Az ima a sikeres keresztény élet kulcsa – 2015.02.01.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150201k.mp3
(1Tim 2,1-25; Jer 30,1-31,26; Zsolt 87,1-7; Péld 25,18-19)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150201.mp3
(1Tim 2,1-25; Jer 30,1-31,26; Zsolt 87,1-7; Péld 25,18-19)

Az Újszövetség mai szakaszában

a férfiakkal és nőkkel kapcsolatban ad útmutatásokat Pál Timótheusnak.

201502011

A férfiak legfőbb dolga, hogy az Úr előtt álljanak, hívőkért és hitetlenkért, minden emberért. Pál itt az ima négy formáját említi:

  • a deészeisz-t könyörgésnek szokták fordítani, ez egyfajta kérelem, kérvény
  • a prosz_euchás felel meg leginkább a mi „ima” szavunknak
  • az en_teuxeis közbenjárást, követséget jelent, vagyis mások képviseletét
  • míg az eu_charisztiasz örömteli hálát, hálaadást.

(Érdekessége a bibliai nyelveknek, hogy a héber „kiált” Istenhez. Ötféle szava is van erre, az örömteli felkiáltástól a halálsikolyhoz hasonlóig A görögök viszont kérni tudnak öt különféle szóval, a jogérvényesítéstől az alázatos esdeklésig.)

Pál itt külön is kiemeli a hatalom birtokosait, akiken sok múlik, hogy a hívők nyugodt és békés életet éljenek. Egyrészt az evangéliumnak mindig lesznek ellenségei, ezért fontos, hogy a világi hatalom semleges álláspontot foglaljon el a vallási vitákat illetően, és ne álljon a hívők ellenségeinek oldalára. Ez különösen Efézusban volt fontos, ahol az evangélium terjedése sok érdeksérelmet okozott a bálványimádók és az ezoterikus babonákkal foglalkozók körében, aki sérelmeiket a hatóságok bujtogatásával akarták megtorolni. Másrészt a hatalom birtokosai tehettek a legtöbbet azért, hogy jó kormányzással és politikával elkerüljék a zendüléseket és háborúkat. Az evangélium terjedésének ugyanis a békés időszakok kedveznek. Isten pedig azt akarja, hogy minden emberhez eljusson az üzenet és a megtérés lehetősége. Minden embernek ugyanaz az Istene, akihez csak egyetlen személyen keresztül közeledhet, ez pedig Jézus a Krisztus, az ember, aki a kereszten engesztelést szerzett a bűneinkért. Olyan nagy volt az áldozat, amit az a Fiú, az emberért meghozott, hogy az Atya nem hajlandó semmilyen más utat elfogadni magához, csak azt, ami a feltámadt Jézuson keresztül vezet hozzá. Ez az út minden ember számára nyitva áll, bármilyen állapotban is legyen jelenleg, az útmutató pedig az evangélium, amelynek Pál és munkatársai tanúi és szolgái a nemzetek között.

A férfiak tehát ne lázadozzanak, ne veszekedjenek, ne a politizálásba merüljenek el, ne a harag vezesse őket, hanem forduljanak minden ember Istenéhez és Megváltójához és Őt ostromolják.

A fejezet második fele a hölgyekkel foglalkozik. Külsejük legyen rendezett, és ne az legyen a fő életcéljuk, hogy külső ékességekkel szépítsék magukat, hanem az, hogy belül az új krisztusi természet szerint szépüljenek meg, amely nemes cselekedetekkel ékes.

Fontos itt két dolgot megjegyezni. Az egyik, hogy Pál nem állítja szembe a külső és a belső szépséget, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a belső ékességek maradandóak, ezek illenek az istenfélőkhöz. A másik, hogy Pál pláne nem tiltja meg az ékszerek viselését vagy a frizura divatot, hiszen ő maga tanítja következetesen, hogy az evilági dolgok ilyen tilalmainak nincs semmi értelme. A hangsúly azon van, hogy legyen helyes az értékrend és az erőfeszítések fő iránya ne a külső, hanem a belső ember ékesítése legyen.

Ugyan ez a helyzet a tanítással és a tanulással. Az asszonyok ne siessenek tanítani és parancsolgatni, hanem először üljenek le a székeikre, tanuljanak csendben és éljenek alávetettségben. Ugyanezt hangsúlyozta maga is, amikor levelet írt az efézusi gyülekezetnek. (Efézus 5) A görög-római kultúrában ugyanis egészen más volt az asszonyok helyzete és szerepe, mint a zsidó hagyományban. Pál utasításainak nem az a célja, hogy a nőket teljesen kirekessze a tanítás szolgálatából, hanem az, hogy először tanulják meg a zsidó-keresztény házasság elveit, vessék magukat alá férjeiknek, ne uralkodni akarjanak rajtuk, és inkább tanulni akarjanak, mint tanítani.

A teremtés rendje a férfinak ad elsőbbséget, és a bűnesetre is az vezetett, hogy a nő nem maradt meg férje tekintélyének oltalmában, sőt ő csábította bűnre Ádámot is. Ennek az esetnek a következményei a szülési fájdalmak, amelyek a gyermek születésével járnak. Az üdvösség ezzel együtt a hölgyeké is, de meg kell maradniuk a hit, a szeretet, a házastársi szentség és a józan életvitel elvei mellett.

Ellenkezne az újszövetség szellemi alapelveivel, ha Pál szavait úgy értenénk, hogy a nők teljes egészében ki vannak zárva a tanítás szolgálatából. Krisztus ugyanis a maga akarat szerint osztja a kegyelemi ajándékokat, és ha ad ilyet valakinek, azt hiba volna csak azért letiltani, mert az egy női testben lakó szentnek adatot. A kérdés tehát nem az, hogy nő vagy férfi, hanem az, hogy kapott kegyelmi ajándékot vagy nem. Ha pedig az Úr valakinek adott ajándékot a prófétálásra, igehirdetésre, tanításra, az egyháznak nem kellene urát felülbírálnia csak azért, mert az ajándékát egy nőnek adta. A problémát azok a hölgyek jelentik, akiknek előbb alávetettségben meg kellene tanulniuk a bibliai alapelveket és férjük tiszteletét, mielőtt vindikálnák maguknak a jogot arra, hogy másokat vezetni vagy tanítani akarjanak. Az intés nekik szól.

Az Ószövetség mai részében

Jeremiás könyvén belül egy újabb tekercs nyílik meg, amely a visszatérésről és helyreállásról szóló próféciákat tartalmazza, azaz végre jó hírt a sok pusztulás után. A helyreállítás része lesz majd az új szövetség is, amelyet Isten Izrael házával köt majd és amely már a holnapi szakaszba nyúlik át.

A bevezető részben Jeremiás kifejezett utasítást kap az üzenetek feljegyzésére.

Az első énekben (5-16) a keserű szenvedés képeit, a szabadulás ígérete váltja fel, amikor Izrael minden idegen iga alól felszabadul. Ez nem vonatkozhat a 70 évvel későbbi visszatérésre, hiszen utána is Júda perzsa tartomány marad, majd csak a Makabeusok alatt lesz újra önálló. Az üzenet rájuk sem vonatkozhat, hiszen akkor papi nemzettség került trónra és nem Dávid háza. Az ígéret első ránézésre Dávid feltámasztására, vagy átvitt értelemben a Messiás királyságára vonatkozik, akik Dávid fia lesz. Azonban más prófétai helyek is azt sugallják, hogy az ezeréves királyság idején maga a feltámadt Dávid lesz Jeruzsálem fejedelme. (Hóseás 3,5; Ezékiel 34,23)

A büntetés idejének meg kell történnie, de az Úr majd fordít népe sorsán, és kifosztóit fosztják ki, Jeruzsálem súlyos sebe pedig begyógyul. A képek itt is a távoli jövőt, az Antikrisztus korát követő összegyűjtés idézik.

A fejezet második prófétai része is a távoli jövőre vonatkozik, bár Jeruzsálemet és a királyi palotát a maga helyén valóban helyreállítják a babiloni fogságból való visszatérés után is. Különleges figyelmet érdemel a 21. vers, ahol a prófécia arról szól, hogy Jeruzsálem uralkodója és fejedelme a népből származik, és bátran járul Isten elé. A fejedelem általában a főpapot jelenti, míg az uralkodó, a királyt, itt azonban egy olyan személy van, aki mindkettő egy személyben. Ezért ezt a részt a Messiásra értjük, és a „magamhoz emelést” pedig arra, hogy nem is a földi szentélyben, hanem a mennyiben fog szolgálatot teljesíteni, ahova más be sem léphetne.

A 31. fejezetben az első prófétai vers (2) a pusztában a kardtól megmenekült maradékról beszél. Erről úgy tartjuk, hogy Jézus bocrai visszatérése után az Antikrisztus elől megmenekült maradékról van szó.

A következő énekek a 100 évvel korábban asszír fogságba vitt nép visszatéréséről beszélnek és azt jövendölik, hogy az egykor elszakadt és Asszíriába áttelepített tíz törzs is visszatér földjére Júdával együtt.

Az első ének (3-6) arról szól, hogy a visszatért északi törzsek Jeruzsálembe zarándokolnak majd az Úr ünnepeire. Ez a jövendölés még nem teljesedett be, mivel az itt említett földrajzi területeken nem Izrael törzsei, hanem a betelepített szamaritánusok laktak még Jézus idejében is. Ezért ezek a versek a messiás békekirályságának idejéről szólhatnak.

A következő ének is a tíz törzs visszatéréséről szól (7-9), akiket az Úr vezet haza, még azok is útra kelnek, akik egyébként nem szoktak már hosszú útra vállalkozni, de olyan fontos lesz nekik a visszatérés. A visszatérők sírva és imádkozva jönnek, miközben Júda hála és diadal éneket énekel a nemzetek füle hallatára. Ez az ének a következő prófétai szakasz tárgya (10-14), és sok hasonlóságot mutat azzal az ésaiási szakasszal, aminek az elejét Jézus felolvasta a názáreti zsinagógában, azonban a végét nem. (61) A maradéktalan bőség, békesség és öröm képei váltják egymást.

A következő próféciát (15-17) az újszövetségben Máté evangélista nagy Heródesnek a betlehemi gyermekek ellen elkövetet mészárlására vonatkoztatja. Ráhel, Jákób kedves felesége ugyanis Benjámin születésekor Betlehemben hal meg, és ott is van a sírja – egyébként mind a mai napig. A Messiás érdemei miatt azonban a fogságba hurcolt nép vissza fog térni és akkor „Ráchel” , azaz Betlehem városa is meg fog vigasztalódni az őt ért csapás felett.

A 4. ének (18-22) Efraim bűnbánatával kezdődik. Efraim volt József fia, akit Jákób a halálos ágyán tett József örökösévé, megcserélve a valódi elsőszülöttel, Manasséval. Efraim volt Dávid ideje előtt Izrael vezető törzse és a szent sátor székhelye. Ezért Efraim gyakran szerepel az északi tíz törzs gyűjtőneveként, mint itt is.

Az Úr válaszában kegyelméről biztosítja és felszólítja a népet, hogy térjen haza.

Az ének egy rejtélyes verssel fejeződik be: Izrael északi törzsei olyanok, mint a hűtlen leány, aki megszökik az esküvő elől. Az Úr azonban új módit hoz, amikor nem a vőlegény udvarol a lánynak, hanem fordítva. Ez a messiási időket idézi, amikor Izrael minden törzse a megvetett és elutasított messiás kegyeit keresi, aki elől korábban elszaladtak.

A mai rész Jeremiás egy álmával fejeződik be, amit prózában beszél el (23-26). Az álom szerint Júda békességének idején újból az Úr házának hegye lesz Júda gondolkodásának és áldásainak középpontja. Mindenki bőségben él, ezért a földművesek és a pásztorok sem veszekednek a víz miatt, nem vitáznak a kutak felett. Az emberek megelégedettek lesznek. A kép nagyon hasonlít Ésaiás jövendölésére a Messiásról, aki ingyen elégíti meg azokat, akik hozzá fordulnak (55).

A Példabeszédek mai két verse mellé

a harmadik (20) is ide kívánkozna, mivel ezekben olyan dolgok vannak felsorolva, amiket az embernek nem kellene tennie.

Az első a hazug tanú, a rágalmazó ember szavait hasonlítja a háborúban használt halálos fegyverekhez. Ahogyan a rablógyilkos támad áldozatára, olyan a felebarátjára támadó hamis tanú, nem igen különbözik a gyilkostól, mert míg az a testet, emez a lelket öli vagy sebesíti meg.

Kisebesedett lábbal nem lehet továbbhaladni, és fájó foggal nem lehet enni. Ehhez hasonló a hitetlenek jövőbe vetett bizakodása, amikor bajba kerülnek. Hiába remélik, hogy sorsuk majd jobbra fordul, nem számíthatnak se Isten, se az emberek segítségére.

A 20. versben a hidegben levetkőző ember van párba állítva azzal, aki egyszerre akarja a foltot lúggal és savval tisztítani. Mindkettő ostobaság, mivel a lúg semlegesíti a savat, és így egyik sem fog hatni. Ugyanilyen eredménytelen kísérlet és ostobaság a gyászoló embert az életöröm kifejezéseivel felvidítani. Jézus is azt mondta: sírjatok a sírókkal, és örüljetek az örülőkkel. Ez a példabeszéd arra tanít, hogy ne cseréljük fel a kettőt.

Fontos megőriznünk az evangélium tiszta, egészséges tanítását – 2015.01.31.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150131k.mp3
(1Tim 1,1-20; Jer 28,1-29,32; Zsolt 86,1-17; Péld 25,17)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150131.mp3
(1Tim 1,1-20; Jer 28,1-29,32; Zsolt 86,1-17; Péld 25,17)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál leveleinek egy új gyűjteménye, a pásztori levelek, és azon belül egy új levél nyílik meg, az első, amelyet Timótheushoz címzett.

201501311

Ezeknek a leveleknek a keletkezési körülményeit nem pontosan ismerjük, a bennük szereplő hivatkozások és adatok nem szerepelnek az Apostolok Cselekedeteiben, így azt feltételezzük, hogy Pál első római fogságából kiszabadult és újra bejárta a levelekben említett vidékeket.

A következő három levelet azért hívják pásztori levélnek, mert ezeket Pál nem gyülekezetekhez, hanem tanítványaihoz és munkatársaihoz írta. A benne foglaltakat tekinthetjük útmutatásnak, pásztorlásnak a fiatalabb szolgálók számára. A levél olyan problémákra ad gyakorlatias útmutatásokat, amelyekkel az adott helyi gyülekezetek küzdöttek: tévtanítások, renitensek, különböző élethelyzetben élő hívők (szolgák, özvegyek), a gyülekezeti vezetés kérdései. A fő cél, hogy a szolgáló megtanulja, hogyan kell forgolódnia az egyházban. Mindemellett az apostol nagy figyelmet fordít arra is, hogy tanítványai hitét élesztgesse és növelje.

A mai levél bevezetőjéből megtudjuk, hogy Pál Macedóniába ment, és Timótheust azért hagyta Efézusban, hogy a különböző tévelygőket tartsa kordában. A tévelygéseknek itt négy fajtáját sorolja fel.

Az első a tévtanítások. Az sem jó, ha valaki téved, de egy fokkal rosszabb, ha a tévedéseibe másokat is bele akar rángatni. A tanítás tisztasága rendkívül fontos az egészséges hit szempontjából, amiről ebben a levélben sok szó lesz.

A második a legendák, a mítoszok világa. Ezeknek se a görögök, se a rómaiak, se a zsidók nem voltak híjával. A mítoszok csodás és mesés történetek, amelyeknek lehet valamilyen valóságalapja, de alapvetően nem igazak. Sok mítosznak nem is az a célja, hogy igazat mondjon, hanem művészeti, irodalmi alkotások. Némelyik azonban ma is azzal az igénnyel lép fel, hogy történelmi igazságot ír le. A zsidó vallás már Pál korára is nagyon gazdag volt tanító és misztikus indíttatású legendákban, a mese jellegű midrásoktól, az aggadikus elbeszélésekig. Ma is létezik számtalan szentnek mondott ember mindenféle legendája, amelynek valóságalapja erősen megkérdőjelezhető. Aki ezekbe túlzottan belebonyolódik, az bizony könnyen eltévedhet az evangélium egyszerű és józan igazságaitól.

A harmadik a nemzetségi táblázatok kérdése, amelyek a zsidóság számára voltak rendkívül fontosak, hiszen bizonyos tisztségeket be sem tölthettek az ószövetségben azok, akik nem tudták a származásukat igazolni. Ilyen vitatott kérdéseket ma is bőven találunk, hiszen a római vallásokban az apostoli utódlás, vagy a metropoliták és pápák jegyzéke is egy ilyen vitatható kérdés, de például az iszlám vallásban is versengenek azért, hogy Mohamed próféta testszerinti leszármazottainak tüntessék fel magukat stb.

Az újszövetségben azonban ezek érdektelenné válnak, mert az új teremtés számít, a test szerinti leszármazás jelentősége a háttérbe van szorítva – noha, amíg ebben a testben élünk, ez is létezik. Nem véletlen, hogy az utolsó nemzetségi táblázat a Bibliában Jézus Krisztusé, vele kezdődik el az új ember, akinek a származása felülről, Istentől van és nem emberektől. A hívők Isten fiai és nem Ádámé. Pál maga mutat rá a Filippi levélben, hogy testi származásának előnyeit kárnak és szemétnek ítélte Krisztus megismerése érdekében (Filippi 3).

A negyedik a Mózes törvényéből levezetett különféle szabályok és tanok, melyek dzsungelében megint elveszhet az evangélium tiszta üzenete. A törvényből levezetett különböző tanok, az átkokkal való fenyegetés, a fegyelmezési célú törvényidézetek nem a hitet szolgálják, ha olyanokat ostoroznak vele, akik Isten felé törekszenek. Ez azoknak való, akik a bűnt szeretik és nem Istent. A Törvény ott ér véget, ahol szeretet van, ez a szeretet pedig három forrásból táplálkozik:

  • tiszta, azaz a képmutatás kovászáról mentes szív
  • a jó, vagy helyesen működő, kárhoztatástól mentes lelkiismeret
  • és igazi, élő, egészséges hit.

Ezt a hitet viszont nem táplálják az emberi viták és okoskodások, sem a törvényeskedő prédikációk, hanem csak az egészséges tanítás, amely az az evangélium, amelyet Pál szolgál.

Az apostol fontosnak tartja itt azt is, hogy bemutassa: nem azért tekinti magát etalonnak, mert felfuvalkodott, hanem mert hűséges követ, Jézus megbízását teljesíti, aki az evangélium szolgálatára elég látványosan hívta el. A törvényt erőltetőkkel szemben, ha valaki tudja, hogy Isten a bűnösök megmentője, akkor ő az, hiszen a bűnök bűnét követte el, amikor üldözte Jézus tanítványait, amikor még hitetlen és tudatlan volt az evangéliumot illetően.

Érdekes, hogy Jézus két főapostolában adott példát az alkalmatlanságra és az alkalmasságra. Péter átkozódva és szitkozódva tagadta meg Jézust azon a bizonyos éjszakán, de az Úr mégis helyreállította, hogy reményt adó példájául legyen mindazoknak, akik egy adott élethelyzetben gyengének bizonyultak. Pál dühödt ellensége volt az Egyháznak, Isten mégis megtérésre vezette, példát adva nekünk, hogy nincs olyan gyűlölködő és véreskezű üldöző, aki ne lenne képes a megtérésre, akit Isten ne tudna megváltoztatni. Pál kiemeli, hogy ha Isten vele ilyen türelmes volt és megvárta, amíg hitre jut, másokkal is türelmes és elnéző, mert nem azt akarja, hogy elvesszünk, hanem azt, hogy üdvözüljünk. Pál ezzel bátorítja fiatal munkatársát arra, hogy harcoljon a hitért és a jó lelkiismeretért. Higgyen az isteni ígéretekben, amelyeket próféciák útján kapott, és ha hibázott is bízzon Isten végtelen türelmében és ne lankadjon el saját kudarcai vagy alkalmatlansága láttán.

Az apostol itt két embert is megnevez Hűmenaioszt és Alexadroszt, akik nem tudtak valamilyen kudarcot feldolgozni, és ezért inkább az egész hittől elfordultak. A hitehagyott, keserű emberek pedig gyakran fordulnak azok ellen, akik viszont megtartották a hitüket, hogy azok gyalázásával nyerjenek maguknak önigazolást. Pál a legkeményebb szankciót, a közösségből való kizárást alkalmazza velük szemben, vagyis visszavon mindenféle isteni védelmet, amit a közösségvállalás jelent, hogy megtanulják, mi a különbség Sátán és Isten szolgálata között.

Hümenaiosz a második levélben is előfordul majd Filétosszal párban, mint tévtanító, aki azzal dúlja fel a hívőket, hogy a feltámadás már megtörtént. Döntő bizonyítékunk azonban nincs rá, hogy a két személy azonos.

Az Ószövetség mai részében

a Hannaiás és Jeremiás közötti összetűzésről, és a babiloni fogságba elhurcoltaknak írt levélről olvashatunk.

A mai első fejezetünk a 28. az előző, a 27. fejezet történéseivel van összefüggésben. Ott Jeremiás egy jármot vett a nyakába és hívatlanul megjelent egy konferencián, melyet Sedékiás király a környező királyságok követeivel tartott, és felszólította őket arra, hogy ne nagyon tanácskozzanak másról, csak arról, hogyan hajtsák a fejüket a Babiloni igába, különben maga az Úr fog ellenük harcolni.

A mostani történetünk a szentélyben játszódik – ne felejtsük el, Jeremiás maga is főpapi származású volt, így a szentély olyan helyeire is bejárása volt, ahová más izraelitának nem. Hannáni, az ellenpróféták csoportjának szószólója, az Úr nevében kijelentést ad arról, hogy Isten letöri Júdáról a babiloni király igáját és az elhurcolt király a foglyokkal és a szentély kincseivel együtt vissza fog térni.

Jeremiás szkeptikusan válaszol. A korábbi prófétákra hivatkozik – vélhetően Ésaiásra, Mikeásra és Náhumra, aki az asszír birodalom és Ninive vesztét hirdette ki. Ha Te mást mondasz, mint ők, az csak akkor lesz hiteles, ha be is teljesedik.

Hannáni erre levette Jeremiásról a jármot és összetörte, hogy üzenetének ezzel adjon nyomatékot. Az Úr azonban szólt Jeremiáshoz: összetörték a fa igát, akkor kapnak jármot vasból! Az Úr jelet is adott: a hamis próféta még ebben az évben meghal. Hannáni valóban meg is halt két hónap múlva, pont az engesztelő nap hónapjában, amikor a zsidó hit szerint eldől minden ember az évi sorsa.

A 29. fejezet – felirata szerint – Jeremiás próféta levelének szószerinti másolata, amelyet a Babilonba Jójákim lázadása után elhurcolt nemesek és mesteremberek csoportjának írt. Nem csak az „anyaországban”, hanem a diaszpórában is két párt volt. Az egyik az ítéletet hangoztatta, a másik abban reménykedett, hogy a babiloni fogság csak rövid és átmeneti lesz, és az Örökkévaló cselekszik a városáért és a házért, amely az Ő nevéről van elnevezve. Jeremiás szívén viselte a diaszpórában élők sorsát, ezért ír nekik levelet.

Az iratot Sedékiás király követei vitték magukkal, akiket a babiloni király azért rendelt urukkal együtt magához, hogy figyelmeztesse őket: ne lázadjanak fel. Nabukadnézár udvara ugyanis neszét vette az Egyiptom-pártiak szervezkedésének, ezért az évenként fizetendő sarccal együtt magához rendelte bábkirályát is, hogy a szemével lássa Babilon erejét és hatalmát. A foglyoknak írt levelet Elászá ben Sáfán vitte magával, aki a hagyomány szerint testvére volt annak az Ahikám ben Sáfánnak, aki kimentette Jeremiást a vallási bíróság kezéből (26. rész).

A delegáció vitt egy másik tekercset is, amelyen a jelenlegi és a végső Babilon ítéletéről szóló próféciák voltak feljegyezve. Ezt a király szállásmestere vitte magával és az Eufráteszbe kellett süllyesztenie (52. fejezet). Így egyszerre ért a birodalom szívébe a két Jeremiás-levél: az egyik a foglyokhoz, hogy tűrjék a babiloni igát, a másik pedig a birodalom ítéletéről szólt.

Jeremiás felszólítja a foglyokat arra, hogy telepedjenek le és tartós ott-tartózkodásra rendezkedjenek be. Itt hangzanak el a híres szavak: a város jóléte, a ti jólétetek is. Az eredetiben béke van. De a héber „shalom” szó egyformán jelent testi, lelki és szellemi jólétet. A felhívás érdekessége, hogy felszólítja az izraelitákat: imádkozzanak a városukért. Akármilyen pogány is a hely, az igazak imáját meghallgatja az Úr.

Jeremiás megerősíti, hogy el kell telnie a hetven évnek, mielőtt visszatérhetnének a földjükre. Megerősíti azt az áldást, amit a „jó fügék” kapcsán mondott róluk az Úr, és az összegyűjtés ígéretét is. De megismétli a rettenetes ítélet üzenetét is a királyi háznak és székhelynek, Jeruzsálemnek, a „rossz fügék”-nek.

A levél végén két hamis próféta ítéletét olvashatjuk, akik nem csak erkölcstelenül éltek, hanem az Úr nevében hazugságokat és hízelgéseket prófétáltak, és akit a babiloniak lázadás miatt kivégeztettek.

A levél azonban nem maradt válasz nélkül. A diaszpórából az egyik fejedelem dühös levelet küldött Jeruzsálembe a szentély felügyelőihez, hogy fékezzék meg a féleszű Jeremiást és ne engedjék, hogy leveleket irkáljon a babiloni gálutnak (szétszóratásnak). A főpap azonban inkább felolvasta a levelet Jeremiásnak, aki erre a szerző, Semája házának teljes eltörlését mondta ki.

A főpap apai neve ugyanaz, mint a Jeremiás levelében szereplő egyik hamis prófétának (Cidkijja ben Masszéjá és Cefánjá ben Maasszéjá), így elképzelhető, hogy testvérekről van szó. Ha pedig a főpap értesült testvére babiloni kivégzéséről, érthető, hogy miért hallgatott inkább Jeremiásra, mint Júda egyik fejedelmére.

Pál: a jótékonykodást építsük be az életünkbe – 2015.01.30.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150130k.mp3
(2Thessz 3,1-18; Jer 26,1-27; Zsolt 85,1-13; Péld 25,16)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150130.mp3
(2Thessz 3,1-18; Jer 26,1-27; Zsolt 85,1-13; Péld 25,16)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a csendes munkálkodásra inti a rendetlenül élőket.

201501301

Miután az apostol tisztázta az Úr napjával kapcsolatos félreértéseket, közös imára kéri a hívőket az evangélium terjedéséért, és azért, hogy a hitre alkalmatlan emberek üldözésétől megmeneküljenek. Ezután türelmes várakozásra int és felszólítja a hívőket a csendes munkálkodásra. A keresztény élet alapvetése, hogy mindenki a saját munkájával tartsa el magát és ne élősködjön másokon. A rendetlenül élőket és nyughatatlanokat figyelmeztetni kell, hogy dolgozzanak és tartsák el magukat és családjaikat. Aki pedig dolgozni nem akar, az ne akarjon enni se. A keresztények jószívű és adakozó élete ugyanis az élősködőket is vonja. A lustáknak azonban intés való és nem jótékonyság. Pál ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a visszaélések miatt a hívők ne fáradjanak bele jótékonykodásba, és ne hagyják abba a szegények segítését. Pál maga és apostoltársai példáját állítja eléjük, hiszen nekik lett volna joguk arra, hogy a hívők tartsák el őket, még sem éltek ezzel éppen azért, hogy példát mutassanak minden friss hívőnek. Pál a gyülekezeti fegyelmezés egy enyhe formáját is bemutatja, amikor azt mondja, hogy vonják el magukat a testvérek azoktól, akik az apostolok szóban vagy írásban közölt utasításainak nem engedelmeskednek, de ne legyenek velük ellenségesek, hiszen testvérek. Ez a közösség részleges megvonását jelenti azokkal szemben, akik ragaszkodnak téves nézeteikhez, vagy a keresztényekhez nem illő életformát követnek. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt sem azokról van szó, akik erőtlenül csetlenek-botlanak, hanem azokról, akiket tanítottak, figyelmeztettek, de nem akarnak változtatni.

Pál a levelet saját kezű záradékkal látja el és megtudhatjuk azt is, hogy ez leveleinek hitelesítője. A gyülekezeteknek ismerniük kell a kézírását, és ha olyan levelet kapnak, amelynek nincs ilyen sajátkezű záradéka, azt ne fogadják el hitelesnek.

Ez arra utal, hogy már egészen korán megjelentek a hamisítványok és a neves keresztény vezetők nevével való visszaélések. Később ez egyre fokozódott. Egy idő után ezért vált fontossá a hiteles iratok megkülönböztetése a hamisítványoktól, amit más szóval kanonizálásnak hívunk. Bár ez az esemény csak a negyedik századra zárult le, fontos hangsúlyozni, hogy az iratok az első apostoli generáció idejében keletkeztek és azoknak a választottaknak a hitét hagyja ránk, akik személyesen is ismerték Jézust. Az ő üldözött nemzedékükben senkinek sem volt oka vagy érdeke, hogy a tiszta hitén kívül mást is megosszon az olvasóival, ezért képezik ezek a kipróbált emberektől származó iratok a keresztény hit alapját.

Az Ószövetség mai részében

egyfajta ókori újságba nyerünk bepillantást. Ettől a fejezettől elbeszélő részek következnek, amelyek Jeremiás próféta életéből és szolgálatából ellesett fontos pillanatokat tartalmaznak, többnyire egyes szám első személyben elbeszélve. Mindaz, ami a palota tanácstermében, vagy a szentély elzárt részeiben történt, ezeknek az iratoknak a segítségével – melyeket minden bizonnyal Bárukh szerkesztett – kerülnek a szélesebb nyilvánosság elé az egyébként a közvéleménytől elzárt helyeken történt fontos események. Valahogy úgy, ahogyan Kossuth Lajos tudósított annak idején a pozsonyi országgyűlésről.

A mai első fejezetben Jeremiás pere és megmenekülése van leírva, amely sok párhuzamot mutat Jézus elfogásával és perével, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt volt, aki Jeremiás pártját fogta: Áhikám ben Sáfán, akinek már az apja is Jósiás király udvarában volt írástudó, maga pedig Sedékiás király írnoka volt, és hatalmában állt a prófétát a papok, a többi próféta és a nép dühe ellen megvédeni. Jeremiásra azután zúdult a szentély vezetőinek és a népnek a haragja, hogy újra végigjárta Jeruzsálem és a szentély kapuit és fennen hirdeti, hogy az Úr elpusztítja a szentélyt, ahogyan Éli idejében is tette Silói hajlékával, Jeruzsálem pedig romhalmaz lesz, és a népek csúfolódni fognak miatta. Üzenete nagyon hasonló ahhoz, amit Jósiás király reformjai és a szentély felújítása idején hirdetett egy évtizeddel korábban. (7. rész)

Jeremiást a pusztulásról szóló próféciája miatt elfogják a szentély felügyelői, és vallási bíróság elé állítják, mégpedig azzal a váddal, hogy a szentély pusztulását hirdette. Jó 600 évvel később ugyanott Jézus ellen is az lesz a vád, hogy a szentély lerombolásáról beszélt. Jeremiás ártatlannak vallja magát és arra hivatkozik, hogy az Úr akaratát teljesíti. A vallási vezetők halálos ítéletével szemben a nép istenfélő tagjai, a világi fejedelmek közül néhányan, sőt a városok vénei is Jeremiás mellett foglalnak állást. A vének védőbeszédéből megtudhatunk egy érdekes adalékot Ésaiás próféta kortársáról Mikeásról, aki az Úr nevében szintén azzal fenyegette a várost, hogy romhalmazzá lesz, de nem ítélték érte halálra, hanem inkább megtértek a bűneikből és az Úr meggondolta az ítéletet.

A helyzet komolyságát volt hivatott bemutatni, hogy egy másik prófétát, aki ugyanezt az üzenetet hirdette a népnek, a király elfogatott és kivégeztetett. Jeremiást azonban a világiak megmentik a vallási bíróság kezéből, így nem adták a király ítéletére, akiről egyébként azt jövendölte: úgy fogják eltemetni, mint egy megdöglött szamarat. Amit Jeremiás ekkor mondott, az 22 év múlva válik majd szomorú valósággá.

A következő fejezetben újra ugrunk az időben 15 évet Jójákim, az egyiptomi bábkirály koráról, Sedékiásnak a babiloni bábkirálynak a korára. Jeremiás egy igával a nyakában jár és hirdeti a babiloni jármot. Ezúttal a szomszéd királyságoknak a követeit szólítja meg, akik valamilyen oknál fogva a királyi palotában vendégeskedtek. Ez az ok a babiloni birodalomhoz való hozzáállás és egy esetleges lázadás előkészítése is lehetett. Minden esetre az üzenet az, hogy ha maguktól nem hajolnak Nabukadnézár igájába, akkor maga az Úr , mennynek és földnek alkotója bünteti meg őket, mert az Örökkévaló a babiloni királyt támogatja. Ugyanez az üzenet a jeruzsálemi királynak is, aki jól teszi, ha nem hallgat a hamis prófétákra, ahogyan a pogány királyok is jól teszik, ha nem hallgatnak mágusaikra és jövendőmondóikra, akik lázadásra bíztatják őket. Mert ez az ördög hangja, és a lázadás nem lesz sikeres, hanem csak pusztulást és romlást hoz rájuk.

Ezután Jeremiás a szentély papjaihoz és a néphez intézett szózatot, amelyben újfent a hamis próféták ellen beszél. Ne higgyetek azoknak, akik azt jövendölik, hogy az Úr házának szent edényei és a palota kincsei hamarosan visszatérnek Babilonból. Ha valaki tényleg próféta, az inkább azért könyörögjön, hogy legalább az, ami Jeruzsálemben még megmaradt, ne kerüljön Babilonba.

A Példabeszédek mai verse

a holnapival áll párban. Hiába jó a méz, ha túl sokat eszel belőle, kihányod. Jó a barátod házában időzni, de ha visszaélsz a vendégszeretetével, ő fog – ha nem is kihányni, de – kidobni. Tolakodásod éppen nem építeni, hanem rombolni fogja a kapcsolatot. Az embernek empatikusnak kell lennie, és éreznie kell a kapcsolatban a határokat, amelyeket nem érdemes átlépni.

Általánosabb értelemben jó megtartani a helyes mértéket még a legjobb dolgokban is, hiszen a mértéktartás, a mértékletesség a keresztény erények között is előkelő helyet foglal el.

Minden megbízható tanítás forrása a Biblia – 2015.01.29.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150129k.mp3
(2Thessz 2,1-17; Jer 23,21-25,38; Zsolt 84,1-12; Péld 25,15)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150129.mp3
(2Thessz 2,1-17; Jer 23,21-25,38; Zsolt 84,1-12; Péld 25,15)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál az Úr napjáról tanít.

201501291

Előző levelében az apostol azt írta, hogy nem szükséges a gyülekezetet felvilágosítania az Úr napját megelőző korokról és történésekről. Ezt a levelét viszont kifejezetten ennek szenteli. Ott azt írta,” ti magatok is jól tudjátok” és a jézusi tolvaj-motívumra hivatkozik. Az itt leírtak után is utal rá, hogy „nem emlékeztek, hogy mindezeket elmondtuk nektek?”

A bevezetőben megtudjuk a levélírás kiváltó okát. Próféciák, tanítások sőt Pál nevében írt hamis levelek bombázták a gyülekezetet és összezavarták a hívők hitét. Az apostol ezért lecsillapítja őket: ne engedjétek, hogy a korábban megszerzett tudásotokban megrendítsenek, és azt sem, hogy ijesztgessenek benneteket. A végidőkkel kapcsolatos hamis tanítások egyik fő ismérve, hogy félelmet hoznak létre az emberekben és nem hitet. Pedig az Úr visszatérése a hívőknek – elvileg – jó hír kellene legyen. A hamis tanítás magva, hogy „bizonyos tény, hogy az Úr napja a küszöbön áll”. A hamis tanítással Pál szembeszegezi azokat az igazságokat, amelyeket a gyülekezettel az apostolok már közöltek, hogy mi mindennek kell megtörténnie még az előtt, mielőtt az Úr napja eljöhetne. Ez pedig alapvetően két dolog, melyek mibenléte természetesen erősen vitatott. Az első az aposztázia, a második az Antikrisztus lelepleződése, vagyis személyének nyilvánvalóvá válása.

Az aposztázia, hitehagyást jelent. Itt két dolog jöhet szóba, az egyik a zsidók hitehagyása, a másik a keresztényeké.

A zsidóság hitehagyása arra a bizonyos szövetségkötésre utalhat, ami a nagy nyomorúság kezdetét jelenti. (Dániel9,27, Ésaiás 28,15; 30,8)

A keresztények hitehagyása pedig arra, hogy az Antikrisztus megjelenését megelőző időkben másfajta messiás-várás jelenik meg. Egy földi vezetőben egyfajta politikai messiásban kezdenek el hinni Jézus Krisztus helyett. Vagyis megmarad a hit a krisztusban, de a hitehagyott „keresztény” vezetők már nem a názáreti Jézust hirdetik majd, mint a Krisztust, hanem az Antikrisztust (Jelenések 17). Ezzel nyílik meg az út az új világvallás számára, amelynek a középpontjában az Antikrisztus személye áll, akit Pál két névvel illet: a törvénytelenség embere, és a veszedelem (pusztulás) fia. Mindkettő egy hebraizmus, és arra utal, hogy az Antikrisztus felülbírálja Mózes törvényét, valamint árulója lesz a hitének, mint Júdás, aki az egyetlen olyan személy, akit maga Jézus nevezett a veszedelem fiának. A másik fő jellemzője lesz, hogy nem tűr meg saját kultuszán kívül semmilyen más tiszteletet, se emberét, se istenét. Minden behódoló vallás templomában ő maga lesz az egyetlen imádandó, még a jeruzsálemi szentélyben is – amely egyébként a nagy nyomorúság, vagy nagy üldözés kezdetét, Izrael futásának idejét is jelenti. (Mt24,15)

Az antikrisztusi erők már működnek a világban, de van egy titokzatos valami, ami még megakadályozza, hogy az Antikrisztus megjelenjen, és egy titokzatos valakinek ki kell vétetnie a középből, aki a törvénytelenség előretörését akadályozza.

De ha ez megtörténik, a törvénytelen lelepleződik, hogy Jézus megölje őt „ajkai lehével” és feltűnésének dicsőségével. (Ésaiás11,4).

De nem csak Jézusnak lesz „megérkezése” (a parúszia, mint szakkifejezés, az uralkodó látogatására utal), hanem az Antikrisztusnak is. Megérkezésekor ő is felvonultatja erejét és dicsőségét, amelyet a Sátán kölcsönöz neki, ezeket Pál három kategóriába sorolja:

  • a természetfeletti erők mindenféle megnyilvánulása
  • a hazugságot szolgáló mindenféle jel és csoda
  • a hitetlenségre vezető mindenféle megtévesztés

A védekezés mindezekkel szemben az evangélium igazságához való ragaszkodás. Azok dőlnek be ugyanis a csalásoknak, hazug jeleknek és káprázatoknak, akik újból és újból elutasítják az igazságot és újból és újból a hazugságot választják. A „védőoltás” tehát a megtévesztés és a megtévesztés szelleme ellen, az igazság szeretete. Isten ítélete pedig akkor jelenik meg, amikor az igazságszeretők és az igazságtalanságban gyönyörködők e két csoportja egyértelműen szétválik egymástól.

Pál sietve hozzáteszi: értetek hálával tartozunk Istennek, mert bennetek arra választott ki, hogy a Szent Szellemben megszenteljen, vagyis elkülönítsen az Antikrisztust váró világtól, és az igazságban higgyetek, mert ti nem az Antikrisztus, hanem Krisztus dicsőségéhez tartoztok. Az elhívás eszköze pedig az evangélium, ezért fontos, hogy a hívők ahhoz is tartsák magukat állhatatosan, ami már megmentette őket, úgy ahogyan azt szóban és írásban az apostolok közölték velük. Pál egy fohásszal zárja ezt a részt, amiben azért imádkozik, hogy a hívők szíve felbátorodjon és erős legyen a jó cselekvéséhez és szólásához.

Se szeri, se száma a találgatásoknak, hogy mi az a titokzatos valami, ami az Antikrisztust még visszatartja, és ki az a titokzatos valaki, akinek távoznia kell, mielőtt a törvényszegés diadalra juthatna, és Pálnak miért kell ez ügyben ilyen homályos utalásokat tennie. A széles kínálatból – aminek itt még a felsorolására se vállalkoznék – mindenki kiválaszthatja a neki kedveset. A szövegkörnyezet minden esetre az, hogy amíg vannak, akik szeretik és hirdetik az igazságot, addig a törvénytelenség és igazságtalanság nem juthat teljességre. Ez olyan általános alapelv, amelyet mind Izrael, mind a pogány világ történelmében megfigyelhetünk.

 

Az Ószövetség mai részében

a jó és rossz fügék látomásáról, a nemzetek 70 évről és a harag kelyhéről olvashatunk.

Ezek a fejezetek már valószínűleg Báruchtól, Jeremiás írnokától és tanítványától származnak és nem időrendet követnek. A 24. fejezet Jójákim 11. évében, a halála után keletkezett, a 25. fejezet 7 évvel korábban, az első fogságba vitelkor, míg a 26. fejezet uralkodása kezdetén. Ezeknek a részeknek közös jellemzője, hogy sok történelmi adalékot tartalmaznak és főleg prózában íródtak, csak néha fordul elő bennük egy-egy gondolatrímekben írt ének.

A 24. fejezetben az Úr két kosár fügét mutat egy látomásban a prófétának. Az egyik kosárban kívánatos és ehető fügék vannak, míg a másikban romlott és ehetetlen fügék. A prófécia azokról szól, akiket a második fogságba vitelkor hurcoltak el Jeruzsálemből. Jójákim az egyiptomi bábkirály, a déli birodalom súlyos veresége után behódolt a babiloniaknak. Azonban fellázadt – Jeremiás erőteljes próféciái ellenére, és a hamis próféták kifejezett bátorítására -, amikor a babiloniak sikertelen kísérletet tettek Egyiptom elfoglalására. Nabukadnézár második hadjárat már sikerrel járt Egyiptom ellen, így Jeruzsálem is kénytelen volt behódolni a babiloni birodalom előtt, amit Jójákim már nem érhetett meg. A helyére ültetett fiatal király, Kónijáhú nem uralkodhatott érdemben, mert a város megadta magát az ostromló babiloni seregnek, és Nabukadnéccár fogságba vitte az előkelőket, mestereket és várépítőket a városból, és Jósiás egy harmadik fiát, Sedékiás (Ciddkijáhú) néven ültette Dávid trónjára. A prófécia éppen arról szól, hogy akiket most elhurcoltak a fogságba, ők a szerencsésebbek, a jó fügék. Az ő sorsukat az Úr jóra fordítja, megtérést ad nekik és ők tartják majd fenn a népet, belőlük származik majd a maradék. Közöttük él majd Ezékiel próféta, aki Jeremiáshoz hasonlóan főpapi családból származott.

Akik a városban maradtak a látszat szerint jobban jártak, mint azok, akiket hadifogolyként elhurcoltak, de a prófétának éppen azt mutatja meg az Úr, hogy ez nem így van, ennek éppen az ellenkezője igaz. Ők lesznek az elrettentő példa, akikre még súlyosabb szenvedés és ítélet vár. Az Úr csapásai pedig mindaddig sújtják őket, amíg ki nem pusztulnak az ígéret földjéről úgy, ahogyan a szövetség átkai azt előre megjövendölték.

A 25. fejezetben feljegyzett prófécia hét évvel az előző előtt keletkezett, a kárkemisi csata évében, amikor a győztes babiloniak behódolásra kényszerítették Jeruzsálemet is, és királyi és főpapi túszokat vittek magukkal a babiloni király udvarába, köztük Dánielt és barátait. Ezzel vette kezdetét a Babiloni fogság, amely 70 évig tartott. A 70 év különleges időszak, mely mögött sokkal több rejtőzik, mint Izrael történelme. Jeremiás kétszer ír majd erről a hetven évről, a második alkalommal a júdeai foglyoknak írt levelében. A kettő között az az alapvető különbség, hogy az itteni hetven év a világ minden népének üzen, míg a levélben Júda foglyainak írt hetven év, csak rájuk vonatkozik.

A próféta nem csak Jeruzsálem és Júda királyságának, hanem a környező népeknek a babiloni birodalom általi elpusztításáról beszél, és egy hetven éves időszakról, amely után a babiloni birodalom szenvedi el a büntetést a bűnei miatt. Itt a történelmi Babilonon túl, a végső Babilon is felsejlik, vagyis az Antikrisztus birodalma, amely ugyanúgy bekebelezi majd a Közel-Kelet országait, mint most Nabukadnézár. Azt, hogy ez a hetven év valójában 70-szer hét évet jelent majd, Dániel prófétának jelenti ki Isten, aki éppen Jeremiás próféciái fölött elmélkedik majd. (Dániel 9). A prófécia végén Jeremiás tulajdonképpen a birodalmak korát hirdeti meg, amelynek a végén fognak beteljesedni mindazok a próféciák, amelyeket Jeremiás a népekről mondott. Itt a könyv végén levő függelékről van szó, a 46-51. fejezetekről, amelyekben Jeremiás a környező népekről és Babilon bukásáról beszél. Ezekben is az ókori történelmi események mögött felsejlik az idők vége, az antikrisztusi kor végső Babilonja és a Közel-Kelet akkori állapota és eseményei.

A fejezet második prófétai szakasza a harag serlegéről szól, amelyből inniuk kell azoknak a népeknek, amelyekhez az Úr a prófétát küldi. A tántorgás serlege arra utal, hogy a népek a történelemi ítélet viharai közepette éppen úgy tántorognak tanácstalanul és céltalanul, ahogyan a részeg az éjszakában. A prófécia a híres kárkemisi csata (Kr.e 605) évében keletkezik és egyrészt leírja, ahogy a babiloni hódítás sikeres lesz a Közel-Keleten – bár ekkor még nem kezdődött meg – de messze túl mutat Jeremiás korán, a jelenlegi üdvtörténeti korszak végére, a végső Babilonra, amely majd meghódítja az egész világot, míg végül maga is ítélet alá kerül és amely itt Sésách néven szerepel. (Az egyik babiloni istenség, Sách neve után. Róla kapták a nevüket a perzsa uralkodók és a sakk-játék).

Az ítélet Jeruzsálemből indul el, majd onnan halad tovább a Közel-Kelet népeire és az ég négy égtája felé, míg végül a föld színén levő minden királyságot elér. Ez például az az epizód, amely mutatja, hogy nem csak a történelmi Babilonról van itt szó, mert az azért nem olvasztotta magába a föld minden királyságát.

A fejezet hátralevő verseiben a népek felett tartott istenítélet és pusztítás képei sorjáznak, melyeket a végső Babilon visz véghez majd az idők végén.

 

A Példabeszédek mai verse

szelídségre és türelemre int a nagy harag és érzelmi viharok idején.

Ha egy fejedelem (a főnök) támadna is rád haraggal, ha szelíd maradsz, nem kapod fel a vizet és türelmesen megvárod a vihar elmúltát, végül lecsillapodik és a becsületed nőni fog a szemében. Sőt a szelíd, alázatos, de türelmes és kitartó kérés többet ér el a leghevesebb támadásnál is. Még ha csont kemény szíve volna is az illetőnek, előbb-utóbb meglágyul és meghallgat.

Ne az idők jeleivel, inkább a szolgálatunkkal foglalkozzunk – 2015.01.28.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150128k.mp3
(2Thessz 1,1-12; Jer 22,1-23,20; Zsolt 83,1-18; Péld 25,11-14)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150128.mp3
(2Thessz 1,1-12; Jer 22,1-23,20; Zsolt 83,1-18; Péld 25,11-14)

Az Újszövetség mai szakaszában

egy újabb, a második levél nyílik meg, amelyet Pál, Szilász és Timóteus Thesszalonikába írtak.

201501281

Ez a második levél rövid idővel az első után íródhatott valószínűleg annak hatására, hogy a Jézus visszatérését váró túlfűtött indulatok továbbra sem csillapodtak, ráadásul Pál neve alatt hamis levelek kezdtek el keringeni, hamis tanításokkal.

Az eszkatologikus várakozásoknak ezek a szélsőséges megnyilvánulásai a kereszténység újkori történetében is meg-megjelennek. Ilyen volt az 1800-as évek második felében a Millerizmus, amikor egy Miller nevű prédikátor hatására az emberek feladták a munkájukat, eladták a vagyonukat és fehér ruhákban vonultak a hegyekre, hogy várják Jézus Krisztus visszatérést. A kitűzött dátum persze csalódást hozott, de azóta is jelentkeznek emberek, akik ilyen vagy olyan módon kiszámolták vagy megtudták, hogy mikor lesz az elragadtatás vagy a világvége. Teszik ezt annak ellenére, hogy Jézus világosan azt tanította, hogy azt a napot senki sem tudja, még ő maga sem. (Mt 24,36; Mk 13,32). A jehovisták talán a legismertebbek az újabb és újabb dátumaikról. De legutóbb – 2012-ben – nem csak ők meg a maják, hanem egy Harold Camping nevű, amúgy tiszteletre méltó evangelista is meghirdette a világvégét. Azok közül, akik hittek neki, sokan feladták a munkájukat, hogy teljesen az emberek megmentésének szenteljék magukat, vagy a vagyonukat tették pénzzé, hogy az utolsó nagy evangelizáló kampányt finanszírozhassák. New York utcáin is hatalmas hirdetőtáblák és autókonvojok hirdették az utolsó esélyt a megtérésre. A kitűzött dátum persze anélkül múlt el, hogy bármi említésre méltó történt volna. Az ébredések általában Jézus dicsőséges visszatérésnek várakozását is felfűtötték, ezért a Tesszalonikai levelek üzenete – ezen a téren is – aktuális maradt. A félreértés abból származik, hogy Jézus azt tanította: bármelyik nemzedékben megtörténhet az Egyház elragadtatása és az ő dicsőséges visszatérése, amely hirtelen fog megtörténni. A hívők és a világ számára is váratlan esemény lesz. Míg azonban a hívőket csak váratlanul, a világot készületlenül is fogja érni. A tesszalonikai hívők közül sokan úgy gondolták, hogy mindez feltétlenül az ő nemzedékükben és nagyon hamar meg fog történni. (A görög „tachos” ugyanis jelentheti azt is, hogy hamar és azt is, hogy hirtelen.)

A levél fő intenciója tehát az, hogy kijózanítsa a hívőket, és a helyes mederbe terelje a buzgalmukat.

A mai bevezető rész sok párhuzamot mutat az első levél bevezetőjével, csak feszesebb. Az apostolok dicsérik a gyülekezetet azért, mert gyarapodnak a hitben és a testvéri szeretetben, és állhatatosan kitartanak annak ellenére, hogy kemény üldöztetéseket kell elszenvedniük. A szenvedéseik azonban csak Isten igazságos ítéletét teszik majd még nyilvánvalóbbá, amikor nekik dicsőségben üldözőiknek pedig a súlyos ítéletben lesz részük. A tűz általi ítéletet sokan megénekelték az ószövetségben, például Dávid a 21. Zsoltárban vagy Ésaiás próféta a híres 66. részben (14-16). A szentek csodálata pedig utalás az ezráhi Ethán tanító költeményére, a 89. zsoltárra (5. és 15. versek).

Pál az imájában most öt dolgot kér:

  • Isten tegyen titeket méltóvá az elhívásra
  • töltsön be a jóban való gyönyörködéssel
  • töltsön be a hit erejével,
  • Jézus neve (azaz személye) megdicsőüljön bennetek
  • és ti is elnyerjétek a dicsőségeteket Jézus által.

Ezekből az első igényel némi magyarázatot. Itt természetesen nem arról van szó, hogy előbb méltóvá kell válnunk arra, hogy Isten elhívjon bennünket. Hiszen Isten akkor hívott el, amikor méltatlanok voltunk. De az elhívás felismerése után, át kell alakítanunk az életünket, hogy az méltó legyen ahhoz, amire az elhívást kaptuk. Az elhívásunk pedig arra szól, hogy Jézussal együtt uralkodjunk majd az eljövendő világon. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, hasonlóvá kell válnunk Hozzá. Jellemben, beszédben, tetteinkben, indulatainkban – mindenben.

Az Ószövetség mai két részében

a királyi ház és a hamis próféták ítéletéről szóló próféciák vannak összegyűjtve.

Az első prófétai szakasz a királyi háznak szól. Ezt az üzenetet Jeremiás valószínűleg mind a négy királynak elmondta, akik Jósiás után a trónra kerültek. Ebben az Úr az uralkodás minimumát fogalmazza meg: uralkodjatok törvény és jog szerint. Védjétek meg a kiszolgáltatottakat és ne éljetek vissza a hatalommal. Ha a király nem hallgat az Úr szavára, romhalmazzá lesz a szép palota, amelyet Salamon óta építgettek és szépítgettek maguknak, és persze az egész királyi házat is szimbolizálja.

A következő prófétai szakasz (10-11) Sallum száműzetéséről szól. Jósiás király egy véletlenül kilőtt nyílvesszőtől meghal Megiddónál, és a fáraó legyőzi Júda seregeit. A megüresedett trónra egyik fiát, Sallumot ültetik, Jóáház néven. Uralkodása azonban csak névleges lesz. A fáraó Egyiptomba viteti, és az udvarában királyi túszként él és hal meg. Az ő sorsa ezzel együtt még a tűrhetőbbek közé tartozik ezekben a vészterhes időkben, mert az Úr benne még látott valami jót. Helyette a fáraó Jósiás egy másik fiát ülteti a trónra, Jójákim néven (nevének jelentése: akit Isten emelt fel – a trónra). Olyas valakit választ, aki Egyiptomra tesz és nem Babilonra. Mivel Jeremiás próféciái úgy hangoznak, mintha Babilon pártját fogná, ő és a király esküdt ellenségek lesznek. A király ráadásul értelmetlen építkezésekbe fog, és a fáraónak fizetendő hadisarcon kívül még más adókkal is megterheli a népet, amely egyre jobban elszegényedik. 11 évig uralkodik Dávid trónján, és a fáraó hatalmát maga mögött tudva, igazi zsarnokként viselkedik. Jeremiás ad róla egy jellemrajzot (11-17), majd megjövendöli, hogy nem lesz királyhoz méltó temetése. A jövendölés úgy teljesedett be, hogy Egyiptom elveszti az ókor legnagyobb és legvéresebb csatáját Kárkemisnél, a babiloni seregek pedig Jeruzsálem alá vonulnak. Jójákim megadja magát és látszólag behódol Babilonnak. Ekkor viszik el az előkelő ifjakat Nabukadnézár udvarába, köztük Dánielt, a későbbi prófétát. A Babiloniak sikertelen hadjáratot szerveznek Egyiptom ellen, miután Jójákim király úgy határoz, hogy fellázad, és inkább Egyiptomban bízik. A Bablioniak azonban visszatérnek, legyőzik az egyiptomi seregeket és ostromgyűrűbe zárják Jeruzsálemet. Az ostromzár hónapjai alatt Jójákim meghal, de a megszállás és a babiloniaktól való félelem miatt nem temetik el királyi pompával. Elképzelhetjük mit gondolhatott a zsarnok, amikor Jeremiás azt jövendölte felőle, hogy úgy temetik el, mint egy szamarat… Igaz előtte szeletenként égette el a kandalló tüzén Jeremiás üzenetét.

Ezután egy újabb gyászének következik Jeruzsálem népéről és a rá váró szenvedésekről. (20-23)

Az ostromgyűrűbe zárt Jeruzsálemben Jójákim fiát, Jekónijáhut (röviden Kónijáhú, vagy Kóniás, de emlegetik Jójákin néven is) ültették a trónra, de a város hamarosan úgy döntött, hogy megadja magát. A babiloni király pedig az uralkodót és családját magával vitte, és királyi túszként tartotta fogva, bár később fogolyból a vazallus király szintjére emelte fel. Kóniással együtt mentek fogságba az ország előkelői is, köztük a későbbi pórféta, Ezékiel. Ők lesznek a jó fügék Jeremiás látomásában, míg azok, akik a városban maradtak, az ehetetlenül rosszak.

Jeremiás nem csak megmondja előre Kóniás végzetét, hanem átkot is mond a tőle származó vérvonalra: „egyetlen utóda sem ülhet Dávid trónján”. Ez tehát azt jelenti, hogy utódai közül senki sem lesz király Jeruzsálemben, ezért a Messiás sem származhat tőle. Ennek egészen az újszövetségig nyúlik a jelentősége, mivel Máté nemzettség táblázata szerint József – Mária férje – éppen Kóniás vonalának leszármazottja. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha Jézus József vérszerinti leszármazottja lett volna, nem lehetne ő a messiás, a Krisztus.

A babiloniak Jósiás egy másik fiát, Sallum, Jójákim testvérét, Kóniás nagybátját ültetik a trónra Sedékiás néven. A babiloniak az ókori viszonyokhoz képest még kesztyűs kézzel bántak a lázadó várossal, aminek az lehet az oka, hogy Dániel ekkor már megfejti Nabukadnézár álmát, így a birodalom urának már van némi sejtése arról, hogy kicsoda Izrael Istene.

A 23. fejezet első prófétai szakasza Izrael vezetőinek van címezve, a királyi és főpapi háznak és a prófétáknak. Ők voltak Izrael pásztorai, de rosszul végezték a munkájukat, ezért az ő bűnük a diaszpóra, az, hogy nyáj elszéledt. Jeremiás azonban egy prófétai énekben szól Dávid családfájának egy új ágáról, amelyből egy igaz és bölcsen uralkodó király támad. A kép Júda és Izrael békéjével ér véget, vagyis a Messiás békekirályságáról szól. A messiás királyt így fogják hívni: az „Úr a mi igazságunk”, ami Sedékiás (Cidkijáhú) nevének jelentése. A szójáték arra utal, hogy lesz majd egy olyan Sedékiás, aki meg is érdemli a nevét.

A 7. vers megismétli a korábbi próféciát arról, hogy antikrisztusi idők utáni nagy összegyűjtés olyan esemény lesz, ami után az Urat az egész világon nem az egyiptomi, hanem a babiloni kivonulásról fogják emlegetni.

A fejezet hátralevő része öt prófétai éneket és egy prózában elmondott ítéletet tartalmaz a hamis próféták ellen.

Az első (9-12) az igét tanító papok és próféták romlottságát ostorozza és a büntetés esztendejét ígéri nekik.

A második (13-16) a jeruzsálemi próféták erkölcstelenségét ostorozza, akik maguk a legromlottabbak így a népet sem vezetik jó útra.

A harmadik (16-18) a népet figyelmezteti, hogy ne hallgasson a békességről papoló igehirdetőkre, mert azok azt gondolják magukban, majd mi kitaláljuk, mi az üzenet, az Úr úgysem szól senkihez.

A negyedik (19-22) az Úr ítéletéről beszél a bűnösök ellen. Isten forgószele, vagyis tüzes seregei ott örvénylenek mindaddig, amíg szándékai meg nem valósulnak. Ez a szándék azonban csak az utolsó időkben válik Júda számára érthetővé. Ez ugynais nem a pusztítás, hanem a megigazítás szándéka, hogy a hívő maradék szétváljon a saját szívük szerint járó bűnösöktől.

Az ötödik (23-24) egy utalás Mózes híres énekére (5M32) és arra emlékeztet, hogy Isten elől sehova sem lehet elrejtőzni, ő nem csak Júda és Jeruzsálem történelme felett Úr, hanem az egész világon.

Az utolsó rész a hamis próféták tevékenységéről ad átfogó képet és ítéletet.

A hamis prófétálásnak négy típusát festi itt le és ítéli el. Ezeknek máig hatós tanulságai vannak.

Az első a képeket és álmokat látó próféták. Ha ez csak üres tetszelgés amit egyenrangúvá akarnak tenni az Igével, akkor az csak zavart okoz és aláássa az Ige tekintélyét.

A másik a súlytalan fecsegés, amit az Úr kijelentésének próbálnak eladni. Pedig a kijelentés nem valami pelyva, hanem mint a tűz, mint a sziklazúzó kalapács.

A harmadik a divatos mondások, amit egyik próféta vesz át a másiktól. Ezeket a szlogeneket azután sokan visszhangozzák, de idővel rendre kiderül, hogy nincs sok közük Isten igaz beszédéhez.

A negyedik az „Úr terhe”, ami kijelentést jelent. A kifejezés azt tükrözi, hogy a prófétára „ráterhelődik” Isten üzenete. Ez azonban lehet csak üres szenvelgés, amit Jeremiás idejében a szentélyben nagy számban gyakoroltak. Isten büntető ítéletében azt ígéri ezeknek a szenvelgőknek, hogy nagyon is valódi szenvedésben lesz részük nem csak itt a földön, hanem az eljövendő világban is. Különösen azért, mert bár az Úr üzent nekik többször is, hogy hagyják ezt abba, még sem tették.

A hamis próféták – tulajdonképpen ámítók – Istenre hivatkozva az ördög eszközei voltak egy olyan időben, amikor a megromlott és eltévelyedett népnek a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy Isten Igéjét igaz és egyenes módon hirdessék nekik. De mind a királyi ház, mind a szellemi vezetők csődöt mondtak, sőt éppen a „fejétől bűzlött a hal”, ők jártak élen a romlásban és a hamisságban.

A Példabeszédek mai négy verse

valószínűleg eredetileg is egy egységet alkotott. Három mondás pozitív, míg a negyedik negatív tartalmú. Az éles váltás a mondanivaló kihangsúlyozását szolgálja itt is.

A megfelelő időben bölcsen kimondott szavak éppen olyan jól esnek és éppen olyan hatásosak, mint valami drága ajándék. A vers érdekessége, hogy a modern héberben a

„töpuah zaháv”, vagyis az arany alma, narancsot jelent. A példabeszédben valószínűleg valamilyen értékes arany ékszerről van szó.

Ha valaki megfogadja a bölcs intést, az olyan a számára, mintha szép ékszerekkel díszítenék föl.

Míg a megbízható követ munkája olyan felüdülést jelent küldője számára, mint a legforróbb nyárban az enyhet hozó hideg szél. A hűséges követ olyan ember, aki mindenben küldője érdekében jár el és végül cél ért. Ilyen követe volt Absalomnak Joáb Dávid királynál, vagy Ábrahám szolgája, aki feleséget hozott Izsáknak Háránból.

Ezekkel szemben a hamis ajándékkal kérkedő olyan, mint az az esőfelhő, aki az annyira áhított égi áldást ígéri, de azután elvonul anélkül, hogy megöntözné a földet. Csak keserű csalódás marad utána. A hamis ajándék, lehet egy meg nem adott felajánlás vagy bármilyen más, be nem váltott ígéret.

Ilyen ígéretet tett a sütőmester a börtönben raboskodó Józsefnek vagy Júda a menyének, Támárnak.

Nem tudjuk, hogy Jézus mikor jön vissza – 2015.01.27.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150127k.mp3
(1Thessz 5,4-28; Jer 19,1-21,14; Zsolt 82,1-8; Péld 25,9-10)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150127.mp3
(1Thessz 5,4-28; Jer 19,1-21,14; Zsolt 82,1-8; Péld 25,9-10)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál az utolsó idők jellemzőiről és a keresztény életvitel, a gyülekezeti együttélés szabályairól tanít.

201501271

Miután Pál tisztázta, hogy a már elhunyt keresztények és a még élők együtt fogadják majd a visszatérő Jézust, az Úr visszatérésnek idejével kapcsolatos jézusi tanításra emlékezteti a hívőket. Jézus visszatérésének időpontját nem tudjuk, az olyan váratlanul fog megtörténni, ahogyan a tolvaj lepi meg a házat. Ezt maga Jézus tanította az Olajfák-hegyi beszédében és további négy alkalommal tűnik még fel az apostoli levelekben. (Itt Pálnál, Péter második levelében és a Jelenések könyvében kétszer: a laodiceai gyülekezet angyalának adott figyelmeztetésben és a hatodik kehely, a (tévesen) armageddoni csatának nevezett eszkatológiai eseménykor.) A Messiás visszatérését korszakok (krónosz) és idők (kairosz) előzik meg, melyekre Pál nem akar kitérni, vélhetően azért, mert a gyülekezet jól ismeri ezeket. A krónosz egy hosszabb időszakot, a kairosz pedig egy-egy prófécia vagy prófétai jel beteljesedésének az idejét jelenti. A Jelenések könyvében a szivárványba öltözött angyal jelenti be, hogy eljött a próféciák beteljesedésének ideje. Az Úr visszajövetelét az Antikrisztus uralmának fénykora előzi meg, amely hazugságra, elnyomásra és istentelenségre épül. Ez az emberiségnek és különösen Izrael népének és országának a béke és biztonság hőn áhított korszakát ígéri egy zűrzavaros világ után, és egy szövetségkötéssel kezdődik, melynek valódi természetét Ésaiás prófétánál leplezte le a Szent Szellem (Ésa 28,15). A Messiás visszatérését megelőző válságokat szülési fájdalomnak nevezte Jézus (Máté 24,8), az antikrisztusi kor nagy üldözése, a nagy nyomorúság (tribuláció) pedig a szülés fájdalmainak ideje, mind a világ, mind Izrael számára.

Az „Úr napja” kifejezés Ésaiás prófétánál fordul elő először, de vannak olyan próféták, akiknek az üzenete kifejezetten csak erről szól: Joel, Sofóniás, Abdiás. A végidőkkel kapcsolatban ez a legfontosabb szakkifejezés. Ezer évet ölel fel, amely három szakaszra osztható. Az első 3,5 év a Messiás első megjelenése, a második három és fél év, az Antikrisztus megjelenése (az antikrisztusi kor hét évének a második fele), majd 993 év, a Messiás béke-királysága a Góg-Magóg féle lázadásig, amely az Úr napjának utolsó eseménye. A Jelenések könyvében János apostol azokat az eseményeket írta meg, amelyek az Úr napjához kapcsolódnak (Jel 1,10).

Bár az Úr napja (az antikrisztusi világ és Jézus visszatérése és uralma) tolvajként lepi meg a világot, nem úgy a keresztényeket. A tolvaj ugyan váratlanul jön, de csak azokat éri készületlenül is, akik a sötétségben vannak és alszanak. Akik az igazság fényében, virrasztva élnek, azok készen állnak minden időben. Az alvás, a testies életmód követését jelenti, amikor az ember a világ divatjához igazodik és nem az Ige és a Szellem útmutatásaihoz. A hívőkhöz a józanság és a hit, szeretet és reménység fegyverzete illik, mert őket Isten éppen a harag napja elől akarja megmenteni. Hívőként pedig – akár testi életünkben, akár halálunkban – Jézussal vagyunk közösségben. Tehát élő és elhunyt hívők között ebben sincs különbség.

Ezek után az apostol 12 rövid utasításban foglalja össze a keresztény élet szabályait, amelyek önmagukért beszélnek. Legfeljebb a Szellem megoltása kívánhat némi magyarázatot, ez ugyanis a zsidó szentély képét használja fel. A szentélyben a szent helyen állt a menóra, a hétágú mécstartó, amelynek tetején égett a hét olajmécses. Az olajmécsek a Szent Szellemet szimbolizálják, így jelennek meg a Jelenések könyvében is (4,5). A menóra mécseinek az volt a szabálya, hogy nem volt szabad hagyni kialudni őket. A főpapnak az esti és a reggeli áldozat idején meg kell tisztítgatnia és új olajjal fel kellett töltenie őket, hogy szüntelenül világítsanak. A hívőknek hasonlóan kell táplálniuk magukban a megnyert Szent Szellem világosságát, kívánniuk kell, hogy Isten Szelleme újra és újra betöltse őket. Mivel az Úr a szólás Istene, a Szellem kijelentései alapvetően beszédben, prófétálásban fognak megnyilvánulni – legyen az zsoltár, prófétai beszéd, kijelentés, ihletett igehirdetés vagy bármi hasonló. Ezt nem szabad tiltani, de ugyanakkor meg is kell vizsgálni, külön kell válogatni azt, ami jó és valóban hasznos, attól, ami csak emberi vagy más forrásából származik. A mérce pedig az írott Ige, amelynek kijelentéseit és elveit ismerniük kell a hívőknek, hogy a megtévesztéseket elkerülhessék.

Sajnos ez mai is jellemző, hogy egyes keresztény irányzatok a totális tiltás hívei, ami a prófétai megnyilvánulásokat vagy a nyelveken szólást illeti, míg mások a legnyilvánvalóbb elhajlásokat sem akarják korrigálni, mondván, hogy az ellene lenne a Szentléleknek. Pedig Pál éppen arról tanít, hogy se ez, se az, nem jó.

Különleges a levél végén található áldáskívánás, amely két fő gondolatot tartalmaz. Az egyik, hogy Isten szenteli meg az egész valónkat. Egész valónak alatt az ember három fő részét érti: szellem, lélek és test (pneuma, pszükhé, szóma). Azok a fordítások, amelyek nem tesznek különbséget a szellem és a lélek között, itt bajban vannak, mivel új fogalmakat kell bevezetniük. A magyar keresztény szóhasználatnak sajnos ez a sajátossága, hogy történelmi okokból nem különbözteti meg a szellemet (pneuma) és a lelket (pszükhé), pedig ebben mind az ó-, mind az újszövetség meglehetősen következetes. A magyar keresztény fordítók azonban féltek, hogy a szellem szó használata a spiritizmus ördögi tudományával összekeverhetővé teszi a keresztény tanokat. Ez az oka annak, hogy tradicionálisan Szentlélekről és nem Szent Szellemről, lelki emberről és nem szellemi emberről. stb. beszélünk. Holott a lelki kifejezés a Bibliában kifejezetten pejoratív tartalmú, míg a szellemi ember a pozitív példa. Más európai nyelvekben ez nem probléma.

Az áldás másik gondolata Isten hűségére épül: a hűséges Isten hívott benneteket magához, és ő nem csak elkezdője, hanem bevégzője is ennek a (megszentelő) munkának.

Pál végül nyomatékosítja, hogy ezt a levelet az egész gyülekezetnek írta, ezért olvassák fel nyilvánosan, az egész közösség előtt.

Az Ószövetség mai részében

Jeremiást megverik és kalodába zárják.

A 19. fejezet Jeremiás 2. panaszára adott isteni válasz. Először saját városában, Anathótban esküdtek össze ellene, most a jeruzsélemi szentély vezetői támadták meg. Jeremiás panaszával az Úrhoz fordul és ítéletét kéri. Az Úr válaszul újra a Gé-Ben-Hinnomba, a Gyehennába küldi őt. A Hinnom (jelentése: siralom) völgye egy szurdok Jeruzsálem déli részén, amely eredetileg Júda és Benjámin törzsi területeit választotta el. Jeruzsálem kánaánita királyai itt hódoltak a Moloch-kultusznak, amely során első szülött gyermekeiket, a trónörököst égették el a Sátán számára, hogy hatalmukat, dinasztiájuk uralmát biztosítsák. Hiedelmük szerint a tűz képezte az átjárót a látható és a láthatatlan világ között, így a tűzön „átvitt” herceg a Moloch jobbjára ülve uralkodott a szellemvilágban és biztosította a földiek uralmát. A Moloch kultusza tulajdonképpen sátáni utánzata Jézus áldozatának és uralmának. Mózes törvénye a legszigorúbban tiltotta. Jeruzsálem aposztata királyai és előkelői azonban, élükön Manasse királlyal, még ezt az utálatos emberáldozatot is felújították. A Hinnom völgye tisztátalan hely volt, mivel urnatemető (tófet) is tartozott az utálatos áldozó helyhez. A völgy felsőbb részein viszont jó minőségű agyag is volt, amelyet felhasználtak edénykészítéshez. Ilyen edényeket még a templomban is használtak. A szentélyben külön fazekas műhely működött, hogy a szent szolgálat és a templom számára szükséges edényeket elkészítsék. A fazekasok kapuja nyílt a fazekasok mezejére Jeruzsálem déli falai alatt. Ezt a mezőt „szerzi” majd meg Júdás „magának” abból a harminc ezüstből, amelyet Jézus elárulásáért a templom kincseiből kap.

Az Úr tehát Jeremiásnak megparancsolja, hogy vegyen magának egy cserépkorsót, vigyen tanukat a népből és a fülük hallatára mondja el a fazekasok mezején a próféciát. A prófécia első részében (3-5) az Úr Júda fejére olvassa bálványimádásait. A másodikban (6-9) az ostrom, az ínség, rombolás és fogság ítéletéről beszél. Hinnom völgye pedig nem a siratás, hanem a temetetlen hullák helye lesz. Ostrom alatt ugyanis a városfalról ide dobálják majd ki azoknak a holttesteit, akik a városban az ínség, betegség és a harc miatt elhullanak.

Ezután a prófétának össze kellett törnie a korsót annyira, hogy lehetetlen legyen megjavítani. Az üzenet pedig az, hogy a nép és a város is így pusztul el, összetörik javíthatatlanul. A megszállás idején nem csak a Hinnom völgye, de az egész szent város is urana-temetővé (tófet) alakul át, mert Jeruzsálem házaiban és háztetőin halottak fognak heverni és nem lesz, aki eltemesse őket. Így lesznek azok a helyek tisztátalanokká, amelyeken most az idegen isteneknek „szent” oltárai állnak. Végül Jeremiásnak a szentély udvarán kell bejelentenie, hogy a megtérés hiányában a népre zúdul mindaz a veszedelem, amelyet az Úr korábban fenyegetően megígért.

Ekkor a szentély felügyeletével megbízott főpap megvereti és éjszakára kalodába záratja Jeremiást, aki másnap reggel, amikor kiengedik, szemtől szembe mond még keményebb ítéletet a főpapra és házára. Mágor-Misszabib lesz a neved, azaz rettegés körös körül, és babiloni fogságban halsz meg azokkal együtt, akinek a békességről papoltál a szentélyben.

A történet után az az ének van leírva, amelyet Jeremiás a kalodában töltött éjszakán mondott. Három részből áll. Az elsőben (7-10) Jeremiás panaszkodik, hogy az Úr jól rászedte, mert miután elfogadta a prófétai meghívást, nem hagyhatja abba. Pedig gyűlöli magát amiatt, hogy csak szörnyűségeket mondhat az embereknek a közelgő ítéletről, és az emberek is gyűlölik őt emiatt. De nincs hatalma már a benne működő prófétai ajándék felett, olyan erővel ég a lelkiismeretében az igazság beszéde, hogy mindig kitör, mint egy tűzhányó, hiába is próbálná visszatartani.

A második rész (11-13) a zsoltárokra jellemző váratlan fordulattal folytatódik, a panasz hirtelen a hit Istent magasztaló szavaiba megy át.

Végül egy újabb fordulattal a próféta átkozni kezdi születése napját a szenvedések és gyötrelmek miatt, amelyeket át kell élnie. Ezek a versek nagyon hasonlóak ahhoz, amit a szenvedő Jób mondott, amikor barátai előtt beszélni kezdett.

A 21. fejezetben egy új szakasz kezdődik Jeremiás könyvében. A következő három fejezet próféciái Jeruzsálem világi és vallási vezetőivel, a királyi házzal és a hamis prófétákkal foglalkoznak. A különböző iratok ide-oda ugrálnak majd az időben, ezért érdemes röviden összefoglalni a mostani rész hátterét is. Itt is elég nagyot ugrunk az időben Sedékiás király uralmának végére, aki megesküdött a babiloni uralkodónak, Nebukadnézárnak az Úr nevére, hogy hűséges alattvalója lesz. De fellázadt ellene az egyiptomi párt felbujtására, melyet egy hamis próféta, Hannániás vezet. A babiloniak ezért büntető hadjáratot indítottak. Ennek első ostroma meghiúsult, mert a babiloni seregeknek nem sikerült délen Egyiptom ellenállását megtörniük. Egy darabig úgy tűnt, hogy Jeremiás fenyegető szavai az ítéletről nem teljesednek be, és az egyiptom-párti prófétáknak lesz igazuk, akik békéről és szabadulásról (passúr) beszéltek. A babiloni seregek azonban visszatértek és a király tudni akarta, hogy megadja-e magát vagy ellenálljon, várva a csodát az Úrtól, aki korábban már Ezékiás királyt is megsegítette az asszírok ellen.

Jeremiás kemény választ küld a népnek és a királynak is: az egyetlen esély az életben maradásra, ha megadjátok magatokat és elszenveditek a fogságot.

A fejezet végén a királyi háznak mondott prófécia is található, amely az igazságos uralkodásról szól, és figyelmezteti a királyokat, ne bízzanak Jeruzsálem bevehetetlenségében.

Jeremiás a Jósiás király halála és a babiloni fogság között trónra lépő mind a négy uralkodónak elmondta a királyi háznak szóló általános figyelmeztetést, és személy szerint is beszélt a sorsukról. Ezeket olvashatjuk majd a következő fejezetben.

A Példabeszédek mai két verse

a pereskedésekről és a vitákról szól.

Ide kívánkozik ez előző, a nyolcadik vers is, amely arra figyelmeztet, hogy az ember ne hirtelenkedje el, hogy bírósághoz fordul, mert a bíróság pártatlanul dönt, és előfordulhat, hogy nem a hirtelenkedőnek ad igazat, és megalázva, megszégyenülve kerül ki a perből, ráadásul a büntetését is el kell szenvednie. Jézus ezekre az igazságokra utalt, amikor a Hegyibeszédben arról tanított, hogy ne siessünk a bíró elé pereskedni, hanem még az úton béküljünk ki a peres féllel. A peren kívüli egyezség ugyanis azt jelenti, hogy a saját kezünkben van a sorsunk, míg ha a bíró tesz igazságot, azt mindenképpen el kell szenvedni, ott már nincs visszaút, nem gondolhatjuk meg magunkat (Mt5,25-26).

A 9. és 10. vers attól int, hogy a vitába vagy pereskedésbe másokat is belekeverjünk. Gyakran előfordul ugyanis, hogy az ember, amikor az érvei gyengék vagy vesztésre áll az ügye, elkezd másokra hivatkozni, és a maga védelme érdekében belekeveri őket egy olyan ügybe, amiből ki akartak maradni. Az „XY is azt mondta”, vagy „XY-nak is az volt a véleménye” típusú mondatokkal feltárunk valamit, amit a másik nem a nyilvánosságnak szánt. Így azonban nem mellettünk fog tanúskodni, hanem éppen ellenkezőleg, védekezni fog azzal szemben, amit hallani akarunk tőle. Ahogyan mi rá akartuk hárítani a felelősséget, úgy akarja majd ő is visszapasszolni a labdát nekünk. Ráadásul meg is bántódik az indiszkréció miatt. Így az ellenfelünk malmára hajtjuk a vizet, elvesztjük a pert (vitát) és még a barátunkat is. Ezért jobb a küzdelmet szemtől-szembe, férfi módjára megvívni és nem arra számítani, hogy mások majd mellénk állnak, ha baj lesz. A per vagy a vita előtt kell felmérni, hogy igazunk van-e és nem szabad egy hangulatkeltésnek felülni, akkor sem, ha az éppen egy tömeg vagy egy baráti társaság hangulatkeltése.

Illusztrációnak Jézus pere kívánkozik, ahol érvek helyett csak indulatok voltak. Pilátus sem az érvek előtt hajolt meg, hanem azért, mert a tömeg kiabálása „erőtt vett”. De ilyen volt az ötvösök lázadása Efézusban is, érvek helyett csak indulatok voltak.

Isten akarata számunka, hogy szentek legyünk – 2015.01.26.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150126k.mp3
(1Thessz 4,1-5,3; Jer 16,16-18,23; Zsolt 81,1-16; Péld 25,6-8)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150126.mp3
(1Thessz 4,1-5,3; Jer 16,16-18,23; Zsolt 81,1-16; Péld 25,6-8)

Az Újszövetség mai szakaszában

201501261

 

az apostol megszentelődésre, csendes munkára inti a hívőket és a feltámadás rendjéről, az egyház elragadtatásáról tanít.

Pál tanította a megtérőket az Istennek tetsző életre, és most arra kéri őket, hogy ebben fejlődjenek. A „gyarapodjatok” felszólítás egyébként is a leggyakoribb kifejezés ebben a levélben, és jól jelzi az apostol üzenetének a lényegét: „Jól csináljátok, haladjatok tovább előre!” Pál azt is világossá teszi ebben a részben, hogy Isten akarata a megszentelődésünk. A megszentelődést elutasító emberek bűnei miatt jön majd el a harag, az ítélet napja a világra. A megszentelődésnek két területét emeli ki a gyülekezetnek ebben a levélben:

a test és a házasság megszentelését
az anyagi élet megszentelését, az anyagiasságtól való megszabadulást
Mindkét intelem napjainkban is rendkívül aktuális. Pál egy sajátos kifejezést használ, amikor azt mondja: „mindegyikőtöknek tisztában kell lennie azzal, hogyan birtokolhatja a saját edényét szentségben és tisztességben.” A szövegből világos, hogy az „edény” a testünket jelenti, de a „saját edény” jelentheti önmagunkat és a feleségünket is. Emiatt ezt a verset kétféleképpen is szokták fordítani.

Az intés mindenképpen a szexualitással való visszaélésről szól. Legyetek tisztában azzal, hogy a testek mire való és mire nem, és azzal is, hogy mi Isten szemében a házasság: egy szent és értékes dolog. Napjaink világi felfogása – akárcsak Pál idejében – gyökeresen különbözik a Biblia testről, szexualitásról, párkapcsolatról és házasságról vallott felfogásától. Amit a pogányok szerelemnek hittek, az valójában csak a test gerjedelme volt, ami merő önszeretet. Talán ezen a területen érhető leginkább tetten a világi ön-szeretet, és a bibliai önfeláldozó-szeretet közötti markáns különbség. Ezért megér egy kis külön magyarázatot.

A paráznaságra az újszövetségben használt „porneia” kifejezés  gyökere, a „pénzért áruba bocsátani” (innen a porno-gráfia, a paráznaság ábrázolása). Egy olyan apára utal, aki lánya testét pénzért „áruba bocsájtja” férfiaknak. Aminek tiszta szeretetből kellene megtörténnie, megvehető áruvá válik. A bibliai értelembe vett szerelem, két lélek egymásra találása, olyan tűz, amelyet Isten lobbant fel a szívünkben, és amelynek az eredménye az, hogy a másikat, a másik boldogságát többre becsüljük magunknál vagy a magunk boldogságánál. A „pogányok gerjedelme” ezzel szemben merő önzés: a szerelem NEKEM jó, és ha már NEKEM, nem jó, az azt jelenti, hogy vége, elmúlt… Isten szeretete viszont soha nem múlik el (1Kor13).

Az emberi életet azok a kapcsolatok teszik élhetővé és „komfortossá”, amelyek nem önérdeken alapulnak. Ilyen a barátság vagy a szerelem. Ezt nem lehet kikényszeríteni, mert elveszti az értékét, ha nem szabadságból és önként adják. De nnem lehet megvenni sem, mert „prostituálódik”. Az a barát, aki valamilyen előnyt remélve barát, az nem igaz barát. Sőt a barátságot kifejezetten megronthatja, ha anyagi (vagy más) érdek vegyül bele. Ugyanez a helyzet a szerelemmel. A bibliai férfi-nő kapcsolatot Isten terve szerint nem önérdek motiválja, hanem elkötelezett szeretet. Ez az elköteleződés a házasság. A házasság éppen a szeretetnek ettől az önkéntes és önfeláldozó mivoltától lesz szent és értékes. Dávid király fia, Amnon nagyon szerelemes volt Támárba, végül meg is szerezte magának a gyönyörű lányt erőszakkal, majd csalódottan eltaszította. Nem igaz szerelmet érzett, csak a test gerjedelmét, mert mérhetetlenül önközpontú volt: nem törődött a másik érzéseivel és érdekeivel. Indulata egészen más tőről fakadt, mint Jákób szereleme Ráchel iránt. Jákób kész volt hét éviig szolgálni a szerelméért. Ammon szerelme a test szalmalángja volt, míg Jákob szerelme szent, tiszta és őszinte, amely minden áldozatra kész – mint Isten szeretete népe iránt. De Amnon és Jákób is ugyanazt élte át, szerelmesek voltak. Az érzés azonos, de a forrás egészen más. Ezért tanácsolja Isten, hogy a párkapcsolatokba ne a test törjön utat magának.

A megszentelődés másik fontos területe a pénzhez és anyagi javakhoz való viszony. Egymás anyagi előnyökért való becsapása és megkárosítása nem illik hívőhöz, mert a hívőnek egészen más az értékrendje. Nem fosztogatni, hanem adni akar. A javak megszerzésének eszköze pedig a munka. A csendes munkálkodás a következő levélben is előkerül, valószínűleg azért, mert a hívők egy része, Jézus közelgő visszatérésének eufórikus várásában, úgy gondolta, hogy nem „vesztegeti” azt a kevés időt munkával, inkább hirdeti az evangéliumot, és elvárta, hogy az életszükségre való dolgokról mások gondoskodjanak. Pál erről határozottan lebeszélte őket.

Az apostol ezután egy másik kérdéssel foglalkozik, amely szintén a túlfűtött eszkatológikus várakozásokból fakadt: akik nem érik meg Jézus visszatérését, azok majd csak az utolsó ítéletkor támadnak fel? Jóval később, mint azok, akik életben lesznek az Úr visszajövetelekor?

Pál először is megerősíti a feltámadás tényét, majd arra utal, hogy akik Krisztusban újjászülettek, Jézus visszatérésekor fognak feltámadni is, sőt megelőzik az élőket, akik átváltoznak és elragadtatnak. Pál katonai kifejezéseket használ, amikor az eseményeket leírja: Jézus parancs-szavára (keleuma), az arkangyalok hangja következik, majd megfújják Isten harsonáit (szalpinksz). Az ókorban pontosan így lendült harcba egy hadsereg: a király kiadta a parancsot, amit a hadtestek vezetői adtak tovább, majd harci riadót fújtak, és a  különböző csapattestek kivonultak az ütközetre. Az idők végén az Úr seregei élén tér majd vissza „nagy hatalommal és dicsőséggel”. A harsonák közül az utolsó előtti a már meghalt szenteket hívja, akik feltámadnak, az utolsó pedig az élőket, akiknek a testük elváltozik. A két csoport egyesülve megy majd az Úr elé, hogy örökre vele legyenek. Szó sincs tehát arról, hogy az elhunyt hívők bármiről is lemaradnának, sőt, ők érik meg a test teljes váltságát hamarabb.

Az Ószövetség mai részében

201501262

tovább folytatódnak a fenyegető próféciák.

A 16. rész mai szakasza (14-15) egy új kivonulásról szól, amely ezúttal nem Egyiptomból, azaz Dél földjéről, hanem Észak földjéről, Babilonból történik majd meg. Ez a kivonulás nagyobb és híresebb lesz majd a tíz csapásnál is, és ezután az esemény után Izrael és a Föld népei így azonosítják majd Istent: az Úr, aki kihozta Izraelt Észak földjéről. Ésaiás próféta is többször beszélt a második nagy összegyűjtésről, amely az antikrisztusi kor után lesz majd. Lesz ennek azonban egy előjele, egy összegyűjtés vakságban, azaz hitetlenségben, mégpedig abból a célból, hogy a büntetés teljes legyen, ami Izrael fiait a hűtlenségük miatt éri. Két csoport végzi majd az összegyűjtést: halászok és vadászok. (16-18)

A magyarázatok itt két irányba mennek.

Az egyik szerint itt az evangéliumról van szó, amely Izrael fiai közül is kihalász egyeseket, a többiekre viszont a vadászok, az üldözők várnak.

A másik magyarázat szerint ez Izrael államának újkori létrejöttéről beszél, amely meg kell előzze a büntetés idejének utolsó hét évét, vagyis az antikrisztusi kort. Eszerint a halászok a cionista mozgalom képviselői, a vadászok pedig az antiszemita üldözők, élükön a náci Németországgal.

Az Izraelt érő büntetés egyúttal azt is fogja eredményezni, hogy a bálványimádó nemzetek is mind megismerik Izrael Istenét, elfordulnak pogány babonáiktól és megismerik az Urat. (19-21)

A 17. rész első prófétai éneke (1-4) ismét az idegen istenek imádása miatti büntetésről szól, kiemelve, hogy apák és fiak együtt áldoznak az idegen kultuszoknak.

A második ének (5-8) az emberekben bízást állítja szembe az Istenben való bizakodással. Ez talán az egyik legtöbbet idézett rész Jeremiás próféciái közül. Itt szűkebb értelemben arról van szó, hogy Júda királyai hol az Úrban, hol politikai szövetségeseikben bíztak. Jelen esetben ez Egyiptom vagy Babilon barátsága volt. Tágabb értelemben mindenfajta emberi hatalomba és erőfeszítésbe vetett bizalom hiábavalóságát hirdeti, mivel a történelmet, sőt az egyén életét sem az emberi mozgalmak, hanem Isten akarata irányítja. Különösen igaz ez Isten választottaira.

A harmadik prófétai ének (14-18) egy üldözött ember fohásza, sok messiási áthallással. Azért fenyegetik, mert nem teljesedett be még mindaz, amit az Úr nevében mondott.

Az utolsó prófétai szakasz (19-27) prózában íródott és egy újabb megbízatást tartalmaz Jeremiás számára. A szentély és a város minden kapujában ki kellett hirdetnie az Úr nevében egy felhívást a szombat megtartására. Az engedelmességnek szép jutalma, az engedetlenségnek viszont szörnyű büntetése lesz.

A 18. rész első témája az Úr tanítása, amit Jeremiásnak a fazekas műhelyében ad. Ha az agyag nem engedelmeskedik a mester kezének, akkor újra és újra megpróbálja, de ha minden erőfeszítés ellenére használhatatlannak bizonyul, akkor eldobja. Isten keze alatt is így formálódik a történelem és Izrael sorsa is. Amíg van hajlandóság a megtérésre, addig van remény arra, hogy az edény mégis elnyeri a mestertől eltervezett alakját. Jeremiás szomorú küldetése, hogy tudassa Jeruzsálem vezetőivel, hogy az Úr már elhatározta, hogy nem bajlódik tovább velük. Az ítélő üzenetet egy prófétai ének is megerősíti (13-17), amelyben az Úr teljes értetlenségének ad hangot, hogy népe miért nem képes visszatalálni hozzá.

A fejezet hátralevő részeiben a jeruzsálemi vezetők Jeremiás ellen szőtt újabb összeesküvésről és a próféta büntetésért mondott fohászáról olvashatunk. A nép vezetőit – akárcsak Jézus idejében – felháborította, hogy Jeremiás rendszeresen ellenük beszél, ellentmond hamis tanításaiknak és prófétálgatásuknak. Ezért nekiestek és alaposan kiosztották a „nyelvük ostorával”. Jeremiást már régen nem arra kell figyelmeztetni, hogy ne járjon közben tovább a megátalkodott népért, kemény képekben kér a neki ellenállókra ítéletet. Az Úr válaszul megint a Hinnom (a Gyehenna) völgyébe küldi majd, de ez már a következő fejezet tartalma.

A Példabeszédek mai két verse

a törtető magatartással szemben az alázatra hív fel. (A harmadik vers a holnapi kettővel alkot egy egységet, így ehhez majd ott fűznék magyarázatot.)

Ezt a példabeszédet Jézus is felhasználja, amikor egy farizeus házában vendégeskedve látja, hogyan tülekednek a fő helyekért (Lukács 14). Inkább légy szerény, mert akkor tisztességedre lesz, ha a fő helyre hívnak, minthogy odatörtess az előkelő helyre és megszégyenülj, amikor át kell adnod másnak.

Illusztrációnak Hámán és Márdokeus esetét lehetne hozni. Hámán csak magára tudott gondolni, amikor a király tanácsot kért tőle, hogyan adjon dicsőséget egy arra érdemesnek. Azután keserűen kellett elszenvednie, hogy maga helyett éppen annak szerzett dicsőséget, akit meg akart alázni.

Isten Országában sem jó, ha az emberek az előkelő helyekért tülekednek és többre tartják magukat a kelleténél. Parancsunk van az Úrtól, hogy egymást tartsuk különbnek, és az alázatosokhoz szabjuk magunkat. Pál is ügyelt arra, nehogy valaki többet gondoljon róla, mint aki valójában. (2Kor12,6)

 

A megtérés után a korábbi értékrendünk gyökeres fordulatot vett – 2015.01.25.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150125k.mp3
(1Thessz 2,9-3,13; Jer 14,11-16,15; Zsolt 80,1-19; Péld 25,1-5)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150125.mp3
(1Thessz 2,9-3,13; Jer 14,11-16,15; Zsolt 80,1-19; Péld 25,1-5)

Az Újszövetség mai szakaszában

a szenvedések elviselésére bátorítja a fiatal gyülekezetet az apostol.

20150125

Pál minden levelében, amit nem zsidó hallgatósághoz írt, fontosnak tartotta felhívni a figyelmet az Istenhez illő életmódra. A pogány erkölcsök és szokások ugyanis akár a testtel, akár a pénzzel, akár a házassággal való bánásmódban gyökeresen eltértek a bibliai értékrendtől.

Pál itt is emlékezteti a hívőket arra, hogy nem terheltek meg senkit sem anyagilag, és mindenkit egyenként, saját gyermekükként intettek és figyelmeztettek.

Felhívja a figyelmüket az Ige tekintélyére, ami nem emberi hagyomány, hanem Isten szava, ami a hit által nyeri el erejét a keresztényekben. Ez az erő teszi őket képessé az üldözések és zaklatások elviselésére, melyeket saját honfitársaiktól szenvednek el. Ahogyan Júdeában sem hitt mindenki az evangéliumnak, és a Jézust elutasítók közül voltak olyanok, akik kifejezetten ellenségesen viszonyultak az egyházhoz, úgy Thesszalonikában is vannak a görögök és rómaiak között ilyenek, akikkel meggyűlik a hívők baja. A dühödt támadásokkal az az ellenség célja, hogy megakadályozza az evangélium terjedését és az emberek üdvösségre jutását. Az ilyen emberek nem csak azzal vétkeznek, hogy elutasítják az evangéliumot, hanem a folyamatos ellenállásukkal is. Ennek azonban nem lesz jó vége, az Úr előbb utóbb megelégeli a gonoszságukat.

Pál őszintén leírja, hogy nagyon nehezen viselte, hogy kényszerűségből el lett szakítva a fiatal gyülekezettől és aggódott értük, hogyan viselik a megpróbáltatásokat. Ezért küldte vissza Athénból munkatársát, Timótheust, hogy erősítse a hívőket és hírt hozzon felőlük. Az üldözések elszenvedése Krisztus követésének része. Az ő nyomdokaiba léptünk, akit a világ gúnyból töviskoronával jutalmazott, megkínzott és kivégzett. Ha ugyanolyan következetesek vagyunk Isten akaratában, mint ő, mi sem ússzuk meg a világ ellenállását, megsemmisítő gúnyolódását és verbális vagy fizikai ütlegeit. Pál Krisztus követésének ezt a részét is világosan a hívők elé tárta. Második leveléből az is kiderül majd, hogy a hívők közül sokan félreértették az üldözéseknek ezt az idejét és azt hitték, hogy ez már az antikrisztusi kor.

Timóteus megérkezése megkönnyebbüléssel és örömmel töltötte el az apostolt, jól esett neki a gyülekezet hálás ragaszkodása, de a legnagyobb örömet mégis az jelentette, hogy a hírek szerint erősen álltak a hitükben. Ez a hír a sok baj és szorongatás között megelevenítő erővel hatott a lelkükre.

Pál tisztában van azzal is, hogy a gyülekezet, amely alig pár hetes ott tartózkodása alatt jött létre, még hitében nem kiegyensúlyozott. Tisztában van vele, hogy sok munka vár még rá közöttük, de addig is, amíg nekifoghat ezt elvégezni, állhatatosan imádkozik a munkatársaival együtt. Imáinak három fő tárgya van:

  • gyarapodjatok a szeretetben egymás és minden ember iránt,
  • legyen erős a szívetek, vagyis a belső elhatározás és kitartás az evangélium hite mellett, és
  • a keresztény életvitelben, hogy feddhetetlenek legyetek Jézus visszatérésekor.

Az Ószövetség mai részében

Jeremiás hiába könyörög esőért, sőt az egyre sötétebb jövő miatt Isten még a megházasodásról is lebeszéli.

A 14. rész mai szakaszaiban párbeszédet olvashatunk Isten és Jeremiás között. Az Úr felszólítja a prófétát, hogy ne járjon közbe tovább a népért. Jeremiás viszont nem érti, hogyan lehet, hogy az Úr prófétái békéről és szép jövőről prédikálnak a népnek. Az Úr válaszában elmondja, hogy ezek mind hamis üzenetek, nem békesség, hanem ostrom, ínség és megszállás vár a népre. Majd egy éneket ad Jeremiás szájába (17-18), amelyben az aszályt a pusztulás előszelének írja le. A próféta a nép fohászával válaszol, amely az Úr templomában imádkozott esőért úgy, ahogyan azt Salamon kérte a templom felszentelésekor (1Kir 8,35). Az Úr azonban kemény választ ad: ha Mózes vagy Sámuel vezetné az imát, már akkor sem hallgatnám meg! Mond meg a népnek, hiába imádkoznak a templomban, el fogom széleszteni őket, járvány, fegyver, éhség áldozatai lesznek, a többiekre pedig fogság vár. Az Úr az üzenetet egy Jeruzsálem felett mondott gyászénekkel is megerősíti (5-9).

A fejezet második felében Jeremiás második panasza olvasható. Üzenete teljes ellenállásba ütközött, belefáradt abba, hogy mindig csak rossz híreket mondjon. Kezdetben még örült Isten szavának és a prófétai elhívásnak, de mára elfáradt a magányban és az állandó hadakozásban a néppel. A homályos prófétai énekben felsejlik a Messiás is, aki ugyanilyen kemény ellenállásba ütközik. Isten válaszában Jeremiást megtérésre szólítja fel. Hagyja abba az önsajnálatot és térjen vissza abba a szolgálatba, amit az elhívásakor kapott. Az Úr már akkor megmondta neki, hogy állandóan ostrom alatt tartják majd a honfitársai, de csak akkor győzhet, ha megalkuvás és félelem nélkül végzi a szolgálatát. A Jeremiásnak adott válasz azonban prófétai utalás a Messiásra, az apostolok szolgálatára, sőt Izraelre is az antikrisztusi időkben. Minden olyan helyzetre, amikor Isten szolgáinak állhatatosan hirdetniük kell az igazságot a kemény ellenállás ellenére.

Ezek Után három utasítást ad az Úr Jeremiásnak, amelyek szintén prófétai jelek lesznek.

Az első, hogy ne nősüljön meg, mert ez a generáció ítéletre van fenntartva.

A másik, hogy ne menjen többet vigasztalni egy gyászolót, mert nincs irgalom és együttérzés ennek a nemzedéknek.

A harmadik, hogy lagziba se menjen, mert ennek a nemzedéknek az ítélete miatt megszűnik minden öröm.

Amikor pedig ezek miatt megkérdeznek, mond el nekik, hogy nem csak saját, hanem őseik bálványimádásáért is ez a nemzedék fog megbűnhődni.

A Példabeszédek mai öt verse

két intelmet tartalmaz az új gyűjteményből, amelyet szintén Salamon jegyez, de Ezékiás király írnokai szerkesztették vagy másolták. A héber „heetiku” kifejezés pontos értelme körül ugyanis vannak viták, így nem világos, hogy a királyi írnokok mit is tettek Salamon szavaival: összegyűjtötték, lemásolták, szerkesztették, cenzúrázták – esetleg mindezt együtt.

A gyűjtemény minden esetre sokkal érthetőbb, és a témák szerinti szerkesztés is inkább tetten érhető benne, mint a korábbiakban – legyen érte hála a nagy reformer királynak és szolgáinak.

Az első intelem a kikutathatatlan dolgokról szól. Isten nem fed fel mindet az ember előtt, vannak dolgok, amelyek kibogozásához jobb, ha csak az arra megfelelő emberek fognak hozzá. A király szíve is hasonló, nem való mindenkinek, hogy bele akarjon látni.

A másik intelem a fonákságok felszámolását sürgeti. Az emberi fonákságok nagy bajok okozói, különösen, ha a hatalom közelébe kerülnek. A salak csökkenti, sőt használhatatlanná teheti a nemesfémet. Ahogyan az ötvös eltávolítja a salakot, úgy kell eltávolítani a fonák és hamis dolgokat az udvarból, hogy a királyság erős lehessen.

Csak a kitartó hit vezet eredményre – 2015.01.24.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150124k.mp3
(1Thessz 1,1-2,8; Jer 12,1-14,10; Zsolt 79,1-13; Péld 24,30-34)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150124.mp3
(1Thessz 1,1-2,8; Jer 12,1-14,10; Zsolt 79,1-13; Péld 24,30-34)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál egy új levele nyílik meg, amely időrendben a legelső.

20150124

Miután Pál második térítő útja során az Úr kifejezett vezetésére elhagyta Ázsiát és Európába ment. Kemény üldöztetések közepette jöttek létre a gyülekezetek Macedóniában: először Filippiben, majd Thesszalonikában. Az apostolnak a helyi zsidó kolónia és a városi előkelők ellenállása miatt menekülnie kellett, így jutott el Béreába, majd Athénba és később Korinthoszba. De levelezés és munkatársai útján továbbra is kapcsolatban maradt a fiatal és üldözést elszenvedő gyülekezetekkel. Két levele is fennmaradt, amelyet a Tesszalonikai gyülekezetnek írt, ezek keletkezésük sorrendjében kerültek az újszövetségi kánonba. A mostani tehát Pál apostolnak az első olyan levele, ami fennmaradt. Korinthoszból írta azután, hogy (ApCsel 18,5) Szilvánusz és Timótheus megérkeztek hozzá Macedóniából, és jó híreket hoztak a gyülekezetről, amely ugyan zaklatásokat szenvedett el, de erősen kitartott a hitben és a reménységben. Pál levelet is ír nekik, amiben emlékezteti őket arra, ahogyan Istent megismerték, és tanítja őket a helyes keresztény életvitelre, illetve a keresztény reménységgel kapcsolatos igazságokban korrigálja őket. A levél tele van örömmel, szeretettel és hitbeli bizakodással a gyülekezet jövője felől.

A címzésben a jól ismert trió van felsorolva: Pál, Szilász és Timótheus. A bevezető szokásos hálaadó formula a hitet, reményt és szeretet hangsúlyozza, amely a fiatal gyülekezetet jellemezte. Érdekesek a kiegészítő szavak is a három legfontosabb keresztény alapérték mellett: a hit munkája, a tevékeny szeretet, és az állhatatos (kitartó) reménység. Pál még egy fontos dolgot említ, a kiválasztást. A hívők nem csak hallották és elhitték az evangéliumot, hanem bebizonyosodott róluk, hogy választottak is. Ennek többféle bizonyítékát adja Pál:

– Először is az evangéliumot kísérő természetfölötti jeleket,
– másodszor, hogy az üldözések és zaklatások ellenére nem fordultak el a hittől,
– harmadszor, hogy a gyülekezet fontos és hatékony missziós tevékenységet végzett, amelynek a híre már szét is terjedt a gyülekezetek között.

A természetfeletti jeleket Pál így mutatja be:

  • erő (dünamisz),
  • Szent Szellem és a Szent Szellem öröme,
  • teljes bizonyosság.

Érdekes a fordulat is, ami – a nyilvánvalóan pogány hátterű – thesszalonikai hívők megtérést jellemezte:

  • a bálványok helyett az igaz Istent szolgáljátok,
  • Jézus Krisztust várjátok vissza,
  • akit az Atya feltámasztott, és
  • aki megment minket a harag napjától.

A levélből az is kiderül, hogy a gyülekezet Jézus visszavárásának a lázában égett és ez a túlfűtöttség problémákat is okozott. Pál nyomdokain megjelentek az élősködőik is, akik Pál tekintélyét aláásni, a magukét pedig kiépíteni igyekezve, akartak befolyást szerezni a fiatal gyülekezet felett. Az apostol ezért emlékezteti őket arra, hogyan élt munkatársaival közöttük, milyen példát mutattak nekik. Leszögezi, hogy igehirdetésük nem tévedéseken alapult és nem vezérlete őket semmilyen hátsó szándék, hanem Isten tetszését keresve, az üldözések miatti félelmüket legyőzve, őszintén és tiszta szívvel szolgáltak a városban, és szívből megszerették a testvéreket.

Az Ószövetség mai részében

véget érnek a Jósiás király reformjait támogató figyelmeztető üzenetek, és a teokrácia haldoklásának idején keletkezet ítélő látomások kerülnek előtérbe.

A 12. fejezet első prófétai szakasza (1-4) egy gyászének az aszály miatt. Az aszály Isten büntetése a bálványimádás miatt, a szövetség igéi szerint (3M26,19; 5M28,24) Csakhogy az aszály mindenkit súlyt, nem csak a vétkeseket, sőt a harácsolók még könnyebben vészelik át, mint a becsületesek. Jeremiás azt szeretné, ha az Úr lesújtana már a bűnösökre.

Isten válasza meglepő és nem sejtet semmi jót (5): „Amit most látsz, az csak a gyenge kezdete a sok bajnak, és már elfáradtál, már várod a végét?”

A következő versben (6) pedig arra figyelmezteti az Úr a prófétát, hogy ne bízzon a rokonaiban, mert a háta mögött a vesztét keresik.

Az ember ugyanis a baj idején az „akol melegében” keres védelmet, Isten figyelmeztetése erre vonatkozik: hiába vársz az emberi szolidaritásra, csak Rám támaszkodhatsz, senki másra.

Korábban is láttuk, hogy mennyi párhuzam van Jeremiás és Jézus szolgálata között. (Ez az oka annak is, hogy Jézust Jeremiásnak is tartották, Mt 16,14) Itt egy újabb hasonlóság. Jézus sem számíthatott se a rokonaira, se városa lakóira, és jól tudta, hogy nem bízhatja magát az emberekre, csak az Úrra. Ez az oka annak, hogy a küldetéssel rendelkező emberek sokszor érzik magukat magányosnak, mert nem támaszkodhatnak igazán senkire, csak arra, akitől a küldetésüket kapták.

A következő prófétai szakasz (7-13) is egy ének, amelyben a pusztulás képei sorjáznak, ez Isten sirató éneke népe és földje miatt, amit „örökségének” nevez.

A következő prófétai szakasz (14-17) kapcsolódik az örökség témához, de a környező népekhez szól: „Ha hozzá mertek nyúlni az örökségemhez, titeket is kitéplek, ahogyan Júdát. Ahogyan ti megtanítottátok örökségem népét a bálványaitok tiszteletére, úgy fognak ők egy napon tanítani benneteket az igaz Isten ismeretére.”

A 12. fejezettel lezárulnak azok a próféciák, amelyeket Jósiás király reformjainak az idejére datálunk, és a 13. fejezettől az a gyűjtemény nyílik meg, amely Jósiás halála után az egyiptomi illetve a babiloni bábkirályok idején keletkeztek. Ebben az időben összesen négy király uralkodik majd Júdában – egyik rosszabb, mint a másik – ebből kettő uralma csak szimbolikus és három hónapig tart, míg a másik kettő 11-11 évig ül Dávid trónján. Az első kettő az egyiptomi megszállás után kerül trónra. Jósiás ugyanis szembeszegül a fáraóval Babilon védelmében, de meghal és a fáraó a sebtében kinevezett uralkodót, Sallumot, leváltja és magával viszi Egyiptomba. Helyette testvérét nevezi ki, Jójákim néven, aki azonban az Egyiptom-barát rétegre támaszkodva harácsolni kezd és a népet törvénytelenül elnyomja és kizsákmányolja. Uralmának a híres kárkemisi csata vet véget, ahol a babiloni seregek legyőzik az egyiptomiakat és egészen az egyiptomi határig üldözik őket, majd ostromgyűrűbe fogják Jeruzsálemet. Jójákim az ostrom alatt hal meg és helyette a fiát, Kónijáhút ültetik a trónra. A város azonban megadja magát és Kónijáhú babiloni fogságba kerül. A Babiloni király a nagybátyját nevezi ki bábkirálynak, Sedékiás (Cidkijáhú) néven. Sedékiás Nabukadnézár előtt megesküszik az Úrra, az igaz Istenre (innen a neve: az Úr igaz), de udvarának felbujtására esküszegő lesz és fellázad, mert Egyiptom segítségében reménykedik. Ez pecsételi meg az ország és a város sorsát, ez vezet majd a pusztuláshoz és a babiloni fogsághoz. A következő 7 fejezetnek ez a történelmi háttere.

A 13. fejezet első prófétai szakasza (1-11) egy díszes öv példázatán keresztül figyelmezteti a kevély Júdát. Az övet a prófétának magára kellett kötnie, azután lecsatolta és elvitte az Eufráteszhez. Kis idő múlva újra érte ment és az öv elrohadt és elvesztette mind a hasznát, mind a díszét. A szimbolikus tettel arra figyelmeztette az Úr a népet, hogy bár díszes öv voltak Istenük derekán, a bálványimádás miatt fogságba mennek az Eufrátesz mellé, amíg kevélységük éppen úgy szét nem mállik, mint Jeremiás öve.

A második figyelmeztető prófécia (12-14) a teli boroskorsókról szól. Júda vezetői Jójákim idejében mind azzal voltak elfoglalva, hogy vagyont szerezzenek maguknak. E vagyon része volt, hogy a tárházakban hatalmas amfora-szerű agyagedényekben halmozták fel a bort, a gabonát, olajat a mustot. Ahogyan a nép töltögeti ezeket az agyagedényeket és azt mondogatja magában, egy se maradjon üresen, úgy tölti meg az Úr a tántorgás borával Jeruzsálem minden lakóját.

Ezután két ének következik, amelyek az Úr szava előtti megalázkodásról szólnak.

Az első (15-17) felszólítás a próféta gyászos sírásával végződik, amely jelzi, hogy a nép nem fog hallgatni Istenére.

A második ének (18-19) már egy konkrét helyzetre vonatkozik és az uralkodó háznak van címezve: délen már körül vannak zárva a városok és nincs felmentő sereg. Ez Jójákim király uralmának a végén történt meg, amikor a babiloni seregek egészen Egyiptomig nyomultak már előre.

Az utolsó prófétai ének ebben a fejezetben (20-27) egy siratóének Jeruzsálem felett, amelyben a királyság jövendő megszégyenüléséről, és megaláztatásáról van szó a bálványokkal folytatott paráznasága miatt. Ahogyan a párduc nem tud megszabadulni foltjaitól vagy az ember nem képes megváltoztatni a bőre színét, úgy nem képes Júda sem megváltozni és megszabadulni a bálványaitól.

A 14. fejezet első témája az aszály, amely büntetésként éri az országot. A próféta drámai képekben festi le a szenvedést, ami az embereket és állatokat egyaránt sújtja. A nyomorúság képeit egy fohász követi, amelyben a próféta a nép nevében bűnbánattal kéri Isten szabadítását. Az isteni válaszban az Úr tudatja: nem ő olyan Izraelben, mint az éjjeli vándor, hogy néha-néha betér népéhez, hanem a nép olyan, amelyik ide-oda futkároz, és mindenhol keresi a boldogulását csak éppen Istenénél nem. Ezért eljött a fenyítés ideje.

A Példabeszédek

mai négy verse egy ének a tétován lézengő emberről, akinek „nincs szíve”, vagyis lustaságának az az oka, hogy híján van a kellő belső motivációnak. Az ének azt írja le, hogy a romlás a kis mindennapi megalkuvásokkal, halogatásokkal és mulasztásokkal kezdődik, azután hirtelen omlik össze minden, mert a szegénység rablóként vagy fosztogató hordaként tör rá a kényelemszerető emberre. A szegénységnek van ugyanis csapdája, ami be tud záródni egy ember felett: a léhaság miatt elvesztem a munkám, a pénztelenség miatt elvesztem a lakhatásom, ha nincs bejelenttet címem, nem találok munkát… és a kör bezárult. Az intelem arra figyelmeztet, hogy a sok apró mulasztás végül gyors és nagy összeomlást eredményezhet.

A családi kapcsolatok újszövetségi mintája – 2015.01.23.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150123k.mp3
(Kol 3,18-4,18; Jer 10,1-11,23; Zsolt 78,56-72; Péld 24,28-29)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150123.mp3
(Kol 3,18-4,18; Jer 10,1-11,23; Zsolt 78,56-72; Péld 24,28-29)

Az Újszövetség mai szakaszában

gyakorlatias tanácsokkal ér véget a Kolosse levél.

201501231

A mai szakaszban Pál a családi és a munkakapcsolatokra tér ki, ahogyan az efézusi levélben is tette. Inti a feleségeket, férjeket és gyermekeket, majd a szolgákat és urakat is. A feleségek dolga, hogy elfogadják a férjük tekintélye nyújtotta védelmet és biztonságot, mert ez illik a hívő asszonyokhoz. A férjek viszont nem élhetnek vissza feleségük alárendeltségével, nem nyomhatják el őket és nem tölthetik ki rajtuk a frusztráltságukat, ahogyan azt a jellemtelen vezetők szokták az alávetettjeiken. A hívő gyermekekhez a szüleik iránti engedelmesség illik, az atyák pedig az Úr útmutatása szerint kell neveljék gyermekieket. Az Úr pedig kegyelmével és szeretetével nevel bennünket, a bátorítás az elsőszámú fegyvere, hiszen az elküldött Szent Szellemet is így hívjuk, paraklétosz: a vigasztaló, bátorító, patronáló. A nevelési elvekben is visszaköszön az ó- és újszövetség viszonya, hiszen a szülők sokszor az állandóan növekvő elvárások támasztásával igyekeznek motiválni a gyermekeiket a jobb és jobb teljesítményre. Ez azonban ahhoz vezethet, hogy a gyermek úgy érzi, soha sem fog megfelelni, pedig a szülő nem elégedetlen vele, csak újra és újra emeli az elvárás-szintet, hogy még többre ösztönözze a gyermekét. A megfelelési kényszer azonban kiégetté és keserűvé teheti a gyermeket. Gyermekeink számára is fontos, hogy mindig érezzék: feltétel nélkül el vannak fogadva, ez nem a teljesítményüktől függ, szeretetünk elkötelezett, és nem kell kiérdemelniük. Kell, hogy érezzék, hogy szüleik gyönyörködnek és hisznek bennük, ahogy az Atya is kifejezte: „ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm”. Az élet ugyanis nem a teljesítményről, hanem a szeretet kapcsolatokról szól, és nagyon nem mindegy, hogy ebben mire neveljük a gyermekinket.

Az úr-szolga viszonyban is fontos, hogy a keresztények különbséget tudjanak tenni, a különböző élethelyzetek között. A munkában a munkára vonatkozó szabályok kerülnek előtérbe, míg a gyülekezetben a testvéri kapcsolatoknak kell dominálniuk. Egyszer egy hívő börtönparancsnokot kérdeztünk arról, hogyan tudja a tekintélyét fenntartani, amikor a börtönben levő megtért rabokkal együtt imádkozik és énekel? Azt válaszolta, hogy amikor kiviszem őket a falakon kívülre, mindig elmondom nekik: Krisztusban a testvéred vagyok, de ha visszaélsz ezzel, és szökni próbálsz, lelőlek…” Ezzel a történettel csak azt szeretném illusztrálni, hogy bölcsességre van szükség, amikor a testvérek más tekintélyi rendben is találkoznak egymással. A keresztény munkavállaló nem élhet vissza azzal, hogy keresztény főnöke van, éppen ellenkezőleg, tanúsítson iránta annál nagyobb tiszteletet, a főnök se bánjon másképpen a keresztény beosztottjával, mint a többi munkatársával, ne legyen vele se keményebb (nehogy megszólják), se engedékenyebb (mivel testvér). Lényeges dolog, hogy a munkánk az istentiszteletünk része, nem a pénzért dolgozunk, hanem az Úrnak, és ezért még pénzt is kapunk. Istennek az az akarata, hogy a munkánkból szerezzük meg a megélhetésünket,a kezünk munkáját akarja megáldani. Ez a következő levelekben majd még nagyobb hangsúlyt kap.

Az imában három dolgot hangsúlyoz az apostol, a kitartást, a szellemi éberséget és a hálaadást, mint a hívő alapállását.

Az intés arra is kitér, hogyan viselkedjenek a hívők a hitetlenek között. Az első a lehetőségek felismerése és kihasználása. A másik a szelídség és a sóval fűszerezett beszéd, ami valójában Jézus szavainak egy másik megfogalmazása: legyetek ravaszak, mint a kígyó, és szelídek, mint a galamb.

A levél záró részében szereplő személyek közül Thükitosz az efézusi levélből ismerős, ahol Pál ugyanezekkel a szavakkal ajánlja, ő vitte szét Pál leveleit a Római fogságból. Vele ezúttal nem csak egy levél érkezik, hanem egy Onézimusz nevű szökött rabszolga, akivel kapcsolatban Pál egy közbenjáró levelet is ír Filemonnak. Ebből gondoljuk, hogy Filemon a Kolosse beli gyülekezet tagja lehetett és az efézusi, kolosse beli levél és a Filemonnak írt levél egy időben keletkeztek.

Epafrász, Pál munkatársa és az evangélium hirdetője volt a városban, valószínűleg a gyülekezet alapítója. Márkról, a későbbi evangelistáról itt tudjuk meg, hogy Barnabás unokatestvére is volt, a két apostol éppen miatta vált szét az első közös missziós útjuk után. Lukácsot jól ismerjük, mint az evangélium és az ApCsel szerzőjét, de csak innen tudjuk, hogy orvos volt. Démászról viszont nem nagyon tudunk többet, csak annyit, hogy valószínűleg azonos azzal a Démásszal, aki a második Timóteus levél végén szerepel, és aki otthagyta Pált, mert inkább „e jelenvaló világhoz” ragaszkodott. Jézus Justus sem ismert közelebbről, ugyanis a Justus (vagyis igaz) gyakran szerepelt, mint ragadványnév. Volt egy Justus Korinthoszban, aki befogadta Pált miután a zsinagógából kivonul Jézus tanítványaival (ApCsel 18), és ez volt Barsabás mellékneve is, akit Mátyással együtt a 12. apostoli helyre jelöltek az áruló Júdás helyett. (ApCsel 1). Az itt említett hat személy közül három zsidó , míg három görög származású. Pál fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a zsidó származásúak közül csak ők dolgoznak vele együtt a királyság kiterjesztésében. Ez a megjegyzés arra utal, hogy Pállal szemben a cézáreai és római fogsága idején sok zsidó-keresztény inkább távolságtartó volt. A zsidóság ugyanis fenyegetve érezte magát a mózesi törvényt nem ismerő pogány keresztények részéről, akiknek az egyházban való egyenlőségét Pál igen radikálisan hirdette a börtön leveleiben is. Nem is szólva arról, hogy a zsinagógai zsidóság pedig Pált azzal vádolta, hogy a zsidókat asszimilálni akarja, és a zsidó hagyományok felrúgására bíztatja őket, például arra, hogy gyermekeiket ne metéljék körül. (ApCsel 21,21).

Pál ezt a levelet is saját kezűleg fejezi be, hogy így hitelesítse, és a hamisítások ellen védekezzen.

Az Ószövetség mai részében

a nevetséges bálványokról, a közelgő száműzetésről és a templomban megtalált tekercsben levő ítéletek beteljesedéséről van szó.

A 10. rész első témáját a bálványok nevetségessége adja, amelyekre Izrael felcserélte Ábrahám Istenét, aki a menny és föld megalkotója. A bálványokat kigúnyoló részek váltakoznak az igaz Istent magasztaló himnuszokkal. A bálványok csak olyanok, mint a mezőkön felállított pózna, amelyekre ruhadarabokat aggatnak, hogy elijesszék vele a madarakat. Ahogyan a madárijesztő sem igazi ember, úgy a bálványok sem igazi istenek, csak a tudatlan és babonás pogányok félik őket. Az Úr ítéletet fog tartani a bálványok képviselte pogány kultúrák felett.

A második téma a közelgő száműzetés (17-25). Először az Úr parancsszava szólal meg, majd Jeruzsálem, a megszemélyesített város sír a súlyos sebe miatt. Mind a két részben közös, hogy ezt a büntetést Júdának el kell viselnie, ez része a fenyítésnek, amely a megjobbulását célozza. Az utolsó versek a nép fohásza, melyek Mózes énekének az utolsó fordulataira építenek (5M32). Bármilyen szörnyű is a pusztítás, egy nap az Úr megelégeli a fenyítés és fordít népe sorsán, bajaikat pedig addigi üldözőikre zúdítja.

A 11. fejezet első prófétai szakaszai a templom felújításakor megtalált tekercs tartalmára reflektálnak. Ez a tekercs vagy Mózes ötödik könyve volt, vagy ami még valószínűbb, annak utolsó része a 28. fejezettől. Ez a szövetség áldásait és átkait tartalmazta és sokat beszél a csapásokról, amelyek a népet érni fogják, ha nem hallgat Istenének szavára. Erről írta Mózes, hogy ez egy olyan szövetség volt, amit a Sínai szövetségen felül kötött az Úr Izrael fiaival a Moáb mezején (5M29,1).

Az első prófétai szakasz (1-5) megerősíti az átkot az engedetleneken.

A másodikban (6-8) az Úr felszólítja Jeremiást, hogy hirdesse a népnek a szövetség igéit és olvassa a fejükre, hogy nem tartották be.

A harmadikban (9-14) Isten leleplezi a próféta előtt, hogy Júda lakói összeesküdtek, hogy a hitehagyott királyaik bálványimádásait fogják követni és nem Dávid hitét. Ezzel Izraelhez hasonlóan Júda is megszegte a szövetséget. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a megígért veszedelem rátör majd a népre. A nyomorúságban majd kiáltozni fognak Istenhez, de Isten akkor ugyanúgy nem fog hallgatni rájuk, ahogyan most ők nem hallgatnak az Úr szavára.

Ezek után két ének következik – a korábbi próféciák prózában, ezek versben vannak megírva.

Az első az olajfáról szól. A bevezetőben az Úr emlékezteti a népet – kedvesét -, hogy a szívüket akarja és nem az áldozataikat. Ne higgyék, hogy az Úr szentélyében bemutatott áldozat elég arra, hogy Istent kiengesztelje. Júda és Jeruzsálem egy szép gyümölcsű olajfához volt hasonló, de a most kerekedő viharból villám csap bele és kigyullad, megszáradt ágait pedig letördeli a viharos szél. Ezt a képet Pál apostol alkalmazza majd a szelíd olajfába beoltott vadolajfa ágak kapcsán a Róma levélben (11. rész).

A második ének a kezes bárányról szól (18-19), amelyet levágásra visznek az ellene összeesküvők. A kép szándékosan utal vissza Ésaiás próféciájára az Isten Bárányáról.

Maga Jeremiás is ilyen, őt is meg akarják ölni a saját falujának a lakói, ezért az Úrhoz kiált bosszúért. Az Úr pedig azt válaszolja, hogy kivágja őket, mégpedig maradék nélkül. A prófécia hátterét az adja, hogy Éli fiainak a bűne miatt Isten átkot mondott Éli főpap leszármazottaira. Ennek az átoknak a beteljesedése volt a nóbi mészárlás, amit még Saul parancsára az edomita Doég hajtott végre, és Abjátár megfosztása a főpapi tisztségtől Adónia lázadása után. Jeruzsálemben Cádók ága tölti be a főpapi tisztséget, Abjátárt pedig Salamon király a városába, Anatótba száműzi (1Kir,2,26-27). A mostani ítélettel végleg beteljesedik az Éli házára mondott ítélet, maga Jeremiás is utódok nélkül és erőszakos halállal hal meg. Míg Izraellel és Júdával kapcsolatban határozott ígéret, hogy lesz egy megkímélt maradék, addig Éli házára ez nem érvényes.

A Példabeszédek mai két verse

arról tanít, hogy az ember az igazságszolgáltatást ne merészelje a bosszújára felhasználni.

A bíróság nagymértékben támaszkodik a tanúkra, nélkülük nem lehetne igazságot szolgáltatni. Ma már a tárgyi bizonyítékok sokkal fontosabb szerepet játszanak a bizonyításban, mint az ókorban, de a tanúk még ma is nélkülözhetetlenek. Ezért nagyon fontos, hogy a tanúk istenfélelemben nyilatkozzanak a bíróság előtt, ne adjanak hozzá és ne vegyenek el abból, amit láttak és hallottak. Sajnos nem egyszer fordult elő, hogy az emberek az igazságszolgáltatás gépezetét akarták felhasználni a saját kicsinyes céljaikra, és azért tanúskodtak hamisan, mert irigyek voltak a másik emberre vagy bosszút akartak állni rajta valamilyen vélt vagy valós sérelemért. Az intelem ettől a kísértéstől óv.

Illusztrációnak Nábót esetét hozhatjuk fel, akit Jézabel parancsára hamis tanúk segítségével tettek el láb alól, hogy a király megszerezhesse a szőlőjét. Isten azonban jól látta és tudta ezt, és elküldte Illés prófétát az ítélet üzenetével. (1Kir21)

A mi igazi életünket Isten elrejtette Krisztuban – 2015.01.22.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150122k.mp3
(Kol 3,1-17; Jer 8,8-9,26; Zsolt 78,32-55; Péld 24,27)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150122.mp3
(Kol 3,1-17; Jer 8,8-9,26; Zsolt 78,32-55; Péld 24,27)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a keresztény értékrendről és életvitelről tanít.

201501221

Miután az apostol tisztázta, hogy a magaválasztotta istentisztelet, az üres vallásosság semmi jót és értékeset nem tartalmaz, felszólítja a hívőket, hogy ne a földi, hanem a mennyei dolgokra figyeljenek, és azokkal törődjenek. A hamis vallásosság ugyanis evilági célokat követ szellemi dolgokra hivatkozva. Az igazi és élő hit pedig Krisztust nem a földön és nem is földi dolgokban, hanem a Mennyben keresi, hiszen ott is van az Atya jobbján. Nem is evilági pompában és csillogásban, hanem a világ elől elrejtett életben, hiszen Krisztus is el van rejtve a világ szemei elől. A hívők igazi élete és dicsősége akkor jelenik majd meg, amikor Krisztus lelepleződik a világ előtt is, és hatalma nyilvánvalóvá válik.

A levél hátralevő részében sorjázó gyakorlatias útmutatások az efézusi levél második felének rövidített kivonatai, még a sorrend is nagyon hasonló. A régi természetet meg kell öldökölni, vagyis minden olyat, ami csak ezen a világon értékes a paráznaságtól a kapzsiságig, ami bálványimádás.

A pogányokra oly jelmező keserű haragot és annak kitöréseit, minden egyéb gonosz beszéddel a hálaadásnak kell felváltania. A régi embert le kell vetkőzni, az újat pedig felöltözni. Az új természetben pedig új identitást kapunk és krisztusi jellemvonásokat öltözünk fel, amelyek a régi ádámi örökségünk értékeinél sokkal fontosabbak.

Istennek egyetlen népe van, mindegyikünk tőle kapta az elhívását és neki tartozik számadással. Mivel egyetlen isteni családot alkotnak a hívők befogadónak, megbocsátónak kell lenniük, de nem csak eltűrnünk, hanem szeretnünk és az Igével építenünk kell egymást. Hálánkat énekeljük meg Istennek és bármit teszünk vagy mondunk, azt tegyük úgy, hogy Jézus is egyetértsen azzal, mintha ő maga mondaná vagy tenné.

Az Ószövetség mai részében

véget érnek Jeremiás templomi beszédei és a gyászénekek gyűjteménye nyílik meg.

A 8. fejezet első éneke (8-12) a papok és írástudók ellen szól, aki kisajátították maguknak a katedrát, de haszon fejében meghamisítják Isten igazságát.

Jézus nagyon hasonlót mondott korának írástudóiról is, akik fontosabbnak tartották a templomi felajánlásokat, mint a felebaráti szeretet vagy a szülői tisztelet törvényeit (Mt15)

A második ének eleje is ismerős az újszövetségből: „Elveszítem őket, mert nincs füge a fügefán…” Az elszáradt fügefa jelezte Jézus idejében is, hogy az ítélet elközelített Jeruzsálemhez (Mk11). Az ostromlott, reménytelen helyzetben levő nép Dánból, Izrael legészakibb városa felől hallja a pusztító közeledését. A népre bocsájtott mérges kígyók pedig a pusztai vándorlás alatt történt lázadást idézik, amikor a marás ellen Mózesnek az érckígyót kellett felemelnie.

A fejezet utolsó éneke a távolba elhurcolt foglyok fohászáról beszél, akik messzi földről vágyakoznak vissza a Sionra, de bajukra nincs gyógyír. Ezzel megnyílik a sirató énekek sora, amelyek a 9. fejezetben is folytatódnak. A gyászdalok mind az elpusztult és fogságba hurcolt népet siratják és a büszke várost, amely romhalmazzá lett és lakói temetetlenül hevernek benne. Visszatérő kép (3;8) a sebző nyíl, ami a hazugok és képmutatók beszéde. A Jelenések könyvében is az első apokaliptikus lovas egy íjász, aki előkészíti a terepet a halálnak és az ínségnek.

A 16. versben a szövetség átkai bukkannak fel (5M28). Ez az a tekercs, amelyet a templom felújításakor megtalálnak a papok és az írnok felolvas a király előtt. A király Hulda prófétaasszonytól kér tanácsot az ítélet üzeneteivel kapcsolatban, és itt Jeremiás is utal rájuk.

A sirató énekek gyűjteményét két prófécia zárja. Az első (23-24) a dicsekvésről szól, melyet Pál az első korinthoszi levélben idéz (1,29), az üzenete pedig az, hogy evilági vagy e világhoz kötődő dolgaival senki se dicsekszik majd Isten előtt, hanem csakis az Úrral dicsekszenek majd az emberek. Az apostol ennek okát az újszövetségi kegyelemben látja, ami kizár mindenféle saját érdemet. (Róma 3)

A másik prófécia (25-26) a körülmetélkedés képét használja annak érzékeltetésére, hogy zsidók és nem zsidók (pogányok) egyaránt a bűn alatt vannak. Pál erre szintén a Róma levélben utal (3,9).

A Példabeszédek mai verse

a fontossági sorrend megtartásáról beszél. Először a szántás és a vetés kemény munkáját kell elvégezni, és ha a vetemény már a földben van és nincs már teendő, akkor kell nekilátni házat építeni. Fontos, hogy az ember előbb vessen és fektessen be, és annak hasznából gondoskodjon a saját szükségeiről, és ne fordítva.

Különösen hasznos lehet ez a tanács a mai hitelezős világunkban, ahol az emberek már jóval ezelőtt szeretnének mindent elfogyasztani, hogy keményen megdolgoztak volna érte.

Az Újszövetségben nincs liturgia, csak élő hit – 2015.01.21.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150121k.mp3
(Kol 2,8-23; Jer 6,16-8,7; Zsolt 78,1-31; Péld 24,26)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150121.mp3
(Kol 2,8-23; Jer 6,16-8,7; Zsolt 78,1-31; Péld 24,26)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a hamis tanoktól és a hamis istentisztelettől óv.

20150121k

A hamis tanok hirdetőit Pál olyan képpel festi le, mint a rablócsapatokat, akik azért törnek be egy országba, hogy foglyokat szerezzenek, és azokat rabszolgáikká tegyék. A hamis tanoknak három kategóriáját érinti itt:

  1. A filozofálgatást, amellyel a különböző görög filozófiai irányzatokra céloz
  2. Az emberi hagyományok üres megtévesztéseit, amely a legendák, mondák, eposzok és hasonlók világa, különös tekintettel a zsidóság ilyen hagyományaira
  3. Az ezoterikus babonák és mágiák, az angyalok, szellemek és a világ erőinek tisztelete

Pál külön is kitér a zsidóság ilyen irányú elhajlásaira, mivel a környéken rendkívül erős volt a zsidó kolóniák befolyása, így a különböző zsidó irányzatok is hatottak a pogányokból Krisztus követőivé vált hívőkre. Míg ezekben a századokban ez jelentette a fő veszélyt, később inkább a neoplatonizmus és más filozófiák, és az ezoterika és hamis misztika volt az, amely az egészséges keresztény tanítást elferdítette.

Pál az ezoterikus hazugságokkal szemben még egyszer hangsúlyozza, hogy Krisztusban van a teljesség, minden más hatalom Neki van alávetve. A zsidó hagyományokkal ismét az igazi körülmetélést állítja szembe, amit nem emberek végeznek el a halandó testen, hanem az Isten a szívünkön, mégpedig akkor, amikor belemerülünk Krisztusba. (vízkeresztség) Külön érdekessége ennek a résznek, hogy az eltávolított előbőrt, a régi emberi természet eltávolításának szimbólumaként mutatja be. (apekdüszei tú szómatosz tész szarkosz = levetkőzése a hús testének). A „hús” a megromlott emberi természet leírására használt szakkifejezés Pálnál, de mi a hús teste? A test a cselekvés szimbóluma, vagyis itt azoknak a cselekedeteknek az elhagyásáról van szó, amelyek a megromlott emberi természetünkből fakadnak. Ezeket temettük el Jézussal együtt a keresztségben, hogy a testünk a feltámadás erejében született új természetet szolgálja. Ezután Pál az efézuis levélből is megismert szellemi halálról beszél, amely a belső, a halhatatlan ember halálát, vagyis Istentől való elszakítottságát jelentette. Ezt a halált bűnös tetteink eredményezték, amelyek elszakítottak az Istenbe vetett bizalomtól és így megöltek. A mózesi törvény átkai oda lettek szegezve Jézussal a keresztfára, így ránk már nem érvényesek, mert ránk Krisztus halál feletti győzelmének a diadala vonatkozik, amely által övé lett minden hatalom.

Ha pedig ez az igazság, akkor ne engedjétek, hogy elítéljenek benneteket olyan zsidó szokásokért, amelyeknek a hatálya már nem áll fenn. Ezek a Messiás megjelenéséig, mint a valóság előrevetülő árnyai mutattak Krisztusra, de Jézus megjelenésével beteljesedtek és az igazi értelmüket elnyerték. Olyan ez, mintha valaki Jézus dicsőséges visszatérése után akarna úrvacsorát venni, holott az úrvacsora csak emlékezetett Jézus halálára és előre hirdeti az eljövetelét.

A különböző ezoterikus és misztikus tanok hirdetőinek se engedjétek – folytatja Pál – hogy elvitassák tőletek Krisztus győzelmét. Ezek különböző látomásaikra hivatkozva akarják a kozmikus erők lényeit tisztelni, és igen fel vannak fuvalkodva a tudásukra, a beavatottságukra, titeket pedig tudatlanoknak és kiskorúaknak tartanak. De ők vannak félrevezetve, hogy ne Krisztushoz ragaszkodjanak, a legfőbb hatalomhoz, akiben valóban növekedni tudnának.

Pál végül arra hívja fel a figyelmet, hogy az újjászületet embereket az első teremtés dolgai sem elszakítani, sem közel hozni nem tuják Istenhez. Mivel ők már nem ebből a világból valók, az evilági dolgok se megszentelni, se beszennyezni nem tudják őket. Ezért sem tisztelniük nem kell evilági dolgokat, se félniük nem kell ezektől. A hívők a Szellem-Istent mindenfajta közvetítő nélkül, szellemben imádhatják, ehhez nincs szükségük semmi másra, csak az evangélium tiszta üzenetébe vetett hitre.

Ugyanezért utasít el az apostol mindenfajta aszketizmus is. A test gyötrése semmilyen formában sem képes az ó-embert megfeszíteni. Bár tiszteletre méltónak tűnik az erőfeszítés, amit az aszkéták szellemi céljaik elérése érdekében tesznek, a halandó test sanyargatása pont az ellenkező hatást éri el, csak megerősíti az óembert.

Sajnálatos, hogy alig kétszáz évvel később a keresztény egyház az itt felsorolt csapdák mindegyikébe beleesett, és sok tekintetben ezekben vergődik ma is.

Az újszövetségben éppen azért nincsenek az istentiszteletre előírt formák, mert azoknak a hívők hitéből és Krisztus-szeretetéből kell kinőni. Ezek ritualizálása, mechanikussá tétele éppen az élő hitet öli meg, amelyet se ezoterikával, se misztikával, se aszkézissel, se tárgyak köré felépített mágiával nem lehet pótolni. Istennek egyedül a hitünk tetszik, mégpedig az a hit, amelynek az Ő Fia, Jézus Krisztus a tárgya, akiről az evangélium tesz bizonyságot. Amit ebből a hitből teszünk, az istentisztelet, bármi legyen is a formája. Amit pedig e hit nélkül teszünk, az bűn, bármi legyen is a kifejezési formája.

Az Ószövetség mai részében

Jeremiást a megtérés üzenetével a templom kapujába rendeli az Örökkévaló.

Ez az egyik leghíresebb szakasz Jeremiás könyvéből, de előtte még a 6. fejezetben van négy prófécia.

Az első (16-20) a nép engedetlenségét illusztrálja, Isten hiába hívja őket vissza Ábrahám és Dávid hitének útjára, nem akarnak jönni. Hiába fújják a sófárt nem akarják meghallani. A kos szarvából készült sófár hangja két dologra is figyelmeztetett. Az első a bűnbánat, mivel Ábrahám egy szarvánál fennakadt kost áldozott meg Izsák helyett a Mória hegyén. A sófárzengésnek külön ünnepe is volt, amely tíz nappal előzte meg az engesztelés nagy napját. Másrészt a sófár harcba, háborúba hívott. Isten azt üzeni az engedetlen népnek: ha titeket nem érdekel a szavam, akkor engem sem érdekel a ti drága tömjén-áldozatotok.

A 21. vers egyetlen mondat, amelyben a megbotlás, a botránkozás sziklájáról van szó (Ésa 8), amely Krisztus első eljövetele a nép számára az apostolok értelmezése szerint. (1Péter2)

A harmadik ének (22-26) újból az északi invázió képeit tartalmazza, és a nép gyászát a csapás miatt. Azonban felbukkan benne egy kifejezés, melyet egy másik prófétától, Zakariástól sokkal jobban ismerünk: olyan keserves lesz a gyász, mint amikor az egyszülött, vagyis az egyetlen fiút gyászolják. (Zakariás 12,10)

Az utolsó prófécia a 6. részben (27-30) az Úr szózata Jeremiáshoz, akinek a beszédét tűzzé tette Isten. A tűz még csak olvasztja a hallgatóit, hogy szétváljon a salak és a nemesfém. Az, hogy nem hallgatnak rá, azt jelenti, hogy nincs már bennük értékes fém, csak kidobni való salak az egész.

A 7. fejezet az egyik legismertebb rész Jeremiás próféciái közül annak ellenére, hogy nem prófétai énekben íródott, hanem elbeszélés, próza. A történelmi hátteret minden valószínűség szerint a jeruzsálemi szentély újraszentelése és a nagy páska-ünnep adja, amelyet Jósiás király rendel el uralkodása 18. évében. Ekkor – a felújítás során találják meg Mózes ötödik könyvének a tekercsét a szentélyben, amely miatt a király Hilda prófétaasszonyt kérdezi meg. A tekercs megtalálásra Jeremiás is reflektál majd két alkalommal is.

Miután tehát a király fellép az idegen bálványok ellen és parancsszóval helyreállítja a Jeruzsálemi szentélyben a mózesi istentiszteletnek megfelelő kultuszt, az Úr

Jeremiást azzal az üzenettel küldi a szentély kapujába (1-15), hogy fennszóval hirdesse a zarándokoknak: a külsődleges istentisztelet kevés Istennek, megtérést és belső megújulást vár el, és nem a ceremóniák helyreálltását. Ebből az is kiderül, hogy az ószövetségi áldozatokat is valójában hitből kellett bemutatni, anélkül Isten szemében értéktelen volt, csak afféle fügefalevél, ami a megtéretlen szívet volt hivatott eltakarni.

Jeremiás Silóra mutat, ahol Éli főpap fiainak a bűne miatt a frigyláda a filiszteusok fogságába került, és soha nem tért vissza oda, hanem Dávid alatt Jeruzsálembe, Salamon alatt pedig az állandó szentélybe került. Siló kapcsán is Sámuel azt hirdette: akkora pofon lesz, hogy aki csak hall róla, annak is belecsendül a füle. (1Sámuel 3,11)

A vallás gyakran akarja szerencsemalacnak használni Istent és az istentiszteletet, ma is tapasztalni, hogy a bűnözők vagy véreskezű diktátorok közül is sokan babonából vesznek részt szertartásokon, vagy adományoznak pénzt, azt remélve, hogy így Isten megsegíti őket és tovább szaporíthatják a bűneiket. Gondoljunk csak a „Keresztapa” című filmre. Ezt lobbantja az Úr Jeremiás szája által a jeruzsálemiek szemére is. Csak azért vagytok itt a szentélyben, hogy az istentelenségeitekben szerencsések legyetek… Mégis minek nézitek a szentélyemet? Rablók búvóhelyének? (Károlisan: latrok barlangjának?)

Jézus Jeremiás szavait idézi, amikor kiűzi a kufárokat az újjáépített szentélyből. És ugyanúgy megdöbbenti a tanítványait, amikor megjövendöli, hogy a templom hatalmas és díszes köveiből egyik sem fog a másikon maradni.

A következő szakaszban (16-20) az Úr haragjának ad hangot az ég királynőjének kultusza miatt. Ehhez a kultuszhoz a jeruzsálemiek annyira ragaszkodtak, hogy még Jeruzsálem elpusztulása után sem akarják majd abbahagyni (Jeremiás 44). Itt valószínűleg az Astarte, Astarót, Istár kultuszról van szó, bár a szeptuaginta, az Ószövetség legrégebbi görög fordítása, az ég seregeinek, azaz a csillagoknak a királynőjéről beszél. Az égitestek istenként való tisztelete igen elterjedt volt Egyiptomtól Babilonig.

A következő prófétai szakasz (21-28) újra az áldozatok bemutatásának hiábavalóságáról beszél, ha nincs mögötte istenfélelem. Istennek soha nem az áldozatok voltak a fontosak, hanem az, hogy népe hallgasson a szavára. De mindig makacskodtak Mózes napjaitól mostanáig, és Jeremiásra sem fognak hallgatni. Az állandó ellenszegülésnek ez a képe tűnik majd fel István vértanú védőbeszédében is (ApCsel 7).

Az utolsó prófétai szakasz (29-34) gyászénekkel kezdődik, itt tűnik fel először Jeremiásnál a Hinnom völgye, a gyehenna, mint a súlyos bűn elkövetésének és a bűnhődésnek a helye.

A prófécia átnyúlik a 8. fejezet verseibe, és ott a gonosz nemzedékről szól, amely engedetlensége miatt elszenvedi az Úr büntetését, és amely miatt romba dől a szent várost és a szent hely. Ez valóban be is következett Jeremiás nemzedékében. De Jézus is a gonosz nemzedékről beszél, és az ő szavait is a város és a szentély pusztulása követte.

A mai szakasz utolsó három versében az Úr értetlenségének ad hangot, hogy Jeruzsálem miért nem akar megtérni, hiszen aki elesett, igyekszik újra talpra állni, aki rájön, hogy eltévedt, az visszafordul, de nem így Isten népe. Mindenki megy a feje után, mint a harci mének a csatában.

A Példabeszédek mai verse

egy kis, mindössze 4 versből álló szakasz első darabja, és az igazi barátról szól.

Az igazi barát szeret bennünket és a javunkat akarja, ezért nem fog se alakoskodni, se hízelegni, hanem azt mondja, amit őszintén gondol, még akkor is, ha az nem fog nekünk tetszeni. A barátainkat éppen azért kell megbecsülnünk, mert tükröt tartanak elénk. Ha csak azokat az embereket becsüljük és értékeljük, akik mindig jót mondanak nekünk vagy azt, amit hallani akarunk – a fejlődéstől és a szükséges változásoktól vágjuk el magunkat. A hízelgés megrontja a szívet, vagyis tönkreteszi az ember jellemét.

Náthán Dávid barátja volt akkor is, amikor szembesítette a Bethsabéval elkövetett vétkével.

A hálaadás életformája – 2015.01.20.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150120k.mp3
(Kol 1,18-2,7; Jer 4,19-6,15; Zsolt 77,1-20; Péld 24,23-25)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150120.mp3
(Kol 1,18-2,7; Jer 4,19-6,15; Zsolt 77,1-20; Péld 24,23-25)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál kifejezetten a pogány hátterű keresztényekhez beszél

201501201

Láttuk, hogy az efézis levél krisztológiája nagyon hasonló ahhoz, amit Pál eddig Krisztus valóságáról a Kolossebeli hívők elé tár. Az egyik különbség éppen az, hogy míg az efézusi levélben azt hangsúlyozza, hogy amit a bűn szétzilált, az Krisztusban szerkesztette újra egybe az Isten, itt a megbékélésre a kibékülésre teszi a hangsúlyt. Nyilván ahhoz, hogy a dolgokat újra harmóniába lehessen hozni, először a meghasonlott, elidegenedett, sőt ellenségessé vált részeket, ki kell békíteni. Krisztus áldozata ezt végezete el, kibékítette Istent és az embert, és ennek a részeként, a bálványimádó pogányokat és a törvénytisztelő zsidókat is kibékítette, akik immár egy testet, testületet alkotnak az Egyházban. Ez Krisztusnak az újszövetségben kijelentett hatalmas titka, hogy Isten megdicsőíti magát a pogányok megtérésével és újjászületésével, akik teljesen egyenrangúak a zsidóságból érkező hívőkkel.

Amit az evangélium üzenetébe vetett hit elkezdett, az ki is fog teljesedni, ha ehhez a hithez végig és állhatatosan ragaszkodunk. Ezért a hitért újra és újra meg kell küzdenünk az életünk során, ahogyan Pálnak is újra és újra meg kell küzdenie azért, hogy az üzenetet a maga romlatlanságában megőrizhesse és a nem zsidó népekhez eljuttathassa. Szilárdan megmaradni a hitben és kitartani az evangélium reménysége mellett, ez a titka annak, hogy a hívő az ítélet napján szent, hibátlan és feddhetetlen legyen. Pál szavaival és imáival is küzd a hívőkért, és céljai közül hármat emel ki:

  1. Hogy hitükben felbátorodjanak.
  2. Hogy szeretet kösse őket össze.
  3. Hogy teljes hitre jussanak Krisztus titkát illetően.

A teljes hit ugyanis a szív és az elme, a belátás teljes bizonyosságát jelenti. A hitet a zsidó levél úgy definiálja, mint meggyőződést (a nem látott dolgokról való meggyőződés). Az ember személyiségének pedig két súlypontja van: a szív, az intuitív, ösztönös részünk, és az elme, ami pedig az értelmi belátás helye. A teljes hit azt jelenti, hogy szívünkkel és értelmünkkel egyaránt meg vagyunk győződve Isten igazságáról. Ezért az Ige mindkét részünkhöz szól, a lelkiismeretünket éppen úgy megcélozza, mint az értelmünket.

Krisztus személyének a megismerése pedig magában rejt mindent, amit érdemes tudni és ismerni. Pál itt azokra a nézetekre céloz, amelyek azt állították, hogy a tökéletesség eléréséhez az Evangélium és Krisztus megértésén és mély megismerésén kívül még más is kell: körülmetélkedés és a zsidó hagyományok megtartása, vagy a természet erői mögött rejlő angyali világ ismerete, vagy pogány filozófiák és bölcselet elsajátítása. Az apostol ezek cáfolatára majd a későbbiekben részletesebben is kitér. Azonban mielőtt ezekkel foglalkozna, még felhívja a figyelmet a teljes életmódváltás szükségességére és – az efézusi levélhez hasonlóan – a Krisztusban, az új teremtésben való meggyökerezést, megerősödést szorgalmazza, valamint a hálaadást, mint életformát.

Az Ószövetség mai részében

a Jeruzsálemre váró kegyetlen ostromok és a fogság képeit festi a próféta az engedetlen város lakói elé.

A negyedik fejezet verseiben a próféta gyászénekei és Isten válaszai váltakoznak. A próféta a Szellem világosságában már előre látja a harci híreket, a riadót és az ostromot, miközben Isten válaszai nyilvánvalóvá teszik, hogy Isten büntetése ez a nép súlyos vétkei miatt. A rész a próféta egy költői kérdésével zárul: vajon mit tesz majd Júda, amikor mindez bekövetkezik? Díszruhába öltözik és kifesti magát? A kérdés mögött felsejlik Jézabel királynő képe, aki így tett, amikor Jéhú, a lázadó hadvezér elfoglalta a városát és megölte.

Az ötödik fejezet első prófétai szakaszában (1-9) Júda királyságát igazak után kutatva fésüli át képletesen a próféta. Szodoma megmenekült volna 10 igaz miatt, Jeruzsálem megmenekülhetne, ha csak egyetlen igaz is találtatna benne. A nép azonban teljesen megromlott, hamisan esküsznek, bálványaik házában paráználkodnak nagy egyetértésben a nép és a vezetői egyaránt, az Úr fenyítését pedig fel sem veszik. Vajon egy ilyen nép elkerülheti-e a büntetését?

A másodi prófétai szakaszban (10-19) visszatér a „ne pusztítsd el” motívum, amelyet Ésaiásnál is láthattunk. Bár a nép megromlása teljes, a pusztítás mégsem lesz az, az Úr hagy magának egy maroknyi maradékot, hogy az ígéretek végül beteljesedhessenek. Jeremiás felpanaszolja, hogy szavait csak üres fecsegésnek tartják. Ha ők szélnek tartják a beszédedet, én az ítélet tüzévé teszem – válaszolja erre az Örökkévaló. Ezután a megszállás és fogság képei következnek, de az Úr újra megígéri, hogy nem lesz teljes a pusztítás. Mindezek pedig azért következnek be, mert

nem akartak a saját földjükön Isten népe lenni, ezért idegen földön idegeneket fognak szolgálni.

A harmadik prófétai szakasz (20-30) Júda bűneit veszi sorra. Az első a bálványimádás. A nép olyan vak és süket, mint a bálványai. Pedig ahogyan Isten szab határt a tenger partot ostromló hullámainak, úgy szabott határt eddig a pogányok Izraelt ostromló hullámainak, a „népek tengerének” is. Ha megvetik Istennek a hullámokat visszatartó szavát, akkor azok el fogják őket borítani. Figyelmeztetésül az Úr már aszályt bocsátott a földre, de Júda fiait ez sem érdekli. (5Mózes 11,17).

A bálványimádás mellett itt jelenik meg először a kizsákmányolás és a gazdasági elnyomás bűne, melyet szintén szigorúan tiltott Mózes törvénye (5M15). Isten azt ígérte, hogy a szegények – akik nem tudnak magukért tenni – elnyomói ellen Ő maga lép fel. (2M22,24). Végül Jeremiás felpanaszolja, hogy a papok és a próféták járnak élen a nép megtévesztésében, pedig nekik az volna a dolguk, hogy tanítsák az embereket Isten dolgaira. Ők azonban nem az igaz szolgálattól, hanem attól várják a javaikat, hogy a kizsákmányolók pártjára állnak.

A 6. fejezet mai két énekéből az első (1-8) újra a megszállás és az ostrom képeit tartalmazza, de az üzenet még mindig ez: térj eszedre, és elkerülheted a pusztulást! (8. vers).

A második ének a Jeremiásra oly jellemző párbeszédes formában van megírva. A próféta kesereg az Úr előtt, az Úr pedig válaszol neki. Jeremiásnak az a panasza, hogy hiába ad neki az Úr üzenetet, senki sem figyel rá oda. Úgy hogy már ő maga is csak haragot érez a nép iránt. Mivel Isten a prófétát ruházta fel azzal a hatalommal, hogy szavai szerint történjenek a dolgok, Jeremiás megpróbálja még visszatartani a legsúlyosabb ítélő szavakat, de érzi, hogy egyre nagyobb a harag a belsejében amiatt, amit maga körül lát. Újból a kapzsiság bűne kerül előtérbe, amely felett Jeruzsálem papjai és prófétái nem csak szemet hunynak, hanem kis részesedésért cserébe, békével áldják a kizsákmányolókat az Örökkévaló nevében – és még csak nem is szégyenkeznek.

A Példabeszédek mai három verse

egy kis függeléket képez a bölcsek harminc inteleméhez fűzve, amely mindössze 12 vers. A maiak az igaz bíráskodásra hívnak fel. A bíró legyen pártatlan, ítélje el a bűnöst és mentse fel az ártatlant. Az ítéletben nem számíthat semmi más, csak a tett. A törvénynek egyformán kell vonatkoznia gazdagra és szegényre, előkelőre és jövevényre. A törvény uralma a társadalmi béke alapja. Ez nem csak az államhatalomra vonatkozik, hanem az olyan kisebb egységekre is, mint a munkahely vagy éppen a család. Jól tudjuk, hogy például a főnök, a szülő, a tanár vagy éppen a lelkész részrehajlása, milyen háborúságot és mennyi keserűséget eredményezhet.

 

 

 

A gyümölcstermő és növekvő élet már a miénk Krisztusban – 2015.01.19.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150119k.mp3
(Kol 1,1-17; Jer 2,31-4,18; Zsolt 76,1-12; Péld 24,21-22)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150119.mp3
(Kol 1,1-17; Jer 2,31-4,18; Zsolt 76,1-12; Péld 24,21-22)

Az Újszövetség mai szakaszában

egy új levél nyílik meg, amely az efézusi párja.

201501191

Kolosse egy kis városka két nagyobb – Hieropolisz és Laodicea – mellett a Lykosz folyó völgyében. A környék különös mészkő képződményeiről híres mind a mai napig, hasonlóan a magyarországi Egerszalókhoz. Pál ezt a levelét is a Római fogságból írta, témájában és felépítésében is nagyon hasonló az efézusi levélhez. További párhuzam, hogy ezt is körlevélnek szánta, a szomszéd városokban is fel kellett olvasni. Pál a gyülekezetet nem ismeri személyesen, hanem Epafrásztól értesült működéséről és hitéről, de joggal feltételezhetjük, hogy Pál efézusi működése hatást gyakorolt rájuk, hiszen egész Ásiában ismertté tette az evangéliumot. Itt is erős a krisztológiai vonal, ahogyan az efézusi levélben is, de van némi különbség. Míg ott a hangsúly azon van, hogy Jézus Krisztus az egybeszerkesztője és foglalata mindennek, itt Krisztusnak a régi és az új teremtésben elfoglalt elsődleges helye a fő hangsúly. Minden általa és érte lett, nincs más isteni erő az univerzumban. A hangsúlyeltolódást az okozza, hogy a városban és a környékén igen erősen hatottak más vallások és tanok, melyekkel Pál szembe kívánt szállni, és nem akarta, hogy Krisztus evangéliuma összekeveredjen egyéb pogány vallásokkal és filozófiákkal (szinkretizmus). Annak ellenére, hogy e három városban nagyszámú zsidóság élt, a levél alapvetően pogány háttérből érkezett hívőket szólít meg.

A köszöntésben Pál a Krisztusban meglévő testvériséget hangsúlyozza, mellyel hidat teremt maga és a gyülekezet között. Dicséri őket hitükért, szeretetükért és erős reménységükért. Pál és munkatársai imádkoznak a gyülekezetért, melynek 4 fő tárgya van:

– Isten akaratának bölcsességgel és szellemi belátással való megismerése

– Istenhez méltó, gyümölcstermő és növekvő hívő élet

– Isten személyének növekvő ismerete

– Isten dicsőséges uralmából fakadó erő a kitartásra és türelemre.

Ezután Krisztus bemutatása következik, amit tekinthetnénk akár az efézusi levél elején elmondottak rövidített változatának is. A legfeltűnőbb különbség abban van, hogy itt nem csak az új teremtés Krisztusban való létrejöttét hangsúlyozza, hanem azt is, hogy a régi teremtés is Krisztusban jött létre. Ennek alapos megértéséhez egy kicsit nyelvészkedni kell.

A Biblia első szava a B’Resit, a „rós” szóból származik, ami azt jelenti: fej. Az ebből képzett „resit” valaminek a fejét, kezdetét jelenti, míg a „B” előtag azt fejezi ki, hogy valami ebben a „resit”-ben történt. Szokás szerint ezt a szót úgy fordítjuk: „kezdetben”. Csakhogy ez itt nem egyfajta meghatározatlan időt jelent, hanem a Kezdet, a Messiás egyik címe. Őbenne vette kezdetét minden, ő az Alfa, a Kezdet. A Biblia első sora tehát ebben az értelemben így fordítandó: A Messiásban, Jézusban teremtette Isten a Mennyet és a Földet, vagyis a láthatót és a láthatatlant. Pál ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy már az első teremtés is Krisztusban jött létre, ahogyan az új teremtés is Krisztusban vette a kezdetét, mert az Egyháznak is ő a feje, vagyis a kezdete, ahogyan a test feltámadásának is. Isten úgy akarta, hogy minden létezőnek ő legyen a feje, a forrása. Vagyis minden létező – régi és új – neki köszönheti a létét, nélküle nem lenne semmi, ő az egyetlen kiindulási pont. Ennek hangsúlyozása – ahogyan azt később látni fogjuk – azért szükséges, mert ez azt is jelenti, hogy sem az égi testek, sem a természet erői a mögöttük álló angyali lényekkel, sem más hatalom vagy erő nem létezik Krisztuson kívül, vagy tőle függetlenül. További érdekesség, hogy Pál ebben a részben nem az egybeszerkesztést, hanem a megbékéltetést, a kibékülést hangsúlyozza, mint Isten munkáját Krisztusban.

Az Ószövetség mai részében

a próféta két nagy téma köré csoportosítja a mondanivalóját: az egyik a hűséges férj, amely egyre csak hívja hűtlen asszonyát, a másik az Északról fenyegetően közeledő veszedelem.

A 3. rész első feddésének (1-5) háttere, hogy Júda Jósiás király reformjainak hatására újból elkezdte segítségül hívni az Úr nevét. A király helyreállította a szentélyt és az Úr ünnepeit is. Az Úr válasza Mózes törvényének arra a rendelkezésére megy vissza, hogy ha egy férfi felesége másé lett, az már nem térhet vissza előző férjéhez akkor sem, ha az új férje elbocsátotta vagy meghalt (5M24,4). Most Júda mégis visszakéri magát a bálványaitól az Örökkévalóhoz. Manasse és Ámon uralmának majd 60 éve alatt minden olyan kultusz megjelent Júdában, amelyet az Úr utálatosnak titulált. A fő baj mégsem ez, hanem az, hogy a megtérés csak külsődleges és nem szív igazi és mély bűnbánata. A király kedvéért újra részt vesznek a templomi szertartásokon, de valódi tisztelet a szívükben továbbra is a bálványaik iránt éreznek.

A hatodik versben egy újabb belső feliratot találunk, amely a prófécia keletkezésének idejéről tudósít. A prófétának az Úr Izraelre mutat (6-10), mely 70 évvel korábban került fogságba. Júda jól láthatta a romlást, amely az északi országrészben végbemegy, sőt szemben is állt Jeroboám bálványaival, az aranyborjúkkal. Izrael bukása után még sem a jeruzsálemi kultuszhoz ragaszkodott, hanem maga is a pogányok útjára tért és még mélyebbre süllyedt, mint Izrael. A látomás nyílván azt sugallja, hogy Júda is megérdemli akkor a büntetést, sőt még nagyobbat, mint Izrael.

A következő két prófétai szakasz (11-13; 14-20) az köti össze, hogy Isten megtérésre hívja hűtlen gyermekeit. Most még nincs itt az ideje, hogy meghallják az Úr hívó szavát, de egy nap engedelmeskedni fognak és akkor Siont újra benépesítik. Abban az időben nem lesz szükség a frigyládára, mert maga a város lesz Isten trónja. Ez a látomás egybevág Ezékiel próféta leírásával, aki olyan szentélyt látott, amelyben a Szentek Szentje üres volt, nem volt benne frigyláda. (Ezékiel 41). A harmadik ének (19-20) egy újabb összegyűjtési kísérletről szól, amely során Isten Atyaként mutatkozott meg Izraelnek, de ez is sikertelen volt. Ez a Messiás napjaira utal, aki sírt Jeruzsálem felett. (Mt 23,37).

A következő prófétai szakaszban (21-25) Izrael gyászéneke olvasható, amely Júda lakosai előtt ismert lehetett, hiszen az Asszír veszedelem idején sok menekült érkezett Jeruzsálembe, akik így beszélhettek és bánták a bűneiket a veszedelem miatt.

Isten válasza (4,1-2) azonban rámutat, hogy a bánat csak a megtérés gyümölcseivel együtt elfogadható. Végül Júdához és Jeruzsálemhez fordul a próféta (3-4), most ti vagytok veszélyben, ha nem akartok úgy járni, mint testvéreitek az északi királyságban, akkor ne csak mímeljétek a megtérést. Két kép is feltűnik ezekben a záró versekben, amely az újszövetségből is ismerős. Az egyik a szív körülmetélése, a másik a tövisek közé vetett mag.

A mai rész utolsó felének nagy látomása azokról a seregekről szól, amelyek Isten büntető eszközeiként, már közelednek is Jeruzsálem felé. A veszedelem híre egyre közelít észak felől Jeruzsálem felé, a népek pusztítója – aki itt Nabukadnézár -, mint oroszlán felkelt a helyéről. Júda vezetői pedig tanácstalanok. Ezen a ponton a próféta beleszól a látomásba és felkiált: hiszen Jeruzsálemben minden próféta a békéről jövendöl! A király reformjait ugyanis támogatták a jeruzsálemi kultusz hívei, és úgy gondolták, hogy a szentély és a szentélyszolgálatok helyreállása véget vet a bizonytalanságnak és eljön a felüdülés ideje. Isten azonban pontosan tudta, hogy a nép csak kényszerből és nem szívéből tart a királlyal.

Az ítélő látomás folytatódik (11), a veszedelem szélvészként közelít és tör rá a gyanútlan, bűneiben élő városra. Ez nem valami tisztulást hozó ítélet, hanem maga a megsemmisülés.

A Példabeszédek mai két verse a könnyelmű lázadozástól óv.

Se Isten, se a király haragját és bosszúját nem jó kihívni magunk ellen. Márpedig tudjuk, az ifjú emberek hajlamosak a tekintélyek semmibevételére.

Illusztrációnak Hofnit és Fineást, Áron főpap két fiát, vagy a frigyládát megérintő Uzzát hozhatnánk, akikben nem volt feltétlenül rossz szándék, de figyelmen kívül hagyták a Nagy Király szavát. De említhetnénk Joábot és Ebjátárt, akik az Adónia féle lázadásba keveredtek bele.

Mindenre van erőnk a Krisztusban – 2015.01.18.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150118k.mp3
(Fil 4,1-23; Jer 1,1-2,30; Zsolt 75,1-10; Péld 24,17-20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150118.mp3
(Fil 4,1-23; Jer 1,1-2,30; Zsolt 75,1-10; Péld 24,17-20)

Az Újszövetség mai szakaszában

az apostol a helyes imakérésről tanít, és búcsúzóul megköszöni az adományokat.

201501181

Pál a gyülekezetben levő széthúzás beszüntetését kéri, különösen Evódia és Szünthiké kiegyezésére apellálva. Sajnos az itt felsorolt személyekről semmi más biztosat nem tudunk.

Ezután Pál a levél fő témájára tér vissza: örüljetek!

Az öröm egyik legnagyobb ellensége pedig az aggodalmaskodás, amiért már Jézus is fedte a tanítványait. Az aggodalmaskodás a kicsinyhitűségből, vagyis a hit elégtelenségéből származik. (Hogyhogy nincs hitetek?). Mindig lesznek szükségek, problémák, megoldásra váró feladatok vagy olyan tendenciák az életben, amelyeket ha végig gondolunk, félelem töltheti el a lelkünket, és azt kérdezzük magunktól: hogyan leszünk ezeken úrrá? Pál tanácsa egyértelmű: ne higgyük azt, hogy ezeket egyedül kell cipelnünk és a magunk erejével kell megoldanunk. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ha a Mindenhatót a magunk oldalán tudhatjuk, akkor nem csak a saját képességeink azok, amelyeket a problémákkal szembe tudunk állítani. Ilyen helyzetekben különösen fontos az ima, a kéréseink megfogalmazása. Az imában pedig különösen fontos, hogy hálaadással közeledjünk Isten felé, és ne csupán a félelmeinket fogalmazzuk meg.

Ez rávilágít egy fontos és gyakori problémára, arra, hogy a hívők gyakran nem értik, hogy mit jelent a kérés. Hadd hozzak erre egy hasonlatot. Ha valaki mondjuk elérte a nyugdíj korhatárt, akkor be kell nyújtania egy kérelmet, hogy nyugellátásban részesüljön. Hiába jogosult rá, automatikusan nem utalják neki, csak ha kéri. Ha elutasítanák a kérelmét, akkor hivatkozva a jogaira, újra és újra kérné mindaddig, amíg meg nem kapja. Pál is itt lényegében azt mondja: ne aggódjatok, hanem nyújtsatok be kérelmet Istenhez a fiúi jogaitok alapján. Ne higgyétek, hogy csupán magatokra vagytok utalva és Isten elfeledkezett rólatok.

Nem kérés, ha óhajtunk valamit: „De jó lenne, ha Isten segítene… Bárcsak az Úr tenne valamit…” Jézus ilyen esetekben mindig visszakérdezett: mi a hited?

Szintén nem kérés a követelődzés, amikor rémületünkben ostromoljuk az eget: „Isten, azonnal tenned kell valamit, különben ez és ez lesz!” Jézus világosan tanította, hogy Istent nem lehet sem próbára tenni (kísérteni), sem kényszeríteni, sem zsarolni.

A kérés hitet és bizalmat feltételez, és meghagyja annak a szabadságát is, akitől kérünk, és nem próbálja meg zsarolni vagy manipulálni. Ezeknek a csapdáknak az elkerülését szolgálja a hálaadás, amely egyébként is a hívő ember alapállása minden helyzetben. Amikor számba vesszük mindazt, amiért hálásak lehetünk, megemlékezünk a korábbi imameghallgatásokról, az megnyugtatja a lelkünket és felépíti a hitünket abban, hogy az Úr kicsoda számunkra. Ezért fontos, hogy hálaadással tárjuk fel a kéréseinket.

A másik fontos dolog, hogy az elménket min járatjuk. Az ördög is megpróbálja nekünk a saját „próféciái” alapján lefesteni a jövőt, hogy félelmet és hitetlenséget keltsen. Az apostol azonban azt tanácsolja, ne az ördög által a szemünk elé festett dolgokon járassuk az eszünket, hanem Isten dolgain, azokon, amelyek valóságosak, tisztességesek, igazak, tiszták, szerethetők, nem botrányosak, hanem erényesek és dicséretre méltók.

Pál saját életét ajánlja mintának, ami a hívők szeme előtt zajlott, és amelyről példát vehetnek.

Az apostol a levél végén köszönetet mond az adományokért, amelyeket Filippiből kapott. Örül, hogy a gyülekezet iránta való gondoskodása újra fellángolt, de nem maga miatt, hiszen ő megtanulta, hogy elégedett legyen minden helyzetben. Erre pedig az teszi képessé, hogy Isten erejére támaszkodik, ahogy az előbb az aggodalmaskodás kapcsán is kifejtette.

Az adomány különös értéke abban rejlik, hogy a macedónok Pállal szolidaritást vállaltak akkor is, amikor éppen vád alatt állt. Ezzel fontos erkölcsi támogatást is adtak. Pál hálásan emlékszik vissza a korábbi adományokra is, de nem azért, mert azt akarja sugallni, hogy kívánja az ajándékokat, hanem, mert a gyülekezet kezdettől fogva megértette az adakozás igazi lényegét, és ajándékai Isten előtt kedves illatáldozatnak számítanak, vagyis hitük és imádásuk részei – nem valamiféle kényszeredett adófizetés. Pál kifejezi a hitét, hogy Isten erre az áldozatra válaszolni fog, és a gyülekezettel megosztja ajándékait, amelyek majd betöltik a szükségeiket.

A búcsúzás igen rövid, a császár udvarára való hivatkozás pedig megerősíti, hogy a levél – valószínűleg – Rómából íródott.

Az Ószövetség mai részében

egy új prófétai könyv nyílik meg, Jeremiásé.

Jeremiás 65 évvel Ésaiás után kezdett prófétálni, mint fiatal ember. Egy másik fiatal ember, Jósiás király reformjaihoz csatlakozott. Jeremiás elhívását megelőző években ugyanis a fiatal király elhatározta, hogy nem apja és nagyapja nyomdokain jár, akik elvetve őseik vallását, Asszíriát majmolták, hanem dédapjának, Ezékiás kriálynak a reformjaihoz nyúlt vissza. A megkezdett munka második évében hívja el az Úr Jeremiást (héberül: Jirmöjáhú ben Hilkijáhú: az Úr felemel), aki támogatta a király reformjait, és amit az uralkodó a hatalom eszközeivel nem kényszeríthetett ki, a szívek megtérését és megváltozását sürgette.

Jeremiás körülbelül 44 évig prófétált, megérte a reformer király halálát és az azt követő politikai zűrzavar, erkölcsi és szellemi romlás időszakát, a három babiloni fogságba vitelt, a város és a szentély pusztulását, sőt az azt követő lázadásokat is. A hagyomány szerint Gedália megölése után Egyiptomba ment a néppel, ahol halálra kövezték. Így teljesítve be az Éli házára kimondott átkot. Jeremiás ugyanis főpapi származású volt, Áron házából származott Éli ágán, abból az Anatótból, ahová Salamon száműzte az ellene fellázad Ebjátárt, és tette Cádókot helyette főpappá a szentélyben. (2Kir 2,26)

Jeremiás könyve is egy szerkesztett mű, amely több kisebb gyűjteményt tartalmaz, az iratanyagot és a szerkesztés nagy részét is valószínűleg Báruchnak, Jeremiás írnokának és titkárának köszönhetjük. A könyv megértéséhez hasznos ismerni Júda királyainak, Jósiásnak és fiainak a történetét. Nem tudunk minden iratot és próféciát pontosan elhelyezni a történésekben, de az iratok keletkezése sokkal jobban dokumentált, mint például Ésaiás esetében.

A könyv első fejezetében Jeremiás elhívásának a történetét olvashatjuk el.

A bevezető versek bemutatják, hogy a gyűjtemény mely időszakot fogja át, Jósiás király 13. évétől a város és a szentély pusztulásáig. Ez a könyv 36 fejezetétnek időszaka, azonban van még további 15 fejezet, amelyek 7 részre oszthatók.

37-39   Sedékiás király végnapjai, Jeremiás hányattatott sorsa

40-41   Júda Jeruzsálem pusztulása után (Gedáliás története)

42-44   Júda maradéka Egyiptomban

45        Báruk megmenekülésének oka

46-49              népek ítélete (Jeremiás apokalipszise)

50-51              A Babilon-tekercs, amelyet az Eufráteszbe kellett süllyeszteni

52                    Történeti függelék

A bevezető után Jeremiás prófétai megbízatásának története van leírva, mely az Úrnak három szózatát tartalmazza. (4-10)

Az elsőben nemzetek prófétájának nevezi Jeremiást és a versek sok hasonlóságot mutatnak Pál saját meggyőződésével, aki a nemzetek apostola volt. (Galata 1,15)

A következő jelenet hasonlít Ésaiás próféta elhívás történetéhez (Ésa 6), aki tisztátalan ajkúnak érezte magát, és isteni parázs tisztította meg. Itt Jeremiás túl fiatalnak és a retorikában járatlannak érzi magát, Isten azonban megerősíti a küldetését, és ajkait megérintve isteni hatalommal ruházza fel arra, hogy a Mindenható Király minden népre érvényes határozatait kihirdesse.

Valamivel később a próféta megkapja első két látomását, melyek meghatározóak lesznek egész szolgálatára. Az első a mandula virág képe, amely a gyümölcsfák közül az elsőnek virágzik. Itt egy héber szójáték szerepel, mert a mandulafát – éppen az előbb említett tulajdonsága miatt – virrasztó-fának hívja a héber, amely elsőnek ébred a téli álomból és jelzi a tavasz közeledtét. A látomás értelme, hogy Isten is így virraszt, őrködik az szavai felett, így azok kétség nélkül meg fognak valósulni. Erre a látomásra azért van szükség, mert sokszor tűnik majd úgy a következő negyven évben, hogy Jeremiás szavai nem teljesednek be, hanem éppen az ellenkezője történik annak, amit az Úr nevében mondott. Fontos volt tehát, hogy ne az aktuális politikai helyzetből induljon ki, hanem Isten neki adott beszédéből.

A másik látomás egy hatalmas üstről szólt, amely kiömlött és tartalma Júdára zúdult. Ez Isten ítéletének a képe, aki el fogja hozni az északi királyokat az ország ellen, és sikeresen fogják megostromolni a városokat a nép bűnei és romlása miatt.

Isten azonban ellenpontként azt ígéri Jeremiásnak, hogy amíg ez meg nem történik, ő, a próféta lesz állandó ostrom alatt. De ha nem fél és nem ijed meg, hanem kitartóan ellenáll, akkor bevehetetlennek bizonyul a honfitársai minden ostroma számára.

Az északi királyok helyes értelmezésével kapcsolatban két dolgot kell szem előtt tartanunk. Az egyik, hogy ebben az időben küldte Isten egy prófétáját, Náhumot, hogy az asszír birodalom bukását kimondja, ami hamarosan (15 év múlva) be is következik. Ez az asszír fenyegetés árnyékában élő királyságnak jó hír is lehetett volna. De Jeremiásnak éppen azt jelentette ki az Úr, hogy ez csak egy nagyobb és erősebb birodalomnak csinál majd helyet, amelynek sikerül az, ami nem sikerült Asszíriának, lerombolja Júdát és fogságba viszi a népet éppen úgy, ahogy Asszíria fogságba vitte az északi törzseket.

A másik tudnivaló, hogy az ókorban Észak a félelmetes ismeretlen, a szerencsétlenség szinonimája is volt, szemben Déllel, amely a szerencsét, a jó sorsot jelentette. Ennek oka pedig az, hogy az ókorban a napfelkelte, Kelet volt a fő irány, ezért Dél jobb kéz felé esett, míg észak bal kéz felé. Ahogyan a mi nyelvünk is őrzi, hogy valakit „balsors sújt”. Így Észak királyai a baljóslatú ismeretlen uralkodóit is jelentették.

A második fejezetben a próféta Izrael 70 évre visszanyúló bukásáról és fogságáról szól, de az énekek címzettje Júda, akinek a megfelelő tanulságot le kellene vonnia és nem csak látszólag, hanem szívből is meg kellene térnie ősei Istenéhez, az Úrhoz.

Az első énekben (1-9) az Úr az egyiptomi kivonulásra emlékezteti Izrael fiait: Én megtartottam az ígéreteimet, kihoztalak és bevittelek, Ti miért nem tartottátok meg a Tiéteket, hogy csak engem fogtok szolgálni?

A második ének (10-13) Izrael kétszeres vétkét mutatja be. A környező népek mind megőrizték ősi vallásukat és ragaszkodtak pogány hagyományaikhoz, pedig akiket szolgálnak nem is istenek. Izrael pedig nem csak elhagyta az Urat, hanem a legostobább bálványokat választotta magának.

A következő énekekben költői képekkel fejezi ki a próféta Izrael és Júda hűtlenségét.

  • Hogyan került Izrael rabszolgaságba? Csak magának köszönheti.
  • Olyan Izrael, mint a megvadult ökör, aki lerúgja magáról gazdája jármát
  • Szőlőtő, mely nemes vessző volt ugyan, de ehetetlenül savanyú fürtöket terem
  • Nincs lúg, nincs szappan, ami Izrael vétkeit lemoshatná
  • Olyan fékezhetetlenül parázna, mint a teve vagy a vadszamár kancái párzás idején, teljesen megvadítják az idegen vallások.
  • Olyan, mint a rajtakapott tolvaj, aki mégis azt reméli, hogy büntetlen maradhat.

Végül a próféta megígéri, hogy az Úr számon kéri az ártatlanul kiontott vért – itt valószínűleg Manasse idejére gondol – és kijelenti, hogy a politikai megoldások csődöt fognak mondani, se Asszíria, se Egyiptom nem segít, sőt, ha sikerülne is valamilyen politikai szövetséget tető alá hozni, maga az Úr gondoskodna róla, hogy a másik fél ne legyen abban a helyzetben, hogy segíthessen.

A Példabeszédek mai négy verse

a harminc intelem közül a 28. és 29.

A 28. arra tanít, hogy ellenfelünk bajának nem illik örülni, mert az Úr, látva a szívünket, meggondolhatja magát. Dávid ezt az elvet alkalmazta, amikor Absolon elől menekült és Sími, Saul király rokona, szidalmazta az úton. Jób is a főbenjáró bűnök között tartotta számon, ha valaki a más bajának örült. (Jób 31,29) Isten fenyítése ugyanis istenfélelemmel kell eltöltse az embert, még akkor is, ha az ellenségeit éri, és nem kárörömmel.

Az utolsó előtti intelem ebben a gyűjteményben arra figyelmeztet, hogy a gonoszok átmeneti sikerei ne tegyenek bennünket irigyekké, és eszünkbe se jusson a bibliai elveket feladni, pláne elcserélni az övéikre. A gonoszoknak ugyanis nincs jövője. A 37. zsoltárban Dávid egy egész éneket szentelt a témának, és Jézus a Hegyibeszédben is erre utalt, amikor azt mondta: a szelídek öröklik a földet és nem a ragadozók.

 

Kik Ábrahám valódi leszármazottjai? – 2015.01.17.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150117k.mp3
(Fil 3,4-21; Ézs 66,1-24; Zsolt 74,1-23; Péld 24,15-16)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150117.mp3
(Fil 3,4-21; Ézs 66,1-24; Zsolt 74,1-23; Péld 24,15-16)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál a régi testi identitásából származó előnyök értéktelenségét hangsúlyozza Krisztus megismerésével szemben.

201501171

Ahogyan Pál többi levelében is rövidebben-hosszabban kifejti, a Krisztusban elnyert új identitás messze megelőz minden mást. A Jézus Krisztusban újjászületett emberek új teremtések lesznek. Identitásuk és énképük szempontjából ez lesz az elsődleges, míg a régi, ádámi természethez tartozó identitásjegyeknek a háttérbe kell szorulniuk. Csakhogy a zsidó identitás nem egyszerűen származást jelent, hanem egy nagyon gazdag vallási és ebből fakadó szellemi és kulturális örökséget. Azokat az ígéreteket, amelyeket most a pogányok is élvezhetnek Krisztusban, mind az Izraeliták kapták: Ábrahám áldásától fogva a dávidi szövetségig. Csakhogy ez sem a testi leszármazással, hanem a hittel öröklődik, így a testre épített büszkeségnek Krisztusban már nincs helye.

A Filippibeli gyülekezetet is sokan látogatták, akik zsidó származásukból és a zsidóságon belüli pedigréjükből próbáltak maguknak hamis tekintélyt kovácsolni. Velük szembe mutatja be Pál, hogy amivel dicsekszenek, az neki mind megvolna, de nem ez az igazi érték, sőt ezek testi dicsőítése Krisztus megismerésében inkább csak akadályozták őt is, mert pont ezek miatt szegült szembe Istennel és vált az Egyház üldözőjévé. Miután azonban megismerte a megváltás titkát, ráébredt, hogy nem képes a maga erejéből legyőzni a bűnt. Ezért életének minden becsvágyát abba fektette, hogy megértse Krisztus titkát. Itt három dolgot sorol fel, amelyek egymásra épülnek (10):

  • Jézusnak, mint a Krisztusnak, a megváltó Messiásnak a megismerése;
  • Jézus feltámadása erejének megismerése;
  • és a Jézus szenvedéseiből való részesedés, vagyis annak az önfeláldozásnak a megismerése, amely miatt Jézus a halált is vállalta.

Pál elismeri azt is, hogy úton van és még nem érte el a célját, amiért Krisztus megragadta őt. Fontos megjegyezni, hogy itt Pál nem az üdvösségében bizonytalanodott el, vagy a feltámadás hitében, hanem a tökéletességről, a bevégzettségről beszél. Van egy célunk, hogy a győztesnek járó jutalmat elnyerjük, de a célszalagot még nem szakítottuk át. A korinthoszi levélben is használja Pál ezt a hasonlatot (1Kor 9,14): a futó a célra koncentrál, nem azzal törődik, amit már hátrahagyott, hanem előre néz, hogy célba érjen. A futóversenyhez képest a különbség annyi, hogy itt nem másokkal versenyzünk, hanem önmagunkkal, azért, hogy a nekünk kijelölt pályát megfutva, célba érjünk. Pál ezt az elvet és a díjat a legszemléletesebben a halála közeledtével Timótheusnak írt második levelében mutatja be:

7Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam (téreó: megőriztem, megóvtam), 8végezetre eltétetett nekem az igazság koronája (szetfanosz: győzelmi koszorú), amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; (2 Tim 4,7-8)

Amíg ebben a testben vagyunk, futunk, küzdünk. Aki az első pár méter megtétele után úgy hiszi, hogy most már ülhet a babérjain, az téved. Aki úgy gondolja, hogy a megtett út vagy a múltja miatt már elérte a tökéletességet, az is téved. Miben áll a tökéletességünk? Nem abban, amit már elértünk, hanem abban a törekevésben, hogy még inkább azzá váljunk, akivé Krisztusban Isten ereje újjászült bennünket. Ez az erő pedig a testünket is újjáteremti majd, amikor Krisztust meglátjuk színről színre, akár az elragadtatáskor, akár az ítélet napján.

Az élő hit legnagyobb ellensége a vallás. A vallás ugyanis a mennyre hivatkozik, de valójában csak földi céljai vannak. A testi élet értékeit, az evilági pénzt és a hatalmat, a kényelmet és a testi örömöket tekinti igazi értéknek és a hit céljának, és nem az Istennek tetsző életet, amelynek igazi jutalma az eljövendő világból való részesedés. Pál inti a hívőket: ne ezeket a keresztény képmutatókat, hanem őt és tanítványait tekintsék követendő példának.

Az Ószövetség mai részében

az új ég és az új föld, valamint ellenpontja a gyehenna látomásával véget érnek Ésaiás próféciái.

Az első ének (1-5) szembe állítja a földi templom képmutató híveit, a menny Istenének igazi ismerőivel, akiknek nem a látható rítusok a fontosak, hanem Isten szavának a megtartása. Akik tudják, hogy az egyébként még oly szent földi építmények sem helyettesíthetik Isten valóságát. A vallás és az élő hit között ez a különbség: az élő hit a Szellem-Istennel folytatott valóságos közösség, melynek középpontjában a beszéd áll: Isten szól hozzám és az nekem fontos, én is szólok az Istenhez és az neki fontos. Az intézményesített vallásosság azonban soha nem lép túl a láthatókon, vagy ha igen, csak babonákkal, az igazi, élő hit, silány hamisítványaival. A testi vallásosság követői – éppen intézményeik nevében és védelmében – üldözni fogják az élő hittel rendelkezőket, ahogy Ézsau üldözte Jákóbot. Az isteni igazságszolgáltatás azonban helyreállítja a helyes értékrendet. A képmutatók megszégyenülnek, az Isten beszédét félők pedig megdicsőülnek. Mert Isten szemében egyetlen alázatos és istenfélő ember nagyobb érték, mint bármilyen földi építmény.

A második ének (6-9) Sion helyreállításának egy vitatott értelmű jeléről szól azokhoz, akiknek számít Isten beszéde. A jel pedig az, hogy terhesség és vajúdás nélkül, egyetlen nap alatt létrejön Izrael országa. A jel párhuzamba állítható a szűz teherbe esésének jelével (7. rész), amennyiben ez is Isten természetfeletti csodája. Míg a szűz terhessége a Messiás megérkezésének – első eljövetelének a jele -, a terhesség és vajúdás nélküli szülés Jeruzsálem jövendő békességének és bőségének előhírnöke, mely a Messiás visszatérése után következik el.

Sokan Izrael újkori államának megszületését tekintik e jelnek, hiszen szinte a semmiből, egy ENSZ határozat hívta létre, tulajdonképpen azért, mert az amerikai és a szovjet blokk együtt szavazott. Sztálint ugyanis úgy tájékoztatták, hogy a születő zsidó állam szocialista berendezkedésű lesz, mivel vezetőinek jelentős része marxista elveket (is) vallott.

Azonban a prófécia magyarázható a mennyei Jeruzsálemre és az újjászületés csodájára is. A fiú tehát Jézus Krisztus volna, a „születés” a váratlan feltámadása, míg a születő nemzet Isten Országának gyermekei.

A jellel azt üzeni Isten a híveinek, hogy nem végez fél munkát, ha a gyermek eljut a szülőcsatornáig, meg is fog születni (9), és a fiú megszülése után sem zárja be Sion méhét.

A következő énekben (10-14) Jeruzsálem és az őt szeretők öröme van leírva. A megváltott várost elárasztja a béke és a bőség, hogy vigasztalásul legyen azoknak, akik hittek Isten városának jövőjében, az ígéretek beteljesedésében.

A következő versek (15-19) Isten ítéletéről szólnak. Az első egy ének (15-16), mely szerint Isten tüzes seregei bosszút állnak azokon, akik az Úr ellenségei. Megbünteti az utálatos bálványimádást és mágiát gyakorlókat (17) is.

A 18. verstől egy világméretű ítéletről van szó, amely a világ népei számára jel lesz. Az ítélet túlélői aztán visszatérnek a népeikhez, hogy hirdessék Isten dicsőségét a nemzetek között. A népek pedig a közöttük élő zsidókat hozzák ajándékul (minha- azaz ételáldozatként) az Úrnak Jeruzsálembe.

A prófécia és az egész könyv az új ég és az új föld képével zárul, melynek értelme, hogy ennek a Jeruzsálemnek fiai ugyanúgy örökéletűek lesznek, mint az új ég és az új föld. A mennyei Jeruzsálem ellenpontja a gyehenna, ahol Isten ellenségei bűnhődnek.

A prófécia értelmezésének fő nehézsége, hogy úgy tűnik, Jézus visszatérésnek és az antikrisztusi világnak az ítélete keveredik benne a Góg-Magóg lázadással. Míg az egyik a Millennium előtt lesz és eredménye a földi Jeruzsálem ezeréves dicsősége, addig a másikat a Jelenések könyve (20) a Millennium utánra teszi, melyet a végső ítélet és a világ újjáteremtése követ.

A Példabeszédek mai két verse

a 27. intelem a sorban. A gonoszokat figyelmezteti, hogy ne álljanak lesben az igaz lakhelye ellen, és ne fosszák ki. Mert az igaz is hozhat rossz döntéseket, de mindig képes megújulni. Míg a gonoszok egyetlen botlása is végzetes lehet.

Illusztrációnak Absalomot hozhatjuk, aki kihasználta apja engedékenységét az ítéletben és lázadást szított. Dávid azonban képes volt újra talpra állni, míg Absalom csak egy hibát követett el, amikor nem hallgatott Akhitófel tanácsára, de az végül a vesztét is okozta, amit Akhitófel már előre látott, ezért végzett magával. Ezt az intelmet akár ő is hagyhatta volna az utókorra.

Az armageddoni csata valójában Bocrában lesz – 2015.01.16.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150116k.mp3
(Fil 2,19-3,3; Ézs 62,6-65,25; Zsolt 73,1-28; Péld 24,13-14)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150116.mp3
(Fil 2,19-3,3; Ézs 62,6-65,25; Zsolt 73,1-28; Péld 24,13-14)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál két munkatársát ajánlja a gyülekezetnek és óv a hamis tanítóktól, akik a körülmetélkedést hirdetik.

201501161

Pál terve, hogy Timóteust elküldi a gyülekezethez, amint a sorsa felől döntés született. Timóteust Pál második útján, Lisztrában vette maga mellé. Anyja, sőt nagyanyja is hívő zsidó, majd keresztény asszonyok voltak, atyja azonban görög származású volt. Pál körülmetélte, hogy vele mehessen a zsidók közé, mint, aki maga is zsidó. Ő bizonyult Pál egyik leghűségesebb munkatársának és tanítványának, akihez két személyes, pásztori levelet is írt az apostol. A gyülekezet előtt is ismert volt, akkor is az apostolokkal volt, amikor a gyülekezet különös körülmények között létrejött. (Apcsel 16)

A másik munkatárs és a gyülekezet diakónusa Epafroditusz, akiről a levél végén megtudhatjuk majd, hogy ő vitte el Pálhoz a gyülekezet adományát és saját személyében szolgálta az apostolt, de súlyosan megbetegedett és nagy honvágya volt Filippi után. Pál ezért jobbnak látta őt hazaküldeni a gyülekezethez, hogy együtt örülhessen a testvérekkel, ami Pálnak nagyobb megnyugvást jelentett, mintha a szolgálatában maradt volna.

Ezután egy váratlan hangnemváltással a pogányoknak a körülmetélkedést szükségességét hirdető gonosz munkások ellen fordul az apostol. Kutyáknak titulálja őket, valószínűleg azért, mert a farizeusi elkülönülésnek egy keresztény változatát hirdették és ők maguk vélték úgy, hogy a pogányok a körülmetélés nélkül nem juhok, hanem tisztátalan ebek. Másrészt Pál egy szójátékot alkalmaz rájuk, amennyiben szétmetélőknek hívja őket arra utalva, hogy zavart és széthúzást keltenek a fellépésükkel a gyülekezetekben. Úgy látszik még mindig voltak ilyenek annak ellenére, hogy az apostolok ebben a kérdésben már világos döntést hoztak.

Mi magunk vagyunk a körülmetélkedés – mondja Pál – akik Isten Szellemében végezzük a papi szolgálatunkat és Jézus Krisztussal dicsekedünk, nem testi dolgokkal. A testi dolgok alatt itt a leszármazást és a zsidó valláson belüli rangot érti Pál, ahogyan azt a következő versekben majd világosan ki is fejti.

Az Ószövetség mai részében Jeruzsálem népének büntetése és helyreállítása a fő téma, melynek végén Isten bejelenti az új ég és az új föld megteremtését.

A 62. fejezet Isten két szózatát tartalmazza. Tegnap már elolvastuk azt, amelyik arról szólt, hogy Isten nem nyugszik, amíg Jeruzsálem dicsőségét helyre nem állítja. A mai első szózatunkban Isten azt ígéri, hogy őrszemeket – közbenjáró prófétákat – állít Jeruzsálem falaira, akik szüntelen kiáltanak az Úrhoz, amíg véghez nem viszi az ígéretét.

A 10. verstől egy újabb útkészítésről van szó. Az első útkészítő Keresztelő János volt, aki Illésként készítette elő a messiás első eljövetelét. Itt a végidők Illéséről van szó, aki a visszatérő és bosszúálló Jézus útját készíti elő, mégpedig ítélő csodákkal. Fő üzenete – ahogyan Jánosnak is –, hogy hamarosan érkezik a Szabadító.

A 63. rész első látomása a Szabadító megérkezését írja le, aki egymaga vív véres harcot az Antikrisztus és seregei ellen. Ezt a szakaszt a Jelenések könyve 19. része idézi Jézus visszatérésével kapcsolatban. Fontos megjegyezni, hogy itt arról az armageddoni csataként elhíresült ütközetről van szó, amelyet biblikusan bocrai ütközetnek kellene hívni, hiszen Armageddonban csak a seregek gyülekeznek, onnan mennek Jeruzsálembe, majd a sivatagon át Edom földjére, az ősi Bocra környékére, hogy bekerítsék és megsemmisítsék Izrael elmenekült maradékát. Az ő megsegítésükre tér vissza a Szabadító, Jézus és semmisíti meg az Antikrisztust és seregeit és innen indul Jeruzsálembe, hogy az Olajfák hegyére vesse a lábát. A Szabadító Jézus visszatérésének két oka lesz. Az egyik, hogy a nép maradéka hitre jut benne, a másik, hogy Izrael minden segítője elfogy. Az istenfélőket vagy megölték vagy elnémították, és az emberek közül senki sem emeli már fel a szavát a megmaradtakért.

A visszatérésnek ezzel a monumentális tablójával egyenlőre lezárul a Jeruzsálem sorsát bemutató tabló, és (7) könyörgések következnek, melyeket a próféta a szenvedő nép nevében mond. A zsoltár Mózes énekének ívét követi, nyilván nem véletlenül. Az Isten ellen lázadó, bajba jutott nép végül magába száll, megemlékezik Mózes napjairól (11) és könyörög Istenéhez: Kérlek, tekints le a mennyből. Ez a kérés sok hasonlóságot mutat a 80. zsoltárral. A sóhaj a 64. részben egy újabb kéréssel folytatódik: „Bárcsak meghasítanád az eget, Örökkévaló és alászállnál a földre…”, ami a 18 zsoltárral mutat hasonlóságokat. A hatodik versben visszatér az első fejezet képe: „még igazságaink is olyanok, mint a vértől tisztátalan ruha…” A fohász végén kötői kérdések sorjáznak: meddig nézed még a pusztulást? Meddig tart haragod? Miért nem válaszolsz?

A nép nevében elmondott prófétai fohászokra a 65. fejezetben érkezik meg az isteni válasz: „Azoknak válaszoltam, akik nem is kérdeztek, azok találtak meg, akik nem kerestek…” vagyis a nem zsidó népek. Isten válaszait a pogányok hallják meg, míg Izrael vakon és süketen botorkál. Pál ennek értelmében idézi ezt a szakaszt a Róma levélben (Róma 10,20-21). Ez a büntetés ideje – de nem a Messiás elutasítása miatt, hanem a bálványimádásért. A hatodik versben hangzik el a „Ne veszítsd el” felhívás, amely 4 zsoltár feliratában is szerepel (57,58,59 és 75). Az üzenet pedig az, hogy a nép bűnhődése közben, az igazak miatt mégsem vész el soha Izrael, sőt a maradékból az Úr egy új nemzedéket nevel. Ez az ellentéte annak a „parázna és elfordult” nemzedéknek, amelybe megérkezett a Messiás, de süket fülekre talált. A szent maradék, akik megtalálják az Urat, benépesítik majd Sion hegyét, míg a megkeményedettek felett ez az idő az ítélet ideje lesz. Az Örökkévaló különválogatja a népből a szolgáit és a bálványok szolgáit, és a híveknek enni és inni ad, megörvendezteti őket, hogy énekre fakadnak, míg a bálványok szolgái éheznek, szomjaznak, megszégyenülnek, fájdalmukban kiáltoznak. Nevüket átokformulába foglalják, míg az igazak Istentől új nevet kapnak. Itt már az örök ítélet, a gyehenna képei jelennek meg. Egyúttal Isten ígéretet tesz arra is, hogy nem csak Jeruzsálemet újítja meg, hanem mindent újjá tesz, az eget, vagyis a szellemi világot és a földet is, vagyis a láthatókat. Az új ég és az új föld és az abban alászálló új Jeruzsálem a hívők végső célja.

A 20. verstől a millennium, a messiás béke-királyságának képei következnek:

Az emberek hosszú életűek lesznek, mint a fák, élvezik kezük munkáját, mert nem rabolja el tőlük senki, kéréseik meghallgatásra találnak az Úrnál, sőt még a vadállatok is megszelídülnek, ott is kitör a teljes béke. (Lásd még: Ésaiás 11)

A Példabeszédek mai két verse a 26. intelmet tartalmazza, amelyben a kor legkívánatosabb édességéhez, a lépes mézhez hasonlítja a szerző a bölcsességet. Ahogyan a gyermekek áhítoznak az édesség után, úgy kell az ifjúnak a bölcsességet ízlelgetnie, hogy megalapozhassa a jövőjét. Az ifjúkorban ugyanis súlyos döntések várnak az emberre: felelősséget kell viselnie az életéért, hivatást kell találnia és egzisztenciát kell teremtenie, valamit meg kell találja a hozzá illő társat és családot kell alapítania. Ezek külön-külön sem kis feladatok, hát még együtt. Az istenfélelem azonban remek iránytű, mert az Úr jó és bölcs tanácsai eligazítják a tapasztalatlan ifjút is a felnőttek sok csalárdsággal átszőtt világában.

A büszkeség és az önzés az egység legnagyobb akadálya – 2015.01.15.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150115k.mp3
(Ézs 60,1-62,5; Fil 1,27-2,18; Zsolt 72,1-20; Péld 24,11-12)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150115.mp3
(Ézs 60,1-62,5; Fil 1,27-2,18; Zsolt 72,1-20; Péld 24,11-12)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál az egységről és az alázatról tanít Jézus példáján.

201501141

Miután Pál bemutatta saját helyzetét, rátér a gyülekezet dolgaira. Az első, amivel foglalkozik, a szenvedésteljes küzdelmek, amelyeket ki kell állniuk. Ebben Pál két dologra hívja fel őket. Az első, hogy tekintsék kiváltságnak, hogy az Úrért szenvedhetnek is. A második, hogy a támadások közepette mutassanak egységet és közös elszántságot. A büszkeség és az önzés az egység és a közösség legnagyobb akadálya. Ezért vegyék Jézus példáját alapul, hogy legyőzzék a viszály és pártoskodás szellemét a közösségben.

A gyülekezet egységét külső és belső tényezők egyaránt bomlaszthatják. Az üldözések és zaklatások akkor érhetnek el sikert, ha gyávaságot és megalkuvást eredményeznek a hívők között. Pál a saját múltbeli és jelenlegi példáját állítja a gyülekezet elé, hogyan kell az evangélium ellenségeivel megküzdeni.

A belülről bomlasztó erők között az önzés, a felfuvalkodottság az öndicsőség keresése, vagyis az régi romlott ember természetéből fakadó becsvágyakt emeli ki Pál. Ezzel állítja szembe Jézus alázatát, amely egy szolgát jellemez. Ő nem fürdőzött a dicsőségében, hanem kész volt levetni azt, hogy azokat szolgálja, akiket az Atya szeret. Még a bűn testét is magára öltötte, hogy a bűnösöknek szolgáljon, és a célját nem adta fel akkor sem, amikor az volt az ára, hogy kínhalált kell szenvednie a kereszten. Mivel minden elképzelhető mértéken túl megalázta magát, ezért az Atya felmagasztalta őt minden elképzelhető mértéken túl.

Az itt szereplő himnusz, az egyik legismertebb az újszövetségi irodalomban. Hatszor három időmértékes verssorban mondja el Jézus isteni formából való kiüresedését, emberré válását, halálát, felmagasztalását és uralkodását. Azt sajnos nem tudjuk, hogy Pál maga-e a szerzője a himnusznak vagy mástól idéz. Ez utóbbira utal, hogy számos olyan kifejezést használ, amely máshol nem fordul elő.

A himnusz után Pál arra is felhívja a gyülekezet figyelmét, hogy ne csak felvállalják a szolgálatot, hanem azt zúgolódás és háborgás nélkül tegyék. Erre az erőt Istentől kapják, aki nem csak Jézusban volt jelen, hanem minden hívőben is ott van. Ha ezen az úton járnak, akkor nem csak az üdvösséget nyerik el, hanem világító csillagok lesznek a nemzedékük sötétségében, akik sok útkereső embernek utat tudnak mutatni.

Végül Pál a saját esetleges mártírhalálát italáldozathoz hasonlítja, amely Mózesnek az áldozati törvényeire utal. Ezek előírták, hogy a főáldozatot liszt és bor áldozatokkal kell kísérni. Ez a hitükért üldözött mártírok képe, akik Jézushoz – a fő áldozathoz – hasonlóan életüket áldozzák Isten ügyéért, és az emberek üdvösségéért.

 

Az Ószövetség mai részében

a próféta a földi és a mennyei Jeruzsálemről beszél.

 

A 60. fejezet Jeruzsálemnek, az Úr városának a jövőbeli dicsőségét énekli meg. A Millennium, a Messiás ezerérves béke-királyságának képei váltakoznak az új, a mennyei Jeruzsálemre vonatkozó próféciákkal.

Az első verseket (1-3) Pál apostol idézi az efézusi levélben azzal kapcsolatban, hogy a hívők – mint a mennyei Jeruzsálem fiai – világosságul kell szolgáljanak a sötétségben ülő pogányok számára. (Ef5,14)

A második ének (4-18) Izrael száműzöttjeinek a visszatérésről szól, amely az Úr parancsszavára fog megtörténni az antikrisztusi kor után. Idegen népek fiai fogják újjáépíteni a várost és a szentélyt, és a nemezetek mind ünnepi menetben jönnek majd Jeruzsálembe Izrael Istenét imádni. A többi prófétától tudjuk, hogy ennek a kornak a nagy, világraszóló ünnepe, a sátorok ünnepe lesz.

A befejező rész 19. és 20. verseiben már egyértelműen a mennyei Jeruzsálem sejlik fel, melynek nem lesz szüksége napra és holdra, hanem Isten dicsősége világít majd benne, amelynek „szövétneke” (fényforrása) a Bárány.

 

A 61. részben egy messiási szózat ékelődik a Jeruzsálem jövendő dicsőségét megéneklő részekbe (1-3). Ezt a messiási „programbeszédet” olvasta fel Jézus a názáreti zsinagógában (Lukács 4), de behajtotta a tekercset, mielőtt az Úr bosszúállásának napjáról szóló rész következett volna. Jelenleg is tart a „ma”, az Úr kedves esztendeje, vagyis a kegyelem ideje. A szöveg ugyanis két küldetésről beszél. Az első az evangéliumé, a második viszont Sion gyászolóinak szól és Jeruzsálemnek, mint az Isten városának a helyreállítását énekli meg. Ennek előzménye lesz majd a 63. rész elején található versekben leírt Szabadító megérkezése, aki véres csatában győzi le Bocránál az Úr ellenségeit. Ez lesz majd az evangéliumot, a kegyelem idejét követő bosszúállás napja. Ezeket a verseket – ahogyan majd látni fogjuk – a Jelenések Jézus második, mindenki számára látható visszatérésére magyarázza.

A fejezet végén (10-11) maga Jeruzsálem is énekel, és vőlegényhez, illetve menyasszonyhoz hasonlítja magát, akit az Úr ékesített fel.

A középső rész (3,b „Akkor majd… – 9) ismét a nép és a város helyreállításáról beszél, és leírja, hogy Izrael fiai az ezeréves királyságban nem kell a megélhetésükkel törődjenek, mert papi szolgálatban állnak majd a világ népei számára, akárcsak a koheniták Salamon szentélyének idejében Izrael számára.

 

A 62. fejezet első éneke könyörgés azért, hogy a Jeruzsálemre vonatkozó ígéretek beteljesedjenek és a megígért helyreállítás és benépesítés megtörténjen. Az ének Istennek azt az indulatát mutatja be, hogy mennyire szeretné már ezt az időt elhozni.

 

A Példabeszédek mai két verse

a szolidaritásra hív fel, különösen azokkal, akiket ártatlanul akarnak megölni. Az ember ugyanis hajlik a megalkuvásra, az önféltésre, különösen akkor, ha súlyos és nehéz döntésekről van szól, amelyek nagy kockázattal járnak. Ilyenkor az ember – bár tudja mi volna helyes – hajlandó behunyni a szemét és megnyugtatni magát valamilyen hazugsággal, de Isten őrködik a lelkünk felett, őt nem csaphatjuk be. Lényegében erről az elvről szól Jézusnak az irgalmas szamaritánusról mondott példázata, bár mondanivalója az előítélet.

Ez az intelem a gettó felszabadításának 70. évfordulóján különös aktualitást kap.

A holocaust után a legtöbb ember arra hivatkozott, hogy nem tudták mi folyik a megsemmisítő táborokban. Azonban a kordokumentumokból tudjuk, ha nem is tudtak róla részleteiben, azt érzékelték, hogy azok, akiket elvittek, nem fognak visszatérni. Ezért szinte azonnal kifosztották az elvitt zsidók lakásait és kiigényelték a házaikat. Mély és hálás tisztelet a kivételeknek.

Az ilyen kegyetlen időkben az ember hajlamos becsapni még saját magát is, de becsaphatja-e Teremtőjét?

Mikor böjtölünk igazán Isten szerint? – 2015.01.14.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150114k.mp3
(Ézs 57,15-59,21; Fil 1,1-26; Zsolt 71,1-24; Péld 24,9-10)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150114.mp3
(Ézs 57,15-59,21; Fil 1,1-26; Zsolt 71,1-24; Péld 24,9-10)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál apostol egy új levele nyílik meg, amelyben az apostol örömre és egységre buzdít.

201501141

A Filippibeliekhez írt levél is börtönlevél, akárcsak az efézusi, de azzal ellentétben nagyon is személyes. A gyülekezetet Pál és Silás alapították és az első megtérők egy líd bíbor-kereskedőnő és egy római börtönőr voltak. A gyülekezet igen bensőséges kapcsolatot ápolt Pállal. A levél megírásának kiváltó okát is ismerjük, a gyülekezet Epafroditusz kezei által csomagot és pénzt küld Pál szükségleteire Rómába. A levél a gyülekezetet örömre és egységre buzdítja, majd a 3. résztől erős hangnemváltás következik, amikor Pál a tökéletességről kezd el tanítani, vélhetően azért, mert a mózesi előírásokkal házaló „farizeus-keresztények” ezt a gyülekezetet is megzavarták.

Már a címzés is elég különleges, amennyiben a gyülekezeti tagokat a felvigyázókkal (episzkoposz) vagyis presbiterekkel, és diakónusokkal együtt köszönti, ami arra enged következtetni, hogy Filippiben is kialakult már az a gyülekezeti szervezet, amely a jeruzsálemi gyülekezetet is jellemezte. Pál a köszöntésben már kifejezi, hogy öröm tölti el, valahányszor a gyülekezetért imádkozik. Az evangélium ügyében – ami Európát illeti – ők voltak az elsők, és azóta is részesei Pál munkájának. Segítségnyújtásuk most is részestárssá tette őket abban a feladatban, amit Pál végez. Pál ugyanis nem a saját ügyének tekintette a fogságot, hanem az evangélium ügyének is, így saját védelme egyben az evangélium védelmét is jelentette. Hiszen, ha Pált elítélik, akkor a keresztényeket ítélik el, míg ha felmentik a birodalmi fővárosban, az szabadságot fog jelenteni az üldözött gyülekezeteknek is birodalomszerte.

Fogsága azonban inkább az evangélium ügyének javára vált, mint ellenére – ahogy vádlói remélték -, mert sokan bátorságot merítve beálltak abba az űrbe, amit Pál elfogása hagyott, és hirdetik az evangéliumot. Pál efeletti örömét az sem tudja elrontani, hogy vannak, akik ugyanezt az űrt nem jó szándékkal akarják betölteni, mert a lényeg az, hogy az evangélium eljusson az emberekhez, ugyanis az üdvösségnek egyetlen feltétele van, hogy az emberek hitre jussanak Jézusban, mint Krisztusban. Ez pedig csakis akkor történhet meg, ha hallják az evangélium üzenetét. (Róma 10,14)

Pál örömét a rá váró kilátások sem tudják elvenni, mert ha felmentik és életben marad, akkor továbbra is használhat a hívőknek és az élete gyümölcsöző lehet az evangélium számára. Ha pedig elítélik, mint a birodalom ellenségét, akkor is örömmel néz szembe a halállal, mert legalább Krisztussal együtt lesz. Bárhogyan is alakul majd, a teste – életével vagy halálával – Isten dicsőségét fogja szolgálni. Választása a neki jobb vagy a mások számára hasznosabb között van. Ha ő dönthetne, akkor ez utóbbit választaná. (Ezzel már előkészíti a Krisztus kiüresedéséről és szolgaként való megalázkodásáról szóló nagy himnuszt.) Kiszabadulása és újbóli látogatása a gyülekezetben igazi örömünnep lenne, és az is lesz.

Az Ószövetség mai részében

a próféta a kapzsiság, a hamis böjt és a képmutató vallásoskodás ellen beszél.

Az 57. rész mai prófétai szakasza meglehetősen homályos. Valószínűleg a 14. verssel kezdődik, amely az útkészítésére hív fel a nép visszatéréséhez. A nép a kapzsiság bűne miatt kerül elnyomásba, amiről a próféta eddig nem beszélt, mivel főképpen a bálványimádást rótta fel. Jeremiás lesz az, aki a nyerészkedést ostorozza, hiszen a már ostromlott Jeruzsálemben is még azzal vannak elfoglalva a vezetők, hogy kifosszák a szegényeket. Így elképzelhető, hogy Ézsaiás is erről a korszakról beszél, bár a bálványimádás minden időben paráznasággal, elnyomással és kizsákmányolással járt együtt. A nép egy részének szíve összetörik a fogság alatt, őket az Úr megvigasztalja és helyreállítja, de lesznek, akik megmaradnak az istentelenségükben – számukra nincs béke. Itt is megjelenik Dávidnak az a nagy felismerése, hogy a töredelmes és bűnbánó szív a legkedvesebb áldozati ajándék Isten előtt (51. zsoltár).

Az 58. és 59. fejezetben Isten válaszol a próféta által azoknak, akik a szentélyben imádkoznak és megtartják a böjti napokat, és elmondja, hogy Isten miért nem hallgatja meg őket.

Az 58. fejezet szózatát az „igaz böjt” elnevezéssel szokták illetni, amelyben Isten azt üzeni, hogy a külsődleges böjt őt nem érdekli. A böjt szolgáljon arra, hogy az emberek megalázzák magukat Isten előtt azzal, hogy összhangba hozzák az életüket az Úr parancsaival és törődnek a felebarátaikkal. Ahogyan Jézus is tanított a Hegyibeszédben: ne képmutatók módjára, az emberek szemeinek böjtöljetek, hanem az Urat keressétek őszintén. Ugyanez vonatkozik a szombat megtartására. A szakasz érdekessége, hogy az Úr a prófétának megparancsolja, hogy „trombitaként” emelje fel a szavát, ahogyan később majd Jeremiással is tesz.

Az 59. részben a téma hasonló, csak súlyosabb. Ez a szakasz sok hasonlóságot mutat a könyv első fejezetével, ahol Isten a felé terjesztett kezeket súlyosan tisztátalannak, embervértől mocskosnak látja, ahogyan itt is. Pál a Róma 3-ban ebből a szakaszból is több verset idéz (a 69. zsoltár átkaival együtt), annak bizonyítására, hogy az Izraeliták közül sem tartotta meg senki tökéletesen a mózesi törvényt. A szózat lényege: hogyan várhatjátok tőlem, hogy meghallgassam az imáitokat, miközben cégéres bűnök terhelnek benneteket, melyekkel szembe sem akartok nézni? Nincs közöttetek egyetlen igaz sem, így az Úrnak magának kell cselekednie.

Ehhez a szakaszhoz két megjegyzés kívánkozik.

Az első, hogy innen szokták azt a teológiai elvet levezetni, hogy a bűn definíciója az volna, hogy elválaszt Istentől. Mintha Isten csak azokkal állna szóba, akik teljesen bűntelenek. Ennek éppen az ellenkezőjét tanítja a Szentírás. Isten nagyon is szól a bűnösökhöz és megtérést vár tőlük. Az álszenteket utasítja el, akik az istenfélelem külső látszata mögött, súlyos bűnöket követnek el, amelyekkel eszük ágában sincs szembenézni. Isten őket utasítja el, és nem a csetlő botló vétkezőket. (Lásd még 50. zsoltár). Jézus maga sem az igazakat jött hívogatni, hanem a bűnösöket, mert nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Itt éppen az önigazult, képmutató vallásos emberekről van szó, akik cégéres bűnökben élnek, miközben az istenfélelem látszatát akarják fenntartani. Akik olyanok, mint a meszelt sír, belül undokságokkal teljesek, kívül pedig szentnek látszanak.

A másik megjegyzés, hogy itt olyan emberekről van szó, akik még fel-feljártak az Úr templomába és megtartották a böjtöt és az ünnepeket, de valójában nemigen határolódtak el a Manasse által teremtett istentelen világtól, és nem fejtettek ki számottevő ellenállást az országban folyó igazságtalanságokkal és rablásokkal szemben. Vagyis nagyrészt asszimilálódtak a neopogánysághoz, de azért – biztos, ami biztos – még megőriztek valamit a rítusok szintjén az ősi atyai hagyományokból. Nekik üzeni Isten, hogy nem hallgatja meg őket, és nem segít rajtuk.

A fejezet lényege ezek ellenére sem egy kor-dokumentum, hanem valójában a törvényből való megigazulás lehetetlenségéről beszél, és egy új szövetséget ígér meg, amely Isten Szellemén és szavain nyugszik és nem a cselekedeteken. Pál is ezért idézi a hitből való megigazulás kapcsán.

(A 71. zsoltár kommentárját lásd a 2014.07.15-i részben)

A Példabeszédekben szereplő

első vers a 23. intelemhez tartozik, amelyről tegnap beszéltem. A 10. vers egy önálló pontnak – a 24-nek – tekinthető, bár lényegében a következő, a huszonötödik bevezetője (11-12).

Itt a vészterhes időkről van szó, amelyek mérlegre teszik minden embernek a szívét. Az erőtlen szívét ilyenkor a gyávaság, az önféltés kormányozza a megalkuvásra és árulásra. Az igazak szívében azonban van erő arra, hogy ezeken felül emelkedjenek. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az az erő, amely erősebbnek bizonyul a félelemnél. Az igazak esetében ez az erő, az Istenbe vetett bizalomból, az Ige igazságába vetett hitből táplálkozik.

A munkahelyi és a családi kapcsolatok fontossága – 2015.01.13.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150113k.mp3
(Ézs 54,1-57,14; Ef 6,1-24; Zsolt 70:1-5; Péld 24,8)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150113.mp3
(Ézs 54,1-57,14; Ef 6,1-24; Zsolt 70:1-5; Péld 24,8)

Az Újszövetség mai szakaszában

Pál szülők és gyermekek, szolgák és urak kapcsolatáról tanít és Isten szellemi fegyverzetének a bemutatásával fejezi be a levelét.

201501131

Fontos meglátnunk, hogy az apostol itt keresztény szülőkhöz és gyermekekhez, valamint keresztény urakhoz és rabszolgákhoz beszél, az itt lefektetett elvek ugyanis elsősorban azt célozzák, hogy a családi vagy „munkahelyi” konfliktusok ne gyűrűzzenek be a gyülekezetbe, ahol gyermek és szülő, úr és rabszolga egyenlő polgárjoggal vesz részt Isten népe között az Úr imádásában – és fordítva, a gyülekezeti feszültségek ne gyűrűzzenek a családba vagy a munkahelyre. Az eljövendő világban eltörlődik majd a szülő tekintélye a gyermeke felett, ahogy az úré a rabszolgája felett. Nem egyszerű ma sem a nagyfőnöknek egy gyülekezetbe járnia az alkalmazottaival, vagy egy nagyobbacska gyermeknek a szüleivel. Előfordulhat ugyanis még az is, hogy a tekintélyi rend ott megfordul, és a beosztott ad utasításokat a főnöknek, és a gyermek tekintélyesebb pozíciót kap, mint ami a szüleinek van. Éppen ezért fontos, hogy a gyermekek a magánéletben megtartsák a tiszteletet a szüleikkel szemben, a szülők pedig ne éljenek vissza a tekintélyükkel, hanem örüljenek annak, hogy gyermekük gyarapszik és fejlődik. Ugyanez a helyzet az úr és szolga viszonyban. A szolgák (beosztottak) minden hátsó szándék nélkül, odaadással végezzék a munkájukat, mint akik Isten tetszését keresik abban is. Az urak pedig ne a fenyegetés és megfélemlítés eszközével éljenek, hanem legyenek olyanok, mint amilyennek Krisztust is, mint Urat és parancsolót megismerték, mert Előtte kell majd számot adniuk, és erre is az az igaz: amilyen mértékkel mértél, olyannal mérnek nektek is…

Befejezésül az apostol Isten erejéről tanít és egy katona felszereléséhez hasonlítja azokat a szellemi javakat, melyek a hívőket erőssé teszik a világgal és a szellemvilágban zajló konfliktusokkal szemben. Ezek segítségével győztesen vívhatják meg azokat a csatákat, amelyek Krisztus katonáiként kétség kívül rájuk várnak. Van ugyanis egy ellenségük, Sátán, aki újból és újból tőrbe akarja csalni őket, hogy visszaszerezze, amit hittel már sikerült elhódítani tőle. A fegyverzet felsorolása előtt Pál felhívja a figyelmet arra is, hogy bár a harcaink során emberekkel kerülünk szembe, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem emberek a problémáink okozói, és a harcot nem ellenük kell folytatni. Bizonyos körökben nagyon népszerű a 12. verset úgy interpretálni, hogy az a szellemi világ erővel való tusakodásra szólít fel bennünket. De nem pontosan erről van szó, hanem arról, hogy egy szellemi konfliktusba vagyunk beágyazva, ezért harc közben nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten az embereket, még az üldözőinket is, meg akarja menti. Ha az embereket tekintjük ellenségeinknek és ellenük harcolunk, akkor nem Isten, hanem az ördög eszközeivé válunk, aki embergyilkos volt kezdettől fogva. Már pedig a csábítás igen nagy lesz, hiszen embereket fogunk látni, akik igazságtalanul bántani és ok nélkül üldözni fognak, azokat a láthatatlan erőket pedig, amelyek ezek mögött állnak nem is olyan könnyű észrevenni. A jó kommandós azonban nem keveri össze a túszejtőt a túszokkal. Megküzd a túszejtővel és a túszokat – amennyire lehet – kímélni akarja. Így van Úr harcosaival is.

Isten teljes szellemi fegyverzetének első három darabja az igazság, mint öv, a megigazulás, mint páncél, és az evangélium hirdetésének készsége, mint lábbeli. A Biblia gyakran használja az öv felkötésének a képét, ami nagyjából megfelel a mi nyelvünkben a „kösd fel a gatyát” kifejezésnek. A küzdelem a teljes figyelmünket és koncentrációnkat fogja kívánni és nem lesz egyszerű. Annál felkészültebbek vagyunk rá, minél inkább tisztában vagyunk az igazsággal, ami Isten Igéje. Ha ebből kimozdítanak, elveszítjük a stabilitásunkat.

A páncél óvja testünk fontos belső szerveit, ugyanígy óvja a hit által való megigazulás tudata a lelkiismeretünket. Az ördög pedig mindig el akar majd bizonytalanítani az alkalmatlanságunkkal és a kudarcainkkal. Ezért kell biztosan tudnunk, hogy megigazulásunk Isten akaratán és érdemén nyugszik, nem a miénken.

Mivel az emberek üdvössége egyedül attól függ, hogy eljut-e hozzájuk a jó hír, az evangélium, az ellenség mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy otthon tartson bennünket, vagy megsebezze a lábunkat, vagyis elvegye a kedvünket a jó hír átadásától. Ezért kell a készséggel felövezni magunkat, és eltökélni, hogy elvisszük a jó hírt, ahova csak tudjuk.

Ezek fölé kell a hit egész testet betakaró pajzsát felvenni, amely arra szolgál, hogy az ellenség tüzes nyilai, azaz hazugságai és rágalmazásai ellen védjen. Ez pedig a hit, a töretlen bizalmi kapcsolat a Megváltónkkal és az Atyával.

Azután jöhet a sisak, vagyis a reménység, amelyet Isten visszavonhatatlan és megbánhatatlan ígéretei táplálnak, és az a tudat, hogy a jövő mindenképpen a miénk.

Azután az Ige kardja, vagyis azok a vonatkozó kijelentések, melyek leleplezik, hatástalanítják és visszaverik a hazugságokat. Úgy, ahogyan Jézus is tette a pusztai megkísértésekor: „meg van írva…”

A kitartó őrködés, a kitartó imádkozást jelenti, amely magában foglalja a kéréseket, könyörgéseket és közbenjárásokat. Pál a maga számára is kéri ez utóbbit, hogy a börtön és a bilincsek ellenére is legyen kellő bátorsága kinyitni a száját és ne kössön semmilyen igazsággal kompromisszumot a fenyegetések miatt.

A záró rész sem tartalmaz semmilyen személyes üzenetet, lényegében csak azt tudjuk meg belőle, hogy egy Thükitusz nevű testvér volt a postás, aki Pál hogyléte felől majd további részletekkel szolgál.

Az Ószövetség mai részében

az Úr szolgája ciklus függelékét olvashatjuk, ezután egy új gyűjtemény nyílik meg, amelyben Sion jelen gyalázata van szembeállítva a jövő dicsőségével.

Az 54. részben az ú.n. „Jeruzsálem-dalok” vannak összegyűjtve, melyek az elpusztult, lerombolt, ékességétől és lakóitól megfosztott városhoz, mint az Örökkévaló meddő, illetve eltaszított asszonyához szólnak, és a jövendő reménységét hirdetik. Jeruzsálem újra felépül, megtelik lakókkal, és az istenfélők szellemi otthonává válik.

A 11. verstől már egyértelműen felsejlik az új, a mennyei Jeruzsálem képe, melynek drágakövekre épülnek az alapjai és lakói kivétel nélkül az Úr tanítványai. Az újjáépült Jeruzsálem ellen pedig nem lesz hatékony az ellenség semmilyen fegyvere sem – a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. Azt, hogy e dalokban valójában a mennyei Jeruzsálem van megénekelve, megerősíti az a tény is, hogy Pál ennek értelmében idézi a gyűjtemény első sorát a Galata levél ötödik részének végén.

Az 55. fejezet a Dávidi szövetség betöltőjéről, vagyis a Messiásról szól, aki a nemzeteknek tanúskodik, vezeti őket és uralkodik rajtuk. (4-5). Ez kellene Izraelt is megtérésre „ingerelje” (5Mózes 32,21, magyarázva Róma 10,19). Mivel Isten ígérete kiment – és ahogyan az eső sem esik vissza a felhőbe – az sem tér vissza dolgavégezetlen. Izrael fiait is összegyűjti a messiás a nemzetek közül és örömmel vezeti majd vissza Sion elpusztult hegyeire.

Jézus ennek a fejezetnek az első sorára utalt, amikor a sátorok ünnepének utolsó nagy napja után így kiáltott: „Aki szomjas, Hozzám jöjjön és igyon.”

Ésaiás könyvének utolsó 11 fejezete egy újabb gyűjteményt alkot, melyben a jelen szörnyűségeinek ellenpontjaként jelennek meg Istennek a közeli és a távoli jövőre vonatkozó ígéretei. Ennek oka abban keresendő, hogy Ezékiás halála után, a fia, Manasse, a jeruzsálemi királyság történetének legistentelenebb és leggonoszabb királya volt. Tevékenysége egyenesen vezetett a babiloni fogsághoz. (Jeremiás 15,4) Manasse elvetette Ezékiás reformjait és az előtte uralkodó királyok, nagyapja és dédapja, nyomdokait követte. Teljesen behódolt Asszíriának és nem csak vazallusa lett a kegyetlen birodalomnak, hanem vallásának majmolója is. A hagyomány szerint Manasse végeztette ki Ésaiás prófétát is éppen azok miatta a szavak miatt, amelyek ebben a gyűjteményben szerepelnek.

Az 56. fejezetben a próféta a néphez fordul, és felszólítja őket, hogy ragaszkodjanak Ezékiás reformjaihoz, vagyis a mózesi parancsolatokhoz – melyeket itt különösen a szombat hangsúlyoz – és ne engedjenek a királyi házból jövő romlásnak. Még a herélteket és az idegen betérőket is megszólítja. Ellenpontként súlyos ítéletet mond a vezetőkről, akik vak őrszemek, rossz pásztorok, telhetetlen ebek, akik csak a tivornyázást keresik abban a hiszemben, hogy semmi veszély nem fenyeget, holnap is ott folytathatják, ahol ma abbahagyták.

Az 57. fejezet az előző folytatása. Első verseit sokszor tévesen alkalmazzák az elragadtatásra. Itt azonban nem az Egyház elragadásáról van szó, hanem arról, hogy Manasse dühöngése és üldözése az Úr igaz szolgáival szemben csak azért lehet sikeres, mert a következendő ítélet elől engedi az Úr az igazakat elmenni. Hogy ne kelljen végigszenvedniük a büntetést, ami a Manasse-félék miatt az országot és a várost érni fogja. Ők békében fognak a sírjaikban pihenni, amikor az Úr feldúlja Júdát és Jeruzsálemet a sok bűn miatt, amit elkövetnek benne. E bevezető után fordul az Urat elhagyó bálványimádók felé, és megígéri nekik az ítélet napját, amikor bálványaik tehetetlensége nyilvánvaló lesz. Az igazak pedig visszatérnek és birtokba veszik a földet és az Úr hegyét.

A 70. zsoltár

a 40. zsoltár utolsó öt versével azonos. Ez nem egyedülálló, ilyen megkettőződés van például a 14. és az 53. zsoltár esetében is. Itt annyiban más a helyzet, hogy a 40. zsoltár sokkal hosszabb, a 70. csak a befejező részt tartalmazza. Az ismétlődés oka az, hogy a jahvista (1-41) és az elohista (42-72) gyűjtemény eleinte két külön csoport volt, csak később szerkesztették egymás mellé. Mivel a 40. zsoltárt messiási zsoltárként azonosíthatjuk, hiszen az újszövetség ekként idézi, így záró sorai is azok. A zsoltár szavait tehát a Messiásnak a költőben – jelen esetben Dávidban – működő szelleme mondja.

Tartalmát tekintve egy nyomorgatást szenvedő ember segélykiáltása.

A Példabeszédek

mai verse a következővel együtt alkotja a 23. intelmet a harmincból.

Ezekben a bajkeverő van párba állítva a gúnyolódóval, és a gonosz terv az istentelen tervvel. Vagyis az ember jelleme, istenfélő vagy istentelen volta már abból is felismerhető, hogy milyen terveket dédelget.

Ézsaut istentelen, testi emberként leplezte le már az a terve is, hogy apja halála után Jákóbot megöli. Hasonlóan mond ítéletet a főpapok által Jézus és Lázár megölésére szőtt terv már jóval azelőtt, hogy ki is vitelezték volna. A tanulság pedig az, hogy az istentelen emberek ki is vitelezik a terveiket, ha alkalmuk és hatalmuk lesz rá.