; Péld 29,15-17)

Az Újszövetség mai szakaszában Júdás apostol a hamis testvérektől óv, akik a kegyelemre hivatkozva élnek erkölcstelen életet és tagadják az evangélium lényegi részeit.

201503251

Júdás Jakab testvérének aposztrofálja magát, annak a Jakabnak, aki a Jakab levelet írta. Júdás tehát József és Mária fia, Jakab édestestvére, Jézus féltestvére volt. Nem tudjuk, hogy levelét mikor és kiknek írta. A címzettek a hívők úgy általában és a levél datálása körül ugyanazok a dilemmák merülnek fel, mint a második Péter levél esetében. Ez nem véletlen, hiszen Péter második levelének második fejezete ugyanezt az üzenetet tartalmazza, sokszor még ugyanazokat a képeket is használja.

De vannak különbségek is.

Júdás kerek perec hamis testvéreknek nevezi a gnosztikus elhajlókat, akikben nincs Szent Szellem és a régi emberi természetük vezeti őket mohóságra és erkölcstelenségre.

Itt is előkerülnek a vízözön előtti angyalok és Szodoma pusztulása, melyről itt azt is megtudhatjuk, hogy Szodoma lakói egyből az örök tűzre szálltak. Új elem viszont a pusztai vándorlás, vagyis azok, akik hit által kijöttek Egyiptomból, de a hitetlenségük miatt elvesztek a pusztában. Ugyanezt az érvet a zsidókhoz írt levél harmadik részében találhatjuk meg.

Itt is feltűnik Bálám, de egy ívbe illesztve Káinnal és Kóréval. Káinról János apostol beszél első levelében hasonlóan, Kóré viszont teljesen új elem. Káin útja, a gyűlölködést jelenti. Bálámot a pénz csábította annak ellenére, hogy tudta, mi az Isten akarata, míg Kóré ok nélkül lázadt fel Mózes és Áron ellen, és maga is levita lévén, tudnia kellett, hogy valójában Isten választása ellen lázad fel.

Júdás is a szemére veti ezeknek a hamis keresztényeknek, hogy parázna és kicsapongó életet élnek, és káromolják a mennyei lényeket. Szennyfoltoknak nevezi őket és víztelen fellegeknek, ahogyan Péter is. Nincs viszont megmosódott disznó.

Ami Júdásnál egyedi, hogy apokrifekből idéz. Mihály és a Sátán vitáját Mózes teste felett a „Mózes mennybemenetele” nevű traktátusból való, míg a hamis testvérek ítéletével kapcsolatban Hénóch könyvének két sorát idézi. Ezzel nem legalizálja ezeket a műveket, csak az idézett részeket tekinti hitelesnek.

Érdekes a Hénóchhal kapcsolatos megjegyzése, miszerint Ádámtól fogva a hetedik volt, így elragadtatása is prófétikusnak tekinthető. Káin ágán Lámek volt a hetedik, aki először vett magának két feleséget és megölt egy ifjút egy verekedésben, amit ráadásul még jogosnak is tartott. Így ő tekinthető Hénoch ellenpéldájának, mint az első hedonista és despota.

Júdás azonban azt tanácsolja, hogy a hamis testvérek közül bánjanak könyörülettel azokkal, akik csak hitbeli erőtlenségük miatt sodródtak bele ebbe az irányzatba, míg a megátalkodottaknak mondják meg szemtől szembe, hogy a kárhozat ítélete vár rájuk, ha nem térnek meg. Ha pedig engednek, akkor is legyenek óvatosak velük, és „undorodjanak még az alsóruhától is, amit a test beszennyezett”, ami alatt olyasmit értünk, hogy ne engedjék meg, hogy a régi bűneik és nézeteik közül bármit megtartsanak.

Végül az apostol a reménység üzenetével zár: Isten meg tud őrizni az elbukástól és hibátlanul maga elé állít majd benneteket!

Az irat – az apostoli levelekre jellemzően – doxológiával zárul.

Az Ószövetség mai részében az asszír fogság és az azt követő összegyűjtés ígéretével véget érnek Hóseás feddő és ítélő próféciái.

A mai öt fejezetből négyben az előző témák folytatódnak:

  • Izrael bálványozása,
  • a mohóság és a paráznaság bűne,
  • a vérontások és puccsok a hatalom megszerzéséért,
  • a kiszolgáltatottak elnyomása és kifosztása mind ítéletért kiált, amit Isten már nem is halogat.
  • A vezetők inkább bíznak a birodalmakkal kötött politikai szövetségekben, mint az Úrral kötött szövetségben, melynek minden pontját megszegték már.

A próféta különösen Jeroboám aranyborjúit ostorozza, melyek Bét-El-ben és Dánban, a királyság északi és déli határvárosaiban álltak, és egy hamis kultuszt testesítettek meg. Nem idegen istenek voltak, amennyiben az Örökkévalónak Izrael Istenének a kultuszát voltak hivatottak megtestesíteni, hanem hamis istentisztelet tárgyai, mivel Izrael Szellem-Istenét egy szoborban akarták láttatni. A kutatások szerint a bika a kerubok helyét foglalta el, vagyis nem magát JHVH-t akarta szimbolizálni, hanem azt a lényt, aki a hátán hordozza. Ebben Jeroboám, aki Egyiptomban volt száműzött, a napisten vallását utánozta, ugyanis az egyiptomiak hitvilága szerint a napot egy bika (Ápisz) a szarvaival tolta fel az égboltra. Ugyanakkor ugyanazt a hamis kultuszt valósította meg, melyet Áron is bevezetett a nép követelésére, amíg Mózes negyven napig Istennel volt a Hóreben. Ráadásul a hamis kultuszhoz tartozó áldozóhelyet és bálványt ott állította fel, ahol Jákob a mennybe vezető lépcsőt látta álmában, és ahol Lábántól visszatérve Isten megerősítette az új nevét: Izrael. A próféta ezért gyakran utal Jákob sorsára és von párhuzamot Izrael jövendő sorsával.

Ahogy Jákob már anyja méhében tusakodott Ézsauval, ahogy visszatérésekor tusakodott az angyallal és megnyerte az új nevét, úgy kellene most újra küzdenie Izraelnek, hogy visszatérjen Istenéhez (12,3).

Ahogy Jákóbnak menekülnie kellett Ézsau haragja elől Háránba, úgy megy majd Izrael is fogságba ugyanarra a területre. Ahogy Jákób éveket szolgált egy asszonyért, úgy fog Izrael is éveket szolgálni idegen hatalmakat. (12,12).

Magát Bét-El-t, ami azt jelenti: Isten háza, a próféta átkereszteli Bét-Aven-re, ami azt jelenti: a Vétek háza. De nem csak Bét-El-ben folyt a hamis kultusz, Gilgálban, Micpában és Gieládban is voltak utálatos kultuszhelyek, melyeket újra és újra elítél Hóseás.

Az erkölcsi állapotok leírására Gibea vétkét hozza fel, amely a bírák korára nyúlik vissza, és majdnem Benjámin törzsének a kiirtásához vezetett. Gibea lakói ugyanis egy hozzájuk jó szándékkal érkező levita ágyasát kegyetlenül megerőszakolták és megölték, lényegében ugyanúgy viselkedtek, mint Szodoma lakói. A törzsek ezért büntető expedícióba fogtak, és polgárháború tört ki Izraelben nagy károkat okozva. Gibea ugyanakkor Saul szülővárosa is volt, aki Izrael első szerencsétlen véget ért királya lett. Így a város egyszerre vált a kánaánita erkölcstelenség és a megromlott királyság szimbólumává a próféta számára.

A 13. részben található egy vers (14), melyet Pál apostol a feltámadásról szóló tanítása után (1Kor15) mint végső konklúziót idéz: Halál hová lett a hatalmad, Seol, hol a te fullánkod?” Majd hozzáteszi: „A halál fullánkja a bűn.” Ahol azonban bűnbocsánat van, ott a halál elveszti az erejét.

A 14. fejezet éppen ezzel a reménnyel zárul. Itt egy párbeszéd olvasható Efraim és Istene között. A nép bűnbánatot tart, Isten pedig meghallgatja őket, és megígéri, hogy kigyógyulnak hűtlenségükből (vagy hitetlenségükből) és Efraim olyan lesz, mint egy szép termetű, illatos és gyümölcstermő fa.

A könyv a szerkesztő megjegyzésével zárul: aki bölcs, értse meg ezeket!

A Példabeszédek mai három verse a nevelésről és a gonoszok bukásáról szól.

Bot és dorgálás, ez való a gyermeknek, különben a neveletlen gyermek szégyent hoz anyjára. A szöveg olyan gyermekről beszél, melyet magára hagytak, amely nem kap bölcs útmutatásokat. A Biblia nem veti el a testi fenyítést, de nem is arról van szó, hogy a gyereket agyba-főbe kell verni. A nevelés lényege a tanítás és az útmutatás, fenyíteni csak akkor kell, ha ezek nem használnak és a dolgok rossz irányba akarnak menni. A Zsidó levél erre a verse is utal, amikor a fenyítést elszenvedő hívőket figyelmezteti: Isten megfegyelmezi a fiait, csak a korcsok (lelencek) azok, akiket nem nevelnek, mivel nincs apjuk. A rabbik ennek a versnek kapcsán feltették a kérdést: Ha az apa dolga a nevelés és fenyítés, miért az anya szégyene a neveletlen gyerek? Végül ezt a választ találtak: az apa úgyis mindig úton van, hogy a megélhetést biztosítsa, az anya pedig otthon ül, így azután hozzá jönnek a szomszédok panaszkodni a neveletlen kölökre…

A megfelelően nevelt gyermek viszont jó pályára áll, és egyre nagyobb örömet okoz majd a szüleinek. Hiszen egy szülő számára sincs nagyobb öröm, mintha sikeresnek és boldognak látja a gyermekét.

A hazug és gonosz eszmék – vagy éppen az igaz eszmék hiánya – azt eredményezi, hogy megszaporodnak a gonoszok és nő a törvényszegés, a bűnök száma. A példabeszéd azonban azt is tudtunkra adja, ez az állapot nem maradhat fenn sokáig, az igazak meg fogják érni a gonoszok bukását. Más szavakkal: semmilyen istentelen rendszer sem maradhat fenn egy generációnál tovább.

A vendégszeretetről ne feledkezzünk meg – 2015.03.24.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150324k.mp3
(3Ján 1,1-15; Hós 6,1-9,17; Zsolt 126,1-6; Péld 29,12-14)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150324.mp3
(3Ján 1,1-15; Hós 6,1-9,17; Zsolt 126,1-6; Péld 29,12-14)

Az Újszövetség mai szakaszában János harmadik levelét olvashatjuk, amely a vándor prédikátorok védelmében íródott.

201503241

Az apostolokon kívül is számos igehirdető járta a gyülekezeteket és prédikálták az evangéliumot. Ezeket a küldő gyülekezetek ajánlólevelekkel látták el, és a fogadó gyülekezetek vendégül látták őket és az útravalóról is gondoskodtak. Az ilyen szolgálók nem fogadtak el semmit az idegenektől, hanem teljes egészében a gyülekezetek vendégszeretetétől függtek. A presbiter, aki itt nem nevezi meg magát, de legjobb tudásunk szerint János apostol, azért ír a szeretett Gájusznak, mert ő fogadta ezeket a szolgálókat és el is látta őket. Egy másik – valószínűleg – ugyanabban a városban házi gyülekezetet vezető testvér, Diotrefész, viszont nem fogadta el az apostolok ajánlását és elutasította a hozzá érkező szolgálatokat.

János azt írja Gájusznak, hogy jól teszi, ha közösséget vállal ezekkel az emberekkel, akik a „név miatt” indultak útnak, vagyis Jézus nevében, mert azáltal, hogy segíti őket, maga is munkatárssá válik. Jézus ugyanezt az elvet fogalmazta meg, amikor arról tanított, hogy ha valaki egy prófétának akár csak egy pohár vizet nyújt, mert felismerte benne az Úr prófétáját, maga is próféta jutalmát veszi, vagyis részestárs lesz a szolgálatban.

Diotrefész ellenben hazug vádakat szórt a többi szolgálatra, mert az „elsőséget kívánta”, vagyis nem a munkájával és a szolgálatával, hanem mások lejáratásával próbált meg befolyásra szert tenni. A leuraló embereket az jellemzi a legjobban, hogy gyűlölnek a sajátjukon kívül minden más befolyást. A „ki a nagyobb” küzdelem pedig már az apostolokat is folyton megkísértette, öt alkalommal olvasunk ilyen vitákról az evangéliumban. A tizenkettő is két erős pártra szakad, az egyiket Zebedeus fiai, János és Jakab, a másikat pedig Péter és András vezették. Versengésük még az úrvacsoránál is előtört, sőt Jézus feltámadása után is van nyoma a versengésüknek (János 21,20-22). Ez a gyermekbetegség talán a legragályosabb a testvérek között mindmáig.

Az Ószövetség mai részében Hóseás figyelmeztető és ítélő szózatait olvashatjuk.

Az előző fejezet három vádbeszéde azzal ért véget, hogy Izrael nyomorúságba jut és akkor majd keresi Istenét. A mai első versek egy ilyen imát tartalmaznak, melyben az izraeliták egymást bátorítják az Úrhoz való visszatérésre. Csakhogy ez a bűnbánat nem őszinte. A bajban ugyan sokan Istenhez fordulnak, de ez nem jelent őszinte bűnbánatot. A bánkódás csak a baj miatt van, és nincs benne igazi vágy a szent élet, a valódi közösség után. Ezért mondja ki a próféta a híres szavakat: „szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten-ismeretet és nem véres-áldozatokat.” Isten valódi és őszinte kapcsolatra vágyik a népével, amit az áldozatok erősíthetnek, de soha nem helyettesíthetnek. Isten nem éri be a rítusok megtartásával, őt nem a formák érdeklik, hanem a valódi és élő kapcsolat.

A következő fejezetek a próféta egyes prédikációinak a kivonatait tartalmazzák, kicsit a Hegyibeszédhez hasonlóan epigrammákba sűrítve a mondanivalót. Külön tanulmányt igényelne, hogy az egyes részeket hogyan válasszuk szét, és azokat vajon milyen alkalomból és miért mondta Hóseás. Az archaikus szöveg sem könnyíti meg a helyzetünket, ugyanis Hóseás irata nyelvészeti szempontból a legrégebbi, még az óhéberen belül is régiesnek számít. Sok szó csak itt fordul elő az Ószövetségben, így a szavak és mondatok egzakt jelentése körül is komoly tudományos viták folynak. Ezek vázlatos ismertetésére sincs itt hely, így itt most csak arra szorítkozhatunk, hogy az egyes témákat felsoroljuk.

A 7. fejezetben két prófétai szakasz található.

Az első (1-7) az udvaroncok ellen emel szót, akik kapzsiságukat és paráznaságukat akarják a királyok és vezérek segítségével kielégíteni. Azért hízelegnek, hogy hatalmat kapjanak a fosztogatásra és az elnyomásra. A próféta kemencéhez hasonlítja őket, amely csak addig szűnik meg tüzelni, amíg alszik egy picit, azután újra teljes erővel fűt, hogy a céljait elérje.

A második prófétai szakasz (8-16) tovább viszi a kemence képét, és a népet olyan kenyérlepényhez hasonlítja, amelyről elfeledkeztek és szénné égett a kemencében. Így felejtkeznek el az udvaroncok mohóságukban a nép érdekeiről. Efraim már a királykéréskor is olyan akart lenni, mint a környező népek, most is azokhoz akar hasonulni és nem Istenét keresi, hogy az Úr szent népe lehessen. Siránkozik ugyan az Úrhoz a veszteségei miatt, de szívéből nem akar megtérni. Inkább Egyiptom vagy Asszíria tetszik neki.

A 8. fejezetben három prófétai szakasz található.

Az első (1-6) ítéletet hirdet az Úr háza felett, ami ezúttal nem a Jeruzsálemi szentélyt, hanem a népet jelenti, hiszen Izrael úgy volt ismert, mint az Örökkévaló háznépe. Bár ők azt állítják, hogy ismerik Istenüket, de szövetségszegők, akik egyetlen parancsolatot sem akarnak már megtartani, nemhogy az összeset. Vagyonukat bálványokra költik és különösen Jeroboám aranyborjúihoz ragaszkodnak, ezért tör rájuk a pusztulás, ami összezúzza őket, ahogyan a bálványaikat is.

A második (7-8) a szólássá vált mondattal kezdődik: szelet vetnek és vihart aratnak. A szél a bálványimádás, a vihar az az invázió, ami elpusztítja országukat, őket pedig fogságba viszi, de még ott is úgy tekintenek rájuk, mint hasznavehetetlenekre.

A harmadik (9-14) az asszír bálványok és kultuszok átvételére reflektál, és szintén ítélettel fenyegeti a népet. Izrael nem Istenétől, hanem a birodalmaktól, Asszíriától és Egyiptomtól reméli békéjét és jólétét. De éppen ezek a birodalmak okozzák majd a pusztulását.

A 9. fejezetben négy prófétai szakasz található.

Az első (1-6) egy gyászének a száműzetésről, mely valószínűleg Jeroboám borjúinak önkényes ünnepén a nyolcadik hónapban hangzott el, ekkor adtak hálták a föld terméséért és imádkoztak a jövő évi bőségért. A próféta viszont szükséget vizionál és száműzetést, ahol nem lesz majd felajánlható áldozat.

A második (7-9) a próféták elutasításáról szól. Nem tudjuk, hogy Hóseás után ólálkodtak-e, de kortársa Ámosz kétségkívül üldözéseket szenvedett el a bételi papoktól, talán erre reflektál a prófécia.

A harmadik (10-14) Izrael elpártolását a pusztai vándorlás egyik nagy bűnéhez hasonlítja, amit a nép a moábita nők csábításának engedve Baál-Peórral követett el (4Mózes25). A csapás akkor is elérte a népet, de a mostani még nagyobb lesz, így azok járnak jól, akiknek nem születnek gyermekeik, így nem kell végignézniük azok halálát és szenvedéseit.

A negyedik (15-17) szakasz is a közelgő diaszpórát vizionálja és Gilgál bűnéből indul ki. Ez a város rendkívül fontos szerepet játszott Izrael történelmében, Józsué tábora volt itt a honfoglaláskor, itt kenték fel Sault, Izrael első királyát és itt tartottak rendszeresen gyűlést a törzsek. A királyság végére azonban bálványkultusz színhelyévé vált és a bételi borjúval együtt Izrael bálványozásának a megtestesítőjévé.

A Példabeszédek mai három verse

az uralkodóról és az alattvalóiról szól.

A zsarnok a szolgáit is bűnössé teszi, mivel azok engedelmességgel tartoznak neki és végre kell hajtsák a kegyetlen, elnyomó és kizsákmányoló parancsait is. Az ilyen helyzetek lelkiismereti krízisbe taszítják az alattvalókat, mivel egyszerre tartoznak lojalitással Istennek és a királynak. Ha pedig a király istentelen, választaniuk kell, hogy az üldözőket vagy az üldözötteket pártolják-e. Így volt ez például akkor is, amikor Saul üldözni kezdte Dávidot, vagy amikor a főemberek kiátkozták Jézus követőit.

A szegény és elnyomó találkoznak egymással, bár mindkettő Isten képe és életüket, szemük világát egyformán Istentől kapják, az elnyomás miatt mégis nagy különbségek jönnek létre ember és ember között.

Tartós uralmat csak jó kormányzás eredményezhet. A jó kormányzás pedig onnan ismerhető fel, hogyan bánik a szegényekkel és a kiszolgáltatottakkal. Ha a törvény őket is ugyanúgy védi személyválogatás nélkül, akkor az azt jelenti, hogy a törvény uralma érvényesül. Ha a király nem áll melléjük, hanem hagyja, hogy elnyomják és kizsákmányolják őket, akkor nagy társadalmi feszültségek lesznek az országban, ami törékennyé teszi az uralmat.

Őrizzük a testvéri szeretetet – 2015.03.23.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150323k.mp3
(2Ján 1,1-13; Hós 4,1-5,15; Zsolt 125,1-5; Péld 29,9-11)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150323.mp3
(2Ján 1,1-13; Hós 4,1-5,15; Zsolt 125,1-5; Péld 29,9-11)

Az Újszövetség mai szakaszában János két rövid leveléből az elsőt olvashatjuk.

201503231

A szerzőről és a keletkezés idejéről bizonyosat nem tudunk. Vannak, akik az apostolt, míg mások egy Efézusban működő szintén Johannan nevű presbitert sejtenek a szerző mögött, de ezek csak találgatások. A kánonba minden bizonnyal azért került, mert szerzőjének János apostolt tekintették, amit releváns bizonyítékok hiányában nincs okunk kétségbe vonni. A címzett kilétét is vita övezi, vannak, akik a választott „úrnő” és „gyermekei” alatt a gyülekezetet és annak tagjait értik, mivel a levelek tartalma inkább egy közösséghez szólónak tűnik, mint magánlevélnek.

János második levele témáját tekintve tökéletesen egyezik az első levélben foglaltakkal, tulajdonképpen annak egy egészen rövid kivonata. Ezért a belső bizonyítékok arról tesznek tanúságot, hogy a szerző az első levél szerzőjével azonos, és a levél is ugyanabban az időben keletkezett. Az író és a címzett jól ismerték egymást és gyakran találkoztak is. A levél megírásának célja az, hogy figyelmeztesse az „úrnőt” a gnosztikus tévtanítók felbukkanására.

A megszólításában és a levél első soraiban az igazság dominál. Igazság és szeretet ez a két ismérve Jézus igazi követőinek. Az igazság az Ige, amelyet az apostolok hirdetnek.

Akik az „új”, a gnosztikus „evangéliummal” érkeznek, és tagadják Jézus megtestesülését, azok a hitetők és az antikrisztusok, akiket nem kell testvérként fogadni és köszönteni, és nem kell velük közösséget vállalni. Ők nem az apostolok „Jézusát” prédikálják, hanem egy más evangéliumot, amit nem szabad befogadni.

Ellenben őrizni kell a testvéri szeretetet, ami az Úr új parancsa, és igazodni kell a régi parancshoz, a törvényben lefektetett erkölcsi alapelvekhez is, hiszen Isten szeretete nem jelent mást, mint a szavainak a megtartását. Ügyelnünk kell rá, hogy a tévtanítók szavai ne sodorjanak el az igazság mellől, és teljes jutalmat kapjunk. A Fiú és az Atya egyek, az Atyához pedig a Fiún keresztül vezet az út. Aki mást tanít, az nem az igazság evangéliumát hirdeti.

A búcsúzásban szereplő „nőtestvér” és gyermekei, azt a gyülekezetet és tagjait jelölhetik, ahonnan János a levelét írja, ha nem magánlevélnek fogjuk fel az iratot. Bár véleményem szerint semmi nem utal rá, hogy ne magánlevél lenne. A levél rövidségét az a tény indokolja, hogy a szerző közeli személyes találkozásban reménykedik, így üzenetét szóban részletesen is kifejtheti majd.

Az Ószövetség mai részében Hóseás próféta három vádbeszédet intéz a néphez és a papokhoz a szellemi és testi paráznaság miatt.

Az első vádbeszédből megtudhatjuk, hogy a per oka három dolog:

  • nincs igazság (emet)
  • nincs szeretet (heszed)
  • nincs Isten-ismeret (daát Elohim).

A szeretet és az igazság nagyon gyakran fordulnak elő párban a prófétai igékben, így a zsoltárokban is. Az igazságra használt kifejezés, az „emet” az „áman” ige származéka, ami hitet és hűséget egyaránt kifejez, ebből származik a közismert „ámen” szavunk is. Itt az Isten szavához való ragaszkodáson túl, a kapcsolatokban elengedhetetlenül szükséges ragaszkodást is jelenti.

A „heszed” gyakorlatias, cselekedetekben megnyilvánuló szeretet, amit kegyelemnek is szoktak fordítani. Olyan tett, amely a másik javát szolgálja. Ez a fajta szeretet az emberi kapcsolatokban is elengedhetetlen. Az Isten igaz ismeretének a hiánya Hóseás próféta leggyakrabban visszatérő témája. Istent a tetteiből, a kijelentéseiből és a parancsolataiból lehet megismerni, ezek elhanyagolása vétkes tudatlansághoz vezet a nép között. Az idegen kultuszok és az Örökkévaló igazságaival kapcsolatos hazugságok hamar megrontották Izraelt, mivel első királya, Jeroboám, félelmében és politikai megfontolásokból megváltoztatta Dávid és Salamon kultuszát, és két aranyborjúban akarta az Örökkévalót, Izrael Istenét tisztelni. Ez a maga választotta istentisztelet mindvégig megmaradt az északi királyságban, és egészen az asszír veszedelemig Jeroboám borjúi előtt vétkezett a nép. Azt hitték, hogy Istent tisztelik, de tudatlanok voltak afelől, amit Isten elrendelt és elfogadott, mint az Ő tiszteletét. E három dolog permanens hiánya vezetett azután a nép és az egész társadalom megrontásához. Mivel a szövetség Isten és Izrael között a földre is vonatkozott, a szövetségszegéseknek az egész földre kihatásuk volt. Az aszály, a háborúk, a járványok és a kártevők nem csak az embereket, hanem az egész élővilágot sújtották.

A második vádbeszéd címzettjei a papok, lévi fiai közül azok, akik nem menekültek el az északi királyságból Jeruzsálembe, hanem a nép között maradtak. Mivel nem tanították meg a népet Isten ismeretére és példát sem mutattak nekik, nem a romlás megállítói, hanem motorjai voltak. A bálványimádás, az idegen istenek kultusza, a szellemi paráznaság mindig maga után vonta a testi paráznaságot is. Ez az istentelen háromság jellemez a mai napig is minden hamis kultuszt: bálványok, mágia és erkölcstelenség. A bálványokat ugyanis nem lehet elviselni, ha nincs valamilyen spirituális töltés mellettük, ezt hivatott megadni a mágia, amely azonban nem Isten Szent Szellemére, hanem tisztátalan szellemek jelenlétére épül. Ehhez társulnak az erkölcstelenségek, általában az illegális szexuális indulatok, mivel az embert a hamis kultuszok nem képesek megelégíteni, ezért néz a testi örömök után, melyek legalább egy ideig csillapíthatják a kínzó sóvárgást.

A testi és szellemi paráznaság ugyanúgy megfosztja a józanságától az embert, mint a bor vagy más szeszes ital. Ezért hisznek az emberek inkább bármilyen ostoba babonában, mint az élő Istenben. Ezért nem tisztelik sem a testet, sem a házasságot, mivel szövetségszegők. A vádbeszéd végén a próféta Júdához fordul: Bár Izrael elpártolt, te Júda ne kövesd őt a tévelygéseibe. Jeroboám borjúira utalva gúnyosan jegyzi meg a próféta: olyan lett Izrael, mint a kergekóros marha (46).

A harmadik vádbeszéd címzettjei (5) a papok, Izrael háza és a királyi ház. A leírásból úgy tűnik, hogy Izrael és Júda egyaránt érintett a bűnben, amire a próféta reflektál, tehát az üzenetet Jótám, vagy Áház királyok idejére tehetjük, amikor Júda is bálványimádásba süllyedt, akárcsak az északi királyság, akit itt Efraim helyettesít. Efraim József másodszülötte volt, akit Jákób elsőszülötté tett, és vezető törzse volt a honfoglalásnak, mivel Józsué maga is Efraim törzséből származott, ahogyan a szakadás idején Jeroboám is. Efraim így a tíz törzs vezetőjeként, az egész északi királyságot szimbolizálja. A vádbeszéd szerint Efraim nem képes már a megtérésre, mert nem csak parázna, hanem a paráznaság szelleme van benne, ami bálványimádásra kényszeríti (4). Hiába akarnak az Úrnak is áldozni, Isten már nem hallgatja meg őket, hanem kiszolgáltatja a végzetüknek.

Az ötödik rész második prófétai szakasza (9) a szírek és asszírok betöréseit írja le, melyekkel szorongatták mind Júdát, mind Izraelt. Az Úr keze egyre jobban ránehezedik mindkét királyságra. Az Úr úgy ront rájuk ezekkel a rabló hadakkal, ahogyan az oroszlán ront rá a nyájra, majd visszahúzódik a tanyájára. Az Úr is elrejti magát a nép elől és hiába keresik őt a szorultság idején.

A Példabeszédek mai három verse az indulatokról szól.

Az első példabeszédben a nevetés és dühöngés váltakoznak és a szöveg nyitva hagyja, hogy az eszes nevet és dühöng a bolondon, vagy fordítva, mivel mindkettő lehetséges. A lényeg, hogy az istentelen emberen nem fognak az érvek, akárhogyan is próbálkozik az eszes, ezért végül kijön a sodrából és nem tudja, hogy most sírjon vagy nevessen az istentelenek ostobaságán. Másfelől az ostoba nem tud mit felelni az eszes érveire, ezért nem érvekkel, hanem indulatokkal válaszol: vagy gúnyosan nevet, vagy dühöngeni kezd.

A második példabeszéd második felének az értelmezése is elég nehéz. Az, hogy a zsarnokok, a „vérszopó emberek” gyűlölik a fedhetetleneket, az érthető, hiszen azok tükröt tartanak eléjük, amit nem akarnak látni. A kérdés inkább az, hogy mit tesznek az igazak? Elrejtik a fedhetetlent és gondoskodnak róla, vagy megbosszulják? A szöveg értelme ugyanis mindkettőt megengedi.

Az ostobaság egy formája, amikor az ember engedi, hogy az indulatai vezessék. A buta ember kiélik a dühét vagy a keserűségét, képtelen önuralmat gyakorolni. Az eszesek azonban nem ijednek meg ezektől, hanem megtalálják a módját, hogy lecsillapítsák. Az érzelemvezérelt emberek ugyanis rendkívül rapszodikusak és könnyen befolyásolhatók.