Üldözések és szenvedés: pillanatkép Krisztus igazi apostolainak életéből – 2014.12.18.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141218k.mp3
(Préd 1,1-3,22; 2Kor 6,1-13; Zsolt 46,1-11; Péld 22,15)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141218.mp3
(Préd 1,1-3,22; 2Kor 6,1-13; Zsolt 46,1-11; Péld 22,15)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál bemutatja az igazi apostoli szolgálat ismérveit.

201412182

A következő részekben tapasztalható lesz a 2. Korinthusi levél olvasásának nehézsége. A levél ugyanis nem lineáris felépítésű, hanem a témák és az érvelés egymásba fonódnak. A mai szakasz a 4. rész 7. versénél kezdődő érvelés folytatása, és majd a 7. rész 2. versében folytatódik. A fő téma továbbra is az, hogy ál-apostolok és hamis munkások el akarták idegeníteni a gyülekezetet Páltól, aki alapította, és maguknak különféle módszerekkel hamis tekintélyt akartak kiépíteni. Az igazi munkást – érvel Pál – nem testi dolgok, mint a származás, vagy emberek ajánlólevele igazolja, hanem az üzenet, a munkálkodás módja és az Isten bizonyságtétele. Miután elmagyarázta, hogy ők nem Jézussal szemben, hanem Jézus hiteles szolgálóiként kérnek maguknak bizalmat, figyelmezteti a hívőket, hogy a kereszténységük kiüresedhet, ha engednek a hamis tekintéllyel fellépő embereknek, akik a törvényhez vagy a maguk kitalálta küldetéshez akarják őket láncolni.

Az idézet Ésaiás próféta 48. részéből azt hivatott bemutatni, hogy Isten” kedves esztendeje” és az a korszak, amikor az üdvösség elérhető, most van. Jézus ennek kezdetét jelentette be szolgálata elején a názáreti zsinagógában (Lukács 4), és behajtotta a tekercset a mondat közepén, mert a „bosszúállás napja” még nem jött el. Ez tehát az jelenti, hogy jelen üdvtörténeti korszak arról szól, hogy az üdvösség a kegyelem által mindenki számára elérhetővé vált. Akik ebben részesednek – folytatódik a prófétai szakasz Ésaiásnál – azokat a Bárány vezeti és legelteti.

A zsidó levél ezt a korszakot hívja úgy, hogy a „MA”. Most kell megragadni a felkínált kegyelmet – és nem a törvényt – és most kell elfogadni a szabadulást az üdvösségre, mert most tart még a „ma”, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem fog örökké tartani. Egyszer lezárul az üdvösség korszaka és eljön a bosszúállás ideje, az Úr nagy és félelmetes napja.

Pál azzal folytatja, hogy egyesek nevetségessé akarják tenni őket, ők azonban nem mások kigúnyolásával, hanem olyan dolgokkal ajánlják magukat, melyek a becsületes munkások jellemzői. Az első ezek között a kitartó türelem, amellyel a nehézségeket elviselik. A következő versek a 9-es szám köré csoportosíthatók.

A nehézségeket Pál hármas csoportokban sorolja fel.

Az első csoport a külső és belső szorongatást írja le: nyomorúság, kényszer, szükség;

A második csoportba tartozó bajokat emberek okozzák: ütések, bebörtönzés, zavargások;

A harmadok csoport az, amit a testnek kell elviselnie: fáradtság, álmatlanság, böjt vagy éhezés. Ezeket csak olyan emberek vállalják, akik az ügy iránt elkötelezettek és nem magukat akarják legeltetni. A szerencse-lovagok ezekben megfutamodnak, mert nem pásztorok, hanem béresek.

A kilenc nehézséggel Pál kilenc pozitívumot állít szembe, amelyek a szolgálatukat jellemzik: tisztaság, kijelentés, türelem, jóság, Szent Szellem, őszinte szeretet, igaz tanítás és Isten ereje.

A megigazítás jobb és bal kéz felöli fegyvereit, gyakran fordítják védekező és támadó fegyvereknek, mivel az ókori harcosok bal kezében pajzs, jobb kezében kard vagy lándzsa szokott lenni.

Ezek után kilenc ellentétpár következik, melyek között a megigazításért folytatott harc zajlik. Az ellentétpárok a pletykákat és híreszteléseket állítják szembe a valósággal, amely azért mindig kiderül:

  • dicsőség és gyalázat
  • dicséret és gyalázkodás
  • szélhámosság és valódiság
  • jelentéktelenség és közismertség
  • haldoklók és túlélők
  • ütlegeltek de meg nem öltek
  • elszomorítottak és örvendezők
  • koldusok és sokakat gazdaggá tevők
  • nincstelenek és mégis mindent birtoklók;

Pál végül, mint gyermekeit szólítja meg a gyülekezet tagjait: mi kitárt szívvel őszintén szeretünk Benneteket, a mi szeretetünk töretlen és változatlan, viszonozzátok ti is ugyanígy.

Az Ószövetség mai részében

egy új könyv nyílik meg, melynek szerzője Salamon.

A „qáhál” ige összegyűjtést vagy összegyülekezést jelent, ennek származéka a „kohelet”, amit prédikátornak fordítunk, mint olyasvalakit, aki összegyűjti a bölcs szavakat a hallgatóságának, a gyülekezetnek.

A prédikátor könyve a Példabeszédek könyvének párja. Míg a Példabeszédekben minden fekete-fehér – a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik -, addig a Prédikátor könyve egy az élet értelmét a „nap alatt” kutató rezignált bölcs gondolatainak a gyűjteménye, aki már éles kontúrok helyett sokkal több szürkét lát. Ennek oka az, hogy a Példabeszédek fiataloknak íródott, akiket a jóra akarunk nevelni, mert azt szeretnénk, hogy jó emberek legyenek.

A Prédikátor viszont elsősorban a világias gondolkodás kritikája, azé az életformáé, amely a nap alatt, ezen a világon keresi az ember boldogulását. Mottóját az újszövetség így fogalmazza meg: ha (keresztényként is) csak ebben az életben reménykedünk, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. (1Kor.15,19)

Az ember minden törekvése a nap alatt üres és értelmetlen, felette nagy hiábavalóság. Se a vallás, ha célja csak erre a világra irányul, se a világ örömei, se az értelem, se az ostobaság nem segít azon a tényen, hogy a világ és az emberi történelem egy ördögi körben forog körbe körbe, aminek a vége a halál, az elmúlás és a feledés. A könyv végső konklúziója pedig az, hogy a nap alatt örülni kell minden jó napnak, de igazi értelmet az életnek csak az istenfélelem adhat, mert Isten uralkodik az ember felett.

A mai három fejezetet hat nagyobb egységre lehet osztani.

A bevezetés arról a körforgásról szól, amely a természetet éppen úgy jellemzi, mint az emberi életet és történelmet. Minden él, mozog, törekszik, de a végső célt nem látni, mire ez a nagy felhajtás. A víz előtör a forrásból, majd kiköt a tengerbe, azután kezdődik az egész elölről. Így van ez az emberekkel is, egyik generáció jön a másik után, dolgoznak, akarnak, küzdenek, de az egész mégsem tart sehová.

Azután az élet értelmének három területén vizsgálódik a prédikátor, de csak azért, hogy kimutassa, egyik sem ad igazi értelmet az emberi életnek.

Az első a filozófia. Jobb a bölcsesség az ostobaságnál, ez igaz. De vajon a bölcs boldogabb is egyben? Éppen ellenkezőleg, az ostobák élnek felhőtlenebbül. Mivel fel sem fogják az életük hiábavalóságát, nem nyomasztják őket a világ nagy megoldhatatlan problémái és jobban örülnek a pillanat adta örömöknek. Végül bölcset és ostobát egyenlővé tesz a halál.

A második a test örömei: evés és ivás, szórakozás, borozás, asszonyok és mulatozás. Ezek eleinte örömet adnak ugyan, de azután nem adnak megelégedést. Egyre több kell belőlük, hogy ugyanolyan jól érezzem magam, de semmi maradandó jó vagy értelmes nem sül ki belőle. Minden mulatozás után még nagyobb a másnaposság, amit csak egy még nagyobb buli feledtethet a teljes kiégésig.

A harmadik a kultúra, a művészet, az alkotás láza. Megmutatni magam, nyomot hagyni, alkotni valami maradandót és értékeset. De hiába a sok fáradtság, a halálom után ki tudja mi lesz ezekkel? Mintha Salamon megérezte volna, hogy a királyság, mely az ő idejében élte a fénykorát, állandó hanyatlásra van ítélve, és végül elpusztul majd a palota és a város, sőt még a Szentély is a babiloniak keze által.

A bölcselkedés gyönyörködteti az elmét, az élet örömei a testet, az alkotás öröme a szívet, de egyik sem válasz az élet értelmére.

A következő rész az emberi sorsot alakító tényezők megfejthetetlenségét taglalja három felvonásban.

Először 2×7 ellentétpárban hangsúlyozza, hogy az ember sorsa nincs a saját kezében. Az aratás idején nem lehet vetni és fordítva. Nem mi választottuk meg, hogy mikor és hova szülessünk, és nem mi döntjük el a halálunk idejét sem. A legtöbb tényező, ami az ember sorsát meghatározza nincs az ember hatalmában, csak elszenvedője a különböző időknek, melyeket ki tudja ki és miért rendelet el, s ki tudja ki és hogyan jelölte ki a kezdetüket és a végüket. Az ember pedig csak egyet tehet, megpróbálja észrevenni és alkalmazkodik, ahogy tud.

Másodszor Isten úgy rendezte be a világot, hogy az ember bármit felfoghat belőle, de semmit sem lát át egészen. Bajlódik vele, hogy megértse és kibogozza az életét irányító titokzatos erők törvényeit és megpróbálja uralni a sorsát, de ez soha sem sikerül neki, mert végső soron minden szál Isten kezében fut össze. Még az, hogy valakinek jó dolga van sem garancia arra, hogy élvezi az életet, mert az is Isten ajándéka.

Harmadszor hiába törekszik az ember arra, hogy tökéletes társadalmat hozzon létre, amely mindenkinek jó sorsot biztosít. Mert a bűn elnyomásához hatalom kell, azonban a bűn a hatalomban levőben is ott van, ezért vissza fog élni a hatalmával. Akkor pedig a hatalom is igazságtalan lesz és oda a szép társadalom eszmény, marad a zsarnokság és az elnyomás.

A világban az ember élete tehát ki van szolgáltatva a „sors” különböző szeszélyeinek. Hiába akarja megteremteni magának a „békét és biztonságot”, kiderül, hogy a dolgok nem érdem és emberi logika szerint alakulnak. Bűnös és igaz, ember és állat számára csak egyetlen törvény bizonyos: egy nap eljön a halál, és a test visszatér a porba.

A mai példabeszéd

a fegyelmezés fontosságáról szól.

Itt is a na’ár-ról vagyis az életének első felében levő gyermekről van szó, akinek a szívében „hülyeség” lakik, vagyis szeret hülyéskedni, ostobaságokat csinálni. Az ellenszer a „fegyelmezés vesszeje”, amely nem kötelezően testi fenyítést jelent, de mindenképpen határozott fellépést az ostobaság elburjánzásával szemben.

 

Mindent apostolt személy szerint maga Jézus hívott el – 2014.12.17.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141217k.mp3
(Jób 40,1-42,17; 2Kor 5,11-21; Zsolt 45,1-17; Péld 22,14)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141217.mp3
(Jób 40,1-42,17; 2Kor 5,11-21; Zsolt 45,1-17; Péld 22,14)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a külső és a belső személyazonosságról beszél.

201412171

Az apostol itt visszatér azoknak a hamis munkásoknak a vádjaira, akik Pált és munkatársait – különösen a görög származásúakat – különféle vádakkal illették, maguk pedig zsidó származásukból vagy ajánlóleveleikből próbáltak tekintélyt kovácsolni. Sőt lehettek köztük olyanok is, akik szemtanúi voltak Jézus valamely csodájának vagy éppen megfeszítésének. Ezekben az emberekben egy közös volt, a látható, a külsődleges dolgokkal akartak dicsekedni.

Pál ezzel szemben folyamatosan hangsúlyozza, hogy őket a kitartó hitük, az üzenetük tisztasága és Isten természetfeletti ereje igazolja. Pál később is rendre azt hangsúlyozta, hogy őt nem valami emberi bizottság vagy szervezet nevezte ki apostolnak, hanem az elhívása közvetlenül az Úrtól van. Ahogyan annak idején Jézus is azt válaszolta a felhatalmazását firtatóknak, hogy ha a szavainak nem hisznek, higgyenek a tetteinek, melyekkel az Atya igazolja őt.

Pál biztos benne: Isten tudja, kik vagyunk valójában, de remélem, ti is tudjátok.

Érdekes, hogy a másik ember valódi ismerete is a lelkiismeretünkben keletkezik. Vagyis a lelkiismeret nem csak önmagunkról, hanem a másik emberről is

ítéletet mond. Ott alakul ki az a belső meggyőződés, hogy kinek tartunk valakit: igaznak vagy hamisnak, megbízhatónak vagy csalónak, stb.

Pált azzal is vádolták, hogy eszement. Sajnos nem tudjuk, hogy ez alatt pontosan mit értettek, mivel az „extászisz” szó jelenhet önfeledt állapottól az önkívületi állapotig sok mindent. Így szóba jöhetnek a Szent Szellemmel való megtelést kísérő extatikus jegyek, mint a nyelveken szólás, a prófétálás vagy ez elragadtatás, de lehetett a vád vallási túlfűtöttség, egészen a vallásos téveszmékig. Pál nem tagadja az extázis tényét, de azt hangsúlyozza, hogy akár extázisban, akár színjózanul, minden esetben a korinthusiak érdekeiteket tartotta szem előtt.

Az pedig, hogy testi leszármazása szerint ki kinek a fia-borja, Krisztusban egyáltalán nem mérvadó, mert Őbenne mind meghaltunk az ádámi emberünknek. De nem csak meghaltunk, hanem új teremtménnyé is lettünk. Ezért nem az számít, hogy Ádámban kik voltunk, hanem az, hogy Krisztusban kik vagyunk. Az sem számít, ha valaki Jézust a maga testi megjelenésében ismerte. Hiszen sokan találkoztak vele, de akik csak az ács fiát látták benne, semmire sem mentek. Akik viszont a hit szemeivel meglátták benne a Messiást, azoknak örök életet adott.

Ezért mi sem az ács fiát hirdetjük – írja Pál -, hanem a béke fejedelmének a követei vagyunk, akit az emberek bűnözőként emeltek a keresztre, hogy mindenki jól láthassa, és az embereket elrettentsék. Akinek a keresztjéről mi viszont azért beszélünk az embereknek, hogy Benne hirdessük a megváltást és a bűnbocsánatot.

Isten nagyköveteiként az a küldetésünk, hogy Isten békeüzenetét hirdessük az embereknek Jézus Krisztus nevében.

Az Ószövetség mai részében

véget ér Isten beszéde Jóbhoz.

Isten az első beszéde után lehetőséget ad Jóbnak a viszontválaszra, mellyel Jób – köszöni szépen – de nem akar élni.

A Teremtő ezután a történelemben megnyilvánuló istenítéletekre mutat, lényegében azt kérdezve: Ki az, aki nem engedi, hogy a gonoszság eluralkodjon a földön? Te talán meg tudod akadályozni, hogy a zsarnokok örök birodalmat építsenek maguknak? Vajon miért van az, hogy a gonosz és elvetemült emberek olyan könnyen megragadják a hatalma, de megtartani még sem tudják, pedig úgy tűnik, nincs velük szemben erő, ami felléphetne. Ha Isten nem őrködne az emberi társadalom felett, már rég elpusztította volna önmagát.

Ezután két állatot hoz példának, melyek már szállóigévé váltak, de pontos kilétük felől ádáz vita dúl. Ez a behemót és a leviátán.

Először is az a kérdés, hogy mitikus lényekről vagy valóságos állatokról van-e szó. Dániel prófétánál is láthatjuk, hogy sokszor a birodalmakat vadállatok formájában ábrázolja az apokalipszis. Bár ezek között vannak a természetben előforduló ragadozók, alapvetően szimbolikus képek.

A háborgó tenger mögött levő szörny, aki hullámaival folyamatosan ostromolja a szárazföldet Ráháb, a tengeri kígyó. Ez a törvénytelenség és a törvény világának képe. Ahogyan a tenger ostromolja a parti sziklákat és területet akar elhódítani a szárazföldtől, úgy ostromolja a törvénytelenség a törvény uralmának a világát. Amikor a törvénytelenség elborította a világot Noé idejében, Isten megengedte, hogy a vizek is elborítsák a szárazföldet. Isten szava szabott határt a tengernek a teremtéskor, és szab most is határt a törvénytelenségnek, hogy a világ fennállhasson mindaddig, amíg a rendelt célját betölti.

Ráhábbal szemben az édes vizek szörnye a leviátán, akit azért azonosítanak a krokodillal, mert Egyiptommal kapcsolatban kerül elő, és a Nílus legismertebb ragadozója. A 74. zsoltár az egyiptomi kivonulással, és a Nádas-tenger kettéválasztásával kapcsolatban említi. A „lavá” ige származéka, ami egyesítést jelent, talán abban az értelemben, hogy benne egyesül a vízi szörnyek minden tulajdonsága.

A behemót viszont csak itt fordul elő, mint a „b’hamá” többes száma, ami egyszerűen csak állatot, állati lényt jelent. Míg a behemót növényevő, addig a leviátán ragadozó.

A leírás meglehetősen élethű és részletes ahhoz, hogy csak egy szimbolikus, mitikus lényre gondoljunk. Akik (szintén a Nílusból kiindulva) vízilóként azonosítják, csak úgy tehetik, ha erőszakot tesznek a szövegen. A víziló ugyanis aligha vádolható azzal, hogy a farka olyan lenne, mint a hajók árbocrúdja. Ahogyan a leviátán sem lehet egyszerűen krokodil, például már csak azért sem, mert tüzet okád. Mindkét leírás sokkal jobban illik a dinoszauruszok világára, ahogyan a mondanivaló is az, hogy ezeket a szörnyeket semmilyen emberi erő vagy ügyesség nem képes megfékezni, csak Isten szabhat nekik határt. Bár a víziló és a krokodil is félelmetesek a maguk nemében, de az, hogy ember képtelen volna őket befogni vagy levadászni, még költői túlzásként is értelmetlen. Ha itt valóban dinoszauruszok leírásáról olvashatunk, az viszont egy sor érdekes kérdést vet fel. Jób korában még éltek ilyen állatok? Vagy legalább az emlékük még eleven volt?

Ha csak mitikus lényként tekintünk rájuk, melyek az emberi birodalmak szimbólumai, akkor ez a probléma természetesen nem áll fenn.

Jób végül kap is választ, meg nem is. A válasz az, hogy Isten tartja kézben a dolgokat, és ha nem is értjük, hogy mi miért van, ebben akkor sem kételkedhetünk. Amikor megáll az ész, akkor kezdődik az igazi hit, az Istenbe vetett bizalom.

Jób könyvének költői és filozofikus fejtegetései sok hasznos útmutatással szolgálnak arra nézve, hogy a sorscsapások idején mit érdemes, és mit nem érdemes gondolni, hogyan érdemes és hogyan nem érdemes vigasztalni. De fő mondanivalójuk mégsem ez. Arra mutatnak rá, hogy az ember sorsa be van ágyazva egy – az ember világához képest – gigantikus szellemi konfliktusba, melynek egyik oldalán az ember teremtője, Isten, a másikon az ember gyilkosa, a Sátán áll. Köztük zajlik egy bizonyítási eljárás, melynek tétje, hogy hiba volt-e az embert megteremteni. Sátán azt akarja bizonyítani, hogy nincs egyetlen igaz ember sem, míg Isten a saját fiát akarta a látható és a láthatatlan világ számára emberként bemutatni. Ezért, amikor az ember elbukni látszott, és világossá vált, hogy nem marad egy igaz sem, Isten a tulajdon fiát küldte el emberként a világra, hogy megváltsa és megmentse az embert.

Meg kell értenünk tehát, hogy sorsunk mozgatórugói nem csak ebben a világban keresendők, és ha nem is értjük Istent, a hitünk átsegít addig a pontig, amíg minden újra világos nem lesz. Mert a válasz a miértekre a jövőben van.

A mai példabeszéd

az idegen asszony jelentette veszélyekről szól.

Az idegen asszony, mint idegen kultuszok közvetítője, egyszerre jeleníti meg a vegyes házasságok jelentette veszélyt, illetve a bálványok jelentette csábítást. Itt a szája az, ami csapdát rejt, vagyis a beszéde.

Az asszonyok jelentette csábítás Éva óta jelent problémát, az ős bűn elkövetésekor ugyanis Ádámnak döntenie kellett, hogy a feleségét követi-e a törvényszegésbe vagy megmarad Isten parancsa mellett.

Bálám tanácsára moábita és midianita nők csábították el Izrael fiait Baál Peórnál, és Salamon bukását is az idegen asszonyok okozták, nem szólva Jézabel dicstelen működéséről, amely kevés híján a dávidi királyi ág kiirtásához is vezetett.

 

Ebben a szövetségben már a láthatatlanokra nézünk – 2014.12.16.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141216k.mp3
(Jób 37,1-39,30; 2Kor 4,13-5,10; Zsolt 44,9-26; Péld 22,13)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141216.mp3
(Jób 37,1-39,30; 2Kor 4,13-5,10; Zsolt 44,9-26; Péld 22,13)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a test feltámadásáról tanít.

201412161

A kiinduló pont az volt, hogy Isten Krisztusban kijelentett ismeretének a kincse cserépedényekben van, vagyis törékeny emberek hordozzák, akiken kívülről nem látszik az a dicsőség, amit ez a szolgálat jelent. Az örök élet ismerete nélkül nem volna érdemes az üldöztetéseket vállalni, amelyek az apostoli munkával járnak.

Pál ezután a 116. zsoltárt idézi, ami egy a halál torkából megszabadult ember hálaéneke az ú.n. Kis-hallél gyűjteményből: „farkasszemet néztem a halállal, de a hitemet megtartottam, még ha így szóltam is magamban, menten végem van!”

A hitünk pedig abban áll, hogy Aki Jézust feltámasztotta a halálból, bennünket is fel fog támasztani veletek együtt. Ez a reménység az oka, hogy kitartóak és bátrak vagyunk, mert tudjuk, hogy:

– csak a külső emberünk romlik, a belső gazdagodik
– nem az időlegeset szolgáljuk, hanem azt, ami örökkévaló
– amit most szenvednünk kell, az eltörpül a vigasztaláshoz képest
– ez a jelenlegi testünk, ami egy nomád sátor, el fog pusztulni
– Isten egy új állandó lakhelyet ad nekünk, ami a feltámadott test
– itt vándorok vagyunk, az igazi otthonunk a Mennyben van
– amíg ebben a testben vagyunk e földi világon, az igazi hazánktól és Istentől távol vagyunk és sóhajtozva vágyakozunk az igazi otthonunk után

Pál a test feltámadását „felöltözéshez” hasonlítja, amit inkább „beköltözésnek” lehetne fordítani a mi modern felfogásunk szerint. A nomád sátorból kiköltözünk, az állandó házba, amit Isten alkotott nekünk beköltözünk. A legjobb lenne persze, ha ez a jelenlegi testünk kiköltözés nélkül átváltozna, és a halandót elnyelné a halhatatlan, a romlandót a romolhatatlan.

Ahogyan a földi sátrat elnyeli a halál, úgy nyeli el az égi hajlék mindazt, ami halandó. A földi életnél nagyobb hatalom a halál, mert végül mindent, ami erre a világra született, ő nyel el, a Jézus Krisztusban megjelent élet viszont nagyobb a halálnál, egy olyan élet, ami a halandót nyeli el.

Igaz, hogy mindebből még semmi sem látszik, de ez azért van, mert most a hitünk szemeivel látjuk az igazmondó Isten ígéreteinek beteljesedését és nem a fizikai szemeinkkel. A hit bizonyosságát pedig a Szent Szellem tanúságtételéből nyerjük, aki a szellemünkben munkálkodik, és pecsétje az ígéreteknek. De vágyakozás van bennünk a mennyei haza után, mert a lelkünknek ott jobb lesz, mint amilyen dolga a jelenlegi testben van. De azon igyekszünk, hogy Istennek tetsző életet éljünk, sőt – ha úgy hozza a sors – a halálunk is valahogy Istent dicsőítse, mert tudjuk, hogy minden hívőnek meg kell majd jelennie „Krisztus bímája”, azaz ítélőszéke előtt, hogy számot adjon az életéről.

Figyelemre méltó, hogy az egyház ítélete Krisztus „bímája”, széke előtt lesz, míg az utolsó ítéletre az Atya nagy fehér trónja előtt kerül majd sor. Ez azt jelenti, hogy az újjászületett hívők Krisztusnak adnak számot arról, hogy mit kezdtek az új életükkel, míg minden más teremtmény a Teremtőjével áll majd szembe számadásra.

Az Ószövetség mai részében

Elihú utolsó beszéde és Isten első kérdés-zápora olvasható.

Elihú, majd őt követően Isten is kérdező üzemmódba váltanak át. Ez egyébként hasznos az önigazságukba bebetonozódott emberekkel szemben.

Ha tehát, kedves Jób, te bírája vagy a Legfőbb Bírónak is, ha azt gondolod, hogy birtokában vagy annak a tökéletes tudásnak, hogy megmond Istennek, mit hogyan kellene tennie, mikor dönt helyesen és mikor rosszul, akkor oktass bennünket, volna pár kérdésünk.

A következő kérdés-zápornak az a célja, hogy megmutassa:

– az ember minden tudása ellenére, még a látható dolgokat illetően is oly keveset tud, nem is szólva a szellemi lények világáról.

– az ember minden bölcsessége ellenére, még az őt körülvevő látható világot sem képes kormányozni azzal a bölcsességgel, amellyel Isten teszi, hogyan avatkozhatna akkor a szellemi világ dolgaiba.

Elihú a közelgő viharra mutat, amely széllel és mennydörgéssel jelzi közeledtét és arról beszél, hogy Isten tudása és ereje, hogyan mutatkozik meg a természet erőiben.

Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a bibliai kozmológia vagyis világkép szerint, Isten szabott törvényeket a fizikai világnak is, amely törvények felett angyalok őrködnek. Így végső soron Isten szavának engedelmeskedik az eső, a hó, a szél, a tűz és minden más természeti erő, és ő fel is használja ezeket, hogy intsen, fenyítsen vagy jutalmazzon vele, egyszóval: kormányozza a világot.

Isten bölcsessége és hatalma nyilvánul meg a kozmoszban is, mivel az égitestek valamilyen formában leképződései az angyalok világának. Ez nem azonos a horoszkópok babonájával, amely abból indul ki, hogy a mennyeiek világa meghatározza az emberek világát: az égitestek makro-világának leképződése a földi élet mikor-világa. Itt egészen másról van szó, és az Írás nem is avat bele részletesen az angyalok e kozmikus rendjébe éppen azért, mert a sorsunkat nem ez, hanem Isten szava és az e szó alapján hitből hozott döntéseink, vagy éppen hitetlenségünk, határozza meg.

Elihú kérdéseinek sorát Isten folytatja, aki vihar formájában jelenik meg, és a kérdések záporát a látható világról a láthatatlanra tereli. Tudod a dolgok keletkezésének okát, vagy ismered-e a halál titkait?

A kozmosz és a rejtélyes szellemi erők után, Isten újból a látható dolgokról kérdez:

Nézzük csak a teremtményeket! Ezek is Isten rejtélyes és kikutathatatlan bölcsességéről tanítanak. Ott vannak a vadállatok, akik egyedül Istentől függenek és nincs szükségük az emberre: az oroszlán, a holló, a vadzerge, a vadszamár, a vadbivaly, a strucc, a sólyom. De még a ló is, amely háziasított állatnak számít, kitől kapta az erejét, a képességeit? Ki alkotta ilyennek? Vajon az ember hozzátett-e vagy elvett-e ezekből bármit?

És mire jó mindezt felhozni?

Nos, ha Isten ennyivel nagyobb tudású és bölcsebb az embernél, miért mégis mi akarjuk folyton kioktatni arról, hogy mit kéne csinálnia, hogyan kellene a hatalmát gyakorolnia, mikor milyen döntést kellene hoznia?!

Inkább az volna a dolgunk, hogy keressük és kutassuk őt, figyeljünk rá minél jobban.

A mai példabeszéd

ismét a restről, vagyis az olyan emberről szól, aki kerülni akarja az erőfeszítést. Az oroszlánok őshonosak voltak a Közel-keleten, főleg a Jordán folyó partjait övező „vadonban” laktak. Azonban az utcákon a legritkább esetben sem jártak, itt nyilván egy átlátszó kifogásról van szó. Az értelmetlen akadékoskodás és kifogáskeresés jelzi, hogy az ember valamit nem akar megcsinálni.

A test a kényelmet kívánja, és nem szereti az erőfeszítést, a rest pedig mindig készen áll arra, hogy kifogást találjon, miért ne csináljon meg valamit.

 

Mi nyíltan hirdetjük az igazságot – 2014.12.15.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141215k.mp3
(Jób 34,1-36,33; 2Kor 4,1-12; Zsolt 44,1-8; Péld 22,10-12)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141215.mp3
(Jób 34,1-36,33; 2Kor 4,1-12; Zsolt 44,1-8; Péld 22,10-12)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a cserépedénybe rejtett kincsről beszél.

201412152

A mai rész hátterét is az az ószövetségi történet adja, mely szerint Mózes arca sugárzott Isten dicsőségétől, amikor visszatért a Sinai hegyről. Arcának ezt a dicsfényét eltakarta, amikor Isten szavait tolmácsolta, de felfedte, amikor az Örökkévaló előtt állt. Pál először is arról beszél, hogyha a kárhoztatás szolgálata, vagyis azoknak az igéknek a hirdetése, amelyek az emberekre a bűnösségüket rábizonyították, dicsőséges volt, mennyivel dicsőségesebb akkor annak az igehirdetésnek a szolgálata, amely az embereket a bűneikből a megigazulásba viszi. S bár Mózes nagysága kétségtelen, az Újszövetség szolgálata messze meghaladja Mózes érdemeit. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Mózesnél nagyobbnak tartanánk magunkat, mivel erre a szolgálatra Isten teszi alkalmassá az alkalmatlanokat, ahogyan Mózes sem magától vált alkalmassá a szabadításra. Ami pedig a leplet illeti, arra nincs szükségünk. Nyíltan állunk Isten előtt is, és az emberek előtt is. Se mi magunk, se amit csinálunk, se az üzenetünk nem leplezett. Két csoport előtt borul csak lepel az üzenetünkre. Az egyik nem hisz a Messiásban, csak Mózesben, ezért Mózes leple elfedi előtte az Igét. A másik Mózesben sem hisz, hanem a korszak ura vakította meg, hogy ne vegye észre az evangélium dicsfényét.

A görög két kifejezést használ a világra, az egyik a „kozmosz”, ami valamiféle rendet, rendezettséget fejez ki. A másik az „aion”, ami korszakot. Itt nem a kozmosz, hanem az aion, a korszak uráról van szó. Jelen korszakunkat ugyanis a hazugság  atyja uralja, amely teletömi az emberek lelkét és elméjét divatos filozófiákkal és kívánságokkal, amelyeknek egyetlen igazi célja van: elhomályosítani Krisztus evangéliumának dicsőségét.

Mi ugyanis – mondja Pál – nem valami saját vallást vagy filozófiát hirdetünk, nem magunkat ajánlgatjuk az emberek lelkiismeretének, hanem Jézust a Krisztust. Ha rólunk van szó, csak annyiban, mint ennek a Krisztusnak a rabszolgáiról. Mert mi is elveszett emberek voltunk, akiknek a sötét szívében ugyanúgy Isten gyújtott világosságot, ahogyan az első teremtés kezdetén is Ő szólt, hogy legyen világosság. Csakhogy az új teremtés kezdetén Isten az elsötétült emberi szívben mondta ki a teremtő szavakat, ott gyúlt ki a fény, amely Jézus Krisztus arcáról, azaz személyéről sugárzik.

Az Isten képmására itt használt kifejezés az „ikon”, vagyis Jézus Krisztusban magának az Atyának a dicsősége vált láthatóvá. Mi ezt a dicsőséget szemléljük, amely már nem csak egy diffúz fényes felhő, hanem konkrét alakot öltött személy. Krisztus ismerete egyben a láthatatlan Isten ismerete is, mivel a Szellem-Isten Jézusban öltött testet és vált láthatóvá a világban.

A kérdés azonban az, ha mindez így van, akkor nem kellene az igazi apostoloknak nagyobb dicsőségben élni, mint Mózesnek? Ezzel szemben üldözésben és gyalázatban telik az életük.

Pál válasza háromrétegű.

Először is az Isten Jézus Krisztusban megnyerhető ismeretének e hatalmas kincse cserépedényekben van – amivel a testére utal.

Másodszor a dicsőség nagysága a feltámadás után látszik majd meg, amikor ez a földi test is átváltozik és dicsőségtől ragyog majd.

Harmadszor, e mostani világ megfeszítette Jézust, ezért azokra is szenvedés vár, akik Jézus igazi szolgái, mert a világ velük is ugyanolyan ellenséges lesz, és e korszak istene az uralma alatt állókon keresztül ugyanúgy szenvedéseket akar zúdítani rájuk is. Ezért van az, hogy Krisztus hitének dicsősége a hívők hősies lelkületében nyilvánul meg, ami egy törékeny testben lakik. Isten azért választotta a törékeny embert arra, hogy hatalmát megmutassa, hogy egyúttal világos legyen: ez nem az embertől van, nem az ember ereje, hanem Istené. Úgy, ahogyan a törékeny, idős Mózest használta arra, hogy a világ akkor leghatalmasabb urát, a fáraót térdre kényszerítse. Így lett nyilvánvaló, hogy nem Mózes ereje, vagy a nép hősiessége vezetett a kivonuláshoz.

Az „edény” kifejezés egyébként Pál elhívásakor is elhangzik, mert Isten azt mondja róla, hogy „választott edényem, aki a nevemet hatalmasok és helytartók előtt hordozza majd, és én megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. Pál tehát tisztában volt vele, hogy hatalmas erők között munkálkodva kell majd az evangéliumot hirdetnie, mely erők bármelyike képes volna tönkrezúzni őt. Az életét azonban Istenre kell bíznia, hogy tisztában legyen vele: a munkát nem ő, hanem a benne lakozó Krisztus végzi. Ezért tudja, hogy amíg a pályája végére nem ér, állandó kétségek közt él majd, de kétségbe soha sem esik, üldözik majd, de nem lesz elhagyott, földre tiporják, de megsemmisíteni nem tudják majd.

Ezért ha ép a cserépedény, ez lehetőség arra, hogy Krisztus ismeretét elvigye az emberekhez, és megossza velük az örök életet, amit az Isten ismerete Krisztusban jelent. Ha pedig összetörik az edény, akkor is csak a benne levő kincs válik láthatóvá. Így is, úgy is a feltámadt Jézus új életét szolgálja.

Az Ószövetség mai részében

Elihú további három beszédet intéz Jóbhoz, aki hallgat.

Elihú újabb beszéde annak tarthatatlanságáról szól, hogy Jób azt mondja Istenről, hogy ártatlansága ellenére hazugnak ítélte, vagyis igazságtalan bíró.

Először is a gonosztevők vélekednek így: mindegy mit teszünk, nincs értelme jónak lenni, mert úgy sincs, aki igazságot szolgáltasson.

Ezzel szemben, ha Isten igazságtalan lenne, a világa nem állhatna fenn, káoszba zuhanna a teremtés. Ha Isten csak önmagával törődne, miért teremtett volna bármit? Senki sem tukmálta rá a világot, ő akarta, hogy legyen.

Vagyis maga az, ahogyan a világ ékes rendben működik, bizonyítja, hogy Isten bölcsen és igazságosan uralkodik. Pusztán az a tény, hogy létezünk, bizonyítéka annak, hogy Isten nem lehet önző, aki csak önmagával törődik, és teremtményeit magára hagyta.

Sőt, nem hogy nem hagyta magára őket, hanem a legkisebb rezdülésüket is ismeri.

Azt senki sem vonja kétségbe, hogy Isten időnként beavatkozik az elnyomottak oldalán és megbünteti a zsarnokokat. Hogy miért nem hallgat mindig azokra, akik igazság után kiáltoznak?

Az emberek rendkívül manipulatívak, ha az ítéletről van szó. A saját sérelmüket felnagyítják, az általuk okozott sérelmeket pedig kicsinyítik. Ha a bíróság a javukra dönt, akkor azt mondják: „győzött az igazság!” Ha viszont ellenük, egyből arról beszélnek, hogy ez nem igazság.

Azért bízzuk az ítéletet pártatlan bíróságra, mert a pártos felek elfogultak magukkal szemben. Mi lenne, ha a földi fejedelmek is úgy hoznának az ítéletet, ahogyan az emberek össze-vissza ordibálnak? Csak káosz lenne. Ha pedig egy földi fejedelem ítéletét el kell fogadniuk a pártos feleknek – ha a javukra döntöttek, ha nem – , mennyivel inkább el kell fogadnunk Isten ítéleteit!

Elihú harmadik beszéde (35) is arra keresi a választ, hogy ha Isten nem lép közbe azonnal ítélettel, ez azt jelenti-e, hogy nem törődik velünk.

Elihú így feddi Jóbot: „Te azt mondod, hogy mi értelme van igaznak vagy bűnösnek lenni, úgyis egyre megy. Nézd meg a felhőket az égen! Zavartalanul folytatják az útjukat, ha igazat, ha bűnt cselekszel. Mennyivel inkább igaz ez Istenre, aki messze a felhők felett uralkodik. Igazságoddal vagy igazságtalanságoddal nem neki teszel jót vagy rosszat. Az csak neked, vagy a hozzád hasonló embernek használ vagy árt.”

Az elnyomottak kiáltásával is az a helyzet, hogy amikor jó dolguk van, eszükbe sem jut Isten.  Hálát nem adnak, nem köszönik meg, hogy értelmesebbé tette őket az állatoknál. Bezzeg mikor baj van, akkor kiáltoznak, és elvárják, hogy az Isten azonnal odaforduljon hozzájuk, miközben ők csak a hátukat mutatták neki addig.

Te szemtelenül azt mondod, hogy Isten nem nagyon törődik az emberekkel. Én pedig azt mondom, hogy Isten hatalmas, bölcs és igaz, mégis lehajol az emberhez és úgy foglalkozik vele, mint az apja.

Ha pedig a gyerek önfejű és engedetlen, nem hallgat a szép szóra, akkor fenyíteni kell. De a fenyítés is az ő érdekét szolgálja. Ha a fenyítésre hallgat, akkor megmenekül, ha akkor sem hallja meg az intő szót, akkor elvész.

És mit csinálsz te a fenyítés idején, ahelyett hogy meghallgatnád, amit Isten mondani akar? Az ellenségéhez fordulsz, és a halált hívod? Inkább a halálnál keresnéd az enyhülést, mint Istennél? A halál kíméletlen pusztító, nem lesz tekintettel rád, mint az Isten, aki még a fenyítésekor is törődik veled. Hívd inkább Istent ilyen elszántan. De illő módon hívd, ne daccal és haraggal, úgy mint aki ki akarja oktatni a Mindentudót, mint aki helyre akarja igazítani a Mindenhatót. Hálaénekkel, és magadat megalázva járulj elé, mert ő a Legfőbb Bíró, aki fordíthat a sorsodon.

A mai mindhárom közmondás

a beszéddel kapcsolatos.

A nyelvével rosszul bánó ember háborúságot, pert és veszekedést okoz, az ilyentől jobb megszabadulni. Az Újszövetségben Jakab apostol is azt mondja, hogy hiába látszik valaki istenfélőnek, ha a nyelvét nem tudja megzabolázni, a vallásosság nem segít rajta.

A második példabeszéd az őszinte, tiszta, elegyítetlen szívet állítja párhuzamba az irgalmasságot, kedvességet szóló ajakkal. Bár van olyan értelmezés is miszerint Isten a tiszta szívet, míg a királyok a sima beszédet kedvelik. Ehhez azonban némi erőszakot kell tenni a szavak eredeti jelentésén.

A harmadik példabeszéd Isten szavainak a megbízhatóságát hangsúlyozza, amikor azt mondja, hogy az Úr őrködik a tudás felett, még az Istennel nem törődő emberek beszédére is odafigyel – igaz, de csak azért, hogy meghiúsítsa. A legjobb példa Bálám, aki maga mondta ki, hogy Isten nem vonja vissza az ígéreteit, az átkot pedig áldásra fordította.

Az Úr pedig a Szellem – 2014.12.14.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141214k.mp3
(Jób 31,1-33,33; 2Kor 3,1-18; Zsolt 43,1-5; Péld 22,8-9)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141214.mp3
(Jób 31,1-33,33; 2Kor 3,1-18; Zsolt 43,1-5; Péld 22,8-9)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál az apostoli munka, az evangélium hirdetésének dicsőségéről beszél.

201412141

A bevezető részek leplezetlen megkönnyebbülése után, Pál a levél fő témája felé kezd fordulni, ami a gyülekezetet hamis tekintéllyel leuralni akaró ál-apostolok és ál-munkások leleplezése. Ezek Pál tekintélyét folyamatosan kikezdték, és különböző trükkökkel a magukét építgették, hogy „házaljanak” az evangéliummal, vagyis árucikknek tekintették a megváltás üzenetét.

A hamis tekintély kiépítésének egyik eszköze volt az ajánlólevél, melyet különböző tekintélyes szolgálóktól szereztek. Ez a módszer még ma is használatos: egy közös fotó a „nagyemberrel”… Pár kedves ajánló sor, amit általában senki sem utasít vissza, akit megkérnek rá… Egy hiteles személy, aki az ál-szolgálatot hitelesíti.

A hamis munkások és ál-apostolok pedig az evangélium ürügyén inkább a törvényt akarták a gyülekezet életébe visszacsempészni. Többek között arra hivatkoztak, hogy milyen hatalmas dicsőség közepette kapta Izrael a Tízparancsolatot, és Mózesnek is mekkora volt a dicsősége.

Pál először is a kipróbált kapcsolatra hivatkozik, és azt mondja: nekünk nem kell ajánló levél se hozzátok, se tőletek. A mi ajánló levelünk ti magatok vagytok. Krisztus írta, a szívünk hústáblájára a saját Szellemével mindegyikőtök nevét.

Azután – más leveleihez képest – óvatosan, de határozottan szembeállítja a Törvény szolgálatát az Evangélium szolgálatával. Valóban dicsőséges volt a törvényadás és Mózes szolgálata is. Mózes törvénye azonban nem adott megigazulást, Krisztus hite viszont igen. A törvény cselekedeteiből senki sem vett Szent Szellemet, a hit hallásából viszont igen. Az ószövetség nem örök, az új viszont igen. Ha tehát a törvény, a betű, a kárhoztatás szolgálata, az elmúlandó dolgok dicsőségesek voltak, mennyivel dicsőségesebb akkor az örök élet szolgálta. Bele sem merünk gondolni, miféle dicsőség vár azokra, akik az új szövetséget adják az embereknek! Ebben a reménységben nyíltan beszélünk, és nem takargatunk semmit. Nincs rejtett és titkos tudomány az újszövetségben, minden leplezetlen, mi magunk is.

A Mózes arcáról sugárzó mulandó dicsőségtől megrettentek Izrael fiai, az új szövetség viszont nem bűnről és bűnhődésről, hanem az Atya szeretetéről szól. Akik a Törvényt tekintik elsődlegesnek, azok előtt leplezett az Evangélium, hiába olvassák nekik az Igéket. De aki Jézushoz a Krisztushoz fordul, a Szellem világosságában meglátja az ószövetségben is a messiási üzenetet. Az igazi dicsőség tehát nem az, ami Mózes arcán ragyog, hanem az, amit Krisztus sugároz felénk, amelyet fedetlenül szemlélhetünk, miközben ez a szellemi közösség átváltoztat bennünket Krisztus képére és hasonlatosságára. Mert Mózes is levette a leplet, amikor Istennel beszélt, de feltette, amikor az emberekkel. A Szent Szellem pedig a szívünkre írja Isten szeretetének a törvényét, míg Mózes kőtáblákra véste, amit be kellett volna tartani. A Szellem munkája belül alakít át, míg a Törvény olyan szabályokat kér számon, amelyeket magunktól – belső változás nélkül – nem tudunk megtartani.

Az Ószövetség mai részében

Jób egy önvizsgálattal fejezi be a beszédeit és az ifjú Elihú emelkedik szólásra.

Jób utolsó beszédében önvizsgálatot tart, számba veszi a cégéres bűnöket, amiért ilyen romlás szakadhatott volna rá. Ezekből 12-t sorol fel:

  • ha liliomtipró lettem volna,
  • ha csalással szereztem vagyont,
  • ha házasságot törtem volna,
  • ha sanyargattam volna a rabszolgáimat,
  • ha közömbös lettem volna a szegények iránt,
  • ha pénz vagy napimádó lettem volna,
  • vagy más bálványok szolgája a Teremtő Isten helyett,
  • ha örültem volna ellenségeim bajának,
  • vagy elfeledkeztem volna a vendégszeretetről,
  • ha megtagadtam volna a rokonaimat,
  • ha bárkitől jogtalanul elvettem volna a földjét,
  • vagy munkásaim bérét nem fizettem volna ki,

akkor megérdemelném a büntetésem, de egyiket sem követtem el.

Bárcsak úgy volna, hogy Isten átadja a vádiratot, amiben a tetteimet a fejemre olvassa, nem vádirat volna az, hanem dicshimnusz a sok jóról, amit véghezvittem.

Jób barátai értelmetlennek látták a további vitát és nem szóltak többet, így egy új szereplő lép a színre, az ifjú Elihú.

A nevének jelentése: „Ő az én Istenem”. Búz – ahonnan Elihú származott – és Úc, ahonnan Jób, Milkának, Ábrahám unokahúgának a fiai voltak, így a héber fül Ábrahám rokonságára asszociál e szavak hallatán. (1Móz.22,21)

Elihút bosszantotta, hogy Jób a maga igazát arra használta, hogy Istent vádolja. De haragudott Jób barátaira is, mivel azok közhelyeket mondogattak, de bizonyítani nem tudták, hogy Jób bűnös vagy megérdemelte volna, ami sújtotta.

Elihú menti magát, amiért fiatal ember létére szólásra emelkedik, de – mondja – az élettapasztalat fontos ugyan, a felülről való bölcsesség, amire itt most szükség van, nem életkor kérdése, hanem Isten Szellemének a kijelentése.

Majd Jób álláspontját így foglalja össze: (33,9-10):

Tiszta vagyok és ártatlan, nem terhel semmi bűn,
lelkiismeretem jó, nem tettem semmi rosszat,
Isten mégis ellenem fordult,
úgy bánik velem, mint ellenségével!

Ebből az „ellenség” (héberül „ojeb”) szóból származik Jób neve.

Azután Elihú arról beszél, hogy az emberek – akárcsak most Jób – azt szeretnék, hogy Isten akkor szóljon hozzájuk, amikor ők akarják. De ez nem így van. Isten szól az emberhez többször is életében, csakhogy az emberek ilyenkor nem akarnak odafigyelni, nem foglalkoznak Istennel. Azután a bajban, kiáltoznak Hozzá, könyörögnek neki és csodálkoznak, hogy Isten nem válaszol, és nem úgy táncol, ahogyan ők fütyülnek.

Mi emberek – fejtegeti Elihú – meg akarjuk fordítani a dolgokat, megyünk a magunk feje után, hiába próbál Isten tanácsolni vagy figyelmeztetni, aztán pedig panaszkodunk, hogy bajba kerültünk, és elvárjuk, hogy Isten ilyenkor azonnal teremjen ott, és foglalkozzon velünk.

Azután példákat sorol arra nézve, hogyan szól Isten az emberekhez.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy itt nem az Újszövetségről, még csak nem is Izraelről van szó, hanem minden emberről. Vagyis Isten minden emberhez szól az életében legalább három alkalommal. A vita során Istent nem is JHVH nevén nevezik (egy kivétellel), hanem az általánosabb Elohim, „istenség” címmel, amit az agnosztikusok akár a sorssal is behelyettesíthetnének: a sors igazságosan vagy igazságtalanul bánik-e az emberrel? Csakhogy a sors személytelen, míg Isten még az általános formájában is személyes.

Elihú két példát hoz arra, hogyan szól Isten az emberekhez.

Az egyik az álom, ami nem kell feltétlenül álom legyen, hanem olyan az ember szellemébe hatoló kijelentés, amikor az Istentől elszakadt ember is megérzi, hogy most az élete válaszút elé érkezett. Isten ilyenkor külső jeleket is ad, melyek megerősítik a kijelentést. Mindez az ember szellemében, a lelkiismeret mélyén zajlik. Ilyenkor szoktak az emberek a barátaikhoz és az ismerőseikhez fordulni a kétségek miatt, amelyek őket legbelül gyötrik. Ezek kegyelemi pillanatok, amikor a rossz irányba haladó életek megváltozhatnak. És kínálkozó lehetőségek az Istent ismerő embereknek arra, hogy fele barátaikhoz eljuttassák az üzenetet.

A másik példa sokkal drasztikusabb. Az emberhez szól Isten akkor is, amikor meglegyinti a halál szele. Egy tragédia a környezetében, vagy a saját betegsége. Ilyenkor az önfejű ember is önvizsgálatra kényszerül, át kell értékelnie a dolgokat, keresnie kell az életének igazi értelmét. Ez is kegyelmi pillanat, mert a vesztébe rohanó ember végre jó kérdéseket tesz fel magának, és lehetősége van arra, hogy meghallja a magyarázó angyalok hangját.

Elihú azt sugallja, hogy Jób is ilyen helyzetben lehet. A nyomorúsága lehetőséget ad arra, hogy az élet igazán nagy és fontos kérdéseire keressen választ, a csip-csup napi ügyek helyett, amelyek elfojtják a lelkiismeret hangját.

A mai két példabeszéd

a zsarnokok bukásáról, és a jószívű emberről szól.

Az első példabeszéd azt a sokszor hangoztatott igazságot ismétli, hogy a hatalom visszaélésre csábítja az embert. És mindegy, hogy az a hatalom kicsi, mint egy portásé vagy jegyellenőré, vagy nagy, mint egy birodalom uralkodójáé. Ha a hatalom gyakorlása nem igazságos, akkor a hatalom jogara előbb-utóbb eltörik, és a nagy elnyomók vagy a zseb-zsarnok tervei szertefoszlanak.

A második példabeszéd a jószívű ember áldásáról szól, aki nem fordul el gőgösen a szükségben levőktől, hanem megosztja velük a kenyerét. A társadalmi szolidaritásnak ez a formája igen hangsúlyos az ószövetségi parancsolatokban is. Érdekes, hogy az ilyen embernek a mi nyelvünkben a szíve, a héberben a szeme jó, kedves, kellemes, abból kiindulva, ahogyan a szegényekre néz.

Mi a feltámadás parfümillatát árasztjuk – 2014.12.13.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141213k.mp3
(Jób 28,1-30,31; 2Kor 2,12-17; Zsolt 42,1-11; Péld 22,7)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141213.mp3
(Jób 28,1-30,31; 2Kor 2,12-17; Zsolt 42,1-11; Péld 22,7)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál Krisztus diadalmenetéről és illatáldozatáról beszél.

201412131

A mai rész első verseiből tudhatjuk meg, mi volt a levélírás közvetlen oka.

Pál az ötvösök lincselési kísérlete után elhagyta Efézust és második térítő útjának állomásait akarta végigjárni. Korinthusból azonban rossz híreket kapott. A gyülekezetet belülről és kívülről olyan emberek veszélyeztették, akik hamis tekintéllyel léptek fel. Ezért Pál írt egy dörgedelmes levelet, amelyben felszólította a gyülekezet vezetőit, hogy tegyenek rendet az önjelöltek között, és aggódva várta a híreket Titusztól. Tudta, hogyha az általa alapított közösséget sikerül elidegeníteni Tőle, az nagy bajt és veszélyt jelent rájuk nézve. Annyira foglalkoztatta a korinhtusi helyzet, hogy bár Troászban ajtók, azaz, jó lehetőségek – nyíltak meg előtte, mégsem volt maradása. Áthajózott Macedóniába, vélhetően Filippibe, és mikor végre találkozott Titusszal, és megtudta a jó híreket, megkönnyebbült. A gyülekezet ragaszkodása egyúttal azt is jelentette, hogy a belső áskálódás nem érte el a célját, az önjelölt vezetők szarvát letörték és megfegyelmezték őket. Pál ezért írta korábban, hogy ez jó, de akkor most itt a megbocsátás és a kibékülés ideje. A külső nyomás azonban még mindig jelen volt, maga-csinálta apostolok, önjelölt igehirdetők, „úrhatnám” szolgálók járták a gyülekezeteket és próbálták kihasználni mások tisztességes és becsületes munkáját. A levél jelentős része ezek ellen íródott.

Az efézusi gyülekezet presbitereinek tartott búcsúbeszédében erre a tapasztalatra is utal, amikor azt mondja nekik, hogy kívülről ragadozó farkasok támadnak a nyájra, belülről pedig fonák beszédű emberek, akik nem Krisztusnak gyűjtenek tanítványokat, hanem saját maguknak alattvalókat.

Troász fontos kikötő város volt az Égei-tengeren, az Anatóliai-félsziget Észak-nyugati csücskén. Pál innen ment Filippibe és fordítva, ide érkezet Európából jövet. Eredeti terve az volt, hogy itt is gyülekezetet alapít, de Tituszt keresve inkább Macedóniába hajózott. Az Úr azonban ott is sikeressé tette a szolgálatát és a Korinthusból érkező jó hírek megértették az apostollal, hogy még mindig Krisztus diadalmenetében van része.

A kép, amit használ, igen ismert volt a római világban. A győztes hadvezér egy diadalmenetben ünnepelte győzelmét az ellenséges hadak felett. Ilyenkor a legkiválóbb hőseit maga mellé emelte a harci kocsijába. Pál úgy érezte, hogy Krisztus ilyen kivételesen bánik vele.

A másik képet viszont a jeruzsálemi szentélyből kölcsönzi. Ott ugyanis minden reggel és minden este, a mindennapi áldozattal együtt, a főpapnak egy 11 fűszerből álló füstölőszert kellett tennie a függöny előtt álló arany oltárra. Ilyen füstölőszert senki sem készíthetett magának halálbüntetés terhe mellett. Ez a jellegzetes illat – a korabeli beszámolók szerint – beitta magát a zarándokok hajába, bőrébe és ruhájába, akik legalább két hetet töltöttek az ünnepeken és az idő nagy részében a templom körzetben tartózkodtak. Így a Jeruzsálemből hazatérő zarándokoknak nem is kellett mondaniuk, honnan jöttek, mert elárulta az illatuk. Ez egyeseket tiszteletre, míg másokat ellenségességre ösztönzött. Hasonlóan vagyunk mi is – mondja Pál – Isten szent jelenlétéből lépünk ki az emberek közé és érződik rajtunk Krisztus ismeretének „illata”, ez egyeseknek az élet, másoknak a kárhozat, a halál illata.

Az Ószövetség mai részében

már csak Jób beszél, a barátai régen elnémultak.

Jób elkeseredett szavaira a barátai csak közhelyekkel tudtak válaszolni. Ezek vagy egyáltalán nem voltak igazak (pl.: mindenki azt kapja, amit megérdemel), vagy nem voltak igaz Jóbra (nincs igaz ember Isten előtt, minden büntetés jogos). A vita harmadik körében pedig nyíltan megvádolták azzal, hogy az őt ért sorcsapásnak csak egyetlen magyarázata lehet: cégéres bűnök vannak az életében.

Jób előző beszéde ennek kategorikus cáfolata, Jób azt a merész kijelentést teszi, hogy akár Istennel szemben is kész megvédeni az ártatlanságát.

A mai első fejezet (28) a bölcsesség értékéről szól. Érdekes és költői leírást kapunk arról, hogy az emberek mire képesek azért, hogy nemesfémeket vagy ékköveket hozzanak fel a föld gyomrából. Hogyan dacolnak a veszélyekkel, hogyan mozgatnak meg mindent annak érdekében, hogy aranyhoz vagy gyémánthoz jussanak.

De hogyan juthat az ember bölcsességhez? Azt még ilyen veszélyek és erőfeszítések árán sem lehet megszerezni. Igazi bölcsesség csak Istennél van, aki az emberrel annyit közölt: az istenfélelem a bölcsesség kezdete.

A bölcsesség a Bibliában nem üres filozofálgatást jelent, hanem annak a képességét, hogy az ember minden élethelyzetben megtalálja a helyes és jó döntéseket. A bölcsesség ismeretszerzéssel kezdődik, az ismeretek helyes egymáshoz kapcsolása a tudás, a tudás helyes alkalmazása egy adott élethelyzetben pedig a bölcsesség. Jób is azt szeretné tudni, hogy ebben a lehetetlen helyzetben mit csináljon? De azt csak Isten tudja, se ő, se a barátai nem rendelkeznek a szükséges bölcsességgel. Isten pedig hallgat…

A következő négy fejezetben Jób egyfajta önvizsgálatot tart. Először a szenvedése előtti idők dicsőségét (29) hasonlítja össze a jelenlegi állapotával (30).

Amíg Isten kegyelme őrzött, mindenben bővölködtünk, volt vagyon, egészség, szép család. A társadalom megbecsült tagja voltam, bíró és az elesettek mentora, azt hittem így telik majd el az életem, jó erőben egészségben, az emberek megbecsültek, hallgattak rám és tisztelet övezet. Úgy életem a honfitársaim között, mint egy király.

És most? Még a haszontalan aljanép is ujjal mutogat rám, akiket még a pásztorkutyám helyett se vettem volna fel béresnek, ők is kigúnyolnak és megaláznak. Még ahhoz sincs erőm, hogy velük szemben megvédjem a méltóságomat.

Ennek a szakasznak több képe hasonlít vagy azonos a 22. Zsoltár szavaival, amelyek a Messiás szenvedéseiről szólnak, nem véletlenül. Ahogyan Jób ártatlanul szenved, úgy kell majd a Messiásnak is ártatlanul mások bűneit hordozni.

Jób így panaszkodik: Hiába kiáltok Istenhez, nincs válasz, imádkozom, de nem hallgatja meg. Pedig ha az emberek nem is, az igaz Isten pontosan tudja, hogyan életem. Mégis olyan vagyok, mint az utazó, aki végzetesen eltévedt a sivatagban, és utolsó óráit élve haldoklik a hő napon…

A mai példabeszéd

az eladósodás veszélyeiről szól.

Minden adós kiszolgáltatott helyzetbe kerül a hitelezőjével szemben. Minél jobban el van adósodva, annál kevésbé a maga ura. A szólás tanulsága tehát az, hogy jól fontolja meg mindenki, hogy kitől, mire és mennyi kölcsönt vesz fel.

A kölcsön nagyon hasznos, ha az ember olyasmibe fekteti bele, ami pénzt hoz, vagy kiadást takarít meg. Rendkívül káros azonban, ha rossz életvitelét akarja belőle finanszírozni vagy egyszerűen feléli. Ez rabsághoz vezet.

Mai nyelvre lefordítva, a legveszélyesebb kölcsönök az áruhitelek és a személyi kölcsönök. A legtöbb ember abba a hibába esik, hogy a kívánságait kergetve megy bele ilyen kölcsönökbe, azután évekig nyögi a következményeit. Ezért – különösen így karácsony előtt – mindenki jól fontolja meg, mik a lehetőségei és ne adósodjon el feleslegesen, mert csapdába eshet. Amikor ráébred arra, hogy mi lett volna hasznosabb, fontosabb vagy szükségesebb, akkor már nem lesz választása – fogoly.

Magyarországon magánszemély nem mehet csődbe, ezért a magánszemély által felvett kölcsönt még a halálával sem lehet leírni, a gyermekei örökölni fogják. Egy cég ezzel szemben legalább csődöt jelenthet.

A Bibliában hét évenként eltörölték a kölcsönöket, ezért jó – ha valaki Isten bölcsessége szerint akar eljárni –, ha ennél hosszabb lejáratú kölcsönökben nem gondolkodik, inkább a lehetőségeit igazítja egy ilyen távlathoz. Ennél hosszabban egy kölcsön terhe alatt nyögni ugyanis elsorvasztja a lelket és a reménységet, maradandó torzulást okoz a személyiségünkben.

Csodálatos, ahogyan Isten kezeli a konfliktushelyzeteket – 2014.12.12.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141212k.mp3
(Jób 23,1-27,23; 2Kor 1,12-2,11; Zsolt 41,1-13; Péld 22,5-6)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141212.mp3
(Jób 23,1-27,23; 2Kor 1,12-2,11; Zsolt 41,1-13; Péld 22,5-6)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál megmutatja, hogy a gyülekezeti konfliktusokat hogyan kell rendezni.

201212122

Az apostol itt egy korábbi levelére utal, amely nem az, amelyet mi első korinthusi levélnek ismerünk. Ebből az is kiderül, hogy élénk levélváltás volt az Efézusban tartózkodó Pál és a korinthusi gyülekezetek között.

A legutolsó levélben, amit Titusz adhatott át, Pál szembeszállt azokkal, akik a gyülekezeten belül hamis tekintéllyel léptek fel ellene, és bejelentette azt a tervét, hogy európai körútját Korintusban kezdi majd meg. Ez utóbbit megváltoztatta és fordítva indult el, nem Korinthusból Filippi felé, hanem Filippiből Thesszalonikán át Korinthus felé. Tervének megváltoztatására pedig nem azért került sor, mert szeszélyes, és megbízhatatlanok az ígéretei, hanem éppen azért, mert nem akart összezördülni a renitensekkel. Inkább foglalkozna hasznosabb dolgokkal, mint a rendrakással. Ezért írt inkább levelet és halasztotta el a látogatását, míg a gyülekezet rendet nem rak a soraiban. Mivel bízik a köztük levő kapcsolat erejében, hogy tudják, Pál szívből szereti őket és semmi hátsó szándéka nem volt és nincs is velük kapcsolatban, és megismerték tiszta szándékait a közös munka során, ezért nem hiszik el az ellene lázítóknak, hogy nem törődik velük, azért nem ment el hozzájuk.

Ezt az epizódot kihasználva beszél arról, hogy Isten sem a visszavonás Istene, az ígéreteit Jézus Krisztusban pecsételte meg, és az evangélium üzenete változhatatlan, ahogy Isten elhívása is. Négy dolgot említ, amelyet Jézus Krisztusban megkaptunk:

  • megerősítés,
  • megkenetés
  • megpecsételés
  • a Szent Szellem, mint az eljövendő örökség előlege.

Ezek közül a megkenetés az egyetlen, amiről csak itt tesz említést. Mire vonatkozhat ez? A királyokat és a főpapokat kenték fel, amikor hivatalukba iktatták őket. Megkenték a leprásokat is a gyógyulásuk után annak jeleként, hogy visszatérhetnek Isten népe közé. Az apostolok a betegeket is megkenték olajjal. Néha csak a vendégszeretet jele volt, hogy a vendég fejét megkenték. A megerősítés ige mellett arra utalhat, hogy Isten az elhívását külső és belső jelekkel is megerősíti.

Pál azt is hangsúlyozza, hogy nem akar basáskodni a korinthusiak felett, hiszen azok már nem kiskorúak a hitben, hanem segíteni akar nekik. Ezért nem vesszővel menne hozzájuk, hanem inkább partnerként, ahogy egy atya sem szereti fenyíteni a nagyobbacska gyerekét, hanem inkább megbeszélni a dolgot, mint férfi a férfival. Ezért írta a levelét a renitenssel szemben. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy a korinthusiak Pál pártjára állták és kizárták vagy megbüntették az önjelölt vezért vagy felfuvalkodott kritikust. Titusz beszámolójából úgy tűnt, hogy kicsit túlzásba is vitték. Ezért Pál megdicséri őket a buzgóságukért, de arra kéri őket, hogy ne büntessék tovább azt a bizonyos testvért, hanem bocsássanak meg neki. Pál maga is megbocsát, hiszen ő volt az elsőszámú sértett, de hangsúlyozza, hogy nem a személyes sérelméről van szó, hanem a gyülekezet érdekéről. Nem azért kérte, hogy lépjenek fel a hamis tekintéllyel magát Pál fölé helyező atyafival szemben, mert ő maga megsértődött, hanem azért, mert ez volt a gyülekezet érdeke.

A Sátán szándéka ugyanis az, hogy a felfuvalkodott, maguknak sokat tulajdonító embereken keresztül rombolja a közösséget. Ezért ezekkel szemben fel kell lépni. De ugyanakkor az is a szándéka, hogy a megfenyített hívőt is elpusztítsa, ezért, meg kell neki bocsátani, és nem szabad ellenségnek tartani. Ugyanis mi magunk válhatunk a sátán eszközeivé, ha nem adunk neki esélyt a helyreállására és továbbra is kárhoztatjuk.

Az apostol ebben példát mutat a gyülekezeti fegyelmezés célját illetően. Ennek nem szabad elharapóznia és nem bánhatnak a vétkessel úgy, mintha ellenség lenne, mert a fegyelmezés célja a megtartás és nem az eltaposás. Mindig fenn kell tartani az esélyt a megváltozásra és a visszatérésre, a szeretet kapcsolat helyreállítására, hogy buzgóságunkban nehogy mi váljunk az embergyilkos eszközévé. hiszen: „jól ismerjük a szándékait”. A személyes sérelmeket meg kell bocsájtani, de a közösség érdekében néha fel kell lépni, de megtévedt testvérrel nem szabad úgy bánni, mint ellenséggel.

Az Ószövetség mai öt fejezetében

Jób válaszol a nyíltan kimondott vádakra, Bildád csak egyszer vág közbe.

A beszédek harmadik körét Elifáz nyitotta meg, immár nyíltan azzal vádolva a szenvedő Jóbot, hogy bűnös. De nem mond semmi konkrétat, csak általánosságokat.

Jób nem is méltatja válaszra, hanem Istenhez fordul, és azt találgatja: ha Istennek lenne fogadóórája és ő meglátogathatná, vajon hogyan zajlana egy ilyen találkozó? Tudom, hogy meggyőzném ártatlanságomról és arról, hogy itt valami tévedés van. De az a baj, hogy a földi királyok színe elé sem könnyű bejutni, hogy az ember kihallgatást nyerjen, a mennyei király elé pedig már csak azért is lehetetlen, mert az ember azt sem tudja, merre induljon el? Ő jól lát engem, én pedig azt sem tudom, hol találom, hogy mit akar tőlem, mit tervezett még a számomra. Nem bízhatok már a jóindulatában, ezért rettegek.

Azután arról lamentál (24), hogy Isten nem tűzi ki a bűnösök ítéletének a napját, még az istenfélők sem tudnak erről semmit. 10 versen át sorolja az elnyomottak és kizsákmányoltak szenvedését, amit nap mint nap látni a világban. Azután azokról a bűnökről beszél, amelyeket nem a napvilágon követnek el, hanem titokban, a sötétség homályában: a gyilkos, a házasságtörő, a tolvaj. Igen, a bűnösöket egyszer csak elsöpri az ítélet, a zsarnokok uralmának is hirtelen vége szakad, de senki sem tudja, hogy mikor, miért vagy hogyan.

Ekkor Bildád vág Jób szavaiba mindössze 5 vers erejéig (25): Az ítélethez nem kell cégéres bűnösnek lenni. A tökéletes Istennel szemen senki sem tökéletes, még angyalaiban is talál hibát, hogyan mondhatná akkor egy ember, egy földi féreg, hogy nem szolgált rá a büntetésre?! (Mintha csak Kálvint hallanánk…)

Jób válaszában (26) elismeri Isten mindentudását és mindenhatóságát, és bepillantást enged a Biblia kozmológiájába. A holtak hazáját az óceánok mélye rejti el előlünk, Isten dicsőséges trónját pedig az ég. Isten hatalmának műve, hogy „a semmiben” – ma úgy mondanánk: az űrben – „lebegteti a földet” (7.vers). Az ő hatalmáról mesélnek a végtelen óceánok, és a természetben elszabaduló pusztító erők tombolása, haragjának csak apró megnyilvánulása. Mindezek ellenére Jób kitart az ártatlansága mellett (27), az 5-6 versekben így szól: (az egyszerű fordítás szerint)

Isten ments, hogy igazat adjak nektek!
Halálomig kitartok ártatlanságom mellett.
Ragaszkodom hozzá, hogy igazságos vagyok,
nem vádol lelkiismeretem egyetlen napomért sem!

A mai két példabeszéd

óv a görbe utaktól és arra tanít, hogy a gyermekkorban belénk nevelt elvek, egész életünkben elkísérnek.

A görbe út( vagy az „elgörbült”, álnok útja) tüskékkel és csapdákkal van tele, mégis vannak emberek, akik azt gondolják, hogy ők sikeresen járhatnak rajta. Amikor valaki a bűn útjára lép, elhiteti magával, hogy másik ostobák voltak, azért buktak bele, de ő majd ügyesebb és okosabb lesz. Aki azonban valóban bölcs és „őrzi lelkét” vagyis vigyáz az életére, nem is vág neki egy ilyen útnak.

Ma már a pszichológusok és a szociológusok is megerősítik, hogy az embernek az első 10-12 évében szerzett tapasztalatai, alapvetően befolyásolják egész életét. Ezért ez igen fontos időszak. A „na’ár” egy ilyen, életének első szakaszában levő gyermeket jelöl, aki olyan, mint egy jó föld, bármit is vetnek bele, többszörösen megtermi a gyümölcsét, legyen az jó vagy rossz.

A Szentírás nem ígér könnyű életet keresztényként sem – 2014.12.11.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141211k.mp3
(Jób 20,1-22,30; 2Kor 1,1-11; Zsolt 40,11-17; Péld 22,2-4)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141211.mp3
(Jób 20,1-22,30; 2Kor 1,1-11; Zsolt 40,11-17; Péld 22,2-4)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál apostol egy új levele kezdődik el, melyet már nem csak a korinthusiaknak, hanem Akhája minden gyülekezetének címez.

201412111

A második korinthusi levél körülbelül egy évvel az első után íródhatott. Pál ekkor az ötvösök lázadása után, elhagyta már Efézust és Macedóniában tartózkodik, talán Filippiben. (A város nevét néhány régi kézirat tartalmazza is.). Eredeti célja, hogy végigjárja azokat a gyülekezeteket, melyeket második missziós útja során alapított. Majd Korinthusból Rómába, onnan Hispániába akart menni. A dolgok azonban másképpen alakultak.

A levél megírására Titus megérkezése és hírei indították, aki beszámolt neki az Akhája tartományban élő gyülekezetek helyzetéről, így különösen a korinthusiakról is. Pálnak ez az egyik legbensőségesebb hangvételű levele, amelyen átüt a vigasztalás, amit Titus érkezése és hírei számára jelentettek. Élén képekkel számol be a helyzetéről és a nehéz körülményekről, melyek között az apostoli munkáját végzi. A levél fő témája a hamis szolgálatok jelentette veszély, amelyek a létrejött gyülekezeteket megkörnyékezték és a Pál által hirdetett evangéliumhoz hozzá akartak tenni vagy el akartak belőle venni.

A bevezető köszöntés már előkészíti az efézusi üldöztetésekről szóló beszámolót, amennyiben nem csak Jézus Krisztus Atyjáról, hanem az irgalom és vigasztalás Atyjáról is szó van.

Az örvösök lázadása valóban azzal fenyegetett, hogy Pált és munkatársait meglincselik vagy megölik. Pál maga is elismeri, hogy magukban elkészültek a halálra, nem hitték volna, hogy megússzák. Az Úr azonban megszabadította és megvigasztalta őket, úgy hogy felbátorodva és megerősödve folytatták a munkát. Az üldözések és az életveszély ugyanis nem múltak el, ezért kéri is a gyülekezet közbenjárását.

Pál saját szenvedéseit itt is Krisztus szenvedéseinek a részeként látja. Az Isten ellen lázadók gyalázásai hullottak a Messiásra Jeruzsálemben, és hullanak most a küldötteire a pogányok között. Az üldözés szenvedései azonban három dologra tanították meg.

Az első, hogy ne bizakodjon saját magában.

A második, hogy a szenvedésekből megszabadulva, nagyobb bátorsággal tud szembenézni az újabb kihívásokkal.

A harmadik, hogy szabadulása és az Úr beavatkozásai másokat számára is reményt adnak, akik ugyanilyen üldözéseket szenvednek el. Sokszor azért kell egy hívőnek szenvedéseken átmennie, hogy szabadulása után a bizonyságtételével reményt és hitet tudjon nyújtani azoknak, akik ugyanabban a helyzetben vannak, mint amiben ő maga is volt.

A másik érdekesség a közbenjárás ereje. Pál ugyanis nem arra szólít fel, hogy a hívők az apostolok kiszabadulásáért járjanak közben, hanem inkább azért imádkozzanak, hogy Isten tegye hatékonnyá a szolgálatukat, amely majd sokakat indít hálaadásra az Isten iránt. Ez a gondolat ebben a levélben még két másik helyen is felbukkan majd.

 

Az Ójszövetség mai részében

Cófár második vádbeszédére válaszol Jób, majd Elifáz nyitja meg a vita harmadik körét.

Cófár beszédében a gonoszok sorsáról elmélkedik, és azt bizonygatja, hogy a gonoszok igenis megbűnhődnek. Ha nem ők, akkor az utódaik, ha nem azok, akkor majd az örök ítéletkor.

Ádám óta az emberi történelem azt igazolja, hogy a gonoszok nem tudtak tartósan fennmaradni, mindig utol érte őket a végzetük. Azt hitték, hogy a hatalmuk örökre fennmarad, aztán egyszer csak hirtelen utolérte őket Isten keze, a büntetés.

Beszédében bepillantást enged a gonoszok lélektanába.

A gonosz ugyanúgy élvezi a gonoszságot, mint az ínyenc a finom desszertet, de Isten méreggé változtatja a gyomrában. A kapzsi is úgy nyeli a rablott javakat, mint kacsa a nokedlit, de a végén mindent ki kell hánynia.

A gonoszok nem tudnak betelni, önmérsékletet tanúsítani, és éppen ez okozza a vesztüket.

Amikor eljön a bűnhődés ideje, egyik csapás a másik után éri őket, míg el nem pusztulnak ők is és művük is. Az örök ítélet is felbukkan Cófár elmélkedésében, a 20. rész 26-27. versei így szólnak (az egyszerű fordítás szerint):

 

Őt magát tűz emészti meg,
amelyet nem ember-kéz gyújtott.
Tűz, amely mindent feléget,
ami még házában megmaradt.
A gonosz bűneit napvilágra hozza az ég,
s felkel a föld, hogy tanúskodjon ellene.

Cófár – a vita második körére jellemzően – még nem vádolja nyíltan Jóbot, csak burkoltan célozgat arra, hogy ami Jóbbal történt, az igenis azt bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben vele.

Jób válaszában azt kérdezi:

Miért van akkor az, hogy sok gonosz békés és hosszú életet élhet? Hány elnyomó és kapzsi ember élte le az életét gondtalanságban, sőt még a mauzóleuma is itt van? Nem hogy a fiai nem bűnhődtek, még őt sem ítélte el az utókor mindmáig.

Ti persze azt mondjátok, hogy majd az utódai bűnhődnek. Én pedig azt mondom, hogy az már nem érdekli őket. A halál birodalmába nem jutnak el a hírek és nem érdekli őket az, ami utánuk történt. Utódaik bűnhődése – ha egyáltalán bekövetkezik – velük szemben, és az ő vétkeik miatt nem igazságszolgáltatás.

Ha ez emberek sorsát nézzük, abból bizony nem lehet megmondani, hogy ki volt igaz vagy gonosz. Mert jó emberek is szenvedhetnek keserűen, és gonoszok is élhetnek gondtalan békességben. Mert Isten sokszor hagyja a bűnöst, hogy élvezze az életét, mert az ítélet napjára tartja fenn. Így jóléte éppen nem az igazsága, hanem bűnössége bizonyítéka. Ti is, hiába bizonygatjátok, hogy a látszat ellenem szól. A látszat alapján nem lehet megítélni, hogy ki igaz és ki gonosz, mert a látszat sokszor igen csalóka.

Ezután újra Elifáz emelkedik szólásra, hogy megnyissa a vita harmadik körét. Itt már nincs finomkodás, célzások és utalások, kerek perec megvádolja Jóbot azzal, hogy cégéres bűnök vannak az életében. Miért? Talán észre se vette, amikor vétkezett. Elment egy rászoruló mellett, hibásan ítélt a nincstelen ügyében, csatlakozott azokhoz, akik kifosztották az árvákat. Isten annyival nagyobb és tökéletesebb, annyival jobban ért és lát mindent, hogy ami neked fel sem tűnt, azt ő pontosan tudja.

Vagy talán olyan vagy – veti Jób szemére Elifáz – mint az özönvíz előtti nemzedék, akik azt gondolták, hogy nem kell Istennel törődniük, hiszen Isten sem törődik velük? Akik totálisan félreértették azt a tényt, hogy Isten nem sújt le azonnal az ítéletével a bűnösökre, ezért azt hitték, hogy Isten nem is látja, amit tesznek? És mi lett vége? Elsöpörte őket az Isten-ítélet! Törődj bele a sorsodba, fogadd el a büntetésed, add vissza a rablott javakat és Isten meg fog bocsátani Neked, sőt, amikor majd közbenjársz a Hozzád hasonló bűnözőkért, meghallgat Téged, és nekik is kegyelmet ad. Így végül minden jóra fordul.

A mai három példabeszéd

az emberek egyenlőségéről, a bölcsesség hasznáról, és az istenfélelem jutalmáról szól.

A szegény és a gazdag ember között igen nagyok lehetnek a társadalmi különbségek, de egy valamiben egyenlők: mindkettőjüket Isten alkotta. A nyugati társadalom erkölcsi alapjait az ú.n. emberi jogok jelentik, amely kimondják, hogy minden embernek kijár a méltóság és a tisztelet, ember mivolta miatt. Igaz, ezt a világi jog nem tudja semmiből sem levezetni, ezért axiómaként hirdeti. A Biblia szerint viszont az ember eredendő méltósága abból fakad, hogy Isten képmása – legyen szegény vagy gazdag. Az emberi társadalomban ugyanis számíthat a vagyoni helyzet, de Isten előtt bármekkora gazdagság eltörpül. Így a gazdagokat jobban tisztelik ezen a világon, mint a szegényeket, de Isten előtt egyformák.

A bölcs képes olvasni a jelekből, felismeri a társadalmi és erkölcsi romlást, és tudja, hogy közel a veszedelem. A bolondok viszont azt hiszik, hogy a bűnösök szerencséje örökké tart. Példaként álljon itt Dániel, aki nem fogadta el Belsazár ajándékait, mert a jelekből ki tudta olvasni, hogy a babiloni birodalom összeomlása elérkezett. Ellenpéldaként pedig az edomita Doégot hozhatnánk, aki vállalkozott nem csak a papok feljelentésére, hanem lemészárlására is abban a reményben, hogy jó előmenetele lesz Saul udvarában. Saul bukásával azonban ő is bukott.

Az Isten előtti magalázkodásnak és az istenfélelemnek lehet haszna, egy istenfélő társadalom megbecsüli az istenfélőket. De egy istentelen nem, sőt kihasználja vagy üldözi őket. De az igazi istenfélők számára nem a jutalom a fontos, hanem maga az istenfélelem. Edz az életük és ez számukra az élet.

 

Vannak földi és mennyei testek – 2014.12.10.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141210k.mp3
(Jób 16,1-19,29; 1Kor 16,1-24; Zsolt 40,1-10; Péld 22,1)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141210.mp3
(Jób 16,1-19,29; 1Kor 16,1-24; Zsolt 40,1-10; Péld 22,1)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál búcsúzik a korinthusi gyülekezettől.

201412102

 

Mielőtt búcsút venne és a szokásos üdvözleteket átadná, még utasításokat ad a gyűjtésre nézve és beszél a terveiről.

Pál megígérte az apostoloknak és a görög-római gyülekezeteket is rendszeresen tanította arra, hogy a jeruzsálemi gyülekezet szegényei számára adakozzanak. Ez több volt puszta jótékonyságnál, egyfajta tartozás lerovása volt ez a szellemi áldásokért, amelyek Jeruzsálemből – tágabb értelemben a zsidóságtól – jöttek. Kifejezte az összetartozást és annak elismerését, hogy az Isten városa által képviselt áldások és ígéretek értek el a pogányokhoz is. Ezeket az elveket a második levélben hosszabban ki is fejti. Itt és most azt rendeli el, hogy a gyűjtés ne ad hoc jellegű legyen, hanem a hívők tegyék azt hívő életük szerves részévé, minden héten különítsék el az erre szánt adományokat. Az összegyűjtött pénzt pedig megbízható emberek vigyék Jeruzsálembe ajánló levelek kíséretével.

Pál itteni szavaiból tudjuk meg, hogy a levél írásakor Efézusban tartózkodik és pünkösdig ott is akar maradni. Azután Macedóniába készül, és onnan megy majd Akhájába, a korinthusiakhoz is. Az ApCsel-ből tudjuk, hogy ez pontosan így is történt. Efézusból Filippibe, onnan Korinthusba ment, majd az életére leselkedők miatt, visszafelé is megteszi az utat. A gyűjtés is várakozáson felül sikerül, ami Pálnak a pere során is a javára válik majd, hiszen éppen azt bizonyítja, hogy szolidáris a zsidókkal és nem ellenséges.

A levélben ezek után ajánlások következnek, Timótheusé, akit Pál elküldött maga mellől, hogy járja be a macedón és akháj gyülekezeteket, és Korinthusba is megérkezik majd. Sztefnász neve már a bevezetőben is felbukkan, mint akit háza népével együtt Pál keresztelt meg. Fortunátuszról és Achaikuszról azonban nem tudunk többet annál, mint hogy részesei voltak az éppen Pálnál tartózkodó korinthusi delegációnak. Ők hozhatták a gyülekezet levelét Pálnak, és az apostol velük küldte vissza a válaszát.

Az üdvözlők között Akvilla és Priscilla is felbukkan, akikkel együtt alapította Pál a korinthusi gyülekezetet, és ott van Apollós is, aki miatt egyesek pártoskodtak.

A levél záró sorait – hitelesítésül – Pál a saját kezével írja, mivel hamis levelek keringtek a neve alatt. Ebben van két sajátos mondat. Az egyikben a legsúlyosabb átkot, „anathémát” mond ki azokra, akik nem szeretik Jézust.

A másik a híres „Maranata!” – ami egy arám szójáték, olvasható így „maran atá” – az Úr (már) eljött. De felbontható így is: Maraná Thá! Az Úr (hamarosan) jön! Pál nem magyarázza az arám szavak jelentését, így feltételezhetjük, hogy ez a köszöntés vagy inkább jelszó, jelentésével együtt közismert volt.

Az egész levél fő mondanivalója a 13. és 14. versekben van összefoglalva:

Legyetek éberek, álljatok meg férfiasan a hitben, uralkodjatok! De minden az isteni szeretetben menjen végbe!

Az Ószövetség mai részében

Elifáz nyitja meg a vita második körét.

Miután az első körben hiába bizonygatták, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, Elifáz most fordít egyet az érvelésen.

Isten szent, az emberek pedig bűnösök. Bármelyik embert bünteti meg Isten, azt jogosan teszi. Akit nem büntet meg, az meg örüljön annak, hogy elnézik a vétkeit és tart még számára az irgalom időszaka. Akit pedig megbüntet, az fogadja el, hogy ez a bűnei miatt van, alázza meg magát és könyörögjön Istenhez.

Jóbnak nincs joga kétségbe vonni az istenfélelem és az ima értelmét. Ez már önmagában is ellene tanúskodik.

Egyébként is, a bűnösök boldogsága csak látszat – nem élvezik a harácsolt vagyont, mert folyton rettegnek a lebukástól. Egy zsarnok sem boldog, mert retteg a bukás és a merényletek miatt.

Egy istentelen ember sem lehet nyugodt, hiába növesztett vastag bőrt – szó szerint pajzsot – Istennel szemben, mert a lelkiismerete pontosan tudja, hogy büntetést érdemel. Ezek közé akarsz te tartozni? Te is feltátod a szádat és kétségbe vonod Isten igazságos voltát? Ezzel em olyanná teszed magad, mint az istent megvető bűnösök?

érvelésének utolsó vers egybecseng Jakab levelének a leírásával a bűn természetéről, sőt gyanítható, hogy Jakab innen vette a képet:

„Bajt fogannak, vétket szülnek, Belsejükben csak álnokság nő.”

Vagy kicsit szabadabban: „Megfogan bennük a rossz, embrióként nő fel az álnokság, míg végül bűnt szülnek”

Nagy dolog – mondja Jób Elifáz beszédére – hogy ne nézzem a gonoszok szerencséjét, mert csak látszat a jólétük, belül rettegnek és boldogtalanok! Ha te lennél a helyemben ez vigasztalna? Engem nem vigasztal, hogy másoknak sem jó.

Jób kissé teátrálisan Istenhez fordul: Látod, még az is ellenem fordul, hogy csapások sújtottak, mintha ez bizonyítaná bűnösségemet, hogy ezek kedvükre vádaskodhassanak. Istenem lásd ezt meg, és felelj meg nekik! Mond meg nekik, hogy ártatlan vagyok!

Jób itt hirtelen egy titokzatos tanúról beszél, aki szót emel mellette – ki lehet az?

Ha ez itt egy bírósági tárgyalás lenne, maga Isten pirítana rá az álnok barátokra és védené meg Jóbot. Emeljetek hát vádat ellenem, lássuk igazatok lesz-e?

Jób ezután arról lamentál, amit a balsors sújtotta ember érez: reményeim, és terveim, minden, ami után vágyaim odavannak… Egy baleset, vagy egy végzetes kórról szóló diagnózis ugyanis romba dönti azokat az álmokat, amelyek az ember lelkét addig éltették. Ilyenkor a csapással sújtott ember úgy érzi, hogy értelmetlenné vált számára az élet. Halogatott és véghez nem vitt terveink pedig veszteségként nyomják a lelkünket.

Ezután újra Bildádon a szólás sora. Újat nem igazsán tesz hozzá a már elhangzott érvekehez, csak azt, hogy Jób hiába dühöng, az élet attól még megy tovább. Azután az istentelenek félelmetes pusztulásáról beszél – kimondatlanul is Jóbra célozva, mintha azt mondaná. Ez még semmi, ha tovább lázadsz a sorsod ellen, akkor lesz csak igazán szörnyű a bűnhődés.

Jób válaszának eleje jól összefoglalja a vita lényegét, így szól (az új fordítás szerint):

„Még ha valóban tévedtem is, mi közötök hozzá? Csak fölém akartok kerekedni, hogy igazabbnak tűnjetek nálam, ezért mondjátok, hogy megaláztatásomnak magam vagyok (az) oka”

Jób ezután azt kezdi el fejtegetni, hogy sorsa alakulásának okát nem a földön kell keresni, hanem az égben. Elkezdi kapiskálni, hogy nem földi dolog lett a veszte, hanem valami a szellemvilágban kitört esemény áldozata. Ez azonban új reményt is jelent, mert ha mennyei dologról van szó, akkor mennyei megoldást is kel rá találni. Akkor legalább megmarad a feltámadás reménye, mert még sem haragra fogok feltámadni.

A 25-26. versekben Jób tulajdonképpen az evangéliumot fogalmazza meg:

Mert tudom, hogy megváltóm, legvégül majd porom felett megáll. Addig elpusztult bőröm és húsom nélkül fogom látni Istent, de akkor majd saját szemeimmel, bizony én magam látom meg, és nem valami idegen!

Végül Jób a barátaihoz fordul: Ha azt találnátok mondani: üldözzük őt, hiszen szenvedéseinek saját maga az oka.

Akkor jobb, ha ti is elkezdtek félni a büntetéstől, hiszen ennyi bűnötök nektek is van, és akkor benneteket is utol fog érni az ítélet!

Isten előtt csak a Krisztusban lehet igaz bármelyikünk – 2014.12.09.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141209k.mp3
(Jób 12,1-15,35; 1Kor 15,29-58; Zsolt 39,1-13; Péld 21,30-31)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141209.mp3
(Jób 12,1-15,35; 1Kor 15,29-58; Zsolt 39,1-13; Péld 21,30-31)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a test feltámadása után a feltámadt testről tanít.

201412091

Miután Pál elmagyarázta a feltámadás rendjét, amely különböző szakaszokból áll, most arra kérdésre tér ki, hogyan kell a feltámadott testet elképzelni. Nem arról van ugyanis szó, hogy ez a jelenlegi testünk áll elő újra. Erre a testre sokkal inkább úgy kell tekinteni, mint egy magra. Ha egy egzotikus növény magját elültetjük, akkor nem a mag kel ki, hanem az a növény, amelynek a teste a magba volt kódolva. A mostani testünk tehát úgy aránylik a feltámadott testhez, ahogyan egy mag a belőle kikelő növényhez. Isten ad majd alakot neki a célszerűség elve alapján.

A madarak teste azért olyan, mert légi életmódra lettek megalkotva. A halaké azért, mert a vízben élnek, míg a szárazföldi állatok teste mindkettőtől alapvetően különbözik az életmódjuk miatt, amire alkotva lettek. A halak teste nem alkalmas a szárazföldi vagy légi életformára és fordítva. Mivel a jelenlegi testünk földi, ezért ebben a formában alkalmatlanná a mennyei létre, ehhez mennyei testre van szükségünk. A mennyei testeknek egészen más a tulajdonságuk, mint a földinek. Erről tanítanak az égitestek, amelyeknek saját dicsőségük, azaz fényük van. A földi testek csak a nap dicsőségét, vagyis fényét tükrözik vissza. Ez a mostani testünk nyomorúságos, a bűnre emlékeztet, a feltámadt test viszont dicsőséges lesz. Ez a mostani erőtlen, nem bírná elviselni Isten közelségét. A feltámadt testben viszont színről színre megláthatjuk majd a dicsőség urát. Egy holttest lesújtó és visszataszító látvány, a feltámadt test viszont Isten dicsőségétől fog sugározni.

Az Ádámtól örökölt testünk halandó és romlandó, a Krisztusban magunkra öltött test viszont halhatatlan és romolhatatlan. Akik Ádámtól születtünk, Ádám testéhez hasonló testet kaptunk az evilági életre, akik pedig Krisztusban újjászülettünk, a feltámadt Jézus testének a hasonlóságát kapjuk majd az örök életre.

Pál a második korinthusi levélben is tanít a feltámadásról, a maival együtt ez a két leghosszabb szakasz a témában. Ott részletesebben is beszél a feltámadt test felöltözésről. Itt viszont a földi test átváltozására tér ki azok esetében, akik még a földi életük idején megérik az egyház elragadtatását. Az utolsó harsona szóra – sajnos itt nem tudjuk, hogy sófárról vagy az ezüst trombitákról van-e szó – az élő szentek teste egy szempillantás alatt átváltozik, mielőtt a mennybe ragadtatnának. Jézus testének a feltámadása mindkét fajta feltámadást magában foglalta. Ő ugyanis meghalt és a teste a sírban nyugodott, de enyészetet nem látott. A feltámadásakor azonban már nem halandó testben jelent meg a tanítványainak, tehát a sírban át is kellett változnia annak a testnek, amelyet arimathiai József és Nikodémus a sziklasírba helyeztek.

Pál még egy fontos különbséget említ a jelenlegi halandó testünk a és a feltámadt test között. A jelenlegi, ádámi testünk „pszichikai” vagyis „lelki”, a feltámadt test pedig „pneumatikus” vagyis „szellemi” lesz. Ez azt jelenti, hogy most csak azt tesszük, amire a lelkünk a testünknek parancsot ad. A Szent Szellem a saját szellemünkkel együtt ösztökéli a lelket arra, hogy Isten akaratát cselekedjük. De ez nem mindig sikerül, mert a lelkünknek a szellem pártjára kell állnia. Még Jézus is azt mondta, hogy „a szellem kész, de a test erőtlen”. Más szavakkal, tudom, hogy mi Isten akarata, de a test még nem akar engedelmeskedni. A feltámadt test azonban közvetlenül a szellem uralma alatt áll majd.

A test feltámadásának tagadása nem csak az Evangélium tagadása, hanem rossz erkölcsökhöz is vezet. Hiszen ha csak ebben az életben reménykedünk, akkor az erkölcsünket a test számára kellemes és kényelmes dolgok fogják meghatározni, vagyis afféle ösztönlények leszünk. Pál Ézsaiás prófétára utal, aki megfedte az ostromlott város lakóit, mivel a halál árnyékában sem az Urat keresték, hanem még akartak egy utolsót enni és inni mielőtt meghalnak. Az élet értelme számukra nem volt több mint evés és ivás. A próféta pedig ezt megbocsájthatatlannak nevezte.

Az Ószövetség mai részében

Jób válaszol a barátainak és Elifáz másodszor fut neki, hogy Jóbra rápirítson.

Jób a barátainak az álláspontját a 12. fejezet 5. versében találóan foglalja össze:

„Akinek jó dolga van, megveti a nyomorultat,

még taszít is azon, aki botladozik.”

Már tudniillik azzal, hogy azt mondja neki: azt kaptad, amit megérdemelsz. Bizony hajlamosak vagyunk részvétlenségünk miatt azzal felmenteni magunkat, hogy az a bajban levő ember, biztosan rászolgált és megérdemelte.

Jób egyszerűen cáfolja a barátait, akikkel „kihalna a bölcsesség” – ahogy gúnyosan odaveti nekik..

Nézzetek csak körül, ha mindenki azt kapja, amit érdemel, akkor mi van a rablókkal, maffiózókkal, a sok bálványimádóval és egyéb nyilvánvaló bűnösökkel, akik bűneik ellenére gondtalanul élvezik a vagyonukat, duzzadnak az egészségtől és önbizalomtól. Tényleg én vagyok ezen a világon a legbűnösebb, hogy ezt érdemlem. Én sok olyat tudnék, akik sokkal bűnösebbek, még sem foglalkozik velük az Isten. Bezzeg én! Még arról is számot kellene adnom, amit el sem követtem… Vagy Ti, Ti talán tényleg különbek vagytok. Én rászolgáltam, és Ti nem?

Vajon azért beszéltek így, mert az Istent véditek? Dehogy, valójában magatokat féltitek! Megrettentetek, hogy ti is így járhattok. Azért kell mindenképpen hibát találnotok bennem, hogy azt a kényelemes ideológiát fenntarthassátok, hogy veletek ez nem történhet meg. Ha ugyanis ok nélkül ért a csapás, akkor ti sem vagytok biztonságban a bűnről és bűnhődésről vallott sekélyes igazságaitokkal. Akkor másban kell keresnetek a saját biztonságérzéseteket. Ezért egyszerűbb nektek engem vádolni valamilyen kapitális bűnnel. Pedig ártatlan vagyok! Semmi olyat nem követtem el, amivel okot adtam volna ilyen ítéletre.

Azután Jób elismeri, hogy Isten mindenható és bármit megtehet – nincs ebben semmi új – hiszen az egész teremtett világ és az emberi történelem is erről tesz tanúságot.

Mivel ti – állítólagos barátaim – haszontalan orvosnak, ügyetlen kuruzslónak bizonyultatok, egyenesen Istenhez intézem a szavaimat. Mit veszthetek, ennél rosszabb már nem lehet. Hadd halljam azt a bűnlajstromot, ami vesztemet okozta!

Persze nincs válasz, se emberektől, se Istentől. Nem is értem ezt az egészet! Miért vagyok én olyan fontos bárkinek. Hiszen Istenhez képest még annyi sem vagyok, mint egy falevél! Az ember életének az a kis ideje miért nem telhet békességben?

Vagy arról van szó – nyit meg Jób egy új gondolatsort – hogy egy ideig a halottak világában kell lennem, azután majd visszatérek és helyreállok? Olyan vagyok, mint a kivágott fa, amelynek a tönkje újra kihajthat? Ha így lenne, lenne reménységem. De ki tudja, mire támadnék fel? Ha Isten haragja lesújtott rám és elvette életem, vajon a feltámadáskor jobbra számíthatok-e? Haragjával megsemmisít, hogy azután jóindulatára támadjak fel?

Vagy vigasztalódjam azzal, hogy legalább utódaimnak jó dolguk lesz? Milyen vigasz ez, hiszen nem fogok erről semmit sem tudni. Csak a rettegés és bizonytalanság marad velem.

Érdemes megfigyelni, hogy Jób barátai még nem fogynak ki a szóból, de az már látszik, hogy egyre kevesebbet beszélnek, míg Jób egyre hosszabban szól.

Végül egy megjegyzés:

Hogy az az önmentő attitűd, hogy a csapásokat elszenvedő ember, „biztosan megérdemelte”, mennyire elementáris az emberben, jól mutatják az evangéliumi példák is. A tanítványok a vakon szülöttel kapcsolatban is azt akarták tudni, hogy kinek a bűne okozta a nyomorúságát. Jézus ezt a felvetést – Jóbhoz hasonlóan – kategorikusan elutasította ugyanúgy, mint amikor a Siloám tornyának leomlásával vagy a galileaiak vértanúságával kapcsolatban is világossá tette: nem azért szenvedték el ezeket a váratlan tragédiákat, mert a többieknél rosszabbak voltak.

A mai két példabeszéd

arról szól, hogy a végső szót mindig Isten mondja ki.

Isten szava és akarat ellen nem lehet senki elég bölcs vagy erős, sem kicselezni, sem csőbe húzni nem lehet. Példaként Akhitófelt hozhatjuk, aki Dávid vezető főtanácsadója volt, szavát úgy tekintették, mintha maga Isten szólt volna. De hiába állt Absolon mellé, az Úr szava minden bölcsességével szemben erősebbnek bizonyult. Nem sikerült Dávidot elpusztítania. Vagy Hámán is hiába vette körül magát mágusokkal, terve egy szempillantás alatt ellene fordult.

Az ókorban a lovasság és a harci szekerek jelentették a hadsereg legnagyobb erejét. De – mondja a példabeszéd – a csata kimenetelét még sem ez dönti el, mert ha az Úr akarja, háromszáz harcossal is megfutamít egy egész hadsereget, ahogy Gedeon esetében is tette.

A test feltámadása valóság – 2014.12.08.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141208k.mp3
(Jób 8,1-11,20; 1Kor 15,1-28; Zsolt 38,1-22; Péld 21,28-29)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141208.mp3
(Jób 8,1-11,20; 1Kor 15,1-28; Zsolt 38,1-22; Péld 21,28-29)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a test feltámadásáról tanít.

201412081

A görög és a római hiedelemvilág is elfogadta, hogy a lélek a halál után tovább létezik a Hádészban, az alvilágban. De nem hitt a test feltámadásában. Úgy tűnik, hogy Korinthusban voltak olyan hívők, akik – talán éppen a filozófusok hatására – szintén kételkedni kezdtek a test feltámadásának tanításában, mi több, ennek hangot is adtak.

Pál először leszögezi: az evangélium lényegi része Jézus feltámadása. Minden apostol üzenetének a magva, hogy Jézus meghalt a bűneinkért, az Atya pedig feltámasztotta és testben megjelent a tanúknak – akiket Pál itt fel is sorol, utolsóként magát is beleértve. Jézus halálának és feltámadásának szükségességét pedig már a próféták is jó előre hirdették. Az ötszázak, akikről Pál beszél, valószínűleg azok a tanítványok lehetettek, akikkel Jézus Galileában „a hegyen” találkozott és akiknek a nagy missziós parancsot adta, amellyel Máté evangéliuma végződik. Pál korában még közülük is voltak élő szemtanúk. Szintén Páltól tudjuk, hogy Jézus féltestvérének Jakabnak is megjelent, aki a jeruzsálemi gyülekezet egyik legtekintélyesebb vezetője lett, és a róla elnevezett levelet is írta.

Pál leszögezi továbbá, hogy ha nem létezne a test feltámadása, akkor Jézus feltámadása sem létezhetne, vagyis hamis lenne az evangélium, amit az apostolok hirdetnek. Nem létezne az Újszövetség sem, se a bűnök bocsánata Krisztusban és a megigazulás sem, mert nem volna közbenjárója a mennyben az emberi nemnek. A mártírok a semmiért haltak volna meg, hiszen ha csak ez az élet az élet, akkor jobban tették volna, ha megtagadják a hitüket és mentik a bőrüket. Akik Jézusba keresztelkednek bele, azok sem nyernének semmit, hiszen egy halott nem segíthetne rajtuk.

De az sem igaz, hogy csak Jézus támadt fel a halálból és mások nem fognak. Mert ugyanúgy van ez, mint Ádám bűnével: akik Ádámban vannak, mind meghalnak, akármilyen életet is éltek, és fel fognak támadni az ítéletre. Akik pedig Jézusban újjászülettek, már most átmentek a halálból az életbe, mert egészen más életet nyertek Krisztusban. Ez az élet már nincs alávetve a halálnak és az enyészetnek, és ha ezt a testet elhagyja, a rendelt napon majd magára ölti az ehhez az élthez máltó, romolhatatlan testet.

Pál ezután leírja a test feltámadásának a rendjét. Az első csomópont Jézus feltámadása, aki megjelent a választott apostoloknak, velük evett és minden más módon bizonyította, hogy a feltámadás testben történt. Jézussal együtt feltámadtak bizonyos, közelebbről meg nem nevezett Ószövetségi szentek. Ez képezte az aratás első kévéjét. Az első kéve ünnepe közvetlenül a páska bárány éjszakáját és a kovásztalan kenyerek első napját követte. Jézus és vele együtt ezek a bizonyos szentek ezen a napon támadtak fel.

A második nagy csomópont Jézus visszatérése lesz. Ekkor az egyház szentjeinek feltámadása következik be. Más igékből tudjuk, hogy ezen kívül még legalább két feltámadás lesz közvetlenül Jézus visszatérése után, az ezeréves békekirályság kezdetén. Feltámadnak a nyomorúság mártírjai a Jelenések 20 szerint, és a hívő Ószövetségi szentek, Izrael mindenkori maradéka, Ábrahámtól Dávidig Jézusnak az Olajfák hegyén elmondott apoklüpszise szerint. (Mt 24, Mk 13) Izrael maradékának összegyűjtése ugyanis nem csak a földön, hanem az égen is végbemegy, ahogyan azt Mózes az énekében már jó előre megjövendölte.

A harmadik csomópont pedig az ezer éves királyság és az ú.n. Góg-Magóg háború után lesz, amit itt Pál úgy hív, hogy a „vég”, bár helyesebb volna a szót úgy fordítani: a beteljesedés. A nagy fehér trón ítélete (Jelenések 20) zárja le az emberiségnek a történelmét, és ezután lép elő az új ég és az új föld, amely azoknak az otthona lesz, akik e földi életükben szerették Istent és ezt nem csak szavaikkal, hanem tetteikkel is igazolták. Mivel nem csak a föld, hanem az ég is újjá lesz teremtve, nem csak a földi, hanem a mennyei hatalmi rend is megváltozik. Az uralom a menny szentjeinek adatik át – ahogyan azt Dániel prófétának az Úr előre megmutatatta. Elnyomó és büntető hatalomra pedig nem lesz többet szükség, mert senki és semmi nem lázad többé Isten akarat ellen. Földi és mennyei lények egy néppé egyesülnek az új Jeruzsálemben, míg a lázadó és bukott emberek is együtt lesznek a lázadó és bukott angyalokkal a gyehennának nevezett helyen, melyet a Jelenések könyve a második halálnak hív.

 

Az Ószövetség mai részében

Jób másik két barátja, Bildád és Cófár próbálkoznak azzal, hogy a szenvedő és egyre elkeseredettebb Jóbot a helyére tegyék.

Bildád Suah földjéről – a héber fül számára a jólétben élő ember Isten és a világ iránti kevert szeretetét sugallja. Míg Cófár verebet jelent, Naamáról pedig egy héber olvasó Roboám ammonita anyjára asszociál, akinek Salamon halála után hosszú ideig nagy befolyása volt a királyi udvarban. Mózes törvényétől idegen erkölcsei szerepet játszottak az ország kettészakadásában is. De volt egy ilyen nevű város Júdea és Filisztea határán is.

Mindkét barát az első szólónak a nyomdokain jár, aki Ézsau elsőszülöttjének, az aranyat istenítő Elifáznak a nevét viseli. Azzal próbálják vigasztalni Jóbot, hogy térjen meg bűnös életéből és alázza meg magát isten előtt, hogy helyreálljon. Logikájuk a jólétben élő, a csak az evilággal törődő embernek abból a sekélyes és testi logikájából indul ki, hogy Isten – vagy ha úgy tetszik a sors – végső soron igazságos. A nyomorultak is megérdemlik a sorsukat, és a gazdagok is a jutalmukat. Mindenki azt kapja, amire rászolgált. Csakhogy ebbe a logikába nem illik Jób sorsa, aki bár feddhetetlen volt, mégis a bűnösöknek ki járó ítéletet kapja. A három barát pedig azon erőlködik, hogy Jóbbal szemben fenntartsa ezt a meggyőződését.

Jób korábban annak adott hangot, hogy nem érti, miért bünteti ilyen nagyon az Isten, ez nem igazságos tőle.

Bildád ezen háborodik fel és kioktatja Jóbot arról, hogy nem vádolhatja Istent igazságtalan ítélettel. Ha azt hinné, hogy ez csak az ő véleményük, vegye tudomásul, hogy generációk tapasztalata és életbölcsessége ez.

Még rá is tesz egy lapáttal az előtte szólóra és kijelenti, hogy Jób fiai biztosan megérdemelték a büntetésüket a gonoszságuk miatt.

Isten mindenható és mindentudó és igazságos bíró, ha így bánt veled, akkor meg is érdemelted.

Teljesen felesleges perelni vele, mert nincs esélyed. Inkább térj meg, bánd meg a bűneidet és alázd meg magad az Úr előtt. Mert a Mindenhatónak van hatalma arra, hogy helyreállítson, és újból virágzóvá tegye az életed.

Jób válaszában elismeri, hogy Isten mindenható és mindentudó. Azt is elismeri, hogy nincs esélye vele szemben. De azzal vádolja Istent, hogy emiatt önkényes is. Hiszen senki sem kérheti számon rajta a tetteit. Nincs bíróság, aki felelősségre vonhatná, nincs tanácsos, aki kijavíthatná. Ő a törvényhozó és a bíró is egyben.

Így is, úgy is halálra vagyok ítélve – mondja Jób – akkor miért fogjam vissza magam, kimondom, amit gondolok: Amikor Isten büntet, az ostorcsapásai az ártatlanokat is elérik. Amikor felforgatja az országokat vagy megdönti a királyokat, nem csak a bűnösök vesznek el, hanem az ártatlanok is. Hát igazság ez?

A 10. fejezetben Jób újabb panaszáradatba fog:

Legalább azt tudnám, hogy mi a vád ellenem, mivel érdemeltem ki a büntetést, ami csak a nagyon gonoszoknak jár. De azt nem fogadom el, hogy ezt érdemlem. Nem vagyok bűnös, mégis elítéltek.

Hát nem Isten maga formált? Jól tudja, ki vagyok. Vagy ezért hozott létre, hogy kínozhasson? Azért adta az élet kegyelmét, hogy megbüntethessen? Ennek semmi értelme!

Teljesen mindegy, hogy igaz vagy gonosz vagyok, ugyanúgy bánik velem, ha akar. Igaznak, gonosznak egy a sorsa, a halál. Én igazként éltem, de jól tudom, hogy ez Isten mércéjéhez képest még sem érdem. Isten szemszögéből az igaz és a gonosz ember között nincs valami nagy különbség. Akkor meg minek erőlködni? Csak annyit kérek Istentől, hogy abban a kis időben, amíg el nem jön a halálom, engedjen egy kis enyhülést.

Erre már Jób harmadik barátja sem bírja tovább szó nélkül.

Mi az, hogy az igaz Isten igazságtalanul bánik veled? Te talán igazabbnak tartod maga az Istennél, túlszárnyaltad őt becsületességben, tudásban és igazságban?

Bárcsak valóban megtartaná Isten a perbeszédet, megtudnád, hogy még el is engedtek a Neked felróható bűnökből.

De ha megtérsz és elveted a bűneidet, akkor Isten helyreállít és újra lesz reménységed és békességed. Csak a gonoszok egyetlen reménysége a halál! Az igazaké az Isten.

Most újra Jóbon a válasz sora, aki majd egyre határozottabban állítja, nincs bűne, amit meg kellene bánnia. Az életéből egyáltalán nem következik az, ami történik vele.

A mai két példabeszéd

a nehezen megfejthető kategóriába tartozik.

Az első elejét értjük és nem ismeretlen. A hamis tanú előbb utóbb megbűnhődik vagy az emberektől, vagy Istentől. De hogy az mit jelent: „a férfi, aki hall, tartósan beszél” már kemény dió. Mivel a hamis tanúval van szembeállítva, itt olyan emberről van szó, akinek a tanúskodása tartós eredménnyel jár. Az egyik lehetőség, hogy az is hamis tanú, aki nem figyel oda, ezért a tanúskodása nem járul hozzá az igazság kiderítéséhez. A másik lehetőség, hogy mulasztásról van szó, vagyis halotta ugyan a bűntényt vagy annak előzményét, de nem akarta meghallani, nem akart odafigyelni rá.

A második példabeszéd is hasonló. Az elejét még csak-csak értjük: a gonosz ember megkeményíti a vonásait, vagy vastag bőrt növeszt az arcára. De mit is csinál ezzel szemben a „jásár” az „egyenes” vagyis az őszinte? „igazgatja” vagy „megerősíti az útját” – hát… én nem tudom. Várjuk a megfejtéseket…

Isten a rend Istene az istentiszteleteken is – 2014.12.07.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141207k.mp3
(Jób 4,1-7,21; 1Kor 14,18-40; Zsolt 37,30-40; Péld 21,27)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141207.mp3
(Jób 4,1-7,21; 1Kor 14,18-40; Zsolt 37,30-40; Péld 21,27)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál az istentisztelet ékes rendjéről tanít. Miután a Szent Szellem adományainak használatában megmutatta a hasznosság elvének alkalmazását és tanította a gyülekezetet az egyén és a közösség kapcsolatáról, elmagyarázza a nyelvek és a prófétálás helyét Isten tervében. Ehhez Ézsaiás próféta könyvének 28. fejezetére utal. Itt arról beszél a próféta, hogy Jeruzsálem papjai, prófétái sőt még a názírok is ivászatokon vesznek részt, azután részegek módjára végzik a szolgálatukat, a nép pedig ezt így szereti.

201412071
Ezért Isten elhatározta, hogy miután Krisztus józan szavaira nem hallgattak, idegenek beszédével és részegek szavaival fog hozzájuk szólni, mert a józan beszédet meg sem hallgatják. A nyelveken szólás tehát jel, Izráel és általában a hitetlenek számára, hogy a Messiás eljött már, de nem hallgattatok rá. Ahogyan Jézus példázatokban beszélt miután a Sátán szolgájának nevezték, hogy csak azok értsék, akiknek megmagyarázzák, ugyanúgy a Szent Szellem érthetetlen beszédet szól az általa betöltött embereken keresztül, ami csak akkor válik érthetővé, ha van aki megmagyarázza.

A prófétai beszéd azonban érthető. Így az istentiszteletre látogató emberek, akik nem járatosak a szellem dolgaiban, semmit sem értenek abból, ha ott csak nyelveken beszélő emberrel találkoznak, maximum azt konstatálják magukban, hogy ezeknek elment az eszük. Ám, ha csupa prófétáló emberrel találkoznak, akkor Isten szól hozzájuk. Nyilvánvalóvá teszi féltve őrzött titkaikat és leborulva ismerik el, hogy ez csak Isten szelleme lehet, ami köztetek működik. Az itt az “avatatlan”-ra használt görög kifejezés az eredeti szövegben az “idióta”. Akkor érezzük magunkat idiótának, ha nem értjük, mi történik körülöttünk. Ilyenkor idegenek maradunk a közösségen belül, mert azt gondoljuk, hogy vagy mi vagyunk idióták, vagy ők.

Tehát egy további szempont az istentiszteleteken a testvérek építése mellett, hogy a hitünk iránt érdeklődők ne érezzék magukat idiótának, avatatlan kívülállónak. Mi legyen hát a rend? Ne jöjjön senki készületlenül az összejövetelre, hanem hozzon valamilyen szellemi ajándékot, amellyel Istennek, vagy a testvéreinek kedveskedni tud, pont úgy, ahogy az agapéra, a szeretetvendégségre is mindenki elhozza, amit adni tud. Ez lehet egy zsoltár, egy üzenet, egy tanítás, a lényeg, hogy építse vele a hallgatóságot – hívőket és hitetleneket egyaránt – , hogy mindenki a  hitében felbuzdulva és úgy menjen haza, hogy ma is tanult valamit.

Lehet nyelveken is szolgálni, de csak úgy ha van magyarázó és nem vágnak egymás szavába. Lehet prófétálással is szolgálni de az se fulladjon zűrzavarba. Ha azonban van kijelentés, az élvezzen elsőbbséget. A korábbi felsorolás ugyanis egyben fontossági sorrendet is jelent.

A kijelentésnek, ami az Isten dolgainak nem tanulható tudása, van a legnagyobb súlya. Ezután következik az Ige tudománya, vagyis az a tanítás, ami az Ige ismeretéből származik, majd ezután jönnek a szólás ajándékai, prófétálások, imák, zsoltárok, szellemi énekek és ehhez hasonlók. A fajsúlyosabb műfajoknak elsőbbséget kell adni. A spontán megnyilvánulások nem nyomhatják el a tanítást. Ha pedig az Istentisztelet zűrzavarba fullad, akkor nem érheti el a célját.

Tehát, ne az önmutogatás, hanem a szeretet, mások építése legyen a cél. Ne legyenek együtt evő és ivó klikkek, hanem vegyetek Úrvacsorát és mindenki ossza meg azt amije van a másikkal a szeretetvendégség során. Járjatok el ugyanígy a Szellemi ajándékok dolgában is, osszátok meg egymással, amit Istentől kaptatok. Ne önmagatok építése legyen a fő cél az összejövetelen, hanem a másik felépítése. A Szent Szellem megnyilvánulásai közül az ezekből a szempontokból hasznosabbnak van elsőbbsége. Az beszéljen, akinek fajsúlyosabb üzenete van. Ne vágjatok egymás szavába, ne fulladjon az istentisztelet káoszba.

Ha valaki a Szellem emberének, vagy prófétának tartja magát – írja Pál – , ezeket az elveket tartsa szem előtt, mert ezek az Úr parancsai. Aki pedig felrúgja ezeket, az éppen azt a bizonyítványt állítja ki magáról, hogy még kiskorú és éretlen, ezért inkább épülni, mint építeni akarjon. Pál itt újra előveszi az asszonyokat és figyelmezteti őket. A leírásból úgy tűnik, hogy a hölgyek két ponton is megzavarták az istentiszteletet. Az egyik a figyelmetlenségük, amikor fecsegésükkel zavarták az összejövetelt, a másik pedig, amikor szellemi ajándékokkal visszaélve, éppen túlzott figyelmet akartak magukra irányítani.

Pál itteni figyelmeztetései szervesen kapcsolódnak ahhoz, amit a fátyol, vagy fejkendő viselése kapcsán részben már kifejtett. Nyilván nincs szó arról, hogy generálisan meg lenne tiltva az asszonyoknak az, hogy megszólaljanak a gyülekezetben. Hiszen a fej befedésének kérdése éppen a prófétálás és imádkozás kapcsán kerül elő, aminek nem lenne értelme, ha nem imádkozhatnának és prófétálhatnának az eklézsiában. Mire tehát ez a nagy szigorúság? Az asszonyok – különösen a görög emancipáció élharcosai – , ne akarják el- és leuralni se a gyülekezetet, se a férfiakat. A hallgatás parancsa ugyanabban az értelemben vonatkozik az asszonyokra, mint a férfiakra is, mikor Pál azt mondja nekik, ne vágjanak egymás szavába a próféták, hanem amíg az egyik beszél, a többi hallgasson.

Nem a Szellem uralkodik ugyanis a prófétákon, hanem fordítva. Amikor inspirált beszédet hallunk, bennünk is támadnak gondolatok, és felismerések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azonnal meg is kell osztanunk a környezetünkkel, akár más szavába vágva is.
Ugyanez vonatkozik a megjegyzésekre és a véleményekre. Éktelen, ha valaki hangos kommentárral zavarja a beszélőt, vagy a körülötte állókat, ülőket. Ezt a színházban, koncerten, vagy moziban sem tűrik. De ugyanez az elv vonatkoztatható minden másra is, ami zavarja azt, hogy a beszélőre, igehirdetésre figyelni lehessen. Ez az elv nekünk magától értetődőnek hangzik, de egy indiai, kínai, kenyai gyülekezetben, nem is olyan kézenfekvő.

A lényeg nem a teljes csend, hanem hogy a hölgyek vessék alá magukat a férjük és a gyülekezeti vének tekintélyének, ne uralják le az istentiszteleteket. Abból a megjegyzésből, hogy a törvény is ezt tanítja, úgy sejthetjük, hogy a zsidó asszonyok is kivették a részüket a rendzavarásból. Talán éppen a törvény jobb ismerete bátorította fel őket, hogy olyan pozíciót foglaljanak el, amely már illetlen volt.

Az a tapasztalatom, hogy ahol a nők szolgálatát generális tilalomnak tekintik, a hölgyeknek ott is megengedik, hogy például a gyerekeket tanítsák, vagy a gyülekezeti élet más területein szóljanak. Márpedig a gyerekeink is az eklézsia része. Ha a tilalom ennyire általános volna, akkor az asszonyoknak teljes némasági fogadalmat kellene tenniük minden esetben, amikor az eklézsia ügyeiről van szó. Ezzel azonban nagyon nagy veszteség érné az egyházat. Mert Krisztus, az újjászületett hölgyeken keresztül is meg akar nyilvánulni. Miként tette ezt Filep diakónus lányain keresztül az Újszövetségben, vagy a prófétáló asszonyokon keresztül az Ószövetségben Mirjámtól, Mózes testvérétől kezdve Huldán át, Mária magasztaló zsoltáráig.

Az Ószövetség mai részében Elifáz és Jób első szócsatáját olvashatjuk. Jób meglehetősen kihívóan és szarkasztikusan, a halált kezdte el dicsőíteni, kvázi mintegy szembeállítva az élő Istennel, mondván hogy még a halál is irgalmasabban bánna vele, mint ahogyan Isten teszi. A témáni Elifáz – valószínűleg ő volt a rangidős – , próbál meg az elkeseredett Jóbnak válaszolni.

Elifáz volt a neve Ézsau elsőszülött fiának, aki Témán apja volt. A név jelentése: ”az arany az én istenem”. Akár valódi, akár irodalmi figuráról van szó, az ő világnézete az volt, hogy Istent azért jó szolgálni, hogy ezen a világon boldogulhassunk. Mivel csak ezt a világot tekintette igazi értéknek, a bűn és bűnhődés is csak az evilági élet szempontjából számított neki. Bölcsessége, az ítélet leegyszerűsített változatából táplálkozott: az igazak virágzanak, a bűnösök bűnhődnek.

Ahol büntetés van, ott bűnnek is kell lennie és ahol jólét van ott igazaknak kell lenniük az embereknek. A jólét, az arany kvázi bizonyítéka annak, hogy Isten szereti őket. Emlékezteti Jóbot, hány embert vigasztalt és tanított maga is istenfélelemben és istenfélelemre. Most cserbenhagyják a saját szavai, nem is gondolta komolyan, amit jó dolga idején mondott?

Elifáz elismeri azt is, hogy egyszer volt egy szellemi élménye, amikor megérezte, hogy a ”gazdag vagyok tehát jó vagyok és a nyomorultak mind meg is érdemlik a nyomorúságukat” elve esetleg mégse igaz. Ebben a titokzatos álomban egy szellemi lény, akitől félelmében felállt a szőre, azt súgta neki, hogy Isten előtt nincs bűntelen és tökéletes ember. De ezt is Jób ellen fordítja, mondván, az istenteleneknek is lehet ideig való szerencséje. De az csak átmeneti. Ilyenkor az arany mégsem az igazságuk bizonyítéka, ami abból derül ki, hogy egyszer csak, hirtelen véget ér a szerencséjük és rájuk szakad a nyomorúság. Elifáz ugyan nem mondja ki nyíltan, de lényegében felteszi a kérdést: lehet, hogy Jób is egy ilyen ember? Nem is volt igazán istenfélő? Ezért történt vele mindez? Most derül csak ki igazából, hogy milyen istentelen valójában, hogy nyomorúságában a halált igazabbnak tartja az élő Istennél? De ha így volna is, mondja, van remény, mert Isten irgalmas és könyörülő, a bűnbánónak megbocsát, a megtérőnek ad egy új lehetőséget. Mindent képes jóra fordítani. Ehhez kétség sem fér, így hát ismét kimondatlanul, de az a jó tanács, hogy Jób valljon színt, bánja meg a bűneit és Isten helyre fogja őt állítani.

Jób ennek megfelelően válaszol. Először elismeri, hogy mérhetetlen szenvedései miatt össze van zavarodva. Valami kis fenyítésnél még értené, hogy korrigálnia kell magát, de egy ilyen totális megsemmisítő támadást vajon mivel érdemelhetett ki? Ha legalább most meghalna, annyi öröme maradna, hogy teljesen nem tagadta meg az Istent. De ha tovább kell szenvednie, ki tudja, mi fog történni, hiszen ő sincs vasból, hogy mindent kibírjon.

Azután a barátja ellen fordul: ”Szép ki vigasztaló vagy te! Ha rád hallgatnék, úgy eltévednék, mint a sivatagi karavánok, amelyek egy vízmedret követnek, de vizet soha nem találnak benne, és végül elpusztítja őket. Még ha igaz volna is, hogy eddigi istenfélő életem csak képmutatás volt, akkor is megilletne a részvét, és az együttérzés egy baráttól, de mit kapok? Azt, hogy biztosan meg is érdemeltem, ami velem történik!” (Zárójelben jegyzem meg, hogy sok ember úgy tekint egy bűncselekmény áldozatára, hogy megérdemelte, ami történt vele, biztos csinált valamit. Sőt, sokszor az áldozatok maguk is így tekintenek magukra és keresik, hogy hol hibáztak, mivel adtak okot.) Jób ezt az érvelést kategorikusan elutasítja. Igen, van amikor az ember a saját bűnének esik áldozatául, de sokszor az áldozat teljesen vétlen, csak rosszkor volt rossz helyen, és a bűn nem benne volt, hanem abban, aki elbánt vele.

Mi, akik a bevezetőt már olvastuk, tudjuk, hogy Jób szenvedéseinek éppen az volt az oka, hogy igaz volt. Elifáz pedig ennek az ellenkezőjét sugallja. Jób ezért is dorgálja meg. Hiszen egy ártatlanul bűncselekmény áldozatává vált embert azzal vigasztalni, hogy megérdemelte, éppen nem az együttérzés, hanem a kegyetlenség.

Jób tehát így folytatja: “Mondjátok meg már nekem, hogy mi volt az a szörnyű bűn, amivel ezt kiérdemeltem?! Oktassatok, és én kész vagyok tanulni! De nem fogtok semmit sem találni, mert nem egy kis dorgálásról van szó, hanem olyan testi szenvedésről, amit az ember az ellenségének sem kíván. Vagy azt hozzátok fel ellenem, amit elkeseredésemben mondtam? Nem azért ért csapás, mert ilyeneket mondtam, hanem fordítva, azért mondok ilyeneket, mert csapás ért!” Ezután Jób megvetően elfordul a barátaitól és Istenhez intézi a szavait. Nekem csak ez az egy életem van, nincs több dobásom, nem jöhetek vissza az alvilágból, ha kiderül, hogy mégis tévedés történt! Ezért nem fogom magam vissza. Azt akarod éreztetni – mondja az Úrnak – , hogy mennyire erőtlen semmi és senki vagyok? Vajon dicsőségedre válik legyőzni egy olyan ellenfelet mint egy molylepke? Hőshöz méltó ez? Miért támadsz hát rám úgy, mintha valami erős és méltó ellenfél lennék? Akármit is követtem el, miért nincs rá bűnbocsánat? Ha ilyen gonosz vagyok a szemeidben, akkor legalább ezt a  kis életidőt hagynád meg nekem.

A mai példabeszéd a bűnösök vágóáldozatáról szól. A Biblia számos helyen egyértelművé teszi, hogy Istent nem vallásos cselekedetek érdeklik – az imák, az áldozatok stb. – , hanem az emberek szíve és bizalma. Ami ebből fakad, az kedves előtte, ami viszont nem, az elfogadhatatlan, akármekkora földi értéket is képviseljen. Különösen igaz ez a gonoszok áldozatára: képmutatás az egész. Isten undorodik az istentelen emberek vallásoskodásától.

Mennyivel inkább így van ez, ha valamilyen bűnük elkövetéséhez kapcsolódik az áldozat. Az ilyenkor nem szent, hanem utálatos. Jézus így feddte korának vallásos vezetőit: ”Kifosztjátok az özvegyeket, majd színből hosszan imádkoztok, de ezzel csak még nagyobb büntetést érdemeltek!”

Tehetségünkkel, ajándékainkkal építsük a gyülekezetet! – 2014.12.06.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141206k.mp3
(Jób 1,1-3,26; 1Kor 14,1-17; Zsolt 37,12-29; Péld 21,25-26)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141206.mp3
(Jób 1,1-3,26; 1Kor 14,1-17; Zsolt 37,12-29; Péld 21,25-26)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál az egyén és a közösség kapcsolatáról tanít a nyelveken szólás és a prófétálás karizmáit összehasonlítva.

201412061

Ahogyan korábban is láttuk a szellemi ajándékok és a karizmák használatában a hasznosság lesz az egyik vezérlőelv. Ehhez azonban most egy másik is társul: az egyén és a közösség kapcsolata. Korábban Pál már tisztázta, hogy különbözőségünkben alkotunk egy egységet, ahogy a különböző tagokból épül föl maga a test. A “glosszolália”, a nyelveken szólás olyan karizma, amikor a hívő szavait a Szent Szellem ihleti. Olyan nyelven beszél, amelyet sem maga, sem hallgatói nem értenek. Az Apostolok Cselekedeteiben a Szent Szellem keresztséget, vagyis a szellembe való bemerülést kísérte.

Pál szavaiból azonban az is kiderül, hogy sokaknál ez nem egy egyszeri élmény volt. Rendszeresen váltottak át ima vagy dicsőítés közben erre a különös nyelvre, melyet szoktak az extázis, vagy elragadtatás nyelvének hívni, vagy az előző fejezet alapján az angyalok nyelvének. Pál azt írja, hogy mindenkinél jobban járatos ebben a karizmában. Ha valaki ebben gyakorolja magát, az építő és egyben hasznos rá nézve. Nem kell megijednie, ha furcsa és különös számára, amit hall, hiszen a földön beszélt nyelvek is különösek annak, aki nem ismeri őket, de érthető annak, aki igen.

Az összejöveteleken azonban egymás építése is cél, ezért azok a hasznosabb karizmák, amelyek önmagunk építése mellett a többieket is építik. A nyelveken szólásnak is van helye, de csak akkor, ha a nyelveken szóló, vagy valaki más megmagyarázza a hallgatóságnak. A közös istentiszteletek során tehát más elveket kell követni, mintha az ember egyedül lenne az Úrral a belső kamrájában. Lehet, hogy nagy áldás nekünk amikor a zuhany alatt énekelünk, de nem biztos, hogy a hallgatóknak is áldás, ha kiállunk vele egy színpadra. Aki magának és az Úrnak énekel, teheti különösebb korlátozás nélkül, mindegy, hogy hamis vagy nem. Azonban a dicséret vezetésére már Dávid is olyanokat választott, akik tudósok voltak az éneklésben. Minden szülő örül óvódás gyermeke rajzának, de nem rendezünk kiállítást belőle a Nemzeti Galériában. Ott más kvalitású műveknek van a helye. Hasonlóan van ez a nyelveken szólással. Épüljön mindenki maga a nyelvek által, de a gyülekezethez beszéljen értelmesen, ha van mondanivalója. Ha pedig a nyelvadományokkal akar szolgálni, akkor imádkozzon magyarázatért, vagy kérje inkább a prófétálás ajándékát, hogy hallgatói is épüljenek. Pál a hatodik versben négy fajtáját sorolja fel a gyülekezeti prédikációnak:

1. Az “apokalüpszisz” rejtett dolgok feltárása, a láthatatlan látása.
2. A “gnózisz”, olyan tudás, amely nem tanult, hanem a Szent Szellem kijelentéséből származik.
3. A “prófétea”, ihletett beszéd, amikor a szavakat a Szellem adja a szóló nyelvére.
4. A “dinaché”, a tanítás, a Szentírás ismeretéből származó tudás.

Ezek nem különböző műfajok, hanem egy ihletett prédikáción belül előforduló különböző elemek. A szólás és a kijelentés adományai között Pál úgy világítja meg a különbséget, hogy szóláskor nem az értelem működik. A szólónak a nyelvét, beszédét használja a Szent Szellem, Ő adja a szavakat. A kijelentés azonban az ember a szívének mélyére érkezik meg és azt a beszélő maga önti szavakba az értelme segítségével. Tehát a magánjellegű karizmákat mindenki gyakorolja otthon, vagy az istentisztelet azon részében, amikor az Urat keresi és csak Őhozzá szól. Ha viszont a gyülekezethez szól, akkor ezt úgy tegye, hogy a hallgatóság hasznát keresse.

Gyakori félreértés, hogy Pál itt megtiltotta volna a nyelveken szólást a gyülekezetekben. Nem erről van szó, hanem arról, hogy a gyülekezethez beszéljenek a hallgatóság számára érthetően, vagy aki nyilvánosan imádkozik, az tegye azt a többiek számára is érthetően. A fejezet végén világosan ki is mondja: ne tiltsátok a nyelveken szólást. Csak azt tanítja, hogy a hasznosabb, a többieket építő karizmákra törekedjetek és ne önző módon legyetek jelen a közösségben. Azzal, hogy felhívja a gyülekezetet arra, hogy törekedjen a prófétálásra, egyúttal azt is kifejezi, hogy ez a karizma elérhető minden hívő számára. Hiszen miért kellene törekedni valamire, amit úgyis csak egyesek kaphatnak meg. Hangsúlyozni kell azonban, hogy itt a prófétálásról, mint a szólás ajándékáról van szó. De ez nem az a fajta prófétálás, amit az ószövetségi próféták gyakoroltak. Mert az az apokalüpszisz és a gnoszisz, vagyis a láthatatlan látása, a kijelentés kategóriájába tartozik. Ezért nem érdemes róluk venni a példát, vagy a mintát. Ehhez a műfajhoz az ihletett ima, a hálaadás és a zsoltárok állnak közelebb.

Az Ószövetség mai részében egy új és elég félelmetes könyv nyílik meg, amely Jób szenvedéseiről szól. A könyv egy keretbe foglalt párbeszéd Jób és a barátai közt arról, hogy miért nem látszik meg a világon Isten igazságossága. Miért kell jó embereknek is rossz dolgokat átélni, miért nem működik a világban a bűn és a bűnhődés elve. Jób neve ellenséget jelent, arra utalva, hogy Isten Sátán felbujtására ellenségesen bánt vele. Nem tudjuk biztosan, hogy egy valós emberről van-e szó, vagy egy szimbolikus figuráról, akivel megtörténik minden rossz, ami emberrel megtörténhet.

A földrajzi adatok, és a mód, ahogyan Jób személyére a Biblia többi könyve hivatkozik, inkább azt sejteti, hogy valóságos személy volt. Életének a leírása pedig, hogy ő amolyan állatorvosi ló, akin illusztrálni lehet a mély és elrejtett bölcsességeket. Az Úr földje erdőt jelent, így a történet valahol keleten játszódik, nem tudjuk mikor -leginkább a patriarchák korát idézi az áldozatok bemutatásának módja. Csakhogy Jób nem zsidó. Kelet fiai alatt a Biblia leginkább a midianitákat és az arabokat érti, illetve még a királyság korában is mutattak be a családfők áldozatokat. Függetlenül attól, hogy Jób valóságos, vagy csak irodalmi személy volt, a könyv nem egy történetet akar elmesélni, hanem azt kívánja megvilágítani, hogy mit érdemes és mit nem egy sorscsapásokkal sújtott embernek mondania. Bölcselkedések gyűjteménye ez, amelyek nagyon hasznosak, ha sikerül az üzenetet a költői stílus és az archaikus nyelvezet burkából kihámozni. Hát akkor tegyünk erre egy próbát!

Jób olyan tökéletes ember, amennyire ember tökéletes lehet. Istenfélő, bűngyűlölő, igaz, feddhetetlen. Mindene megvan, amire ember csak vágyhat. Család, vagyon, szolgák, tisztesség, hírnév, nagyság, társadalmi megbecsülés. Azonban váratlan fordulat áll be az életébe és a tökéletes idillt a tökéletes nihil váltja fel. Első körben elveszti mindenét: gyermekeit, vagyonát, csak a puszta élete marad. Ráadásul világos, hogy nem véletlen balesetek sorozata éri, hanem isteni fenyítés. Jóbnak nem marad semmi más, csak a puszta élete, azonban a csapások ellenére is feddhetetlen marad. Megtudjuk, hogy mindarra, amit elvesztett úgy tekintett, mint Isten tulajdonára, akinek jogában áll azt tenni a saját dolgaival, amit akar. Mezítelenül jöttünk ki az anyánk méhéből, semmit nem hoztunk, mindent úgy kaptunk. Ha pedig kaptuk, akkor nem mi vagyunk a tulajdonosai, hanem csak sáfárai. Ha pedig a tulajdonos úgy dönt, hogy mindent elvesz, szíve joga.

A második menetben azonban már Jób testét betegség, lelkét pedig paranoia és rettegés támadja meg. Az élete megmarad ugyan, de nem marad benne semmi, amiért érdemes volna élni. A felesége fel is szólítja egyfajta aktív eutanáziára, de Jób azt válaszolja neki: “Úgy beszélsz, mint egy az istentelen bolondok közül!” Miért éri mindez Jóbot? Azért mert a feje felett egy bizonyítási eljárás zajlik. Sátán be akarja bizonyítani, hogy nincs az emberek között egy sem, aki méltó lenne Isten szeretetére és elismerésére. Azt állítja, hogy Jób sem önmagáért szereti Istent, hanem saját jól felfogott érdekében. A szívében Jób is csak egy önző önszerető lény, ahogyan azt Sátán jó előre megmondta. Csak baj lesz abból, ha Isten embert alkot a saját képmására. Isten pedig beleengedi Jóbot a próbába, hogy prés alatt derüljön ki, mi is van valójában a szívében. Ez azt jelentené, hogy Isten nem tudta? Éppen ellenkezőleg! Isten tudta, hogy Jób ki fogja bírni, és azt is tudta, hogy milyen változásra van még szüksége.

Így felhasználta a Sátán támadását arra, hogy Jób szívét a szenvedés olvasztótégelyben tisztítsa meg. Nem lett volna erre más mód? De, biztosan. Csak hogy Isten ezt választotta. Hogy miért? A mi tanulságunkra, akik olvassuk. Miután a vádló elvégezte a munkáját, eljöttek Jób bölcs barátai, hogy megvigasztalják, de hét napig meg sem tudtak szólalni. Valóban, mi vigasztalót mondhatna az ember ennyi szörnyűség, és tragédia láttán? Így hát Jób kezd el beszélni. A költői formában megfogalmazott szavak először arról szólnak, hogy a legjobb lenne, ha ki lehetne törölni a történelemből azt a napot, amikor Jób megfogant. Mindenkinek jobb lenne, ha meg sem született volna.

A második fő gondolat, hogy ha már ezt nem lehet, akkor jobb lett volna, ha magzatként hal meg, vagy legalább a megszületése után. Itt azért már nem követi az korábbi elveket, hiszen sok jó dolog történt az életében, amiért érdemes volt élnie. Csak a fájdalom, a szenvedés, a veszteség tudata ezeket elfeledteti. Szavai végén a halált kezdi el dicsőíteni, nem titkolt szarkazmussal. A halál van olyan jó és megszabadít a testi gyötrelmektől. A halálban újra mindenki egyenlő lesz, megszűnik a különbség rabszolga és király között. “Nekem is” -mondja Jób – “még a halál is jobb lenne, mint ez az elviselhetetlen szenvedéssel teli élet. De Isten még ettől a kegytől is megfosztott engem!” A halál dicsőítése jogosan veri ki a biztosítékot a hallgatóságból. Ezt már a barátai sem tűrhették szó nélkül.

A mai két példabeszéd újabb adalékként szolgál a rest önéletrajzához. A restség nem csupán lustaságot jelent: a szó az üresen, dologtalanul lődörögni igéből származik. Magában foglalja az üres, értelmetlen tevékenységet, a terméketlen időtöltést. A pihenés helyiértéke magas a Szentírásban – gondoljunk csak a szombatra, a nyugalom napjára. Restség az is, amikor az ifjú a plázában lóg az iskola helyett. A rest főbűne, hogy menekül mindentől, ami erőfeszítéssel jár, nem csak fizikai, hanem lelki, vagy intellektuális értelemben is.

Isten a bűneset után úgy rendelte, hogy az embernek erőfeszítéseket kell tennie a megélhetéséért. A rest éppen ezt próbálja kikerülni. Ugyanakkor vágyik mindarra, amivel azok rendelkeznek, akik nem restek az erőfeszítésre. Valószínű, hogy a második példabeszéd eredetileg nem is a restre vonatkozott, hanem a fösvényre, aki bárhogyan spórol, mégsem érez megelégedettséget. Az igaz viszont, jókedvűen, és bőségesen adakozik és sokkal elégedettebb az életével, mivel a pénzt jól használja fel és megelégedést ad neki az emberek öröme és hálája. Olyat, amilyet a pénz puszta birtoklása nem tud adni.

 

Az isteni szeretet ezer árnyalata – 2014.12.05.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141205k.mp3
(Jób 1,1-3,26; 1Kor 14,1-17; Zsolt 37,12-29; Péld 21,25-26)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141205.mp3
(Jób 1,1-3,26; 1Kor 14,1-17; Zsolt 37,12-29; Péld 21,25-26)

komment 2014_12_05 gt

(Eszt 8,1-10:3; 1Kor 12,27-13,13; Zsolt 37,1-11; Péld 21,23-24)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a szeretetről tanít.

201412041

Az egész korinthusi levelet áthatja két alapvető elv, amire Pál azokat tanítja, akik tudják, hogy nem a törvény hatálya alatt élnek: ez pedig a hasznosság és a szeretet parancsa. A Szent Szellem különböző megnyilvánulásaiban és a hívők közösségben is ez a két szempont az elsődleges. Sokfélék vagyunk, mégis egy cél köt össze bennünket, sokféle ajándékunk van, mégis ugyanazt szolgálják, sokféle munkát végzünk a gyülekezetben, mégis egyetlen Úrért tesszük. A szellem karizmái után, Pál a szolgálat karizmáit is felsorolja. Első helyen a küldetéssel rendelkező apostol, másodikon az ihletett szóló, a próféta, harmadikon az Iga hirdetője, a tanító – az efézusi levélben ez még kiegészül az evangélistával és a pásztorral. Ezt követik a szolgálati karizmák: gyógyítók, gyámolítók, irányítók és a szólásban szolgálók, köztük azok, akik ismeretlen nyelveken adnak üzenetet. Az ő szolgálatukat azonban ki kell egészítse egy másik, a magyarázóé a nyilvános istentiszteleteken. Itt is a hasznosság elve kell érvényesüljön, arra kell leginkább törekedni, ami a leghasznosabb. A felsorolásból pedig világos, hogy a „nem érthető nyelven való szólás”, a „glosszolália” a legkevésbé hasznos, Pál később majd elmagyarázza azt is, hogy miért. Előtte azonban részletesen kitér a másik alapelvre, ami a szeretet.

Az Ószövetségnek alapvetően két szava van a szeretetre. Az „ahavá” nagyjából a mi „szerelem” szavunknak felel meg, míg a „cheszed” cselekvő szeretetet, a másikkal való jótéteményt fejez ki. „Ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” – írja János, ez a „heszed” lényege. Az újszövetségben ez a cselekvő szeretet bomlik fel Pál tanításában hasznosságra és szeretetre. Az újszövetségi szeretet, az agape, elkötelezett a szeretett személy iránt. Nem attól függ, hogy viszonzásra talál-e, hanem minden körülmények között a másik javát keresi, még a saját jólétéről is lemondva. Ilyen a szülői szeretet a gyermek iránt, vagy az ifjú szerelme szíve választottja iránt. Csakhogy míg az ember szeretete múlandó, Isten szeretete nem az, mert a szeretet lényének lényege. Ő maga a szeretet. Nem tud másmilyen lenni. Mi hiába vagyunk hálátlanok, hitetlenek, hűtlenek, ez Istent nem változtatja meg. Ő marad, aki volt és tetteiben is ez fog továbbra is megnyilvánulni. Istenre és az isteni útra az talált rá, aki megérezte és megértette ennek a szeretnek a lényegét. Pál a szeretet himnuszának is nevezett részben Isten szeretetének 10 tulajdonságát sorolja fel, ez afféle Tízparancsolata a szeretetnek:

türelmes és szelíd,

nem féltékeny vagy öntelt,

nem felfuvalkodott vagy illetlen,

nem önző vagy hirtelen haragú, nem a rosszal számol,

az igazságban és nem az igazságtalanságban leli kedvét,

minden körülmények között képes szenvedni, hinni, remélni és kitartani.

A szeretet nem téved. És aki a szeretetet követi, az nem tévedhet el.

Amíg ebben a testben vagyunk, minden isteni megnyilvánulás csak rész szerinti. A teljesség majd a test feltámadásával jön el. Azok a karizmák, akár szellemi adományok, akár szolgálatok, akkor majd megszűnnek. Most csak annyit lehet ránk bízni, mint egy gyermekre, kinek kinek az érettsége szerint, de miután elértük a teljességet, és nem csak homályosan, hanem színről színre látunk majd, minden a miénk lesz. A szellemi ajándékok tehát jó dolgok, a szellem adta szolgálatok is jó dolgok, de a legnagyobb mégis az a szeretet, amelyből mindezeknek ki kell indulnia, különben semmit sem érnek. Végső soron minden ezt a célt szolgája, hogy megtanuljunk úgy szeretni, ahogyan az Isten szeret.

Az Ószövetség mai részében

a zsidók bosszút állnak a gyűlölőiken és megfogadják, hogy megtartják a purim ünnepét.

Hámán bűnhődése és Márdokeus megdicsőülése után a korábbi ediktum érvényben maradt, így Eszter egy második kihallgatást is kér a királytól, aki Márdokeust immár a nagyvezír tisztstégébe is kinevezi és rábízza a probléma megoldását. Mivel a törvényt visszavonni nem lehetett, így egy másik törvény készült, amely viszont megengedte a zsidóknak, hogy megvédjék magukat, sőt preventív céllal a kiírtásukat tervezőket eltegyék láb alól. A rendeletet ugyanolyan szélsebesen vitték szét a 127 népcsoporthoz, mint Hámánét – a kép azt hivatott sugallani, hogy fontos és fajsúlyos dologról volt szó. Hámán és Márdokeus rendelete között 2 és fél hónap telt el, ez idő alatt az igazi acsarkodókról már kiderült, hogy kicsodák. Kétféle antiszemita van ugyanis. Az egyik a gyűlölködő, akit nem érdekel a haszon vagy csak mellékesen. A másik, akit az irigység hajt és inkább a vagyon érdekli, a zsidók nem vagy csak mellékesen. Ez utóbbi általában sunyi, míg az előbbi nem rejti véka alá az indulatait. Így a zsigeri gyűlölők nem mulasztották el az elmúlt hónapokban, hogy kifejezzék örömüket Hámán intézkedései és a zsidók elpusztítása felett, és nyíltan készültek a pogrom napjára. A zsidók tehát jól tudták, kik azok, akik fanatikus gyűlölettel tekintenek rájuk, és az első adandó alkalommal megölnék őket.

A birodalmi tisztviselők sem voltak könnyű helyzetben, hiszen két kvázi ellentétes rendelkezést kaptak, de látván Márdokeus emelkedését, inkább a zsidók pártját fogták. Hámán rendszere ebben is az ellenkezőjére fordult, a megfélemlített satrafák és városparancsnokok jobbnak látták nem ujjat húzni a király új liblingjével, ugyanúgy rettegtek Márdokeustól, mint korábban Hámántól.

A fővárosban Hámán 500 hívével végeztek a sorsdöntő napon, köztük 10 fiával is. Ha Hámán valóban amélekita volt, akkor ez része volt a bosszúnak, amit az Örökkévaló esküvel fogadott a Sínai sivatagban. Eszter a fővárosban még egy további napot is kap, az egész birodalom területén összesen 75 000 áldozatot jegyez fel a zsidó krónikás. Sok ez vagy kevés? A birodalom méreteit nézve inkább kevés. Az elveszett emberéleteket nézve pont 75 000-rel több a kelleténél.

Márdokeus és Eszter egy újabb levelet is küld a diaszpórának, amelyben elrendelik, hogy jókedvű örömünneppel emlékezzenek örökké erre a napra. Ugyanakkor a böjti és gyásznapokat is meghatározták. A zsidó ünnepi naptárban ugyanis az evés-ivásra böjt következik és fordítva. A purim ünnepe pont egy hónappal előzi meg a pészachot, a húsvétot.

A tekercs megírásának a fő célja is kiderül: mindenki tudja meg, hogy a purim ünnepnek mi az eredete. A „megillá”, a tekercs szerkesztője, aki Márdokeus vagy Eszter írnoka lehetett, a forrásait is gondosan felsorolja.

Hámán és Márdokeus párharca Krisztus és a Sátán párharcának kiábrázolása. Sátán eltelve a szépségével és tökéletességével többre vágyott annál, mint amije volt. Az Atya jobbjára akart ülni, a trónra, amely el volt készítve valaki számára. Olyan akart lenni, mint az Isten. Ahogyan Hámán is a király lovát és ruháját kívánta, hogy olyan lehessen, mint a király. Isten azonban ezt a helyet egy embernek szánta, és az embert alkotta meg a maga képére és hasonlatosságára, emiatt lett Sátán embergyilkos. Isten a Fiát egy ember testében küldte el, hogy elkezdje benne az újjáteremtést és Jézust, az embert emelte a jobbjára. Az idők végén pedig Hámán és hívei megbűnhődnek, míg azok, akiket el akartak veszejteni, uralkodnak.

A tekercs másik üzenete, hogy Isten mindenről jó előre gondoskodik. Vástit Ahasvéros harmadik évében fosztották meg a trónjától, de a király Esztert a hetedik évben vette feleségül és Márdokeus is ekkor leplezi le az összeesküvést. Hámán pedig a 12. évben támadt a zsidókra. Az Örökkévaló tehát soha nem feledkezik el népéről, és jó előre elkészíti a szabadulást is, végül pedig kiderül, hogy minden az Istent-szeretők javára volt.

Jó lenne tudni, hogy a perzsa udvarban beállt kedvező fordulat és a zsidók felemelkedése, milyen összefüggésben állt a szentély, és Jeruzsálem falainak a felépítésével. Itt tág tér nyílik a találgatásoknak, de sajnos maga az Írás kevés támpontot ad az események biztos összekapcsolásához.

A mai két közmondás a

beszéd és a harag erejéről szól.

A kimondott szavak, a beszéd fontosságát nem győzi hangsúlyozni a Szentírás. Ahogy Isten szava teremt, úgy az Isten képmására teremtett ember szava sem száll el hatástalanul – minden ellenkező híreszteléssel szemben. A szavak a szívben fogannak meg, teremtő erejük nem kívül, hanem belül van. A beszéd árulja el, ami a szívben lakik. Így a fennhéjázó, gőgős ember is csak addig rejtheti el istentelenségét, amint haragra nem lobban. Ekkor ugyanis napvilágra jön kevélysége, és az emberek megismerik valódi természetét, ezt fejezi ki, hogy fennhéjázónak fogják hívni. Illusztrációnak vehetjük Roboámot, akit a nép kérése az adókönnyítésekre feldühített és az ifjak tanácsára arrogáns választ adott. Onnan tudták az emberek, hogy kivel állnak szemben és ott is hagyták.

Aki ellenben őrzi a száját és a szavait, nem engedi meg magának azt a luxust, hogy ne igazat szóljon, az életét mentheti meg. Dávid életéből álljon itt egy illusztráció: az amálekita ifjú, aki hírt hozott Dávidnak Saul haláláról, egy kicsit kiszínezte a történetet a nagyobb jutalom reményében, de rajtavesztett.

Kívánjuk a szellemi ajándékokat! – 2013.12.04.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141204k.mp3
(Eszt 4,1-7,10; 1Kor 12,1-26; Zsolt 36,1-12; Péld 21,21-22)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141204.mp3
(Eszt 4,1-7,10; 1Kor 12,1-26; Zsolt 36,1-12; Péld 21,21-22)

komment 2014_12_04 gt

(Eszt 4,1-7,10; 1Kor 12,1-26; Zsolt 36,1-12; Péld 21,21-22)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a Szent Szellem munkájáról, az egységről és különbözőségről tanít.

201412041

A bevezetőben Pál a témát abban jelöli meg, hogy a hívők ne legyenek tudatlanok a szellemi dolgokat illetően. A pneumatikosz a Szent Szellem hívőkön keresztül végzett munkáját jelenti. Ennek három területét említi:

  • a karizmák, a kegyelemi ajándékok,
  • energoma, a természetfeletti erőhatások, és
  • a diakónia, mások szolgálata.

Mindezek különböző területei a Szent Szellem bennünk és általunk végzett munkájának. A korinthusiak korábban bálványimádók voltak és csak azt az erőt ismerték, amely a bálványok elé hajtotta őket. Korábban Pál szólt arról, hogy a különböző bálványkultuszok mögött szellemi erők, démonok vannak. Az Ószövetség viszont tele van Isten természetfeletti megnyilvánulásaival Mózestől kezdve, Illésen át Jézus Krisztusig. A szavával teremtő Isten leggyakrabban a beszéden keresztül nyilvánul meg, ezért találunk a felsorolásokban főleg olyan megnyilvánulásokat, amelyek a beszéddel függenek össze.

A „karizmák” kilenc tagból álló listájában például a prófétálás vagy a nyelveken szólás, a bölcsesség szava vagy a tudomány beszéde mind a kimondott szóval kapcsolatos. De a gyógyulás vagy a csodatevés is leggyakrabban ima vagy parancsszó eredményeképpen megy végbe, nem is szólva a démonok kiűzéséről – ahogyan azt Jézus és az apostolok szolgálatában láthatjuk.

A „karizma” a kairosz öröm gyökből a „karisz” kegyelem valamilyen kézzelfogható, valós megnyilvánulására utal. Ilyenkor Isten, mint jókedvű adakozó, a hívőnek ajándékot ad a Szent Szellem erejében a saját isteni képességeiből. Vagy más szavakkal, a Szelleme által bennünk lakozó Krisztus rajtunk keresztül fejezi ki magát beszédben, kinyilatkoztatásban, tettben. A karizma nem emberi képesség, nem valamilyen tanulható dolog, hanem egy mustármagnyi Isten hitéből, bölcsességéből, mindentudásából, testet feltámasztó erejéből, csodáiból. A karizmák közül a legegyszerűbb a „glosszo-lália”, a nyelveken szólás, amikor a Szent Szellem adja a szavakat és a hívő kimondja azokat. Így történt ez pünkösdkor a 120 tanítvánnyal, és majdnem minden esetben, amikor arról olvasunk, hogy a tanítványok vették a Szent Szellem ajándékát vagy beteltek Szent Szellemmel. Lényegében ugyanez a prófétálás is, a kettő közötti különbséget csupán abban áll, hogy míg a nyelveken szólás során a beszélő nem érti, amit kimond, addig a prófétálás során érthetően beszél. A két ajándék közötti különbségeket majd a 14. részben fejti ki Pál részletesebben.

A korinthusiak aggódtak amiatt, hogy ha nem értik a nyelveken szólást, akkor mondhatnak-e olyasmit, ami káromlás? Pál válasza az, hogy a Szent Szellem nem fog káromló szavakat adni a szájukba. De Jézust valóságosan, hitből sem mondhatja senki Úrnak, csak ha a Szent Szellem ad neki erről kijelentést.

A karizmák Isten adományai, amelyek egyes hívőkben megnyilvánulnak és elmúlnak, másokban viszont a szolgálatuk szerves részét jelentik. Így például bármely hívő prófétálhat, kimondhatja a szavakat, amelyeket Isten a szájába ad, de ez nem jelenti azt, hogy ő próféta. Lesznek azonban olyanok is, akiket a keresztény közösségben Isten rendszeresen használ majd arra, hogy a rajtuk keresztül megnyilvánuló szellemi ajándékokkal buzdítsanak vagy intsenek, gyógyítsák a betegeket vagy kijelentéseket vegyenek és adjanak át.

A korinthusiak nagyon karizmatikusak voltak, főleg a nyelveken szólás és a prófétálás ajándékaiban, vagyis a szólásban jeleskedtek, de éppen emiatt az összejövetelek gyakran káoszba fulladtak. Pál itt is a korábban már bemutatott két rendező elvre mutat rá: a hasznosságra és szeretetre. A karizmák nem öncélúak, akkor fogjuk a leggyakrabban megtapasztalni őket, ha másoknak akarunk használni, szolgálni. Ha csüggedt embert bátorítunk, akkor Isten a segítségünkre siet, kijelentést, tudást ad, vagy átveszi a beszédünket, esetleg szól hozzánk, hogy imádkozzunk a betegért, hogy gyógyulást nyerjen stb. stb. A karizmák tehát eszközök, melyekkel Isten felvértezi a hívőket, hogy a szolgálatukat természetfeletti segítséggel, a Szellem adta megnyilvánulásokkal, hatékonyabban tudják végezni. Nincs is izgalmasabb a keresztény életben, mint amikor érezzük és tudjuk, hogy Isten használ bennünket egy másik ember életében.

Pálnak azonban még egy dolgot korrigálnia kellett. A Szent Szellem nagyon sokféle módon meg tud nyilvánulni, és az egység a sok különböző ajándék, szolgálat és munka eredményeképpen jön létre. Pont úgy, ahogyan a test is sok különféle tagból áll, mégis egy egységet alkot, amit nem lehet megbontani. Minden tagra szükség van. A szem nem erős, mégis nagyon fontos a test számára, egy erős kar fontos, de mit ér a törékeny és érzékeny ujjak nélkül. Ahogyan a testünket Isten szőtte titkos szövőszékén a saját akarata szerint, úgy van ez velünk is. Belőlünk áll össze a test, és minden tag össze van kötve, sőt rá van utalva a másikra. A tagoknak éppen ezért a test érdekét kell nézniük és nem a saját magukét, különben a test nem tud helyesen és hatékonyan működni. Azt pedig, hogy ki milyen tag legyen, és hol helyezkedjen el a testben, Isten Szelleme szuverén módon határozza meg, ahogyan azt is, hogy ehhez mivel szereli fel, milyen szellemi adományokat ad neki. Mindenki akkor jár jól, ha nem hasonlítgatja magát máshoz, sem pró, sem kontra, hanem elfogadja a saját helyét a testben és legjobb hite és tudása szerint azzal, amit az Isten neki ad, a közös célt szolgálja.

Az Ószövetség mai részében

annak a 6 napnak a történetéről olvashatunk, amely a fordulatot hozta.

Az első három böjttel telt. Márdokeus kérlelhetetlen szavakkal figyelmezteti Esztert, hogy a rendelet minden zsidót érint, ne gondolja, hogy ő meg fog menekülni kiváltságos helyzete miatt. Márdokeus már azt is sejti, ami a könyv fő mondanivalója, hogy csak az embereket érte váratlanul a kegyetlen rendelet, az Örökkévalót nem, ő már jó előre gondoskodott arról, aki a szabadulást hozza majd. Hiszen lehetetlen, hogy Izrael vagy akárcsak Júda elpusztuljon, hiszen Isten beszéde és ígéretei nem hiúsulhatnak meg.

Eszter végül az Úr kezére bízza az életét és elszánja magát a végsőkig.

Vannak néha olyan helyzetek, hogy az embernek akár a halállal is érdemes farkasszemet néznie, hogy a félelmeit legyőzve azt tudja tenni, ami helyes. Márdokeus erre is emlékezteti nevelt lányát. Végül is nem saját magunknak élünk, hanem Istennek.

Hámán, mint általában az önelégült és hatalomittas emberek, nem akart senkivel sem osztozni, így elérte, hogy elszeparálja a királyt és akarata szerint manipulálja. Élvezte, hogy mindenki retteg tőle, és mindennél jobban feldühítette, hogy Márdokeus – annak ellenére, hogy gyászol és böjtöl – , nem vetette magát a lábai elé az életéért könyörögve, sőt még csak meg sem rettent. Mágusai és felesége tanácsára egy hatalmas keresztet ácsoltat fényűző palotája kertjében, mert világra szóló példát akar statuálni. Már a sorsdöntő napot sem akarja kivárni. Ráadásul nyeregben érezte magát, hiszen csak ő kapott meghívást Eszter lakomájára, így azt hitte nem csak a király, hanem a királynő kegyeit is élvezi. A történet azt sugallja, hogy ő sem volt tisztában Eszter származásával.

Hámánt, aki a gyanútlan és manipulálható király tejhatalmú nagyvezírje volt, nem lehetett egyszerű leleplezni – egy frontális támadásnak nem lett volna esélye. Különösen nem egy asszony részéről, akinek nem volt dolga, hogy államügyekbe ártsa magát. Ráadásul Eszter már egy hónapja nem látta a királyt, a befolyása minimálisnak tűnt. Ami a láthatókat illette, a körülmények nemigen lehettek volna sokkal rosszabbak. Eszter tehát óvatosan haladt lépésről lépésre. Először kegyelmet talált arra, hogy beszélhessen a királlyal. Azután megnyerte, hogy jöjjön el a lakomára. Nem tudjuk, hogy a lakomán mi történt, csak azt hogy Hámán vidáman távozott, a király pedig egész éjszaka nem tudott aludni. Az Örökkévaló, akit ez a tekercs egyébként semmilyen formában sem említ, mégis érezhetően jelen van a történetben, úgy intézte, hogy az alvásra képtelen királynak éppen azt olvassák az udvari krónikákból, ahol feljegyzésre került, ahogyan Márdokeus leleplezett egy súlyos összeesküvést az élete ellen.

Ezen az éjszakán két elhatározás születik. Az egyik a királyé, hogy olyan jutalomban részesíti Márdokeust, amiben eddig még senkit. A másik Hámáné, hogy olyan büntetésben részesíti Márdokeust, amiben eddig még senkit. A történet itt alig leplezett iróniával meséli el, hogyan fordul Hámán minden mesterkedése önmaga ellen. A bitófa üresen marad, ráadásul Hámánnak kell Márdokeust a főtéren abban a tiszteletadásban részesítenie, amit a hiú és nárcisztikus nagyvezír magának kigondolt: a király ruhájában és a király lován hordozta körbe, ami kvázi azt jelentette: mától fogva úgy tiszteljétek ezt az embert, mint magát a királyt!

Figyelemre méltó a mágusok véleménye is: ha másról lenne szó, akkor kis mágiával lehetne segíteni a dolgon, de Jákóbon nem fog a varázslás, sem Izraelen a jövendőmondás – ezt már Bálám, a legnagyobb mágus is megmondta. Ha a zsidók Istenének keze nehezedik rád, akkor az ördögi mágia tehetetlen. A feleség, Zéres említése azt sugallja, hogy ő volt a fő vajákos a babonás Hámán házában.

A második lakomán Eszter végül előjön a farbával, és az életéért könyörög a meglepett királynak. Most már az a látszat, hogy Hámán, aki már mindenkit kifúrt maga mellől, a királynő eltávolítását tervezte ilyen aljas módon, a király bizalmával visszaélve. A látszat a látszatkeltés nagymestere ellen fordul. Amit Márdokeus nem tett meg vele, megteszi ő Eszterrel, leborulva könyörög az életéért. De még ez is a visszájára sül el: „Talán a szemem előtt fogja megerőszakolni a feleségemet?” – kiáltja az amúgy is hirtelen haragú Ahasvérus és ezzel Hámán sorsa végleg megpecsédelődött.

Hogy Hámán nem volt éppen közkedvelt az udvarban, az azt is mutatja, hogy a hét háremőr egyike máris jelentkezik egy remek ötlettel, hogyan lehetne Hámánt az árulásért és felségsértésért példásan megbüntetni…

Végül egy megjegyzés: a keresztrefeszítés eredetileg perzsa találmány, a felségárulásban vétkes emberek házát lerombolták, majd annak egy gerendájára felkötözték, és ott hagyták napokig szenvedni mindenki szeme láttára. A házából pedig szemétdombot csináltak. Ezt a szokást tőlük vették át a rómaiak és „fejlesztették” tovább a maguk barbár módján.

A mai két példabeszéd

a szellemi célok követéséről és a bölcsesség elsőbbségéről szól.

A megigazulás (cedek) és a cselekvő szeretet (cheszed) gyakran szerepelnek együtt az ószövetségben. Itt, mint életcélok vannak nevesítve. Aki ezeket követi életet, megigazulást és dicsőséget szerez. Hasonlót kétszer is olvashatunk az Újszövetségben:

Jézus a Hegyibeszédben mondja, hogy ne aggódjunk az étel és ital miatt, hanem keressük először Isten Országát és azt, hogy az Atya előtt hogyan lehetünk igazak, és minden más megadatik nekünk.

Illetve Pál írja a Róma levél elején, hogy Isten azoknak fizet örök dicsőséggel, akik állhatatosan cselekszik a jót, és keresik a megigazulást és az örök életet.

A második példabeszéd témája is sokszor és sokféle formában előkerült már. A bölcsesség jobb, mint a nyers erő. Kellő bölcsességgel bármilyen erőd bevehető. A szövegben szereplő szavak arra az eseményre utalnak, amikor Dávid emberei a vízvezetéken keresztül jutottak be Jeruzsálem kánaánita erődjébe, és Joáb vezetésével elfoglalták. Átvitt értelemben a szellem elsőbbségét hirdeti a testtel szemben, hiszen a bölcsesség szellemi természetű és végső soron erősebb, mint bármilyen anyagi természetű erősség.

Az Úrvacsora lehet áldás és ítélet is – 2014.12.03.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141203k.mp3
(Eszt 1,1-3,15; 1Kor 11,17-34; Zsolt 35,17-28; Péld 21,19-20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141203.mp3
(Eszt 1,1-3,15; 1Kor 11,17-34; Zsolt 35,17-28; Péld 21,19-20)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál az úrvacsorával való helyes élésről tanít. A korinthusiak tartották magukat a gyülekezetek szokásjogához a nők fátyolviseletét illetően. Az asszonyaik a görög szokások helyett a zsidó szokásokat alkalmazták.

201412031
Ugyanez azonban nem volt elmondható egy sokkal fontosabb területen: az Úr egyszeri és tökéletes áldozatának megünneplésekor. Jézus az utolsó páskavacsora alkalmával a bárány elfogyasztása után vette a kenyeret és a bort és tanítványainak adta azzal a felhívással, hogy a kenyér az ő megtört teste és a vér az ő élete, amit váltságul adott értünk. Pál ezzel arra utal, hogy ő ezt nem tanulta, hanem közvetlenül az Úr tanította rá. Azt már nem részletezi, hogy mikor és hol. Világossá teszi azonban, hogy most nem tanácsot ad, hanem parancsol. Itt nincs apelláta, amit a korinthusiak tesznek, azt azonnal a helyes mederbe kell terelni. Az istentiszteleten a közösség gyakorlása során az úrvacsorát meg kell különböztetni a közös étkezéstől. Ez nem az éhség vagy a szomjúság csillapítására szolgál, hanem emlékünnep, amely visszanéz Jézus áldozatára, és előrenéz a visszatérésére.

Az Újszövetség eltörölte az ószövetségi szimbólumokat  (a “képeket és árnyékokat”, ahogyan a zsidókhoz írt levél fogalmaz), mert Jézus ezeket áldozati halálával és feltámadásával betöltötte. Csak kettőt hagyott meg: az úrvacsorát, amit addig kell ünnepelni, amíg Jézus vissza nem tér és a vízkeresztséget, ami nem csak egyesít Jézus halálával, hanem a test feltámadásának a reménységét is magába foglalja. A két evilági jel tehát azért van jelen a szellemi gyülekezetben, vagyis az Egyházban, mert bizonyos dolgok még beteljesülésre várnak, ezek pedig Jézus visszatérése és a test feltámadása.

Az úrvacsora éppen ezért nem a közös étkezés, az agapé része, hanem az istentiszteleté. Ez egy hitbeli cselekedet amely révén közösségünk lesz Jézus megtört testével és vérével. Pál ezt korábban a zsidó áldozati szokások és a bálványáldozatok tilalma kapcsán már kifejtette. Az izraeliták áldozatának szent része az oltárra került. Így közösségbe kerültek az oltárral, ami őket is megszenteli. Hasonlóan, az úrvacsora során közösségbe kerülünk a mennyei oltárral, amelyen Jézus teste és vére volt az áldozat. Az úrvacsora tehát sokkal több mint egy emlékünnep, de nem is misztikus mágikus átváltozás ceremónia. Ez az Úr asztala, amelyen a kenyérrel és a borral együtt minden jelen van, amit Jézus az Újszövetségben megszerzett a számunkra: testünk-lelkünk teljes gyógyulása.

Amikor tehát az úrvacsorával megfelelően élünk, Isten megváltási művével kerülünk közösségbe és élvezhetjük annak minden áldását. Ennek azonban az ellenkezője is igaz – ha valaki megveti, lenézi, vagy összekeveri az úrvacsorát valami testi szükséglet betöltésével, annak nem áldásban, hanem ítéletben lesz része. Ez ugyanis a szent dolgok természete. Az igaznak áldás, a hitetlennek ítélet. Az úrvacsora körül sok misztikus és babonás szokás alakult ki az egyháztörténet során, amelyek taglalására jelen keretek között nincs lehetőség.

Amire a figyelmet szeretném felhívni a szöveg alapján, az három dolog: az egyik, hogy az embernek önvizsgálatot kell tartania és nem a másik embert kell vizsgálnia. A második, hogy az Újszövetségben a hitünk kvalifikál minket az Istennel való bármiféle közösségre, így az úrvacsorára is. Méltóvá és alkalmassá a hitünk által leszünk. Az úrvacsorával való nem megfelelő élés fenyítést vonhat maga után, de nem kárhozatot. Egy apának a fenyítéssel mindig az a célja, hogy a gyermekét a megfelelő útra terelje, nem hogy bántsa vagy elveszítse. Az úrvacsorát az Újszövetség nem hozza összefüggésbe az üdvösséggel, csak a Jézus halálával és feltámadásába vetett hittel. Nem tudjuk, hogy pontosan milyen gyakran éltek az úrvacsorával a hívők de a leírásból úgy tűnik, hogy az úrvacsora az istentisztelet szerves része volt.

Pál mindenesetre megjegyzi, hogy ad még rendelkezéseket, de nem írásban, hanem szóban és személyesen. Korinthusban nem csak az úrvacsorával, hanem a szeretetvendégséggel is gondok voltak. A gazdagok elkülönültek és dőzsöltek, a szegényeket megszégyenítették. Pál azt is világossá teszi, hogy az agapé sem elsősorban az éhség és szomjúság csillapítására való. Arra ott van mindenkinek a saját háza. Hanem a testvéri együttlét a közösség gyakorlásának a tere. Így az sem helyes, ha valaki potyázni jár oda és az sem, ha valaki nem akarja megosztani azt, amije van. Ez az elv minden másra is érvényes. A gyülekezet ugyanis a közösség, a kölcsönös részesedés helye, szellemi, lelki és anyagi szinten, ahol mindenkinek azzal kell szolgálnia, amit Istentől kapott.

Az Ószövetség mai részében egy új könyv nyílik meg, amely Eszterről, a perzsa királynőről szól. Eszter könyve egy történetet mesél el, ez a zsidó kánonban az öt tekercs közül az utolsó. Mivel minden évben Purim ünnepén felolvassák a zsinagógákban, ez a legismertebb történetek egyike. A történet valójában nem Eszterről, hanem Márdokeusnak és Hámánnak, sőt mögöttük Izrael Istenének és Izrael vádlójának, a Sátánnak a konfliktusáról szól. Mégis méltó, hogy Eszter nevét viselje, ugyanis ő az igazi pozitív hős, a hit embere, aki népe segítségére siet, nőhöz méltó kedvességgel és bölcsességgel.

A férfi karakterek ugyanis elég problémásak. Ahasvérus, vagy görög nevén Arktaxerxész lobbanékony és könnyen befolyásolható alkat. Márdokeus pedig meglehetősen csökönyös és összeférhetetlen karakter. Családfája egészen a Benjaminita Kisig nyúlik vissza, akinek másik fia, Saul volt Izrael királya. Márdokeus ősapja volt az Sémei, aki igazságtalanul szidalmazta Dávidot, amikor Absolom elől menekült, majd elsőnek ment a király elé bocsánatot kérni.

A mai három fejezet a tulajdonképpeni igazi drámának a bevezetője. Megtudjuk, hogy a király élete nagy fogadását adja a birodalom vezetőinek, amelyen a királynő megszégyeníti, és hívására nem jelenik meg. A király hét tanácsosa közül a legfiatalabb terjeszti elő a mágusok és törvénytudók legbefolyásosabb testületének javaslatát, ami arra utal, hogy a felhergelt kényurat ilyen állapotában még tanácsolni is veszélyes volt, mindenki az életével játszott. Vásti nyilvánosan szégyenítette meg a királyt, ezért nyilvános büntetésben kellett részesülnie. Fosszák meg az első feleség, a királynőnek járó jogaitól – hangzott a tanács.

A történet utolsó mondata nagy fejtörést okoz a magyarázóknak, miszerint: „Minden férfi legyen úr a saját házában és beszéljen népének nyelve szerint.“ Azt értjük, hogy a férfiak tekintélyét helyre kell állítani, de hogy jön ide a nyelv? Szeretnénk úgy érteni, hogy a férj szava legyen szent a házában, de ehhez erőszakot kellene tenni a szavakon. Valószínűleg úgy kell értenünk, hogy minden férj gyakorolja a tekintélyét a maga népének szokása szerint. A történet ugyanis lépten-nyomon emlékezet bennünket arra, hogy egy sok népből álló és sok nyelvű birodalomról van szó. A görög történetírók húsz tartományról írnak. Eszter könyve 127 népről és népcsoportról beszél.

A második fejezetben azután előkerül Hadassa, akinek a neve mirtuszt jelent, a perzsa neve (Eszter) pedig csillagot. Szépsége, kedvessége és szerénysége hamar kedveltté teszi az udvari eunuch előtt, aki vele és szolgálóleányaival kivételes figyelemmel bánik. A lányok felkészítése egy álló évig zajlott, krémekkel és illatszeres masszázsokkal készültek a nagy napra, amikor a király elé vezették őket. A tét még az esküvőnél is nagyobb volt: az a lány, aki nem nyerte meg a király tetszését, örökre elveszett a névtelenség homályában. Itt a szépség nem volt elég, a személyiség varázsa mellett még kellett valami plusz, ami megragadta a király figyelmét.Ebben Eszter hárembeli mentora tanácsát követte, hiszen ki ismerhette volna a király erős és gyenge pontjait, mint a hárem őrei? De a döntő mégis az Örökkévaló gondviselése volt, aki nyitott szemmel őrködött Izrael felett és jó előre gondot viselt a jövőről.

Márdokeus nevének jelentése nem teljesen egyértelmű, valószínűleg kisméretű embert jelent – már Eszternek a Szúszai udvarba kerülése előtt állami tisztségviselő lehetett. A régészek feltárták a király kapuja nevű helyet, ami még romjaiban is impozáns, bár a kifejezés inkább a hivatalnoki karra utal. Márdokeus – miközben Eszter sorát egyengeti – , éppen jókor van jó helyen. Lojalitása megmenti Ahasvérus életét. A történészek szerint Xerxésszel végül mégis merénylet véget 20 éves uralma után. De most még szükség volt rá, hogy a választott nép sorsában fordulat álljon be. Az esetet feljegyezték a királyság krónikájában, mégpedig a király előtt, vagyis a királyi írnok tollából. Ezt a feljegyzést olvassák majd fel a nagy fordulatot hozó éjszakán.

Az események fonala újabb öt év múlva folytatódik, ezalatt az idő alatt az agági Hámán lett a király első számú kegyence, a nagyvezér. A király parancsára mindenkinek le kellett térdelnie és arcra kellett borulnia előtte. Ebben nincs azonban különös, ezt a zsidók megtették a saját királyaikkal is. Akkor miért nem hajtott térdet Márdokeus, és ez hogyan függött össze zsidó származásával? A találgatások kétfelé indulnak el. Az egyik szerint a nagyvezér kieszközölte, hogy Istennek kijáró tisztelettel köszöntsék, amit egy zsidó nyilván nem tehetett meg. A másik irány az “agágita” melléknévvel operál, ez ugyanis egy edomita népcsoport volt, akik a királyaikat ezzel a címmel illették. Ők az egyiptomiak kivonulásakor támadták meg Izrael utóvédjét, a fáradtakat és erőtleneket, ezért az Örökkévaló megesküdött , hogy eltörli őket az ég alól. Saulnak kellett volna a büntetést végrehajtania, de hanyagul végezte a dolgát, még Agágnak is megkegyelmezett volna, ha nem jön Sámuel próféta. Hanyagságának következménye volt, hogy az agágiták kifosztották a filiszteus Siklágot, ahol Dávid lakott, és most kevés híján Júda maradékát is. Ha az agágita melléknév valóban Hámán amálekita származására utal, akkor Márdokeus, mint öntudatos zsidó nem volt hajlandó tiszteletet mutatni az Úr népének elátkozott ellenségével szemben. Hámánt pedig nem csak a sértett önérzete vezette, hanem az ősi ellenségeskedés is.

Ha az amálekiták ördögi nép voltak, akkor Hámán ördögi tervet eszelt ki, amelyhez ördögi erőket vett igénybe. A jövendőmondás egyik eszközével, a sorsvetéssel határozták meg a mágusai a döntő napot, amikor a csillagok állása a legkedvezőbb volt a népirtáshoz. A nemtörődöm királynál teljhatalmat eszközölt ki magának, és ő lett a zsidóügyi miniszter. E tisztségében pedig a népet vonta be és tette érdekelté a gyilkosságokban azzal, hogy nekik ígérte a zsidók vagyonát. A királyi rendeletet éppen Pészach előtt adták ki, amikor a zsidók a szabadulás ünnepét akarták megtartani. De nem csak közöttük okozott ez felzúdulást. A rendelet a többi népet is érzékenyen érintette, hiszen ilyesmi példa nélküli volt a perzsa birodalomban és ki tudja, hogy ki és miért lesz a következő.

A mai két példabeszéd a zsémbes némberről és a tékozlásról szól. A hirtelen haragú zsémbes asszonnyal számtalanszor találkozunk a Példabeszédekben és minden alkalommal utalok rá, hogy itt tágabb értelemben az emberi kapcsolatokról van szó, amelyek meghatározóbbak az életminőségünk szempontjából, mint a vagyon vagy a körülmények. Érdemes-e egy rossz természetű asszonyt feleségül venni a vagyonáért? Vagy érdemes-e a magány elől egy rossz házasságban menekülni? A válasz mindkét esetben nem. Még remetének is jobb lenni egy sivatagban, mint állandó zaklatásnak lenni kitéve.

A második példabeszéd szövege nem teljesen egyértelmű, de nagy valószínűséggel arról szól, hogy a bölcs házában mindig van tartalék még olajból is, vagyis gondosan, beosztással, előrelátással él. Az ostoba ezzel ellentétben mindent azonnal elkölt, ami a keze ügyébe esik. Minél bölcsebb valaki, annál messzebbre képes látni, míg az ostoba csak a mának él.

Nő nincs férfi nélkül, férfi pedig nő nélkül a Krisztusban – 2014.12.02.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141202k.mp3
(Neh 12,27-13,31; 1Kor 11,1-16; Zsolt 35,1-16; Péld 21,17-18)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141202.mp3
(Neh 12,27-13,31; 1Kor 11,1-16; Zsolt 35,1-16; Péld 21,17-18)

Az Újszövetség mai szakaszában a nők fátyolviselete kapcsán a teremtés rendjéről és kor viseletéhez való viszonyról tanít Pál.

201412021
A tanítás hátterét továbbra is a Krisztusban élvezett szabadság helyes megélése adja. A Római Birodalom területén a nők helyzete és jogállása meglehetősen eltérő volt. A görög gyülekezetben Pálnak gyakran kellett figyelmeztetni a nőket, hogy ne burjánozzanak el, és ne nyomják el a férfiakat. A zsidóságban azonban, éppen a Teremtés könyvében leírtak alapján melyeket Pál itt idéz, a férfi és a nő helyzete sokkal egyértelműbb. A nőt Isten a férfiből és a férfi segítőtársául adta, ezért a férfi első lévén, tekintélyesebb.

A nő a férfi segítője, és ebben az értelemben mint alárendeltje jelenik meg. A nő esett bűnbe, és mint törékenyebb edény, a férfi uralma alá lett rendelve. Ez a férfi az apja, míg meg nem házasodik, azután a férje. A férje halála esetén a sógora, ha az nem lehetséges, akkor a legnagyobb fia, és így tovább. A férfi elsősége nem önként van és nem elnyomást jelent, hiszen egy szeretetkapcsolatról van szó. Ez inkább vezetést és biztonságot ad a nő számára, és nagyobb felelősséget a férfi számára,  ahogyan a szülők elsőbbsége sem terrort, hanem gondviselést, kormányzást és felelősséget jelent egy szeretetkapcsolatban. A szülői tisztelet is megmarad és idős korban is érvényes a gyermekre, hogy tisztelje a szüleit. Ezt lehet, hogy manapság egyesek igazságtalannak tekintik, de akkor is ez a teremtés rendje, és ha ezt Isten akarata szerint gyakorolják, akkor a harmóniája is. Mert bár a nő a férfiből vétetett, a férfiak is egy nő méhéből születnek meg, és az anyjuk tisztelete által egyúttal a nőt is tisztelik.

A kultúrákban az alakult ki, hogy a férfi nem kell, elrejtse a fejét. Pál ezt azzal magyarázza, hogy neki a feje Isten, így fejének eltakarása tiszteletlenség lenne Isten iránt. A nő a teljes szépségét tartogassa a férjének, és az az illendő, ha más férfiak ezen nem osztoznak, ha lehet, még tekintetükkel sem. Hogy mi az, amit csak a férje láthat, az kultúráról-kultúrára erősen változik, a test teljes elfedésétől a bikiniig. Másrészt a nőt a gyülekezetben kell, hogy valami emlékeztesse alárendelt voltára, akkor is, ha éppen közvetlenül az Úrból beszél. Krisztusban ugyanis új teremtések vagyunk és az új teremtésnek nincs neme. Nem férfi, és nem nő. A feltámadt testnek sem lesz neme. Amikor egy hívő Istenből szól, imádkozik vagy prófétál, akkor közvetlenül Krisztus szól általa. Ilyenkor a feleség a férjét kikerüli. Az új teremtés nem a régi teremtés rendje szerint nyilvánul meg. Ez azonban ne legyen ok a nőnek arra, hogy megvesse férjét és felrúgja az isteni rendet. Fedje be a fejét az alávetettsége jeleként, mert amíg a testben vagyunk, férfiak és nők vagyunk és így a teremtésnek alávetettek.

A férjnek, családfőnek való elfogadása és tisztelete egyúttal a teremtés rendjének az elfogadását és tiszteletét is jelenti, amely rend felett angyalok őrködnek. A teremtés rendéjének tisztelete értelemszerűen a Teremtő tiszteletével egyenlő. A nők illetlen viselkedésére és rendetlen prófélgatására az összejöveteleken Pál később, a tizennegyedik fejezet végén még visszatér. Amikor a rómaiak a bálványisteneik elé járultak, elfedték magukat, nők és férfiak egyaránt. A görögöknél viszont mindketten fedetlenül voltak. Zsidóknál a nők kendőt viseltek, a férfiak nem, bár bizonyos szertartások során befedték fejüket.

Mi legyen a gyülekezetekben a követendő minta? Az apostolok között az a szokásjog alakult ki, hogy a férfiak nem fedték be fejüket, a nők viszont igen. Ezt a hagyományt adta át Pál a Korintushiaknak is. Ez nyilván nem egy kötelező érvényű parancsolat, hiszen éppen azért övezi annyi vita, mert máshol nem találkozunk vele, és nincs kifejtve. Ha ez a bemerítkezéshez vagy az úrvacsorához kötelező kellék lenne, akkor Jézus lefektette volna az alapokat, és az apostolok kibontották volna a tudnivalókat.

Ha ugyanis parancsolatként tekintünk a nők elfátyolozására, az lehet valamilyen jelzésértékű fejfedő, de lehet fityula, kendő, az egész fejet-hajat eltakaró fátyol, sál. De lehet, hogy elég csak prófétálás vagy igehirdetés alatt feltenni, illetve egész istentiszteleten hordani kell – esetleg mindig, amikor más is láthatja – , vagy egy női összejövetelen is viselni kell, ahol nincsenek férfiak, és mondjuk a gyermekek vasárnapi iskolája alkalmával is.

Ami tanulságként levonható a nő alávetettségével kapcsolatban a házasságban, az egy általános elv. Már az Ószövetség lefektette, Jézus tanította, az apostolok kibontották. Vajon mi fontosabb Istennek? A fátyol vagy az engedelmes tisztelet? Vajon ér-e valamit a kendő, ha nincs tisztelet a férj iránt és vajon a férjek mire vágynak? Arra, hogy egy asszony hatalmi jelt hordjon vagy arra, hogy tisztelje őket? Nyilván, jobb az engedelmesség, mint az áldozat. A másik általánosan levonható elv, hogy az illendőség kultúráról-kultúrára változik. Keleten, pl. a zsidók, muzulmánok között szokás, hogy a kislányok az első menstruációjuk megérkezése után másképpen öltöznek és a hajukat elfedő kendőt viselnek. Nyugaton a férjes asszonyok fejét kötötték be egy fejkendővel. Az öltözködésnek és a viseletnek alkalmazkodnia kell a korhoz és a kultúrához, amelyben a gyülekezet él. Ez az általánosan levonható és megfogalmazható elv. Ma nyugaton már nem nagyon hordunk sarut, nincs tógánk vagy bibliai értelemben vett alsó és felső ruhánk. Övünk sincs, legalább is olyan, amiről a Szentírás beszél, amivel felövezhetnénk magunkat. Kor és kultúrafüggő, hogy mit tekintünk illendő viseletnek. Talán a kötelező és nem kötelező fejkendőviselésen sem kellene összevitatkoznunk. Pál ugyanis így fejezi be; „ha valaki szereti, hogy övé az utolsó szó, mi nem vitatkozunk vele. Ez nem szokásunk sem nekünk, sem Isten gyülekezeteinek.” Az itt szereplő “filonikosz” szó szerint “győzni szeretőt” jelent, olyan embert, aki nem bírja elviselni, ha nem ő kerül ki győztesen, egy vita végén.

Az Ószövetség mai részében felavatják a falakat, de amikor Nehémiás visszatér, újra áldatlan állapotokat talál. A falak felavatásához a városba hívnak minden levitát, és két csoportra osztják őket. Az egyiket Nehémiás, a másikat Ezsdrás vezeti. A szöveg a két csoportot szó szerint, „hálakenyérnek” hívja, aminek a pontos értelme vitatott. Lehet, hogy a csoport alakjáról van szó, ami hasonlított a hálaadó kenyérre. Mások a kenyerek asztalán levő kenyérre tippelnek, míg más kommentárok a Pünkösddel és az új kenyérrel kapcsolatos előírásra utalnak, és ez alapján feltételezik, hogy a falak felavatására Pünkösdkor kerül sor.

Az is lehet, hogy mindkét csoportban a Koheniták az énekes Leviták élén vitték az ételáldozatot, amit azután hálaképpen az oltáron bemutattak. Nem tudjuk azt sem, hogy kellett a falakat felszentelni. Vannak akik elegendőnek tartják az énekes leviták szellemi szolgálatát, kiegészítve az oltáron bemutatott hálaáldozatokkal. Míg mások úgy vélik, hogy a falak megtisztítását a „poklos házhoz” hasonlóan kellett elvégezni, két galamb, izsóp és cédrusfa segítségével.

A két hálaadó menet közül az egyik Sion falait járta körbe, ezt Nehémiás vezette. Sion Dávid városa volt, és így a világi uralom képe, ezért ezt a helytartó vezetésével járták körül. A templomhegyet övező falon haladó menetet azonban a kohenita és az írástudó Esdrás vezette. Mindkét menet a Szentélyt övező keleti fal sarkain állt meg: Ezsdrás a dél felé eső, Nehémiás az észak felé eső sarkon és itt tartottak egy hatalmas örömfinálét melynek a zaja messze elhallatszott. A vezetők neveit itt is gondosan felsorolja a napló, amely a felbukkanó egyes szám első személy miatt újra Nehémiásé. De a legfeltűnőbb mégis az, aki nincs a felsorolásban, Eljásib, a főpap: az építésből még ő is kivette a részét. Elsőnek van felsorolva az építők között, de a felavatásról hiányzik, pedig mi sem volna logikusabb, minthogy egy főpap vezessen egy ilyen szakrális aktust. Hamarosan az okot is megtudjuk: a Tóra felolvasása során ugyanis kiderül, hogy a Moabitákat és Ammonitákat és más idegen népeket nem volt szabad befogadni a szent nép közé. A főpap fia pedig rokonságba keveredett Tóbijjával, unokája pedig a szamaritánus helytartóval, Szamballattal, akik a zsidók esküdt ellenségei voltak. Míg a nép nagy része megtért Mózes törvényéhez és megtisztította magát az idegenektől, úgy tűnik, a főpap ezt nem akarta.

Nehémiás tizenkét év alatt elérte, hogy ne csak a falak, hanem a Mózesi Törvény tisztelete is újjáépüljön a nép között, s ebben a legfőbb támogatója Ezsdrás, az írástudó pap és csapata voltak. Nehémiás azt is kieszközölte, hogy a nép a szövetség megújítását és a Szentély szolgálatára vonatkozó szabályokat írásbeli konvencióban rögzítse. Amikor azonban a helytartónak vissza kellett térnie a perzsa udvarba, a főpap pártja kerekedett felül olyannyira, hogy az Ammonita Tóbijának saját szállása volt a szentély falában kialakított kamrákban, mintha csak ő maga is Áron házából származna. Ez a Szentély súlyos megszentségtelenítését jelentette volna még akkor is, ha az Ammonita Tóbijja netán előtte zsidó hitre tért volna át. Ha pedig Ammonita szokásainak a Szentély kamrájában hódolt, abba még belegondolni is rossz.

De nem csak a főpap törte meg az írásban foglalt szabályokat, hanem a nép sem adta meg a tizedet, ezért a leviták elszöktek a Szentély szolgálatból és földművesnek álltak, ami számukra tiltott volt. A zsidók nem különültek el az idegen kultuszokat valló népektől, „pedig még egy olyan nagy királyt is mint Salamon, ez vitt romlásba”, kiabálja Nehémiás. És a szombatot sem tartották be.

Így Nehémiás erélyesen fog hozzá, hogy visszatérése után újra érvényt szerezzen a korábban egyszer már elfogadott szabályoknak. Leváltja a korrupttá vált vezetőket és új istenfélő hivatalnokokat nevez ki a város élére és a Szentély javainak felügyeletére. Nehémiás és Ezsdrás erőfeszítéseit Malakiás próféta is támogatta, aki üzenetében ostorozta a papokat és a levitákat amiatt, hogy a Szentély szolgálatát félvállról vették. Beszélt a vegyes házasságok és a válás ellen, és felszólította a népet a tized megadására is, hogy legyen eledel a házakban. Az ő szavaival ért végett az ószövetségi kijelentés. „Elküldöm nektek Illést, hogy meg ne verjem a földet átokkal.” A megígért Illés pedig Keresztelő Szent János személyében jön majd el, aki a Messiás útját hivatott majd elkészíteni. Ha a két vezető, Nehémiás és Ezsdrás művét össze kellene vetnünk, azt mondhatnánk Nehémiás látványosabbat alkotott. Ezsdrás, az írástudó pedig maradandóbbat, amennyiben elfogadjuk azt a tétel, hogy ő és az általa alapított akadémia végezte el az ószövetségi iratok végső szerkesztését és kanonizálását.

Nehémiás naplórészletének nincs lezárása. Köyve ugyanolyan lezáratlanul fejeződik be, mint az Apostolok Cselekedetei. Tartsuk emlékezetben, hogy a krónikák könyvei, valamint Ezsdrás, és Nehémiás valaha egy iratot képeztek. A bennük található fésületlenségek annak tudhatók be, hogy végleges szerkesztésük nem zárult le. Nehémiás és Ezsdrás korának végén ugyanis elkezdődött az iratok kanonizálása. És amint valamit szentnek minősítettek, többet a szövegéhez nem nyúltak hozzá, tiszteletből a hibákkal együtt másolták tovább. Az esetleges pontatlanságok itt számokról, nevekről, mértékekről szólnak, illetve arról, hogy az iratok nem követik a kronológiát, és csak a történelmi hitelességét érintik, és nem a teológiai hitelességét.

Az üdvtörténeti jelentősége e kornak egyrészt abban áll, hogy megtörtént a visszatérés, úgy ahogy a próféták előre meghirdették, másrészt előálltak azok a díszletek, melyekre a megváltás művéhez szükség volt. A Szentélynek és a szent városnak ugyanis újra létre kellett jönnie, és be kellett töltenie korábbi funkcióját, hogy a Messiás megjelenhessen. Hiszen Jézus maga mondta, amikor hírül adták neki, hogy Heródes őt is meg akarja öletni, hogy próféta nem veszhet el máshol, csak Jeruzsálemben. Ezsdrás, és Nehémiás munkássága nélkül Izráelt a teljes asszimiláció fenyegette, a Perzsa Birodalom központjában éppen úgy, mint Izráel királyságának földjén.

A mai két példabeszéd a tékozlásról, és a bűnhődésről szól.

A tékozlás őspéldája a tékozló fiú, aki szerint apja becsületes munkával szerzett vagyona arra való, hogy ő mindent megadjon magának, amit csak a teste kíván. Végül rosszabb lett a sorsa, mint a disznóké, amikre vigyáznia kellett. József bölcsességéből megtanulhatjuk, hogy a bő esztendők nem a tékozlásra, hanem a tartalékolásra adatnak, míg a szűk esztendőkben ezekből kell bőven vetni.

A gonoszok gyakran fenyegetik az igazakat azzal, hogy bűnhődni fognak, de végül ők maguk bűnhődnek meg. Akháb megfenyegette Mikeást, hogy ha győztesen visszatér a csatából, bűnhődni fog. De Akháb bűnhődött meg. Így járt Hámán is, akit arra a fára akasztottak fel, amelyet Márdokeusnak készített. Heródes Agrippa Péter apostolt akarta megbüntetni, de ő bűnhődött meg a Cézareai Amfiteátrumban. A versnek van egy misztikus applikációja is, miszerint, akár Jób esetében, a mennyben zajlik egyfajta alkudozás, és az Úr más népeket enged mélyebben a bűnbe, hogy mentse Izráelt. Ennek a részleteibe nem avat be a kijelentés, de ez az elv tetten érhető például abban, hogy amit az Örökkévaló Ábrahámnak mond; „az Emmoreusok gonszsága még nem érte el a mértéket”, illetve Ézsaiás azt mondja, hogy a déli birodalmakat dobja majd oda a tomboló Antikrisztusnak az Úr, hogy Izráel maradéka megmenekülhessen.

Egy test vagyunk mindannyian – 2014.12.01.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141201k.mp3
(Neh 11,1-12,26; 1Kor 10,14-33; Zsolt 34,11-22; Péld 21,14-16)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141201.mp3
(Neh 11,1-12,26; 1Kor 10,14-33; Zsolt 34,11-22; Péld 21,14-16)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál a bálványimádás mögött meghúzódó szellemi erőkről tanít.

20141201

Az apostol korábban már tisztázta, hogy az emberkéz alkotta bálványok nem érnek semmit  és nem is tehetnek sem jót, sem rosszat. Hasonlóan, az áldozati ételek önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak, amíg csak a gyomorba mennek. Az Újszövetségben valóban szabadságunk van enni és inni és a világ dolgaival élni a saját szabályaink szerint, amelynek csak a mások iránti tisztelet és szeretet szab határt.  Az Újszövetségben nem a test beszennyeződése a kérdés, hanem a lelkiismereté. A jó lelkiismeretet, amely az Istennel való kapcsolatunk alapja, egyfelől a vádlás, bűntudat, másfelől a felfuvalkodott önigazultság fenyegeti.

A bálványszobrok tehetetlenek ugyan, de a köréjük fonódó vallásos cselekmények, hiedelmek és babonák nem ártalmatlan dolgok. A szobor ártalmatlan, de a vallásos meggyőződés, ami miatt tisztelik, az már démonok, gonosz szellemek műve. Egyetlen hamis vallás sem keletkezik magától,  mert a pusztán emberi dolgokból a követői nagyon hamar kiábrándulnak. A vallások mögött, melyek tartósnak bizonyulnak, szellemi erők vannak, amelyek meggyőzik az embereket a bálványkultuszról. Csaló szellemek hirdetik a hazugság atyjának, a Sátánnak a hamisítványait. Hazug jeleket tesznek, megtévesztő információkkal szolgálnak. Ahol hit van, ott szellemi meggyőző erő is van, ami, ha nem az igazság Szent Szelleme, akkor egy tisztátalan, hazug szellem. És ahol a hazug szellemek működnek, bármilyen elvont filozófiát, vagy ezoterikus tant hirdessenek is, mindig van bálványimádás. Jó példa erre a kommunizmus, amely bibliai szempontból ugyanolyan hamis vallás, mint a buddhizmus, vagy az iszlám. Bár magát ateistának hirdette, és minden vallás ellensége volt, Sztálin vagy Rákosi személyi kultusza ugyanolyan bálványimádás volt, mint a fáraó, vagy a baálok istenítése. De hamis politikai messianizmus jellemezte Mussolini fasizmusát éppen úgy, mint a náci Németország Hitler kultuszát.

Bálványimádásról akkor beszélünk tehát, amikor a láthatatlan alkotót, aki szellem és éppen ezért szellemben lehet csak imádni, alkotásain, emberen, vagy ami még alantasabb, ember alkotta tárgyon keresztül akarják imádni. “Azt imádd, aki téged alkotott!” – mondogatták makacsul az Úr prófétái – “És ne azt, amit te alkottál!”

A kulcskifejezés a mai szakaszban a koinónia, amely kölcsönös részesedést jelent, és közösségnek fordítjuk.  A bálványkultusz résztvevői közösséget keresnek azokkal a tisztátalan szellemekkel, amelyek a kultuszt létrehozták és éltetik, persze abban a hitben, hogy ezzel valami jót és hasznosat tesznek. A kultikus szertartások segítségével pedig közösségbe is kerülnek velük, van valamilyen szellemi átélésük, ez tartja fent a kultuszt.

Az Úrvacsora alkalmával kenyeret és bort fogyasztunk, hogy közösségünk legyen Jézus vérével és testével és van is. Az ószövetségi Izrael áldozatokat vitt a templomba, melynek egyes részei az  oktárra kerültek és ezzel a többi is  megszentelt étel lett. Akik ezeket megették, közösségbe kerültek a mindent megszentelő oltárral és maguk is megszentelődtek.

Hasonlóan van ez a tisztátalan szellemek kultuszaiban is. Ez nem veszélytelen. A hívőnek kerülnie kell ezt, mert démonokkal vihetnek közösségbe, olyan szellemi lényekkel, amelyek fellázadtak Isten ellen és az ember esküdt ellenségei. A velük való közösség vége csak a romlás lehet, mivel céljuk az ember elpusztítása. Ez még akkor is igaz, ha gyógyítóként hirdetik magukat, vagy információt tudnak adni a jövőről.

Mi tehát az apostol tanácsa? Ha meghívnak és el akarsz menni, és jó lelkiismerettel, hálaadással részt tudsz venni a lakomán, mert az számodra csak étel és nem keresed a hamis vallásban a démonok közösségét, menj el. Egyél jó lelkiismerettel bármit, amit eléd raknak.  De ha a testvéred lát téged és figyelmeztet arra, hogy ez egy bálványkultusz keretében levágott áldozati állat húsa, akkor inkább ne edd meg. Nem magad miatt, hanem az erőtlen testvéred miatt, aki még nem tud különbséget tenni a lelkiismeretében. Ha ő bálványimádónak fog tartani, vagy maga is elcsábul, hogy egy szertartáson a régi hitével vegyen részt, az a húsevésed közé és a testvéred közé fog állni. Áldás jó lelkiismerettel és hálás szívvel enni és inni bármit, de nem jó a testvérünket megbotránkoztatni, vagy csapdába ejteni, hogy visszacsússzon a régi bűneibe. Ha erősek és okosak vagyunk, akkor nem a magunk hasznát, hanem a gyengébbek és bizonytalanabbak hasznát kell keresnünk.

“Én is így tettem köztetek” – emlékeztet Pál- “Én pedig ebben is Jézus példáját követem.”

Az Ószövetség mai részében Jeruzsálemet benépesítik. Nehémiás megépítette a városfalakat a Sion és az Úr házának hegye,  vagyis a Templom-hegy körül. Ez volt a város mérete a királyság kezdetén, Salamon idejében, mostanra azonban igen szellősnek bizonyult.  A fogságból visszatértek számát ekkor 100.000 fő körülire saccolják a történészek, ebből kb. 55.000 a visszatérő, plusz a leszármazottjaik, valamint a “föld népe”, akik elkülönültek a többi pogányoktól és az azóta érkezettek kisebb-nagyobb csoportjaik. A lakosság jelentős része mezővárosokban lakott, mert ott könnyebb volt az élet.

Jeruzsálem 800 méter magasan, meredek völgyekkel és szurdokokkal szabdalt hegyek között fekszik, távol a kereskedelmi utaktól. Jelentőségét egyedül a Szentély adja. Egy igazi szent város, ami akkor él igazán, amikor az évenkénti három zarándokünnep miatt benépesül.

Jeruzsálemben az élet tehát teljes egészében a vallástól függött és attól, hogy a többi országrészből beszolgáltatják-e a tizedet, hozzák-e a zsengéket és keresik-e az Urat áldozatokkal?  A vallási buzgóság idején a város virágzik. A 122. zsoltár a jól megépített városnak, az egybeszerkesztés helyének mondja,  az Úr szolgálata iránti lelkesedés meglankadásával azonban kihalttá vált. Nem véletlen, hogy a tized rendszerének megújítása a Szentély működtetésének fontos része volt. Az Ezsdrás -féle fogadalomban is a nyolc pontból négy azzal a fogadalommal foglalkozott, hogy Istenünk házát el nem hagyjuk.

Amikor Nehémiás visszatér, majdnem kihalt várost talál, mert a leviták mind elszökdöstek, hogy valahogy megéljenek, mert a nép elhanyagolta a Szentélyt. Egy szóval: Jeruzsálemben lakni ekkor kifejezetten áldozatot jelentett. Nehémiás tehát tizedet szedett a lakosoktól is.  Sorsvetéssel választották ki, hogy ki lakjon Jeruzsálemben.  Az áldozat nem volt kicsi, ezért a nép áldotta azokat, akik önként vállalkoztak arra, hogy az anyagi boldogulásról lemondanak és az Úr szolgálatának szentelik magukat, akár a Szentélyben, akár a szent városban.

Ebben a mai Jeruzsálem is hasonlít, mivel a város alapvetően a zarándokból és turistákból él. A zsidó bevándorlás előtt egy elhanyagolt, szegény, romos és jelentéktelen településnek számított az ottomán birodalomban. A továbbiakban névlistákat találunk, amelyek a korábbiak aktualizált változatai. Az első lista Jeruzsálem lakóit veszi számba, a vezetőket, a kohenitákat, a levitákat és a  templomszolgákat. A lista végén két érdekes megjegyzés: az énekes leviták királyi parancsra végezték a munkájukat. Ez azt is jelentette, hogy a perzsa udvartól kaptak fizetést és volt egy királyi megbízott is, bizonyos Petahja, akinek a hatásköréről több információnk nincs. Ezek után Júda, majd Benjamin törzsi területeinek mezővárosai vannak felsorolva, melyek afféle megye, vagy járási székhelyet testesítettek meg.

Figyelemre méltó, hogy a Krónikák elején, a kilencedik részben van ennek a listának a korábbi változata, amelyben Efraim és Manasse fiai is fel vannak sorolva, akik Jeruzsálemben laktak. Ők itt, és most hiányoznak.

Jeruzsálem lakóinak és a törzsek felsorolása után újabb listák következnek. Az első az Ezsdrás könyvében már megismert lista változata, a Zerubbábellel visszatért kohenitákról és levitákról. Ezt a fogság után a Szentélyben szolgálatot teljesítő főpapok listája követi. Végül két érdekes lista következik, amely a Jójákim főpap idejében szolgáló papi és levita nemzettségfők neveit tartalmazza. Jójákim Jósua főpapot követte, aki Zerubbábellel együtt jeleskedett a templom felépítésében.

A levitákat pedig két regiszter tartalmazta: az egyik a perzsa Dárius idejéig, hiszen Júdea a Perzsa birodalom része volt, így a nyilvántartások is a Perzsa adminisztráció részét képezték. A másik regiszter pedig a zsidók saját feljegyzésein alapult.  Ezután az énekes leviták családfői és a raktárak felügyelői következnek, akik Ezsdrás és Nehémiás idejében álltak szolgálatban. A nemzetségi táblázatok különösen a leviták és a koheniták számára voltak nagyon fontosak, mivel Mózes törvénye szigorúan előírta, hogy csak a Lévi törzséből és Áron házából való papok végezhettek a Szentélyben szolgálatot és csak ők léphettek be a szenthelyre.

A levitákat és rúbenitákat, akik Kóré vezetésével Áron ellen támadtak, a föld nyelte el és tűz emésztette meg. Uzziás király pedig, aki maga akarta az illatoltáron az áldozatot bemutatni, azonnal leprás lett. Ha a főpap származása nem lett volna megfelelő, akkor nemcsak az áldozatok lettek volna érvénytelenek, hanem az egész templomi istentisztelet az ellenkezőjére fordult volna, megszentségtelenítette volna a szentélyt. Nem tudjuk pontosan, hogy a listákat mikor zárták le, de úgy tűnik, hogy azok az iratok, amelyeket a Szentélyben őriztek, Jézus koráig és még azon túl is fennmaradtak. Ez nem csak a papság miatt volt fontos, hanem Júda származási listája miatt is. Hiszen ebből a törzsből kellett megszületnie Dávid fiának, a Messiásnak.

Máté és Lukács evangéliuma is nemzetségi listával kezdődik, mert József és Mária is Dávid házából származtak. Ezek a Szentírás utolsó nemzetség táblázatai, mert Jézus után nem a testi származás számít majd, hanem csak az új teremtés.

A mai három példabeszéd az ajándékról az igazságszolgáltatásról és a tévelygésről szól.

Az ajándék, ami lecsillapítja a haragot, sokak számára inkább megvesztegetést jelent, amit arra alapítanak, hogy a megvesztegetést is titokban adják.  A megvesztegetésről azonban nehezen mondható el, hogy lecsillapítaná a heves indulatot és a haragot. Itt inkább engesztelésről van szó. Olyan ajándékról, ami az ajándékozó bűnbánatát fejezi ki és azt a készségét, hogy a megromlott kapcsolatot helyreállítsa. Ez azért titkos, hogy ne legyen hivalkodó, hogy aki kapja, értse, hogy ez nem valami közönségnek szóló színjáték.  És azért kebelbeli, mert azt kell kifejezze, hogy a sértett , vagy haragvó fél fontos és értékes az adományozó számára. A jól irányzott ajándék nem csak a haragot csillapítja le, hanem a bizalmat is újra helyreállíthatja.  Ha bibliai illusztrációt kell keresni, Nábál és Abigél esete jut eszembe Dáviddal.  Az okos és istenfélő asszony okos ajándékával és bölcs szavaival lecsillapította Dávid haragját. Ezt a fajta bölcsességet Jákob is ismerte, amikor ajándékot küldött maga előtt Ézsaunak és drága ajándékokkal felszerelve küldte vissza a fiait Egyiptomba. A példabeszéd fő üzenete, hogy ilyenkor nem érdemes kicsinyeskedni, hanem nagyvonalúnak kell lenni, mert a kapcsolat helyreállítása minden földi értéknél többet ér. Mi is tudunk Istennek olyan ajándékot adni, ami a haragját lecsillapítja és ez nem más, mint az őszinte, szívből fakadó hitünk.

Amikor a törvény érvényre jut, akkor az igaz örül, a gonosz retteg. Ez nem tűnik nagy bölcsességnek első ránézésre. Csakhogy itt arról van szó, hogy az igaz is megtévedhet, de amikor ügyében igazságot szolgáltatnak, akkor mégis felszabadul és megkönnyebbül, mert a lelkiismerete helyreáll. Így a büntetés nem lesz számára elviselhetetlen, mert tudja, hogy jogos. A gonosznak ez viszont nem adatik meg, mert a lelkiismerete már régen kiégett.

A kísértésnek mindig az a célja, hogy a keskeny útról letérítse az embert.  Aki azonban letér azzal a gondolattal, hogy majd alkalmasint visszatér rá, az abban a tévedésben van, hogy nem tudja, mennyi ideje van még hátra. Azután egyszer csak ott találja magát az árnyak birodalmában, ami a Seol, az alvilág, ahol már nincs többé tett és akarat.

A valódi kereszténység egy sor lemondással jár – 2014.11.30.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141130k.mp3
(Neh 9,22-10,39; 1Kor 9,19-10,13; Zsolt 34,1-10; Péld 21,13)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141130.mp3
(Neh 9,22-10,39; 1Kor 9,19-10,13; Zsolt 34,1-10; Péld 21,13)

Az újszövetség mai szakaszában

Pál a céltudatosságról és az úton ránk leselkedő csapdákról beszél.

201411301

Pál megvilágította, hogy a szabadság, amit Krisztusban kaptunk, arra szolgál, hogy ne önmagunknak, hanem Istennek éljünk. Ebből pedig az következik, hogy bár nem kényszerít senki és semmi, mi magunk korlátozzuk magunkat, mégpedig a fontos cél érdekében.

A szabadság önkorlátozásának ezt az elvét szintén a saját példáján mutatja be az apostol: senkinek semmivel sem tartozom, szabad ember vagyok, és mégis önkéntes rabszolgává tettem magam. Ha kell úgy élek, mint azok, akik a törvény alatt vannak, ha kell római vagyok, vagy görög, vagy olyan, mint a gyengék. Nem vagyok a törvény alatt, de törvénytelen sem vagyok, hanem Krisztus törvényét követem, aki szabad volt, mégis az Atyáért és értünk kiüresítette magát és a megváltásunk érdekében mindenben hasonlóvá vált hozzánk. A cél pedig az, hogy emberek meneküljenek meg. Valamint munkatárs lehessek az evangélium nagy munkájában, magának Krisztusnak a munkatársa és eszköze. Hiszen Isten nem csak megváltott bennünket, hanem abban a kiváltságban részesített, hogy az üdvözítés munkájában részünk lehet azzal, hogy hirdetjük az élet beszédét.

A céltudatosságról pedig a sportolók példáján keresztül szól. A futók, aki elstartolnak, csak a célra figyelnek, mert elsőnek akarnak beérni. Senki sem áll le sétálni, teázni, lányokkal hetyegni, a nézőkkel csevegni az olimpiai döntőben, hanem minden erejével a győzelemre koncentrál. A hívő ugyan nem másokkal vív versenyt, de van egy fontos célja: az üdvösség, az, hogy Krisztus napján elnyerje a győzelem koszorúját.

A sportoló nem csak a sorsdöntő versenyen önmegtartóztató, hanem az edzéseken is. Aki nem tud a célra koncentrálni, hanem léha és kicsapongó életet él, abból nem lesz bajnok. Így van ez a mi életünkkel is: lemondtunk egy sor dologról, a világgal való élésről, mert van egy célunk, ami nem egy hervadásra ítélt koszorú, hanem az örök élet győzelmi koszorúja, amely nem mulandó emberi, hanem örök dicsőséget jelent.

Ezért vetjük a testünket az akaratunk alá, hogy azt tegye, amit mi akarunk, és nem a test kényelmét szolgáljuk, hanem a testünket megfegyelmezzük a cél elérése érdekében.

A célba érést azonban hátráltathatják azok a csapdák, amelyekbe Izrael fiai is beleestek a pusztai vándorlás során. Pedig mindannyian átkeltek a tengeren és a dicsőség felhője alatt voltak, ami a víz és a Szent Szellem keresztség képe. Sőt ugyanazt a mannát ették és ugyanabból a kősziklából folyó vízből ittak, ahogyan az újszövetségi hívők is ugyanazt az igét hallják és ugyanabból a Szent Szellemből isznak. A kivonulók közül azonban sokan mégsem értek célba, és ez szolgáljon mindenkinek tanulságul, mert azért jegyezték fel. Pál itt a pusztai vándorlás négy epizódjára céloz,

  • az aranyborjú bálványimádására,
  • a kémek lázadására, akik meghazudtolták az Isten ígéretét és azt mondták, hogy nem lehet bemenni a földre
  • A moabita és midianita nők csábítására, akik erkölcstelenségbe és bálványimádásba vitték Izrael fiait
  • és Krisztus megkísértésére, amely alatt azt az epizódot érti, amikor a mannára – ami az Ige képe – Izrael fiai azt mondták: e hitvány eledelt utálja a lelkünk.

A példák arra mutatnak, hogy mi kerüljük el ezeket a csapdákat, amelyekkel az ellenség meg akarja akadályozni a célba érésünket: a bálványimádást, a lázadást, az erkölcstelenséget, és soha ne utáljuk meg Isten beszédét.

Végül Pál figyelmezteti a hallgatóságát – amin most keresztülmentek, az még csak a kísértések kezdete: “Nincs szó még kemény sátáni támadásokról, csak a saját régi életetek, és annak világnak az istentelen kultúrája tesz próbára benneteket, húz vissza, amelyből Isten kihívott és az erejével megszabadított.” Ezek a próbák éppen azt a célt szolgálják, hogy megszabaduljatok a régi életetektől, és az ahhoz tapadó lelki mechanizmusoktól, és felöltözhessétek ezek helyett az új embert, Krisztust.

Az ószövetség mai részében

Jeruzsálem lakói ünnepélyesen megújítják a szövetséget és ezt írásba is foglalják.

A nép tehát a hetedik hó zarándokünnepei után – melyeken örvendezéssel kellett az Urat szolgálni, ezért nem böjtölhettek és gyászoltak – újra összegyűlt a templom előtti téren, hogy meghallgassa Mózes törvényének a felolvasását, és vallást tegyen a bűneiről és a hitéről. A felolvasást Ezsdrás a pap és írástudó vezette 12 kohanitával és 13 levitával. A leviták vezették a bűnbánati fohászt, amely összefoglalta Izrael történelmét Ábrahámtól, a szövetség atyjától a jelen napokig. Érdekessége az imának, hogy míg a kivonulást, a honfoglalást és a bírák korát viszonylag részletesen taglalja, addig a királyságra és a fogságra csak homályos utalások vannak. A királyság korából azt említik meg, hogy egyre inkább elhagyták azokat a tetteket Mózes törvényéből, amelyeket, ha valaki megcselekszik, él általa, és Isten Szellemének és a prófétáknak ellenálltak és „makacs vállat mutattak és nyakukat megkeményítették” – akárcsak a durcás kisgyerek. A királyság említésének gondos kerülése és az, hogy a fogsággal kapcsolatban csak az asszírokra hivatkoznak – arra utal, hogy még az imában is kerülni akarták a lázadás látszatát, amivel a környező ellenséges népek vádolták őket.

Az ima végén elismerik, hogy foglyok, és a jó föld, amit az Örökkévaló az Atyáknak ígért, most nem nekik, hanem idegen királyoknak hajt hasznot.

A bűnbánati fohász számos eleme hasonlít a 78. a 105. és 106. zsoltárokra, melyek hasonlóan történelmi zsoltárok, azonban nem ezek idézetéről van szó. Az a gondolat pedig, hogy bár a bűneink igen nagyok és Istennek lett volna oka teljesen elpusztítani bennünket, mégsem tette – Mózes énekéből való.

A bűnbánattal teli fohász – ahogyan azt korábban Ezsdrásnál a vegyes házasságok esetében láttuk – előkészítése a szövetség megújításának, az új elköteleződésnek Mózes törvénye mellett. Ezt az ünnepélyes konvenciót esküvel is megerősítették és írásba is foglalták, a vezetők pedig kézjegyükkel látták el.

Az aláírók között az első Nehémiás a „tirsáta”. A tirsáta perzsa megszólítás és felmagasztaltat jelent, olyasmi mint az „őexellenciája”.

Ezsdrás viszont hiányzik az aláírók közül, mert ő és társai képviselték a „másik felet” vagyis Istent. Ők szövegezték meg a szövetségben foglalt kötelességeket, melyek nyolc paragrafust tartalmaztak.

  • Az első, hogy általában megtartják Mózes törvényét.
  • A második a vegyes házasságok tilalma.
  • A harmadik a szombat, a nyugalom napjának megtartása.
  • A negyedik a „smita”, az elengedés hetedik éve.
  • Az ötödik a templomadó, ami itt nem fél, hanem csak egy harmad ezüstsékel.
  • A hatodik a szentély számára szükséges fa beszolgáltatása.
  • A hetedik a zsengék beszolgáltatása a Szentély számára.
  • A nyolcadik pedig a föld tizedének a beszolgáltatása a leviták számára, melyből a szent részt, a tized tizedét a leviták a papoknak adják tovább.

A listából látható, hogy négy az egész népre vonatkozó minimális szentség előírása, míg a másik négy kifejezetten arról szól, amit az utolsó mondat meg is állapít: „Istenünk házára gondot viselünk”.

A későbbiekben látjuk majd, hogy a visszatérő Nehémiásnak legalább hárommal – de gyaníthatóan mind a nyolccal újra foglalkoznia kell majd. Ami nevesítve lesz: a vegyes házasságok, a szombat és a tized.

Elképzelhető, hogy az itt leírt és esküvel megpecsételt megállapodás után történt, hogy Ezsdrásnak hírül adták, hogy továbbra is vegyesházasságokat kötnek még a vezető emberek is és az egész ottani rész időben az itt leírtak után játszódik.

Korábban már utaltam rá, hogy az események helyes sorrendjéről és a dátumokról többféle elképzelés is van, nem biztos, hogy a leírás sorrendje egyben időrend is. Az iratok egymás után szerkesztésének nem az időrend, hanem inkább az volt a célja, hogy a visszatérés után az isteni rend külső és belső helyreállításának a folyamatát írja le. Kívül: oltár, szentély és a város – belül: a bűnbánat, a hitvallás és a szövetség megújítása. Persze az ebben foglaltaknak azután érvényt is kellett szerezni.

Figyelemre méltó még, hogy a bűnbánati fohászban szereplő felsorolás: “királyaink, nagyjaink, papjaink, prófétáink és néped” , az ünnepélyes szerződés szövegében már csak “nagyjaink, papjaink, levitáink és néped” lesz. Azt értjük, hova tűntek a „királyaink”, de mi a helyzet a prófétákkal? A rabbinikus hagyomány válasza: Malakiással véget ért a prófécia, és a próféták helyét átvette a főtanács, amely – akárcsak itt Ezsdrás korában – írástudókból, papokból és levitákból állt. Ez a főtanács, a későbbi Szanhedrin lépett a próféták helyébe, ők a próféták „fiai” vagyis utódai. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy Péter apostol Jeruzsálemben az ékes kapu előtt meggyógyult béna kapcsán azt hirdette: nem a Szanahedrin, hanem ti vagytok a próféták és az ábrahámi szövetség fiai, azaz örökösei.

Az Újszövetségben is történt hasonló csere, ugyanis a papi klérus magát az apostolok és az apostoli hatalom örökösének tünteti fel, a klérosz ugyanis görögül azt jelenti: örökös. Ez a hatalom – ahogyan az ábrahámi szövetség vagy a próféták öröksége – semmilyen mágikus formula vagy utódlás útján nem öröklődik, hanem azoké, akik Ábrahámhoz, a prófétákhoz és Péterhez hasonlóan hisznek az Isten szavának.

A mai példabeszéd szerencsére könnyen érthető.

Ha segíthetsz egy bajban vagy szükségben levő embernek, de nem akarsz, hanem úgy csinálsz, mintha nem hallanád, ki fog neked segíteni, ha bajban leszel? A szöveg csak annyiban kétértelmű, hogy nem pontosan mondja meg, hogy ki lesz az, aki majd nem hallja meg a keményszívű ember segélykiáltását: a többi ember vagy Isten? Valószínűleg mindkettő.

Aki az oltár körül forgolódik, annak az oltárból kell élnie – 2014.11.29.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141129k.mp3
(Neh 7,73-9,21; 1Kor 9,1-18; Zsolt 33,12-22; Péld 21,11-12)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141129.mp3
(Neh 7,73-9,21; 1Kor 9,1-18; Zsolt 33,12-22; Péld 21,11-12)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál a szabadsággal való helyes élést a saját példáján mutatja be. Ezzel két legyet is üt egy csapásra, mert egyúttal azokra a vádakra is megfelel, amelyek szerint anyagi érdek köti a szolgálatához és a Korintusiakhoz.

201411291

A gondolatmenet magva továbbra is az, hogyan éljünk azzal a a szabadsággal, amit az Újszövetségben kaptunk. Azt jelenti ez, hogy azt csinálhatunk amit akarunk? A rövid válasz: nem! Hiszen Istennek akarunk élni és nem önmagunknak. Isten pedig az emberekhez küld bennünket, hívőkhöz és hitetlenekhez, mert szereti őket.

Az előző fejezetekben Pál ennek a szabadságnak két erős korlátjára mutatott rá: az egyik a hasznosság, a másik a szeretet. Ezeket alkalmazta a testre, a házasságra, a bálványáldozati lakomára és most a saját szolgálatára.

Pál nyomában sok hamis apostol is járkált, akik a hívők istenfélelmét kihasználva szerettek volna belőlük valami hasznot kisajtolni a maguk számára. És ahogyan az lenni szokott, a pénzsóvárok vádolták pénzsóvárgással azokat, akik a munkát végezték.

Pál öntudatosan leszögezi, hogy mind a gazdasági törtvények, mind Mózes törvénye világosan tanítja, hogy az Evangélium hirdetői, mint a szellemi magvak elvetői jogosan fogadják el a gyülekezetek adományait. Ha valaki felfogad egy pásztort, jogosan jár neki a juhok tejéből, a csősznek a szőlőből, a munkásnak részesednie kell a munkája eredményéből. Ez így normális és így is van, ezt minden vállalkozó és kereskedő tudja. “Ha másoknak megfizetitek a munkájuk árát, akkor a mi munkánkat miért gondoljátok értéktelennek?” – kérdezi Pál. “Ha tudjátok, hogy a színházért, a céhbeli tagságért, az állam rendfenntartó munkájáért fizetni kell, miért a mi munkánkért nem akartok adni semmit, holott az örökké megmaradó javakat szerez nektek?” – fordíthatnánk mai nyelvre az apostol kérdését.

Mózes törvénye is azt tanítja, hogy a munkavégző állatot hagyni kell enni, és nem kell tőle sajnálni a falatot, hiszen a munkájával sokkal nagyobb hasznot hajt, mint amennyit a termésből elfogyaszt. Nagyobb a kár, ha kizsákmányoljuk és megbetegszik, elgyengül vagy kimúlik. Mózes törvénye azt is kimondja, hogy akik a Szentély szolgálatában álltak, részesedniük kellett az áldozati felajánlásokból, sőt az áldozatot bemutató pap megkapta az állat lenyúzott bőrét, a fejet, a jobb lapockát és a gyomrot. Hasonlóan rendelte az Úr, hogy az általa elhívott igehirdetőkről a hívők gondoskodjanak. Az igehirdetők ezzel Istennek tartoznak, aki küldte őket, hogy szellemi javakat adjanak át – ők cserébe tartoznak a testi javakkal, de nem is annyira a szolgálóknak, hanem Istennek.

Pál pedig nem egy volt a széllel-bélelt önjelölt evangélisták közül, hiszen Jézus maga hívta el és bizonyított mellette. A munkája eredményeképpen jött létre a Korinthusi gyülekezet. Már csak ezért is joga lett volna elfogadni a gyülekezet javait.

Pál utal a többi utazó szolgálatra is. Péterre és Jézus féltestvéreire, Mária és József vér szerinti gyermekeire, akik szintén apostoli szolgálatban álltak. Közülük kettőnek, Jakabnak és Júdásnak egy-egy levele is ismert. Pál azonban lemondott erről a jogáról. Egyrészt azért, mert úgy érezte, neki az elhívása miatt ez a kötelessége, és amit ezen felül adhat, hogy lemond a munkájáért járó jogairól. Másrészt ezt azért tette, hogy a gyülekezeteken élősködni akarók és ezért őt anyagiassággal vádolók lába alól kihúzza a talajt. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy annak idején Akvilával és Priszcillával mint sátorkészítő élt és dolgozott Korinthusban.

Csak azután szentelte magát teljesen az igehirdetésnek, miután munkatársai megérkeztek a Macedón gyülekezetek adományaival. Pál a saját jogainak hangsúlyozásával, amelyekkel azután mégsem élt, azt akarja bemutatni, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy nem törődünk senkivel és semmivel, hanem éppen ellenkezőleg: bár jogunk lenne, mégis korlátozzuk saját magunkat. Nem külső kényszer ez, hanem céltudatosság. Annak az ismerete, hogy mit akarunk elérni és ennek érdekében mi a legcélravezetőbb.

Az Ószövetség mai részében újra felbukkan Ezsdrás és elkezdik felolvasni a törvényt a népnek. Korábban már említettem, hogy a perzsa királyok azonosítása, valamint Ezsdrás és Nehémiás működésének pontos datálása nehézségekbe ütközik, amelyekre a tudósok különböző megoldásokat ajánlanak. Ezek taglalására itt nincs mód.

Számunkra elég annyi, hogy Ezsdrás és Nehémiás könyvét elfogadjuk mérvadónak, vagyis: először az oltár, azután a Templom majd ezt követően a városfal készült el. A Szentélyben rendszeresen összegyűltek a fogságból visszatért Istenfélő Izraeliták és az Ezsdrás vezetésével működő tudós testület hirdette és tanította Mózes törvényét. Különösen a hetedik hó ünnepei voltak jelentőségteljesek, amelyek rendszeresen bűnbánatba torkolltak.

A hetedik hónap első napján, újholdkor volt a sófárzengés ünnepe, amely megtérésre hívott mindenkit. A tizedik napon volt a nagy engesztelő nap, amikor a főpap beléphetett a Szentek Szentjébe az áldozati bak vérével. A tizennegyedik napon zajlott a lombsátrak ünnepe, amely után még volt egy záró nap, egy örömünnep, amit ma a Tóra örömünnepének hívnak. Valószínű, hogy emiatt mondták a leviták a bűnbánó népnek, hogy most nem a gyász, hanem az öröm ideje van, mert Mózes így parancsolta: “Örvendezzetek hét napon át az Úr előtt!”

Vagyis az aratás ünnepén örömmel és hálaadással kellett Isten dicsérni, a bánatnak máskor volt az ideje. A nép az ünnep után két nappal össze is gyülekezett és három dolgot tettek: először is napi három órában hallgatták a törvényt, a léviták pedig magyarázták, ha kellett, fordították, hiszen nem mindenki értett héberül, hogy mindenki számára világos és érthető legyen mit mond Isten szava; másodszor három órát imádkoztak és megvallást tettek, amely alatt sokan bűnvallást értenek; harmadszor pedig Ezsdrás és a leviták vezetésével áldották és dicsérték az Örökkévalót, vagyis zsoltárokban is hirdették és megénekelték Izrael történetét.

Az itt feljegyzett ima sok része ismerős a Zsoltárok Könyvéből, ahol Izrael történelmét Dávid, Ászáf, Kóráh fiai és mások költői ihletett szavakba foglalták. A leviták imája végighalad Izrael történelmének fontos csomópontjain, Ábrahám elhívásától a kivonuláson át a törvény adásig. Megemlékezik Isten szabadításáról és gondviseléséről, hogyan adott mannát, vizet és hogyan vezette a népet tűz- és felhőoszlopban. Azután kitér Izrael vétkeire is, az aranyborjú bűnére, a kémek lázadására és az egyéb káromlásokra, amelyeket az Örökkévaló, Ábrahám Istene ellen elkövettek, aki ennek ellenére hűséges maradt és nem vonta meg sem az ellátását, sem a vezetését Izraeltől és beteljesítette az ígéreteit.

A mai két példabeszéd a nehezen érthető kategóriába tartozik, ezért a különféle fordítások igen eltérő, sőt néha egymásnak ellentmondó verziókat tartalmaznak. Az első szó szerinti fordításban így hangzik: „mikor megbüntetik a csúfolót, bölcs lesz a tapasztalatlan. Mikor oktatják a bölcset elfogadja a tudást. „ Az egyik értelmezés szerint itt arról van szó, hogy a testi emberek a testi fenyítésből értik meg, hogy mi a rossz. A bölcs ember azonban a szóból is ért. Amikor a csúfolódónak fenyítésben van része, akkor az együgyű, tapasztalatlan ifjú is érti a tanulságot, mert ahhoz, hogy a verés nem jó, nem kell sem okosnak, sem tapasztaltnak lenni. De a bölcsek meghallják az intést és megfogadják. Nem kell keserű fenyítésen keresztülmenniük, hogy megértsék, mi a jó és mi a rossz. A szöveg másik irányú értelmezése viszont azt mondja, hogy ha csúfolódót akarsz tanítani, ő bizonyul majd okosnak, te pedig bolondnak, mert ki fog nevetni. De ha bölcset tanítasz, magad is okulni fogsz és bölcsebb leszel.

A másik közmondás is hasonlóan kétértelmű. Szó szerint: „őrködik az igaz a gonosz házán, elfordít gonoszokat veszedelembe.” Az egyik értelmezés abba az irányba megy, hogy ha az igaz megpróbálja a gonoszokat jó útra téríteni, akkor az nem fog sikerülni, hanem maga is elferdült, gonosszá válik, vagyis a kudarctól frusztrált ember lesz.

A másik lehetséges irány pedig az, hogy az igaz szemmel tartja a gonoszokat, mert tudja hogy semmi jót nem remélhet tőlük, és csak a végső romlásukkal szabadul meg attól a tehertől, hogy állandóan résen kell lennie miattuk.