Őrizzük a hitet, mint a két szemünket – 2015.03.02.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150302k.mp3
(Zsid 12,14-29, Ez 31,1-32,32, Zsolt 113,1-114,8, Péld 27,18-20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150302.mp3
(Zsid 12,14-29, Ez 31,1-32,32, Zsolt 113,1-114,8, Péld 27,18-20)

Az Újszövetség mai szakaszában a szerző a Sínai szövetségkötést hasonlítja össze az újszövetségbe való belépésünkkel.

20150302

A hit példáinak felsorolása után négy felszólítást olvashatunk:

  • ne csüggedjünk el, hanem erősítsük meg magunkat az Úr visszatérésének bizonyosságában
  • törekedjünk a békességre és a szentségre mindenki iránt
  • vigyázzunk arra, hogy a világ szeretetének mérgező gyomjai fel ne növekedjenek, mert az másokat is „megmérgezhet”. Ez egy idézet Mózestől, amely a kiegészítő szövetséghez fűzött figyelmeztetésekből való: „ne forduljon el senkinek a szíve az élő Istentől, hogy… ürömtermő gyökérré változna” (5M29,18). A hitben hajótörést szenvedett és a reménységükben kételkedni kezdő emberek ugyanis keserűek lesznek, és megkérdőjelezik éppen azokat az ígéreteket, amelyek oly fontosak és becsesek a hitünk szempontjából.
  • ne legyen senki parázna vagy olyan istentelen, mint Ézsau.

Ez utóbbit ki is bontja a szerző. Ézsau ingyen kegyelemből kapta az Úrtól az elsőszülöttségi jogát, amit azonban nem becsült többre egy tál lencsénél. Ezért Isten sem becsülte meg őt, és nem leplezte le Rebeka és Jákob mesterkedését Izsák előtt, sőt kimondatta az áldást a vak patriarchával. Hiszen ott és akkor Izsák nem emberi szavakat adott át, hanem Isten szavait szólta. Ézsau sírva követelte apjától az áldást, amikor szembesült a történtekkel, de nem szállt magába, nem bánta meg korábbi tettét, hanem csak apját és Jákobot hibáztatta. Csak az őt ért veszteség késztette sírásra és nem a bűne, amivel értéktelennek nyilvánította Isten ingyen ajándékát.

Hogy miért nincs okunk elcsüggedni vagy a korábbi hitbéli meggyőződésünkből meghátrálni azt a szerző a két szövetség összehasonlításával is indokolja.

A Sínai szövetségkötéskor Isten maga nyilatkoztatta ki a Tízparancsolatot az egész nép füle hallatára. Úgy jelent meg előttük, mint fenséges és félelmetes Isten. Az egész kinyilatkoztatás olyan volt, mintegy vulkánkitörés. A nép mégis furcsa ellentmondást élt meg. Minden külső érzékszervükre ható inger taszította őket Istentől és rettegéssel töltötte el, belül mégis ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy felrohanjanak a hegyre. Ezért Mózesnek szigorú rendszabályokat kellett hoznia, hogy meg ne haljanak. Az egész ószövetségben a tisztulási rítusok, az áldozati rendszer, a papi szolgálat arra emlékeztette az Isten közelségébe vágyódó Izraelitákat, hogy méltatlanok és alkalmatlanok az Istennel való szellemi közösségre, amire viszont ellenállhatatlanul vágytak azok, akik csak egy kicsit is megismerték az Urat. Ez az ambivalencia jellemezte a törvényadást és az egész ószövetségi létet. Aki csak valóságosan megismerte az Istent, semmi másra nem vágyott ezután, csak arra, hogy a közelébe lehessen. A szabályok és tilalmak azonban unos-untalan arra emlékeztették őket, hogy nem elég szentek, nem elég jók, nem alkalmasak erre.

Mennyivel másképpen van ez az újszövetségben! Amikor találkozunk Istennel, nem a külső érzékeinkre, hanem a lelkiismeretünkre hat, mégpedig úgy, hogy szeretetével és kegyelmével újjálehel, a bűneiktől megszabadít. Egy szerető Atyával találkozunk, aki nemhogy tilalmakat állít, hanem igyekszik minden falat lebontani maga és a bűnös ember között, és abba a gyülekezetbe hív, melynek nem csak mennyei angyalok, hanem a hit hősei is a részesei már. Isten a levitákat választotta Izrael elsőszülöttei helyett, csak ők foglalkozhattak a szent dolgokkal. Így választotta Isten azokat, akik Jézusban újjászülettek arra, hogy lakói legyenek a mennyei Jeruzsálemnek, ami az eljövendő világban lesz a szentek szentje. Vagyis az újjászületett szentek lesznek azok, akik Isten szent dolgaihoz járulhatnak. Akiket nem földi dolgok szentelnek és tisztítanak meg, hanem Jézus vére: a tökéletes főpap, tökéletes áldozata, az igazi szentélyben.

Mindez azonban felelősséggel is jár. Ha azokat, akik Mózes törvényét hallgatták, felelősségre vonták a törvényszegéseikért, mi megtehetjük-e, hogy Ézsauhoz hasonlóan, nem értékeljük az ingyen kegyelmet, amivel Isten megajándékozott? Vajon örökölhetjük-e az áldásokat azután, ha egy tál lencsére elcseréljük az ígéreteinket? Mert lesz ítélete a földön és a számadást senki sem kerülheti el. Isten megígérte ugyan, hogy nem pusztítja el a földet vízözönnel, de azt is megígérte, hogy még egyszer megrengeti – ezúttal nem csak a földet -, hanem az eget is (Joel 3,16). Az idézet azonban így folytatódik: „…de népét megoltalmazza az Úr”. Lesz tehát ítélet, de ez az ítélet nem Isten népét éri, ahogy Gósen földjét sem érte a tíz csapás. Ragaszkodjunk tehát ahhoz a mennyei állampolgársághoz, amely a rendíthetetlen országhoz köt bennünket.

Ezek a szavak különös aktualitást kapnak majd néhány év elteltével, amikor Jeruzsálemet a római légiók megostromolják, és a szentélyt felgyújtják (Kr.u. 70.). A tűzvészben megolvadó aranyozás befolyt ugyanis a szentély kövei közé, ezért a zsákmányoló katonák minden követ szétbontottak, hogy az aranyhoz hozzáférjenek. Így teljesedett be Jézus szava a jeruzsálemi templomon: „kő kövön nem marad belőle.” A zsidó-keresztényeket azonban nem rendítette meg ez a tűzvész, mert tudták, hogy az igazán maradandó dolgokat semmilyen földi birodalom sem pusztíthatja el.

Az Ószövetség mai részében befejeződnek Ezékiel próféta gyász- és gúnydalai Egyiptomról.

Az első ének a libanoni cédrushoz, a legnemesebb fához hasonlítja a fáraót és birodalmát. De Asszíria is ugyanilyen nagy és hatalmas birodalom volt, mégis meg kellett hódolnia Nabukadnézár előtt. Egyiptom sem végzi másképpen. Az ének három részre osztható. Az első leírja a cédrus nagyságát és kiválóságát. A második a zuhanását, a harmadik a föld népeinek a reakcióját erre az eseményre, nevezetesen azt, hogy riadtan elszéledtek árnyékából. A cédrusnak, azaz ennek a birodalomnak a bűne is a felfuvalkodottság, amely minden halandó romlását okozza. A halál elől ugyanis nincs menekvés, és a felfuvalkodottat megalázza, amikor szembesülnie kell a halál kikerülhetetlen valóságával.

A kép érdekessége, hogy a királyságokat Éden fáihoz hasonlítja, a nagyra növő fa titka pedig abban rejlik, hogy gyökere vízforrást talált a föld mélyén. Ahogyan Éden fái a föld mélyére kerültek, úgy lesz minden birodalom is az enyészeté. A föld alá süllyedt Édent akár egy költői képnek is gondolhatnánk, ha Jézus a jobbja felől megfeszítet latornak nem azt mondta volna: még ma velem leszel az Édenben, vagyis a halottak birodalmában. Eszerint Éden az özönvízkor az akkori egész emberi világgal együtt a föld mélyére süllyedt, és a holtak birodalmának egy részét képezi, talán azt, amit a Lukács 16 „Ábrahám kebelének” nevez.

A 32. fejezet első éneke egy sirató ének, melynek felépítése nagyon hasonló a kivágott cédrus történetéhez, csak ebben a fáraót és vele Egyiptomot egy oroszlán és egy tengeri szörny jeleníti meg. A tannim-mal már korábban is találkoztunk, sokan egyszerűen krokodilt értenek alatta, de itt egy mitikus szörnyről van szó, amely felzavarja maga körül a vizet. A felzavart víz képe a félelmet szimbolizálja, amelyet a birodalom a hódításaival keltett. A szörnyet azonban kifogják és a szárazra vetik hulláját. Az elbeszélés itt vesz olyan fordulatot, amely azt sugallja, hogy itt már nem a kortárs Egyiptomról van szó, hanem az antikrisztusi időkről, amikor is a világ-diktátor, mint az új babiloni és asszír birodalom ura, az Észak királya, sikeres hadjáratot vezet Dél királya ellen. Ekkor gyászba borul az ég és a föld is Egyiptom sorsán.

De azután az Úr békét hoz a földre, semmilyen ember vagy állat nem zavarja fel többet a vizet, vagyis az agresszív hódítások idejét a béke ideje veszi át a földön, a Messiás béke királysága alatt.

Az utolsó, immár prózában megfogalmazott ének Egyiptom alvilági fogadtatását festi le. A fáraót egyedül az vigasztalhatja az alvilágban, hogy mások társaságába került, olyanokéba, akik hozzá hasonlóan rettegésben tartották a földet: Asszíria, Elám (azaz Perzsia), Mések és Tubál a mai Törökország területén élő népeket jelöli, Edom királysága Izraeltől délre, míg Szidon északra helyezkedett el. A szöveg refrénszerűen ismétli, hogy a körülmetéletlenek és kardtól megölöttek közé kerül Egyiptom hadserege is. Az egyiptomiak ugyanis gyakorolták a körülmetélést, de ez nem segített rajtuk semmit, ugyanúgy oda kerültek, ahová a körülmetéletlenek. Ugyanakkor az egyiptomiak hitvilága szerint a túlvilágon is van hierarchia, melynek legalján azok foglalnak helyet, akiket nem temettek el megfelelően. Ilyenek voltak azok, akik a csatatéren vesztették életüket és holttestüket nem részesítették a megfelelő temetésben. A „kardtól megölöttek közé” kerülni tehát azt jelentette egy egyiptominak, hogy az alvilági hierarchiában a legalsó helyet kapja, ami különleges szégyen és megaláztatás.

A Példabeszédek mai 3 verse a hűséges szolgálat megbecsüléséről, az emberekhez való viszonyulásunkról és a mohóságról szól.

Ha valaki füge ligetet őriz, a fizetségen felül annyi fügét is ehet, amennyit csak akar. Így van az a hűséges szárnysegéd is, aki szolgálatának jutamán felül, kivívja ura megbecsülését is, így annak fényében sütkérezhet. Általánosabban megfogalmazva, a hűséges szolgálatnak, a jól végzett munkának kettős jutalma van: maga a munka eredménye és a megbecsülés, amit kivívunk vele.

A másik ember tükör a számunkra, amennyiben azt látjuk rajta visszatükröződni, amit vetettünk. Ha kedvesek voltunk vele ő is kedves lesz, ha haragosak, ő is az lesz. Ezért ha azt látod az embertársadon, hogy haragszik vagy kedvetlen lesz, ha veled találkozik, gondold át, mit vetettél ebben a kapcsolatban. Csak azt tükrözi vissza, ahogyan viselkedtél vele.

A sír és a halál soha nem elégszenek meg, étvágyuk kielégíthetetlen, ilyen az az ember, akit megszédít a pénz vagy a hatalom. Bármennyit is birtokol ezekből, soha sem érzi úgy, hogy most már elég.

 

A hit nem sprint, inkább maraton – 2015.03.01.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150301k.mp3
(Zsid 11,32-12,13, Ez 29,1-30,26, Zsolt 112,1-10, Péld 27,17)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150301.mp3
(Zsid 11,32-12,13, Ez 29,1-30,26, Zsolt 112,1-10, Péld 27,17)

Az Újszövetség mai szakaszában Jézus példáját és a fenyítés elszenvedését ajánlja a szerző a hívőknek.

201502282

A hit univerzális voltát bemutató szakasz három felsorolással zárul.

Az első a hősök listája, akik a történelem során vittek véghez nagy tetteket azután, hogy Isten szólt hozzájuk vagy meghallgatta az imájukat.

A második a hőstettek felsorolása, melyek a hiten alapultak.

A harmadik azonban azoknak a szenvedéseknek és küzdelmeknek a listája, amelyeket az Isten szavába vetett hitük miatt Isten embereinek ki kellett állniuk.

A hősiesség tehát a szívbe fogadott Igéből, Isten szavából nő ki és válik tettekké. A hitnek ezek a hősei azonban még várnak, hogy a feltámadásuk elérkezzen, mert Isten még mindig türelmesen vár generációról generációra, hogy esélyt adjon még néhány nemzedéknek arra, hogy a hit hőseinek a nyomdokaiba léphessenek. A nagy elődök példája és bizonyságtétele, melyet az Írások is megerősítenek, buzdít bennünket arra, hogy mi is ragaszkodva az üzenethez, amelyet az Úrtól kaptunk, éljünk az eséllyel.

A szerző itt újból személyes lesz és két dologra hívja fel a meglankadt hívők figyelmét. Az első Jézus példája, a második a fenyítés elszenvedése.

A hit hőseinek élete is tanúskodik arról, hogy az Úr szava egyben szenvedést is hoz azokra, akik követni akarják. Ezek a szenvedések ugyanarról a tőről fakadnak, mint Jézus szenvedései. Mivel a bűn a világban van, és a bűnön keresztül az Embergyilkos manipulálja az embereket, a világban istenfélő életet élni akaró hívőkre szenvedés vár. Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, a világ, amely megfeszítette Jézust, a tanítványaival sem lesz kíméletesebb. Ezeket a támadásokat úgy lehet legyőzni, ha felnézünk az „érckígyóra”, vagyis tanulmányozzuk azt, amit Jézus a kereszten tett. Azt az önfeláldozást, azt a hitet, szeretet, kitartást, tűrést, állhatatosságot. Elszenvedte a bűnösök gyalázkodásait, testi, lelki és szellemi támadásait azért, hogy megmenthesse éppen azokat, akik vele ellenségesek voltak. Az ő példájából meríthetünk erőt a megbocsájtásra, a félelem és a fájdalom legyőzésére. Tőle tanulhatjuk meg a hit állhatatosságát és a reményt. Hiszen a szenvedéseket, melyeket az Úrért vállalnunk kell, minden tekintetben meghaladja a dicsőség és a vigasztalás, amit cserébe Istentől kapunk.

Ahogyan a szerző már korábban rávilágított, Jézus maga is kihívásokon ment keresztül, melyek az engedelmességét tették próbára, és ezek segítségével vált tökéletessé. Ahogyan a tanuló elkészíti a vizsgadarabot és mesterré válik, úgy kell a hívőknek is próbákon keresztül eljutniuk a teljes felnőtté válásig. Az atyáknak azonban van egy másik kötelességük a gyermekeik iránt, az, hogy neveljék őket. A nevelésnek pedig van egy kevésbé kívánatos oldala is, a fenyítés. Fenyítésre akkor van szükség, ha a gyermek nem ért a jó a szóból és úgy tűnik, rossz ösztönei kerekednek felül. Velünk, hívőkkel is hasonló a helyzet, ha Isten szava nem jut el a fölünkig, mert testiek vagyunk, akkor testi jelzésen keresztül adják tudtunkra, hogy rossz úton járunk. A fenyítés nem jó senkinek sem, normális szülő sem örül annak, ha erre kell sort kerítenie. A teste után járó embernek azonban néha éppen ezekre az erős testi jelzésekre van szüksége ahhoz, hogy a figyelmét fel lehessen kelteni vagy a helyes irányba terelni. A szerző a Példabeszédek könyvéből idéz, mely éppen a fiak számára íródott könyv, abból a fejezetből, amit úgy ismerünk: 14 intelem az ifjúsághoz. (1-9). Ezekből az egyik éppen arról szól, hogy a fenyítés ideje alatt nem érdemes elkeseredni vagy fellázadni, hanem meg kell tanulni a leckét. Különösen igaz ez, ha az Úr fenyít. Hiszen ha a földi atyáknak kijárt a tisztelet, mennyivel inkább kijár a mennyeinek, akinek a nevelése tökéletes és azt a célt szolgálja, hogy az Ő gyermekei legyünk. Ha tehát fenyítésen kell keresztül mennünk, az éppen nem azt jelenti, hogy Isten elvetett, hanem azt, hogy fiává fogadott és a javunkat akarja.

A szerző mindezek konklúziójaként Ésaiás próféta apokalipszisének utolsó részét idézi, a 35. fejezetet, amely Izrael szabadulását vetíti előre, és így folytatódik:

Legyetek erősek, ne féljetek!

Íme, jön Istenetek, és bosszút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket!

És az üdvösség képeivel ér véget:

örök öröm fejükön, vígasságot és örömöt találnak: és eltűnik fájdalom és sóhaj.

Az Ószövetség mai részében

az első két fejezetet olvashatjuk abból az összesen négyből, melyekben Ezékielnek Egyiptom ellen mondott próféciái vannak összegyűjtve.

A próféciákat Jeruzsálem ostromának évében kezdte el mondani és az utolsót a város elestét követő másfél év múlva kapta. Ettől jelentősen eltér az, amely a babiloni király kárpótlásáról szól, és 17 évvel későbbre, a fogság 27. évére van datálva. Mivel Ezékiel gondosan feljegyezte az évet, hónapot, sőt a napot is, amikor Isten megengedte neki, hogy szóljon – különben néma volt -, nincs okunk kételkedni a dátum helyességében annak ellenére, hogy ennyire kilóg az időrendből. Maga az üzenet arról szól, hogy Nabukadnézár 13 évig ostromolta Tíruszt, mire a város megadta magát. A főníciaiknak ennyi idő alatt sikerült elmenekíteniük a tengeren a város kincseinek nagy részét, így a hosszú ostrom nem járt gazdag hadizsákmánnyal. Az Úr ezért kárpótlásul a babiloni király kezébe adja Egyiptomot minden kincsével együtt. Ugyanerre figyelmeztette Jeremiás is a megmaradt júdeaiakat: ne meneküljetek Egyiptomba, mert éppen az a fegyver fog utolérni ott benneteket, amelytől féltek.

Jeruzsálem ostromának megkezdésekor az Ezékiel által kapott üzenet Egyiptomot úgy láttatja, mint egy nagy vizi szörnyeteget (tannim), amely a Nílus deltájában pihen. De az Úr horgokat akaszt az állába és elvonszolja pihenő helyéről. Az ének azt is tudatja, hogy mindez azért történik, mert Izrael az Úr helyett, Egyiptomra támaszkodott, de a birodalom olyan volt, mint a megrepedt nád, ami eltörik, ha rátámaszkodnak és átszúrja a kezet.

A gúnydal utáni magyarázatból az is kiderül, hogy mindez a babiloni hadsereg invázióját jelenti, amely az egész országon átvonul a legészakibb várostól, Migdoltól, a legdélebbi őrhelyig, Szevenéig. Egyiptom városai romosak és lakatlanok lesznek 40 évig. Ezékielnek 5 évvel korábban 40 napig kellett az egyik oldalán feküdnie annak jeleként, hogy Júda negyven évig lesz fogságban Jeruzsálem elestét követően. Ez tehát azt jelenti, hogy Egyiptom királysága is majd a babiloni birodalom bukása után, Círusz rendeletét követően fog benépesülni, akárcsak Júda és Jeruzsálem. De csak gyenge királyság lesz, a birodalom nem nyeri vissza korábbi hatalmát, hogy ne jelentsen többet kísértést Izrael számára.

A 30. fejezet első prófétai éneke is látszólag erről szól. Azonban az Úr napjára való utalás már sejteti, hogy itt a messzi jövőbe tekintünk előre, az Antikrisztus korára. Ugyanis a végső Babilon királya is vezet majd egy zsákmányszerző hadjáratot Egyiptom ellen. Ezután a látomás újra a közeli jövőre vált és bemutatja a bálványok megbüntetését Egyiptomban. Összesen nyolc város pusztulása van felsorolva, melyek mindegyike bálvány-szentélyeiről volt híres. Köztük van az a Taphanész is, melynek piacterén Jeremiás köveket rejtett el azzal az üzenettel, hogy ezek fölé állítja majd sátorát a babiloni király. A hagyomány szerint itt is kövezték halálra az „ég királynője” miatt.

A fejezet utolsó próféciája már a fogság 11. évére datálódik és a fáraó eltört karjáról szól. A törés a kárkemisi történelmi vereségre utal, melyből Egyiptomnak nem sikerült felépülnie, a birodalom nem nyerte vissza hatalmát. Azonban hosszú évekig meg tudta akadályozni a babiloni seregeket abban, hogy Egyiptom földjét elfoglalják. Nabukadnézár legalább két ilyen sikertelen hadjáratot vezetet. A prófécia azonban arról szól, hogy egy újabb döntő ütközetben az egyiptomi sereg megint alulmarad és végérvényes vereséget szenved. Egyiptom olyan harcos lesz, melynek mindkét keze eltört és képtelen a fegyverforgatásra és a védekezésre.

A Példabeszédek mai verse arról szól, hogy a baráti kapcsolatok fontos szerepet játszanak a jellemünk fejlődésében. Általában minden önkéntes és szereteten alapuló emberi kapcsoltra igaz, hogy jellemfejlődésünk szempontjából meghatározó jelentősége van, de még ezen belül is kiemelkedő helyet foglalnak el az igaz barátságok.

 

 

 

A hit hősei örök példák maradnak – 2015.02.28.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150228k.mp3
(Zsid 11,17-31, Ez 27,1-28,26, Zsolt 111,1-10, Péld 27,15-16)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150228.mp3
(Zsid 11,17-31, Ez 27,1-28,26, Zsolt 111,1-10, Péld 27,15-16)

Az Újszövetség mai szakaszában a hit működésére és erejére vonatkozó példákat sorol a szerző.

201502281

A fejezet elején a Héberekhez írt levél definiálta a hit fogalmát. A hit ezek szerint egy belső meggyőződés, amely azon nyugszik, amit Isten mond, mivel megbízhatónak és szavahihetőnek tartja az Istent. Ezen kívül valóságosnak gondolja azokat a dolgokat, melyeket Isten a jövőre nézve megígért. Bizonyos abban, hogy ezek az ígéretek minden körülmények között beteljesednek, már csak azért is, mert Isten a szavával kormányozza a világot, és hívta létre a létezőket a nem létezőkből. A hit az Istennel való kapcsolatunk alapja. Ahhoz, hogy hinni tudjunk, Istennek szólnia kell hozzánk, nekünk pedig meg kell ismernünk az ígéreteket és kitartani mellettük, hinni a megvalósulásukban. A legfontosabb ígéretünk az eljövendő világra, a mennyei Jeruzsálemre vonatkozik, melyben már a patriarchák is hittek. Azért nevezték magukat „hébereknek”, azaz, „jövevényeknek”, „vándoroknak”, mert hazát kerestek maguknak, de nem földit, hanem mennyeit.

A mai részben a szerző Ábrahám Izsák, Jákób, József, Mózes és Józsué életéből hoz példákat a bibliai hitre.

Ábrahám legnagyobb hitbeli cselekedete az volt, amikor a fiát, Izsákot készült megáldozni. Pedig az ígéretek Izsákra vonatkoztak, vagyis arra, hogy ő fogja tovább vinni az áldások és ígéretek vonalát. Mivel ekkor Izsáknak még nem voltak leszármazottai, halálával megszakadt volna ez a vonal. Ábrahámnak tehát két ellentétes kinyilatkoztatást kellett összeegyeztetnie: Izsák leszármazottaiban fog beteljesedni az ígéret; és: Izsákot fel kell áldozni. Ábrahám ebben a paradox helyzetben jutott arra a hitre, hogy Isten fel fogja támasztani Izsákot a halálból, mert lehetetlen, hogy Isten beszéde és ígéretei meghiúsuljanak. Ezért mondta a szolgáknak: várjatok itt ránk, amíg visszatérünk (1M22,5), azaz: meg volt róla győződve, hogy Izsákkal együtt jön majd vissza. Ábrahám tehát az áldozatát a Mória hegyén már a test feltámadásának hitében mutatta be. Isten pedig a hitére válaszul esküvel erősítette meg az ígéreteteket, hogy azok visszavonhatatlanok legyenek.

Izsák is hitt az ígéretekben és tudta, hogy akit megáldott, az áldott is lesz (1M27,33). Meg sem fordult a fejében, hogy a fiai nem szaporodnak el és nem lesznek a világ örökösei, mert nem kételkedett Isten szavában.

A haldokló Jákób megáldotta József két fiát, és úgy rendelkezett, hogy saját fiaiként kapjanak majd örökséget az ígéret földjéből, így juttatott Józsefnek két részt. (1M48,5) Ennek csak akkor van értelme, ha hiszi, hogy leszármazottait majd Isten kivezeti Egyiptomból és visszaviszi az ígéret földjére, úgy, ahogyan Ábrahámnak megígérte. (1M15,14). Azután megeskette Józsefet, hogy ne Egyiptomban, hanem az ígéret földjén, ősei mellett temesse el, abba a barlangba, amelyet még Ábrahám vásárolt Hebronban, amikor Sára meghalt. Ott is vannak mind e mai napig.

Az ígéretbe vetett ugyanilyen bizonyosság vezette Józsefet is, amikor ő is rendelkezett a holttestéről és Izrael fiainak a lelkére kötötte, hogy amikor meglátogatja őket az Isten, akkor a csontjait vigyék magukkal az Ígéret földjére, amit Mózes és Józsué meg is tettek. A honfoglalás után pedig Józsué abba a „hegyhátba” (héberül: Sekem) temette el, amelyet az apjától extra örökségül kapott. Ott is van mind a mai napig. Ezek az emberek úgy haltak meg, hogy haláluk pillanatában is teljesen meg voltak róla győződve, hogy amit Isten mond, az be is fog teljesedni. Néhány ígéret beteljesedését megérhették a földi életükben, de ezek többsége csak később teljesedett be, sőt van olyan is, ami még soha, azaz most is beteljesedésre vár.

Mózest azért rejtegették a szülei, mert különleges volt és tudták, hogy valamikor ebben az időben kell megszületnie a szabadítónak, mert lejárt az idő, amit Isten Ábrahámnak mondott. Ugyanez volt az oka annak is, hogy Mózes negyven évesen nem az egyiptomi udvarral azonosult, hanem egy megalázott és megvetett rabszolganéppel. Ezt pedig azért tette, mert ennek a népnek volt ígérete Istentől a jövő dicsőségére. Mózes ezt többre becsülte, mint a fáraó udvarának jelenvaló és látható dicsőségét.

Az első szabadítási kísérlete éppen azért volt sikertelen, mert a saját erejére támaszkodott. Isten megvárta, amíg testi ereje megfogyatkozik, és a lelki ambíció is elhal benne, csak azután küldte el megszabadítani a népet, hogy ne saját erejére, hanem Isten szavára támaszkodva vigye véghez a szabadítást.

Az, hogy nem félt a fáraó haragjától, nem úgy értendő, hogy nem érzett félelmet, hiszen a leírásokból kiderül, hogy ő is gyakran szorongott és félt. Hanem azt, hogy az Isten szavába vetett hite, erősebbnek bizonyult a félelmeinél.

Izrael fiainak is hitet kellett gyakorolniuk, amikor Mózes elrendelte a páska bárány leölését. A vér az ajtófélfán éppen azt hirdette, hogy itt egy olyan ember lakik, aki elhitte és meg is cselekedte azt, amit Isten mondott. A családfőknek ekkor már Mózessel együtt kellett gyakorolniuk a hitüket.

Hinniük kellett akkor is, amikor Mózest követve beléptek a tenger medrébe, és átmentek a vízfalak között. Hinniük kellett, hogy ezek nem fognak összecsapni felettük és nem törlik el őket. Ekkor már nem csak Mózes, hanem az egész nép gyakorolta a hitét, ezért mondja Pál az újszövetségben: „a tengerben Mózesre keresztelkedtek meg.” (1Kor10) Mi is Jézus halálában és feltámadásában hiszünk, amikor megkeresztelkedünk, őt követjük a halálába, mert hisszük, hogy eggyé leszünk vele a feltámadásában is.

Érdekes, hogy az újszövetség különleges figyelmet szentel egy kánaánita prostituáltnak, a Jerikóban lakó Ráhábnak. Ő nem csak a kiírtásra ítélt nép és az átok alatt eltörlésre kárhoztatott város tagja volt, hanem még ezen belül is a legbűnösebbek közé tartozott. Mégis elrejtette Józsué kémeit az üldözők elől, mert elhitte, hogy amit Isten mondott, azt meg is fogja tenni és a honfoglalás sikeres lesz. Jobban hitt abban, hogy Izrael fiai le fogják győzni Jerikót és a kánaánitákat, mint Izrael fiai maguk. A hite pedig sorsfordítónak bizonyult, mert a többszörös ítélet alól átvitte őt a szentek táborába. Sőt az egyik kém feleségül is vette, és még Dávid király – és vele a Messiás – genealógiájába is belekerült (Mt1).

De ugyanígy csakis az Isten szavába vetett hit miatt járkáltak az izraeli harcosok a város körül, mivel ennek hadászatilag semmi értelme sem volt. Isten azonban éppen azt akarta megmutatni nekik, hogy életük és sikerük azon múlik, hogy mennyire fogadnak szót annak, amit Isten nekik mondott. Az isteni segítség le is állt, amikor Ákán áthágta Isten szavát.

Mindezek a példák azt mutatják be, hogy a hit törvénye örök, Mózes törvénye előtt, alatt és után is működik, és hogy tulajdonképpen a törvény cselekedeteinek és az ároni papságra vonatkozó szabályoknak is az adja az értelmét, hogy Isten rendelete el őket. Most azonban, hogy egy jobb szövetséget és egy jobb papságot nyilatkoztatott ki az Isten, az evangélium tartalmazza azokat a szavakat és ígéreteket, amelyek a hitünk tárgyát kell képezzék.

Az Ószövetség mai részében Tírusz bukásáról és felfuvalkodott fejedelmének megaláztatásáról szólnak Ezékiel próféciái.

A 27. fejezet felirata szerint sirató ének, amely Tíruszt egy a legnemesebb anyagokból, díszesen megépített és árukkal, kereskedőkkel és katonákkal megrakott hajóhoz hasonlítja, melyet azonban az Úr által támasztott keleti szél összetör és elsüllyeszt. Figyelemre méltó listát kapunk azokról az országokról, amelyekkel Tírusz kereskedelmi kapcsolatba került, és azokról az árukról, amelyek rajta, mint a Kelet kapuján áthaladtak. Bukását éppen úgy megsiratják a világ kalmárai, ahogyan a hajótulajdonos és a kereskedők siratják meg egy hajótörés hírét, amely elpusztította a hajót, a legénységet, a kísérő zsoldosokat és minden árut. A síró kalmároknak ez a képe tűnik fel a Jelenések könyvének 18. fejezetében is, amikor a gazdasági Babilon pusztulásáról van szó. Szimbolikusan ez az istentelen kalmárkodás világát jeleníti meg, ahol nem azok járnak jól, akik az értékeket megtermelik, hanem azok, akik kereskednek velük. Ez az a fajta kalmárkodás, ahol a gazdasági erőfölénnyel való visszaélésnek semmiféle istenfélelem nem vet gátat, ahogyan egy diktatúrában a hatalommal való visszaéléshez vezet a gátlástalanság. Mindezek majd a végső és teljes formájukat az Antikrisztus birodalmában a végső Babilonban nyerik majd el, a vallási gátlástalanság, a bálványimádással kombinált varázslások és mágiák világával, a „parázna asszonnyal” együtt.

A Tíruszról szóló próféciák történelmi háttere, hogy Josephus Fláviustól úgy tudjuk, Nabukadnézár Ezékiel idejében 13 éven keresztül tartotta a várost ostrom alatt, de nem tudta bevenni. Ez majd csak Nagy Sándornak sikerül majd 300 évvel később, aki a szárazföld felől a szigeteken álló városfalig egy mólót építettet, melynek maradványai mindmáig láthatóak. A látomások lényege tehát, hogy bár Tírusz megszenvedi a babiloni inváziót, de nem hódol be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elkerüli a pusztulást.

És hogy akkor mi értelme volt erről kijelentést adni a fogságban levőknek?

Az, hogy Tírusz reménységet adott a leigázott népeknek Babilonnal szemben: „talán mégis érdemes kitartani és ellenállni, Babilon sem legyőzhetetlen.” A próféták üzenete azonban egyértelmű: Tírusz fennmaradása csak azért lehetséges, mert az Úr másfajta ítéletet szán neki, és nem azért mert királya vagy istenei, netán kultúrája ilyen erős lenne.

Nem régen Venezuelában találtak ebből az időből származó tíruszi ezüstérméket, ami más hasonló leletekkel együtt azt bizonyítja, hogy a városállam hajói Colombusz előtt 2000 évvel már jártak Dél-Amerikában és Indiában is. Nem csoda hát, ha ennek a kereskedő államnak a fejedelmei mindenható isteneknek képzelték magukat. Tírusz kalmárkodása a gazdag emberek felfuvalkodottságát is leírja, akik a pénzükben és a vagyonukban bízva felfuvalkodnak embertársaikkal szemben. Ennek veszélyeiről és következményeiről mind az ó- mind az újszövetségnek sok mondanivalója van.

Másrészt a Tírusz kereskedésére használt szó (rekullá), köbre-körbe járást feltételez, egyrészt leírva azt, ahogyan a hajók körbejárták a világot, másrészt leírva azt a magatartást, ahogyan a pénzéhes kereskedő nézi és keresi, hogyan húzhatna még több hasznot az emberekből. Így jár köröskörül Péter levelében a Sátán is, mint ordító oroszlán, keresve, hogy kit és mit nyelhetne el. Jézus pedig azt mondja róla, hogy „hazug és csaló volt kezdettől fogva”, mint Tírusz kalmárai is.

A 28. fejezetben három prófétai szakasz található. Az első Tírusz fejedelméről, a második Tírusz királyáról, míg a harmadik Szidonról beszél.

Tírusz fejedelme egy történelmi személy, akit II. Etbaállal (Ithobál) szoktunk azonosítani. A gúnydal a gazdagsága miatt felfuvalkodott király bukását énekli meg, aki végül ember módjára hal meg, mégpedig a „körülmetéletlenek” halálával. A gúny ebben a mondatban csúcsosodik ki: „mondod-e majd gyilkosaidnak: isten vagyok én!” A király végül nem külső ellenségtől, hanem egy trónviszály következtében hal meg.

Erre utal a második ének, amely Tírusz következő királyáról szól, de egy egészen más személy sejlik fel a háttérben. Ezt a szakaszt Ésaiás próféta könyvének 14. fejezetével együtt, ahol Babilon királyáról van szó, a Sátánnak, mint Isten egykori angyalának a bukásáról szóló részeknek tekintjük a teológiában. Ennek részletezésére itt nincs terünk.

A leírás egy tökéletes szépségű fejedelemről szól, aki drágakövekkel díszített ruhában járt, tekintélye és bölcsessége a királyt szolgálta, akitől mindezeket kapta, amíg fel nem fuvalkodott, különbnek nem gondolta magát annál, akinek mindent köszönhetett. Ekkor fogott intrikákba – kereskedett, vagyis ide-oda járkálva, hozta és vitte a híreket. A kereskedők ugyanis nem csak árukat szállítottak a karavánutakon, hanem a híreket és üzeneteket is hozták és vitték. Az intrika azonban lelepleződött és a lázadó fejedelem szörnyű véget ért.

A Septuaginta (az ószövetség ókori görög fordítása) és a maszoréta szöveg (a VII. században véglegesített héber szöveg) tartalmaz eltéréseket, amelyek a különböző fordításokban is lecsapódnak. A héber szöveg kilencféle drágakőről tud, míg a görög fordítás 12-t sorol fel, és a szentélyre történő utalás miatt azt sugallja, hogy ez a lázadó személy főpap volt, és ugyanolyan főpapi díszt viselt a mellén, mint amilyet Áronnak kellett hordania (hósen).

A héber szöveg „felkent kerubról” beszél, míg a görög fordítás úgy érti: „felkent kerubot adtam melléd”. A kerubok egyfajta mennyei testőrséget testesítenek meg, így bár vannak, akik messzemenő következtetéseket akarnak levonni ebből a különbségből, lényegében arról van szó, hogy a később fellázadó fejedelmet a királyi testőrség tagja kísérték, vagy ő maga volt a királyi testőrségből való.

Végül a Szidonról szóló ének is tartalmaz egy érdekes utalást, amikor a próféta tüskének nevezi Izrael oldalában. Volt ugyanis egy I. Etbaál is, aki Szidon királya volt és a lányát Jézabelnek hívták. Ezt a hölgyet vette feleségül Izrael királya. Akháb, ami nagy baj forrása lett a királyság számára, mivel Jézabel meghonosította Izraelben a föníciai bálványokat, erkölcsöket és politikai módszereket is.

A Példabeszédek mai két verse a házsártos asszonyról vagyis a rossz természetű feleségről szól, aki nem tiszteli a férjét. Az ilyen intelmek az idegen asszonyokkal való, vagyis vegyes házasságtól óvtak, mivel a pogány nőket nem kötötte a köteles tisztelet, egészen más kultúrából érkeztek.

Ha valaki ilyen nőt vesz el, az olyan, mintha olyan házat venne, ami éppen eső idején nem véd, azaz ázik be, vagy a szelet vagy az olajat akarná megmarkolni. Más szavakkal: nem lesz belőle semmi haszna, éppen ellenkezőleg.

 

 

 

Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni – 2015.02.27.

(Zsid 11,1-16, Ez 24,1-26,21, Zsolt 110,1-7, Péld 27,14)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150227.mp3
(Zsid 11,1-16, Ez 24,1-26,21, Zsolt 110,1-7, Péld 27,14)

Az Újszövetség mai szakaszában a héberekhez írt levél a hitről tanít.

201502271

Ez a fejezet méltán az egyik legismertebb és legtöbbet idézet rész, mivel a legalapvetőbb kérdéssel, az üdvözítő hittel foglalkozik.

A hit az Istennel való kapcsolatunk alapja. Amiben nincs hit, az nem lehet Isten előtt kedves. Bármit teszünk, annak belső értékét az Istenbe vetett bizalom adja. Ez olyan univerzális szabály, amely Mózes törvénye előtt, alatt és után is érvényben volt, és amelyet a szerző így foglal össze: „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.” A hívőnek pedig két dolgot kell hinnie:

  • Isten létezik,
  • Isten megjutalmazza azokat, akik őt keresik.

Az Isten létezésébe vetett hit, nem csupán azt jelenti, hogy valahol kell lennie valamilyen Istennek. Hanem az ábrahámi hit alapvetését: a mennyet és a földet, s a menny és a föld minden lakóját egyetlen személy teremtette, a Láthatatlan Alkotó. Ő az egyedüli és igaz Isten, akivel érdemes a kapcsolatot keresni. Ezzel a hittel indult el Ábrahám Isten felé, és rá is talált, mert az Alkotó vágyik arra, hogy a saját képére teremtett emberrel kapcsolatban legyen.

A szöveg definiálja is a hitet. Eszerint a hit:

– először is: valóság (hüposztázisz),

– másodszor pedig: meggyőződés (elenghosz).

Az „elenghó” ige azt jelenti: bebizonyít, rábizonyít. A hit tehát egy belső meggyőződés valami olyanról, ami nem a testi érzékszerveinkkel megtapasztalható dolog. Ez kifejezetten az emberi kommunikációra vonatkozik: elhiszem valamilyen szó, hír, üzenet valóságtartalmát anélkül, hogy alkalmam lenne pontosan utána járni. A hitem annak a személynek a szavahihetőségén alapul, aki hozzám beszél. Ez a hit tehát kifejezetten a beszédre adott reakció.

Ezt erősíti a definíció másik fele is: valóságosnak élni meg egy ígéretet. Ilyenkor az ember teljesen meg van győződve arról, hogy az ígéret, amire a hite vonatkozik, kétség kívül be fog teljesedni. Egy olyan jövőbeli eseményt vesz tehát számításba, amelyre ígéretet kapott valakitől, akit teljesen szavahihetőnek tart, és ennek megfelelően éli az életét, és hozza a döntéseit.

A bibliai hit értelemszerűen Isten szavaira vonatkozik. Abban hiszünk, amit Isten mondott. Számításba vesszük az ígéreteit, mert meg vagyunk róla győződve, hogy azok be fognak teljesedni.

A bibliai hit tehát feltételezi, hogy képesek vagyunk meghallani Isten hangját, és ismerjük az ígéreteit.

A hit példája volt Ábel és Énók, akik visszajelzést kaptak Istentől. Az Úr elfogadta Ábel áldozatát, míg Káinét elutasította. A hit tehát nem egy egyoldalú dolog, hanem erősödik azáltal, hogy visszaigazolást nyer az Úrtól.

Noé elhitte, hogy bárkát kell építenie, mert özönvíz éri majd a földet. Nemzedékéből senki más nem hitt Isten szavának, amely azonban beteljesedett a maga idejében. Az Úr az egész emberi nemet víz általi pusztulásra ítélte, de a vele járó Noénak megmutatta a menekülés útját. Noé pedig elhitte, amit Isten neki mondott.

Ábrahám is azért vállalkozott egy veszélyes és kiszámíthatatlan utazásra, mert rábízta magát Isten ígéretére. Elhitte azt is, hogy meddősége ellenére fia lesz, és az ígéret be is teljesedett, bár Ábrahám csak a kezdetét láthatta a szemeivel.

Elfogadta a nomád életet is, és azért hívatta magát „hébernek”, azaz „vándornak”, mert valójában várta az ígéret beteljesedését. Azt is megértette, hogy az ígéret nem egy földi királyságról szól, hanem az Ígéret Földje csak előképe a valóságos országnak, amelyet Isten ad örökségül azoknak, akik szeretik őt. Ebbe az országba és a mennyei Jeruzsálembe vágyakozott ő is, és leszármazottai is: Izsák és Jákób. Isten pedig azért engedi, hogy róluk nevezzék Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének, mert elfogadta a hitüket, és valóban készített nekik egy mennyei hazát és egy várost, a mennyei Jeruzsálemet. Ez azt jelenti, hogy már Ábrahám is sokkal nagyobb dologban hit élete folyamán, mint egy darab föld és a fiú örökös. Ő már hitt a mennyei hazában és a magban, az Isten Fiában, és az eljövendő világban, melyre fel fog támadni. Más szavakkal: még a halálon túl is igaznak tartotta Isten ígéreteit és hitte, minden úgy lesz, ahogyan Isten mondta. Ha nem a földi életében, akkor majd az után.

A levél gondolatmenete szempontjából fontos rámutatni, hogy mindezek a törvényadás előtt történtek. A szerző ugyanis azért hozza ezeket a bizonyítékokat, hogy bemutassa: nem az ároni papság istentiszteleti rendszere az, ami miatt Isten kegyelmesen tekint az emberekre. Istennek a hitünk tetszik, az, hogy bízunk benne és szavahihetőnek tartjuk őt. A hit olyan univerzális alapelve az Istennel való kapcsolatunknak, amely kezdettől a végig jelen van, és amelyet sem a törvény külső cselekedetei, sem az istentiszteleti vagy az áldozati rendszerek nem helyettesíthetnek vagy írhatnak felül.

Fontos azt is meglátni, hogy a szerző a megfáradt zsidó-keresztényeket buzdítja a hitre, hogy az Úrral való kapcsolatuk meglankadása nem a régi vallásosságuk elhagyásának a következménye, hanem a hitben való elbizonytalanodásuknak.

De Ábrahám, Izsák és Jákob sem akartak visszahátrálni oda, ahonnan egyszer már a hitük kihozta őket, hanem minden nehézség ellenére megerősítették magukat az ígéretekben, és előre néztek, nem hátra.

Az Ószövetség mai részében két hír érkezik a prófétához, az első Jeruzsálem ostromáról, a második a város elestéről. Ezután pedig Ezékiel apokalipszise kezdődik el.

Azon a napon, amikor Jeruzsálem ostromát megkezdték a babiloni hadak, a próféta kijelentést kapott, így a diaszpórában élő foglyok valósidőben értesültek a hazájukban zajló eseményekről. A kijelentés egy olyan birkapaprikásról szólt, amely alatt nem alszik ki a tűz, ezért a víz elpárolog, a hús és a csontok megégnek, elszenesednek. Egyúttal az is meglátszik, hogy a fazék csupa rozsda, amit hiába súrolnak, égetnek, nem lehet megtisztítani. Az ének értelme, hogy Jeruzsálem ostroma alatt lakóira kegyetlen szenvedés vár, de mindezek ellenére sem térnek jobb belátásra és nem változtatnak a felfogásukon.

Jeruzsálem ostroma 18 hónapig tartott és azon a napon, amikor a város elesett, a prófétát is szörnyű tragédia érte. Isten előre megmondta neki, hogy kedves felesége éppen aznap fog meghalni, ő pedig ne gyászolja.

Amikor a jel bekövetkezett, a nép tudni akarta az értelmét. Ezékiel pedig a tudtukra adta: nemsokára hírnök érkezik, aki elmondja, hogy Jeruzsálem elesett, a szentély elpusztult és rokonaitok, fiaitok és unokáitok, akiket hátrahagytatok mind halottak. De mégsem gyászolhatjátok meg őket, hiszen annak a birodalomnak a földjén éltek, amely a győzelmet aratta, így néznetek kell ujjongásukat, ti pedig nem fejezhetitek ki a gyászotokat, csak egymás közt nyöghettek és sóhajtozhattok, nehogy a babiloniak meglássák…

Az Úr egyúttal utasítást adott a prófétának: amikor a követ megérkezik, aki Jeruzsálem pusztulásának hírét hozza, újra szabadon beszélhetsz majd. Ezékiel ugyanis már a 6. éve prófétált, de csak akkor tudott megszólalni, amikor az Úr neki üzenetet adott, egyébként néma volt. A követ megérkezése és beszámolója egyúttal igazolta is a prófétát, mert minden pontosan úgy történt, ahogy ő azt az Úr szavával jó előre megmondta.

A 25. fejezettől a 35. fejezetig egy új gyűjtemény nyílik meg Ezékiel próféta könyvén belül, amely a különböző népekről és nemzetekről szóló ítéleteket és jövendöléseket foglalja magában. Ilyen apokalipszis Ésaiás könyvében (13-35) és Jeremiásnál is található (46-52).

A mai szakaszban Izrael közvetlen szomszédainak ítélete olvasható, és elkezdődik Tírusz ítéleteinek a gyűjteménye is, melynek a próféta a többiekhez képest feltűnően nagy teret szentel.

A Júdától Keletre lakó népek, Ammon és Moáb egy arab betörés következtében pusztulnak el és járnak ugyanúgy, ahogyan az általuk kicsúfolt Jeruzsálem. A tőlük Délre lakó Edomitákat még súlyosabb bűn terheli, mivel betörtek Júda területeire, raboltak és fosztogattak, és a menekülőket lemészárolták vagy fogságba ejtették. Ellenük az Úr egy mási prófétát is támasztott, Abdiást. Ezeknek a népeknek az ítéletéről Jeremiás is prófétált. Ugyanez a helyzet az ősellenséggel a filiszteusokkal is, ők sem úszták meg az ostromot és a fogságot. Ezek a királyságok a babiloni invázió után már valóban nem álltak többé talpra, bár a tartományok nevei fennmaradtak.

A 26. fejezet három prófétai énekben siratja el Tíruszt, a föníciaik nagy és gazdag fővárosát. Figyelemre méltó, hogy Ezékiel milyen nagy figyelmet szentel ennek a királyságnak, amely ugyan kánaánita származású hajós nemzet volt, de Izraellel Dávid és Salamon korában kifejezetten jó kapcsolatot ápolt. Tírusz bukása mögött a prófétai horizonton felsejlik valami, ami a történelmi városon és népen messze túlmutat.

Tírusz a kalmárkodás szinonimája volt, ahol áruk és hírek cseréltek gazdát. A próféta rettenetes véget jósol a városnak, Nabukadnézár seregei úgy fogják ostromolni, ahogyan a tengerben a sziklákon épült erőd falait ostromolják a tenger hullámai. Végül nem marad más csak a csupasz szikla, amelyen a halászok a hálóikat szárítják. Ha ma valaki ellátogat Libanonba, pontosan ez a kép fogadja az egykor oly gazdag és befolyásos városállam helyén.

A Példabeszédek mai verse az empátia szükségességéről szól, vagy ahogyan mifelénk mondják: nem elég jót akarni, a jót jól is kell akarni. Ha valakit legszebb álmából felköltesz a hangos áldásoddal, lehet, hogy nem fogod érteni, miért bánik veled ellenségként, és nem barátként.

Sok jószándék fut zátonyra amiatt, hogy mi jót akarunk a másiknak, csak éppen azt felejtettük el tőle megkérdezni, hogy neki mi a jó. Pedig úgy kell a másik emberel jót tennünk, hogy ő is úgy érezze: jót tettek vele és nem rosszat. Ehhez empátiára, beleérző képességre van szükségünk, bele kell helyezkednünk a másik ember érzésvilágába és helyzetébe, ismernünk kell, hogy mit szeret és mit nem. Csak így tehetünk vele olyat, amit ő is jónak érez.

A példázat arra is tanít, hogy a tetteknek nagyobb súlya van, mint a szavaknak.

 

Üres kézzel már az Ószövetségben sem lehetett Isten elé járulni – 2015.02.26.

(Zsid 10,18-39, Ez 23,1-49, Zsolt 109,1-31, Péld 27,13)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150226.mp3
(Zsid 10,18-39, Ez 23,1-49, Zsolt 109,1-31, Péld 27,13)

Az Újszövetség mai szakaszában Jézus főpapi szolgálata és áldozata alapján buzdít a szerző a hitben való kitartásra.

20150226

Meg kell ismerkednünk az ószövetségi áldozati rendszer egy újabb szakkifejezésével, ami a „kerev” és azt jelenti: közeledni. Ennek a főnévi változata a „korbán”, ami Jézus tanításából is ismerős lehet (Mk7,11). A korbán, bár közeledést jelent, a mózesi istentiszteleti rendszerben értelemváltozáson ment keresztül, és azt az áldozati ajándékot jelenti, amit az Istenhez közeledő a kezeiben visz. Üres kézzel ugyanis nem lehetett Istenhez közeledni.

Mózes istentiszteleti törvényei szigorúan előírták, hogy ki meddig közeledhet Istenhez, amely a földi sátor és a jeruzsálemi szentély idejében a frigyláda fedele volt, mint az isteni jelenlét helye. A zsidó nők a bejáratig jöhettek, a körülmetélt és rituálisan tiszta férfiak ajándékaikat a pitvarig vihették. A szent helyre már csak a szolgálattevő koheniták léphettek be, miután a kezüket és a lábukat megmosták, de csak akkor, ha a szolgálatuk ellátásához erre szükség volt. A szentek szentjébe pedig csak a felkent főpap, egy évben egyszer, csak a rendelt napon, és csak azután, hogy magáért és a népért már bemutatta az áldozatot. Közeledése előtt füstfelhőbe kellett burkolnia a frigyládát, és ahogyan a fedélhez közeledett, folyamatosan hintenie kellett az áldozati bak vérét maga előtt, hogy szörnyet ne haljon.

Az Istenhez való közeledés tehát egyáltalán nem volt veszélytelen dolog. Áron két fia szörnyethalt, amikor idegen tűzzel akartak belépni a frigyláda elé. Kóré és csapata hasonlóan járt, amikor a törvény ellenére akartak papi szolgálatot ellátni. A filiszteusok inkább visszaküldték a frigyládát, hogy ne hozzon rájuk több csapást. De Uzza is szörnyethalt, amikor megérintette a megbillenő ládát. Uzziás király pedig leprás lett, amikor belépett a szent helyre, hogy a papok helyett mutasson be áldozatot. Ha pedig a másolat és az igazinak csak földi árnyéka ilyen erőteljes volt, mennyivel inkább az a mennyei valóság! Az Atya azonban elfogadta Jézus áldozatát, és jobbjára ültette főpap-királyként. A főpap ilyen megdicsőülése azonban azt is jelenti, hogy az általa bemutatott áldozat is tökéletes volt.

Jézus áldozata és főpapi szolgálat bennünket is bátorít, hogy elinduljunk azon az úton, amelyet Jézus nyitott nekünk akkor, amikor a testét feláldozta és a kárpit meghasadt. Jézus áldozatával megnyílt az út a mennyei szentek szentjébe, közvetlenül Isten trónja elé. Ott pedig egy olyan főpap szolgál értünk, aki tökéletes és egy tökéletes áldozat alapján végzi a megtisztításunkat. Ez a megtisztítás nem csak külsőleg szentel meg, hanem elhat a szívünkig és lényünk legmélyén a lelkiismeretünkben változtat meg. Nincs okunk tehát sem a félelemre, sem a bizonytalanságra, amikor Isten elé járulunk. Jézus áldozata és szolgálata kétség kívül elég hatékony arra, hogy megszenteljen és megtisztítson. Erre kell bátorítanunk és figyelmeztetnünk egymást, hogy senki se csüggedjen el, és senki se maradozzon el az összejövetelekről.

Az új szövetségnek és a szövetség megkötését jelentő áldozatnak azonban van egy másik következménye is. Aki belépett ebbe a szövetségbe, de azután megtagadja ezt, és úgy véli, hogy ez az erőtlen és időleges, azt az áldozatot veszi semmibe, amit Isten mutatott be.

A mondat történelmi háttere, hogy abban az időben sok vita övezte a jeruzsálemi kultuszt, mert éppen annak a szigorú előírásai miatt voltak, akik nem fogadták el hitelesnek az ott bemutatott áldozatokat. Ilyenek voltak például az esszénusok, akik azért vonultak ki a sivatagba egy főpap vezetésével, mert meg voltak róla győződve, hogy a jeruzsálemi szentélyben helytelenül mutatták be az áldozatokat, ezért azok érvénytelenek és elégtelenek. Azok a zsidó-keresztények, akik úgy érezték, hogy a templomi rítusok és a zsidó hagyományok szerinti megtisztulások nélkül nem megfelelően „szentek”, vagyis alkalmasak az Istennel való közösségre, gyakorlatilag azt állították, hogy az Atya áldozata nem elégséges és Jézus főpapi szolgálata nem éri el az ároni papok szolgálatának hatékonyságát. Mi sem lehetne távolabb az igazságtól! Ahogyan Pál figyelmeztette a pogány háttérből származó galatákat, hogy nem mehetnek be a törvény alá következmények nélkül, ugyanúgy figyelmezteti most a zsidó levél szerzője a zsidó-keresztényeket, hogy nem hátrálhatnak vissza a régi szövetséghez következmények nélkül. Ennek bizonyítására Mózes énekéből idéz, amelyben Isten megígéri, hogy bosszút áll Izrael fiai közül azokon, akik lázadnak ellene és megmaradnak a hitetlenségben. Ezzel a szerző azt a költői kérdést teszi fel: az izraeliták melyik csoportjához akartok tartozni? A lázadókhoz, akik Isten minden jótéteménye ellenére megkeményítik magukat, vagy azokhoz, akik elfogadják a bűnökért azt az áldozatot, amelyet maga Isten mutat be?

A szerző Habakukk híres szavait is hozza arról, hogy az igazaknak a hitükből kell élniük. Ha pedig meghátrálnak azoktól az igazságoktól, amelyeket már megismertek és elhittek, Isten nem gyönyörködik bennük. Ezzel az üzeni az olvasóinak: lehet, hogy most nem tapasztaljátok Isten közelségét úgy, ahogyan régen, amikor még bármilyen áldozatra örömmel készen álltatok az evangélium hitéért. De ez nem azt jelenti, hogy már nem vagytok olyan szentek és tiszták mint régen, amikor még éltetek a zsidó rítusokkal. Hanem azt, hogy elbizonytalanodtatok a hitetekben, és visszahátráltatok azoktól az alapvető hitigazságotoktól, amelyekhez korábban ragaszkodtatok. Ezen viszont nem fog segíteni az, ha visszatértek zsidó hagyományaitokhoz, éppen ellenkezőleg. A megoldás az, ha visszatértek a hithez, amelytől visszacsúsztatok és előrehaladtok, nem pedig hátra. Mert az Istennel való kapcsolatunk alapja a hit, ami nélkül lehetetlen neki tetszeni… De ez már a következő fejezet tárgya.

Végül egy megjegyzés. A protestáns fordításban az „episzünagógé” kifejezést (25. vers) gyakran úgy adják vissza: ne hagyjuk el a magunk „gyülekezetét”. Itt azonban nem a helyi gyülekezetről vagy a felekezetről van szó, amit az ember természetesen megváltoztathat, ha elköltözik, vagy ha például úgy érzi, máshol jobban tud épülni és építeni. A testvérekkel való összegyülekezést, a közösség gyakorlását a többi hívővel, azt nem szabad elhanyagolni. A reményvesztett, elbizonytalanodott emberek a gyülekezetekből is elmaradoznak, nekik szól az intés: szükséged van a testvéri közösségre! Nincs azonban szó röghöz kötöttségről, vagy félreértelmezett lojalitásról valamilyen földi szervezethez. Ugyanis semmilyen földi szervezet sem azonos az egyházzal, és szentek közössége szellemi közösség és nem valamilyen földi vagy jogi formula. Az egyháztagságra az élő hit kvalifikál és nem a felekezeti címke.

Egyébként ugyanez az „episzünagóga” kifejezés szerepel a 2. Thesszalonika levélben, amikor a hívők elragadtatásáról és Jézushoz való összegyűjtéséről van szó. (2,1)

Az Ószövetség mai részében Ezékiel két parázna testvér példáján mutatja be Jeruzsálem jövendő veszedelmét, amely olyan lesz, mint amilyen Szamáriáé volt.

A két parázna nővér neve az „ohel” szóból származik, amely lakósátrat jelent és utalás a Silói sátorra és a Jeruzsálemi szentélyre. Mózes sátrát is ohel-nek hívták, amely Izrael hegyei közt, Silóban állt mindaddig, amíg Éli fiainak a bűne miatt Isten el nem vetette. Ezután Dávid állított fel egy ohel-t a palotája udvarán a frigyládának, majd a sátrat felváltotta az állandó kőszentély, melyet azonban éppen a pusztulás fenyegetett. A kép sokban hasonlít a 16. fejezet két parázna nővérére, csakhogy amíg ott a kánaánita kultuszok jelentették a paráznaságot, itt az idegen hatalmakkal kötött politikai szövetségek.

Izrael és Júda az asszír, az egyiptomi és a babiloni birodalom árnyékában élt, és ahelyett, hogy az Úrral kötött szövetségére támaszkodott volna, inkább politikai szövetségeket hozott létre és azokban bízott. Azonban egyik ilyen szövetség sem bizonyult gyümölcsözőnek, éppen ellenkezőleg, ezek a birodalmak végül eltiporták és kifosztották Izraelt.

Különösen érdekes az egyiptomi utalás, amely az ifjúkori bűn volt, ami a paráznaság útján elindította Izraelt. Itt Józsefről van szó, akinek a ténykedése vezetett a fáraó abszolút uralmához a nép felett. József ugyanis a gabonáért cserébe megvette a földet, az állatokat, sőt az embereket is a fáraó számára. Csak az egyiptomi papok és a bevándorolt izraeliták maradtak szabadok, és rendelkeztek földbirtokkal és állatokkal. A hatalom azonban egyszer csak ellenük fordult, és az izraelitákat is maga alá akarta gyűrni.

Ugyanez történt Asszíriával. Izrael királyai szövetségeket kötöttek Asszíriával, de a birodalom kifosztotta és végül eltörölte őket. Júda királyai is inogtak Asszíria és Babilon között. Ezékiás király Ésaiás próféta tanácsára ellenállt az asszíroknak, és csodálatosan megszabadította őt az Úr. Uralkodásának végén azonban jobban bízott a babiloniakkal való szövetkezésben, mint az Úrban, ezért Ésaiás előre megjövendölte, hogy a babiloniak fogják megtenni a királysággal azt, ami miatt szövetkezett velük az asszírok ellenében. Fia, Manasse, teljesen behódolt az Asszíroknak, még a kultuszaikat is átvette, de uralma végén megtért és újra az Úrhoz közeledett. Az ő fia, Ámon, megint asszír párti volt, az övé viszont, Jósiás, a babiloniak mellett hősködve szállt szembe a fáraóval, aki Asszíria megsegítésére sietett. Jósiás fiai is ingadoztak Babilon és Egyiptom között, holott Jeremiás, Ezékiel világosan megmondták: Egyiptom segítsége nem használ semmit.

A próféta a parázna és hűtlen feleségekkel szembeni ókori büntetésekbe is bepillantást enged, amelyek nekünk már barbár szokásoknak tűnnek.

Az ítélet egy prófétai énekben van megfogalmazva és arról szól, hogy a harag kelyhét Júdának ugyanúgy ki kell innia, mint parázna nővérének Szamáriának. Ugyanaz a sors vár rá: egykori szeretői letiporják, lemeztelenítik, kifosztják és megégetik.

A prófécia második fele (36) egy vádbeszéd, melyben a fő vádpontok a vérontás és a bálványimádás, ahogyan az előző vádbeszédekben is. Itt különösen a Molochnak bemutatott gyermekáldozatokat emeli ki a prófécia és azt, hogy miután ilyen súlyosan tisztátalanná tették magukat, még aznap mindenféle tisztulás nélkül, elmentek az Úr szentélyébe is. Olyan volt Júda népe, mint az a házasságtörő asszony, aki egyáltalán nem is szégyelli feslett életét, sőt kérkedik vele. A végzete is az lesz, amit Mózes törvénye ilyen esetekre előírt: népgyűlést hívnak össze ellene, elítélik és megkövezik. A népgyűlés ezúttal a pogány királyságokból áll majd, akik a babiloni birodalom parancsára végrehajtják az ítéletet a parázna városon és népen.

A Példabeszédek mai verse a felelőtlen kezességvállalástól óv.

Az ókorban a karavánok igen nagy távolságokat tettek meg és sok várost bejártak, hogy egyik helyről a másikra vigyenek árut. Mivel nem volt bankrendszer, gyakran előfordult, hogy a kereskedő, aki egy jó fogásra akadt, nem rendelkezett kellő mennyiségű fizetőeszközzel. Ilyenkor léptek be a kezesek, akik helyiek voltak. A kezességvállalásért cserébe részesedtek a beígért nagy haszonból. Ennek két veszélye volt. Az egyik, hogy a kereskedő nem jól mérte fel a viszonyokat és a mesés haszonból, csak a mesés bizonyult igaznak… A másik, hogy a kereskedőt kirabolhatták vagy szerencsétlenség érhette, vagy ami még rosszabb, elve azzal a szándékkal vonta be a kezeseket, hogy átverje őket. Ez ma a különböző pilótajátékokkal hozható analógiába, vagy azokkal a banki ügyletekkel, amelyek a mostani pénzügyi válsághoz vezettek, nem is beszélve a svájci frankos hitelekről.

A példabeszéd általános tanulsága: amikor valaki a szokatlanul nagy nyereség reményével kecsegtet, mindig legyünk óvatosak, mert az aránytalanul nagy nyereséghez, mindig aránytalanul nagy kockázat is társul. Ha pedig valakit elvakít a beígért nagy haszon és túl sokat kockáztat, arra rámehet inge, gatyája – akár szó szerint.

Az Atya véglegesen megbocsátotta a bűnöket Jézusban – 2015.02.25.

(Zsid 10,1-17, Ez 21,1-22,31, Zsolt 108,1-13, Péld 27,12)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150225.mp3
(Zsid 10,1-17, Ez 21,1-22,31, Zsolt 108,1-13, Péld 27,12)

Az Újszövetség mai szakaszában

a szerző Jézus áldozatát állítja szembe az ároni papság által bemutatott áldozatokkal.

201502251

 

Az előző fejezetben azt bizonyította, hogy Jézus nem a földi másolatba ment be, hanem a mennyei szentek szentjébe vitte az áldozatot, ebben a fejezetben magáról az áldozatról van szó.

A földi szentély papjainak évente ugyanazokat az áldozatokat kellett bemutatniuk, és a főpapnak is minden évben el kellett végeznie az engesztelést a szentek szentjében. Az áldozatok állandóan ismétlődő volt azt jelentette, hogy az áldozat bemutatása nem hozott valódi fordulatot, csak ideig-óriág volt hatása, ahogyan korábban is használtam ezt a hasonlatot: fájdalmat csillapított, de nem orvosolta a fájdalom valódi okát.

Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy az emberek bűnei miatt állatok bűnhődtek, akik ugyan az emberekért lettek megteremtve, de bűnhődésük az ember helyett még sem lehetett kielégítő. A levágott és feldarabolt állatok látványa csak emlékeztette az áldozót arra, hogy valójában neki kellene bűnhődnie, az áldozati állat vére miatta lett kiontva. Jézus azonban igazi emberi szenvedéssel bűnhődött a kereszten, mégpedig olyannal, ami a legelvetemültebb bűnözőknek járt ki, vagyis azoknak, akik még az emberi mérce szerint is a lehető legsúlyosabban elsüllyedtek a bűnben.

Az állatáldozat nem volt képes felszabadítani a lelkiismeretet, hanem éppen ellenkezőleg, csak bűntudatot keltett. Jézus áldozata azonban a lényünk legmélyéig elhatol, mivel az Atya és a Fiú irántunk táplált hatalmas szeretetéről beszél. Az is világos, hogy ha egy rabszolgát ki akarunk váltani, akkor csak nagyobb váltságdíjat fizethetünk érte, mint amit a rabszolgatartó egyébként a rabszolgapiacon kaphatna érte. Hatalmas váltságdíjat pedig csak azért fizetünk, ami mindennél kedvesebb és nagyobb érték nekünk. A Fiú nem adhatott többet, mint önkéntes kínhalálát, az Atya pedig nem adhatott többet és nagyobbat, mint a Fiát. Az áldozat nagysága éppen abban rejlik, hogy Jézus igazként bűnhődött a nem igazakért, mégpedig az Atya akaratából. Mert az Atya ennyire akarta a kiszabadításunkat. Maga az Isten mutatott be értünk áldozatot, hogy megszenteljen és megtisztítson. Ezt az áldozatot pedig az Atya és a Fiú teljes összhangban hozta meg értünk. A jeruzsálemi kultusz emberek által bemutatott állat-áldozatai csak előre hirdették azt az áldozatot, amelyet majd az Atya fog bemutatni. Ő hozta el az igazi áldozatot, a hibátlan Bárányt. Ez az Isten által bemutatott áldozat minden földi áldozatnál nagyobb hatású.

A szerző a 40. zsoltár szavaival igazolja, hogy ez nem csak afféle emberi okoskodás, hanem pontosan ezt jelentette ki előre az Isten, amikor azt mondta, hogy az ószövetségi áldozatokban nem leli kedvét, ezért a Fiú – felismerve, hogy megtestesülésének ez a végső célja – saját magát adta áldozatul az emberért, mégpedig azért, mert ez volt az Atya akarata.

Már az ószövetségi áldozatokat sem lehetett össze-vissza bemutatni, hanem csak a törvény rendtartásainak megfelelően. Ezek azonban csak hirdették az eljövendő igazi áldozatot, amelyet Jézus vitt véghez. Az áldozat az Atya akaratából történt és azért volt ilyen hatalmas, hogy senki se kételkedhessen az érvényességében: se az ember, se az ördög. Mind a hetvenféle ószövetségi áldozat erre az egyetlen és tökéletes áldozatra mutatott, amely a kereszthalállal véglegesen és visszavonhatatlanul megtörtént. Ez az áldozat nem csak elfedezte egy ideig a bűnöket, mint az állatbőrök, amelyekbe az Úr Ádámot és Évát felöltöztette a bűneset után, hanem egyszer és mindenkorra eltörölte minden bűnét azoknak, akik Jézust hívják segítségül, mert hisznek az áldozata valódiságában. Ezt igazolják az új szövetség jobb ígéretei is, köztük az, mely szerint Isten soha többet nem emlékezik meg azoknak a bűneiről, akik Jézus áldozata szerint kötnek vele szövetséget. Ha pedig az Atya véglegesen megbocsátotta a bűnöket, akkor nincs szükség többet bűnáldozatra. Jézus az Atya jobbján erre az egyszeri és tökéletes áldozatra alapozva végezheti a főpapi szolgálatát: közbenjár, megtisztít, megigazít.

Az Ószövetség mai részében Ezékiel Júda és Jeruzsálem pusztulásáról beszél a babiloni fogságban élő népnek.

A 21. fejezetben a prófétának az Úr kardjáról szóló énekei vannak összegyűjtve. Az énekek előzménye, hogy Ezékiel gyász és sóhajtozás közepette jövendöl a Dél erdejének pusztulásáról, de hallgatói nem értik, és csak legyintenek egyet: egy újabb rejtvény, érthetetlen, hogy mit akar mondani. Erre az Úr megnyitja a próféta száját és énekelni kezd a fényes és megélesített kardról, amely az Úr bosszújának eszköze. Végig járja a szent földet Déltől Északig és nagy öldöklést rendez. Ez a jövendölés három év múlva teljesedik be, amikor a babiloni hadsereg elözönli Júdát és ostrom alá veszi Jeruzsálemet.

A próféta, mint egy haditudósító, azt is leírja, ahogyan a babiloni hadvezérek pogány jósláshoz folyamodnak, hogy eldöntsék: Ammant vagy Jeruzsálemet támadják-e meg először. Az Úr ott is engedi nekik, hogy Jeruzsálem ellen forduljanak, mert annyira lángol haragja. Azért az ammoniták sem ússzák meg szárazon, rájuk is sor fog kerülni, az ítélet kardja őket is utoléri.

Külön prófétai szakasz foglalkozik Izrael fejedelmével (30-32), aki alatt itt a szentély főpapját értjük. Az ő trónfosztása is bekövetkezik, akárcsak a Dávid házából való királyé.

A 22. fejezet két prófétai szakaszban szól a város és azután a nép vezetőinek a bűneiről.

Jeruzsálem bűnei közül kettő emelkedik ki: az ártatlan vér kiontása, vagyis a politikai s gazdasági okokból elkövetett gyilkosságok és a bálványimádás. De kapunk egy hosszú bűnlajstromot a kizsákmányolástól az erkölcstelenségig Mózes törvények szinte minden kategóriájából. Az ítélet, amit a próféta kimond Jeruzsálem lakói felett, hasonló Jeremiás szavaihoz, aki szintén a kohósalakról beszélt, amelyben már nincs semmilyen érték. Hiába olvasztja az ezüstműves nem nyerhető ki belőle már semmilyen nemesfém, ezért összeolvasztják és kidobják. Így olvad majd össze a pap, a próféta, a vezér és a nép az ítélet tüzében, mint a réz, vas, ón és ólom a salakban.

Nincs már Jeruzsálem és Júda lakói között olyan, aki feltartóztathatná a romlást.

A Példabeszédek mai verse első ránézésre is könnyen érthető: akinek van esze, tudja, hogy veszély esetén oltalmat kell keresni, míg az ostoba a vesztébe rohan. Tágabb értelemben ez arra utal, hogy a bölcs ember Istennél keres oltalmat, mivel tudja, hogy a bűnben veszteglő világ veszélyes hely, mert Isten előbb-utóbb kiönti a haragját. Ahogyan a bárka az özönvíz idején, úgy nyújt most ez egyház menedéket miden istenfélőnek a közelgő veszedelem elől. Az eszes elfogadja a felkínált oltalmat, az istentelen ostobáknak azonban szembe kell majd nézniük az ítélettel.

Az emberek meghalnak és azután az ítélet jön – 2015.02.24.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150224k.mp3
(Zsid 9,11-28, Ez 20,1-49, Zsolt 107,1-43, Péld 27,11)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150224.mp3
(Zsid 9,11-28, Ez 20,1-49, Zsolt 107,1-43, Péld 27,11)

Az Újszövetség mai szakaszában

a Jézus mártírhalálát jelképező vér, mint örök áldozat jelentőségéről van szó.

201502242

A fő gondolatmenet, amibe a mai szakasz illeszkedik, Jézus főpapi szolgálatáról szól, melynek lényege, hogy Jézus nem a földön, hanem a mennyben látja el. A szerző az ároni papok és a földi szentélyben a mózesi törvény szerint végzett szolgálatot állítja párhuzamba Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a mennyben Melkisédek rendje szerint végzett szolgálatával, hogy kimutassa: bár a földi papság szolgálatának is volt hatékonysága, ezt mindenben felülmúlja az új szövetség, új főpapja, Jézus. Nem csak ő maga különb, nem csak a szentély, amelyben szolgál nagyobb, hanem az áldozat, amit bemutat, az is sokkal hatalmasabb.

A főpap fő feladata az engesztelés volt, melynek egy külön napját jelölte ki Mózes törvénye. Csakis ezen a napon és csakis a főpap léphetett be a szentek szentjébe, hogy pár csepp vért hintsen a frigyláda fedelére. Ez a pár csepp vér annyira hatékony volt, hogy egy egész évre engesztelést szerzett a tudatlanságból elkövetett bűnökért. Az engesztelő napon bemutatott áldozat tette lehetővé az össze többi áldozat érvényességét is. Hasonlóan van ez Jézus Krisztus áldozatával is, csakhogy óriási a különbség:

– Jézus először is hibátlan volt, bár a bűn testében szolgált egy ideig, hogy átérezze azok küzdelmeit, akik még ebben a testben vannak, hiszen őket képviseli a mennyben.

– Jézus a halált legyőzve, mint felkent király az Atya jobbján végzi a szolgálatát

– Nem a mennyei másolatába, hanem magába a mennyei sátorba lépett be és ott is marad, közvetlenül Isten trónja előtt végezte el az engesztelést

– Nem idegen vérrel, egy állat életét feláldozva fedezte el a bűnt egy ideig, hanem saját életét áldozta fel az övéiért, hogy örökre eltörölje a bűneiket.

– Az ároni papok áldozatát évente meg kellett ismételni, Jézus áldozata viszont egyszeri, mivel tökéletes és örök, soha többet nem kell és nem is lehet megismételni.

– Nem csak a külsejüket szentelte meg az áldozatával, hanem a lelkiismeretükig, vagyis a szellemükig elhatolt, és a szívüket tisztította meg.

– Ha a földi áldozatoknak: bikák, bakok vérének vagy a veres tehén hamvának volt ereje megtisztítani, mennyivel inkább van ereje Jézus áldozatának, az Ő vérének!

Valószínűleg ez volt a levél címzettjeinek a fő problémája, hogy kizárták őket a zsinagógából – akárcsak a vakon szülöttet – és nem vehettek részt a jeruzsálemi templomi rítusokban, ezért mérlegelték, hogy mégis engedményeket tesznek Krisztus evangéliumához képest. Alighanem a környezetük is erős nyomás alatt tartotta őket, hogy az ároni papságra bízott tisztulási rítusok és bemutatandó áldozatok nélkül ők csak olyanok, mint a pogányok. A szerző ezért tesz nagy hangsúlyt arra, hogy Jézus vérénél nagyobb megtisztító hatalom semmilyen földi papságban sem létezhet, ezért a zsidó-keresztényeknek nem kell magukat „tisztátalannak” érezni amiatt, hogy a régi rítusok szerinti tisztulást már nem végezhetik el.

Isten Ábrahámnak két ígéretet tett: az egyik, hogy testi leszármazottai örökölni fogják az ígéret földjét. A másik, hogy Ábrahám magva által, aki a Messiás, örök mennyei örökség vár azokra, akik Ábrahám hitéből valók. A földi örökségre vonatkozott a körülmetélés szövetsége, míg a mennyeire az új szövetség, a szív körülmetélése vonatkozik. Ezen a ponton jön be Jézus vérének a másik jelentősége. Ez ugyanis nem csak engesztelést szerzett, hanem egyúttal hatályba léptette az új testamentumot.

A bibliai szövetséget ugyanis mindig vérontással kellett hatályba léptetni. A vér azt jelképezte, hogy a szövetségre lépő felek meghalnak korábbi életüknek, és egy teljesen új dolog kezdődik el azzal, hogy mostantól a szövetség kötelékében élnek. Ez hasonló a végrendelethez, amely addig nem lép hatályba, amíg a végrendelet készítője életben van. A közjegyző előtt először az érvényes halotti bizonyítványt kell bemutatni, hogy egyáltalán a hagyatékról tárgyalni lehessen. Jézus halotti bizonyítványát a római katona állította ki, aki Jézus oldalába és szívébe döfte a lándzsáját, hogy meggyőződjön róla, hogy a halál már beállt. János ezért hangsúlyozta ki, hogy ő maga látta és tanúsíthatja, hogy Jézus halála bekövetkezett és a testből víz és vér folyt ki. (Jn19,35). Ha ugyanis Jézus nem halt volna meg, a szövetség sem lenne hatályban. De Jézus halála életbe léptette az új szövetséget, amely azért lehet jobb és hatásosabb szövetség, mert a bűnök bocsánatára és a lelkiismeret megtisztítására épül. A bűnök bocsánatára pedig azért épülhet, mert Jézus a vért, mint egyszeri és tökéletes áldozatot, bevitte a mennyei szentek szentjébe, ahová ő maga is bement, és melkisédek rendje szerinti örök főpapként jár közben a benne hívőkért. Ennek a szolgálatnak annyival nagyobb megszentelő ereje van a jeruzsálemi kultusznál:

– amennyivel Jézus különb az ároni papoknál,

– amennyivel az új szövetség jobb ígéreteken alapszik, mint a mózesi

– amennyivel nagyobb a mennyei sátor, a földinél

– amennyivel Jézus áldozata különb az állat-áldozatoknál

– amennyivel nagyobb a lelkiismeret megtisztulása a test megtisztulásánál.

Jézus főpapi szolgálata tehát megnyitotta az utat a mennyei szentek szentjébe, az eljövendő világ javaihoz, amelyek az örök és enyészhetetlen élet erejével rendelkeznek, és nem a földi és testi élet halandó és mulandó világához tartoznak. Jézus mindaddig ott is marad az Isten trónja előtt, hogy főpapi szolgálatát a benne hívőkért végezze, amíg el nem érkezik az újabb rendelt idő, hogy kilépve a mennyből újra megjelenjen. Ezúttal azonban nem azért, hogy bűnáldozat legyen, hanem hogy megmutassa és elhozza dicsőségét azoknak, akik őt visszavárják.

Annak kihangsúlyozása, hogy el van rendelve, hogy az emberek egyszer éljenek testi életet, utána pedig Isten előtt számot kell adniuk, világosan kizár minden olyan spekulációt, ami a reinkarnációt össze akarja egyeztetni a keresztény feltámadással. Csak a tisztátalan szellemek, a démonok reinkarnálódnak, amennyiben egyik gazda testből a másikba vándorolnak, még ha az egy disznó teste is, ahogyan az a gadarénus esetében történt. (Luk8,32)

Az Ószövetség mai részében egy újabb komor történelmi leckét kapunk Ezékiástól Izrael házának hűtlenségeiről.

Az üzenet kiváltó oka az volt, hogy újabb a babiloni fogságba hurcolt zsidók vezetőiből álló delegáció érkezett, hogy megkérdezzék az Úr prófétáját Isten üzenete felől.

Az Úr Ezékiásnak adott válaszán keresztül újból élénk képekkel festi le a történéseket az egyiptomi kivonulástól, a honfoglaláson át az asszír, majd a babiloni fogságig, kihangsúlyozva Isten hűségét és a választott nép hűtlenségét. Isten mindvégig szavahihető volt és Izrael állandó hűtlenkedései ellenére véghezvitte mindazt, amit megígért. Nem úgy a nép, amely a szövetség minden pontjában esküszegőnek bizonyult, még a bálványimádás tilalmának egyszerű parancsát sem volt képes megtartani. A pogányok szokásaival megfertőzték magukat, Istenre pedig szégyent hoztak azzal, hogy semmibe vették a rendeleteit.

A második prófétai szakasz (32) az asszimiláció gondolata ellen hadakozik. Izrael újra és újra kísérletet tett arra, hogy elforduljon a kiválasztásától, és csupán csak egy legyen a népek közül és úgy tegyen, mintha Isten nem volna Izrael királya.

Az első ilyen kísérlet Gedeon idejében volt, de Gedeon visszautasította a neki felajánlott koronát, mondván: az Örökkévaló a ti királyotok (Bírák 8,23). A második kísérletre az Úr már adott nekik királyt, Sault, akit Sámuel kent fel. De az Úr azt mondta a felháborodott prófétának, hogy nem őt utálták meg, hanem inkább akartak egy embert maguk fölé királynak, mint Isten uralmát (1Sámuel 8,7).

Ez a törekvés csúcsosodik ki majd Jézus elvetésében is, amikor a feje feletti tábla hirdeti a kereszten: a zsidók királya… Pilátus pedig azt kérdezi: feszítsem keresztre a ti királyotokat? Mire a nép és Isten főpapjai pedig azt kiáltják majd: nekünk nem királyunk, hanem császárunk (cézárunk) van! (Jn 19,15)

Az Isten uralmának ez az elvetése, és az emberi uralom utáni vágyakozás nyitja majd meg az utat az Antikrisztus számára is.

A babiloni fogság idején és azóta is, a diaszpórában élő zsidók számára nagy kérdés, hogy mit kezdjenek zsidó mivoltukkal. A skála a gőgös elkülönüléstől a teljes asszimilációig terjed. A legjobb választ Dániel és barátai mutatják majd meg, akik soha egyetlen percre sem tagadták meg zsidó mivoltukat, nem engedték a szívükbe a pogány kultuszokat és kultúrát, de elfogadták a diaszpórát mint Isten igáját, szolgálták a pogány birodalmakat a tehetségükkel, amíg azok közéjük és Isten közé nem akartak állni. Amikor ez megtörtént, akkor inkább választották a tüzes kemencét és az oroszlánok vermét, minthogy meghátráljanak, mert jobban ragaszkodta Izrael Istenének a királysághoz, mint az emberek királyságaihoz. Így vagyunk mi is, hívők ebben a világban. Ebben a világban élünk, de nem vagyunk ebből a világból valók. Testi életünk mégis olyan, hogy a mennyei hazától távol vagyunk, de a legjobb tudásunk szerint szolgáljuk az emberek világát is, amíg azt nem követelik tőlünk, hogy Isten uralmát cseréljük fel emberek uralmára, legyenek azok a világi hatalom pökhendi diktátorai, vagy egy egyház, egy felekezet úrhatnám kiskirályai.

Ezékiel idejében a babiloni diaszpórán is nagy volt az asszimilációs nyomás, de Isten világossá teszi, hogy akik úgy gondolják, hogy Istentől megszabadulhatnak, ha a pogányok közé beolvadnak, súlyosabban nem is tévedhetnének.

Az Úr esküvel ígér egy nehezen értelmezhető összegyűjtést, amely hasonló lesz az egyiptomi kivonuláshoz. Az ebben résztvevők is a pusztában fognak vándorolni, de ez a népek pusztája lesz. Ők is kapnak törvényt Istentől, ahogy Izrael fiai a Hóreben és

szövetségre is lépnek az Úrral. De azok, aki Egyiptomból lettek összegyűjtve, nem érték el az ígéret földjét, úgy ezek sem, mert elhullanak a népek pusztájában.

A harmadik prófétai szakasz az Antikrisztus korát követő második nagy összegyűjtésről beszél, amelynek eredményeként Izrael hegyein helyreáll az igaz Istentisztelet, Izrael népe pedig megtisztulva és őszintén szolgálja majd Istenét, az Úr pedig gyönyörködik bennük. Ez a kép az ezeréves királyságról, a Millenniumról szól, melynek szentélyéről és istentiszteletéről Ezékiel könyvének végén kap nagyívű látomást.

A Példabeszédek mai verse a semmiből bukkan elő és eltérően a korábbi bölcs mondásoktól, nem hordoz semmiféle morális tanulságot. Egy atya szól benne a fiához, hogy éljen tisztességes életet, hogy az atya tudjon mit felelni azoknak, akik gyalázzák őt – vélhetően a fia miatt. A kép leginkább a tékozló fiú atyjára hasonlít, akinek a szégyennel is együtt kellett élnie, amit a fia hozott rá. Megtérése után azonban a mondhatta a gúnyolóinak: igen, ilyen volt, de látjátok mégis hazatért, mégis ragaszkodott az atyai házhoz, meghalt, de fel is támadt, elveszet, de megtaláltatott.

Nekünk már szabad bejárásunk van a mennyei Szentek Szentjébe – 2015.02.23.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150223k.mp3
(Ez 18,1-19,14, Zsid 9,1-10, Zsolt 106,32-48, Péld 27,10)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150223.mp3
(Ez 18,1-19,14, Zsid 9,1-10, Zsolt 106,32-48, Péld 27,10)

Az Újszövetség mai szakaszában a héberekhez írt levél szerzője azt bizonyítja, hogy az ószövetségi papi szolgálata csak ideiglenes és időleges lehetett, és miután megjelent az új szövetség, át kellett adnia a helyét egy új és örök papi szolgálatnak.

201502231

Szem előtt kell tartanunk, hogy az egész levél olyan zsidó-keresztényekhez íródott, akik komoly nacionalista és vallásos nyomás alatt éltek, hogy Krisztus hitétől visszatérjenek a zsidó hagyományok szolgálatához. A levél egyik központi mondanivalója éppen ezért az, hogy nem érdemes a jobbat, a hatékonyabbat, az igazit felcserélni, az erőtlennel, ideiglenessel és az igazinak csak másolatával. Az ószövetség nem Isten végleges megoldása volt az ember bukására, így az ószövetségi papság sem lehetett végleges. Ellenben az új szövetség már a végleges megoldást jelenti. Az új szövetséghez is tartozik papság, ami örök és éppen ezért nem tölthette be más csak olyan személy, aki többet nincs alávetve az elmúlásnak.

A mai szakasz az első, az Ószövetséghez tartozó papi rend szolgálatát mutatja be azzal a céllal, hogy bizonyítsa: ez csak átmeneti és szimbolikus volt, csak addig kellett fennállnia, amíg az igazi meg nem jelent. Ennek hátterében az áll, hogy Mózes a Sinai-hegyen nem csak a parancsolatokat vette át, hanem egy kijelentést is a szent sátorról, amely a későbbi jeruzsálemi kultusz alapját is képezte. A kijelentés magában foglalta az istentiszteletre vonatkozó szent dolgokat: a szent sátor leírását, amely az áldozati oltár mellé került. A papok kiválasztását, a papok öltözékét, az istentiszteleti rendtartásokat: így a mindennapi áldozatokat, a nép áldozatait, az ünnepeket, a felajánlások rendjét, a tiszta és tisztátalan közötti különbségtételt és a különböző engesztelési és tisztulási rítusokat.

A szent sátor maga két részből állt. Az első sátor jelentette az első teremtést és az első szövetséget. Ebben két szent tárgy volt található: a hétágú olajmécses, a menóra és a kenyerek asztala a 12 kenyérrel, amelyek Izrael törzseire emlékeztettek. A papok csak az első sátorba mehettek be, hogy a szolgálatukat ellássák. Ebből azt vezeti le a zsidókhoz írt levél szerzője, hogy amíg az első sátor fennáll, addig tilos a másodikba belépni, ezt csak a főpap teheti meg egyszer egy évben, és akkor is csak különleges rítusok elvégzése során, melyek jelentős része preventív jellegű, vagyis azt a célt szolgálja, hogy a főpap meg ne haljon, miközben engesztelést végez.

A Szentek Szentje egy sátor volt az első sátoron belül, amelyet egy kárpit választott el az első sátortól, és amelyhez szintén két berendezési tárgy tartozott: az illatoltár a függöny előtt, és a frigyláda a függöny mögött. A függöny azt jelezte, hogy nem nyílt még meg az út a Szentek Szentjébe, de a főpap egy évben egyszer mégis beléphetett oda, hogy pár csepp vért hintsen a frigyláda fedelére a kerubok közé. Ez egyúttal ígéret is volt arra nézve, hogy egy napon majd lehull a kárpit, és megnyílik teljesen az út Isten trónjához. Mi tudjuk, hogy ez Jézus áldozati halálával vált lehetségessé, amikor a kárpit meghasadt. Addig azonban a papok csak a szent helyre mehettek be, és maximum odáig vihették az áldozataikat. A kárpit a testet jelölte, így ami a kárpit előtt történt, az a testen kívül történt, ami kárpit mögött történt az a lélekben és a szellemben, vagyis a lelkiismeretben történt.

Mindebből két dolog következik.

Az egyik, hogy azok a ceremóniák, amelyek a kárpit előtt zajlottak, nem voltak képesek elhatolni a lelkiismeretig és csak a külső embert voltak képesek megszentelni. Az az áldozat, amely a kárpit mögött történt, már a lelkiismeretig is elhatolhatott és valódi belső változást hozhatott létre.

A második, hogy az a pár csepp vér, amit a főpap egy évben egyszer, szigorú ceremóniák után bevitt az engesztelés fedelére, sokkal nagyobb hatású volt, mint bármilyen más áldozat, hiszen enélkül a többi áldozatnak se lett volna értelme. Micsoda hatása lenne akkor annak, ha minden nap be lehetne mutatni ott áldozatot. És micsoda hatása lenne annak, ha mindez nem a másolatban, hanem az igaziban, a mennyeiben történne! Márpedig Jézus Melkisédek rendje szerinti főpapi szolgálata éppen erről szól.

Az Ószövetség mai részében Ezékiel prófétán keresztül az Úr az egyéni felelősségről tanít.

Jeremiás is prófétált a közmondás ellen, ami a fogság idején terjedt el: „az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott bele” (Jer31). Mi is volt ezzel alapvetően a baj? A babiloni igát és a fogságot elszenvedő nemzedék úgy gondolta, hogy nem a saját, hanem atyái bűnei miatt kell bűnhődnie. Ez azonban erős csúsztatás volt, mert bár igaz volt, hogy arra a nemzedékre rázúdult elődeik bűneinek is a következménye, de ez nem történt volna meg, ha ők maguk szívből megtérnek. Ők sem voltak ugyanis különbek atyáiknál, csak egyszerűbb volt a felelősséget áthárítani. Mindezek hátterében a második parancsolathoz tartozó intés és fenyegetés áll, miszerint azok, akik Istent szeretik, nem szobrokon keresztül akarnak kapcsolatban lenni vele, míg azok, akik ezt az elemi követelményt sem veszik figyelembe, gyűlölik őt. A bálványimádás tilalmához kapcsolódva mondta Mózes, hogy az Úr megbünteti a bálványimádók leszármazottait harmad, negyed íziglen, míg ezer íziglen jót tesz azokkal, akik szeretik őt. Itt azonban nem arról van szó, hogy egy ős bálványimádó volt és ezért leszármazottai harmad-negyed ízig bűnhődnek. Hanem arról, hogy az Úr három-négy generációt vár, és ha egyik nemzedék sem tér meg a bálványimádásból, hanem ősei bűneit követi, akkor azt a nemzedéket utoléri az Úr haragja.

A próféta tehát először erről beszél az önmagukat a felelősség alól felmenteni akaró nemzedéknek: ha nem volnátok olyanok, mint az atyáitok, akkor nem kéne az ő bűneik miatt is bűnhődnötök. Ha ti megtértek és az igazakhoz méltó életet éltek, akkor élni fogtok. Mert Mózes törvénye szerint sem volt szabad az atyák vétke miatt a fiakat büntetni – ha azok ártatlanok voltak, és nem részestársak a bűnben.

Másodszor a jóban való kitartásra és állhatatosságra hívja fel a figyelmet. Hiába kezdte el valaki jól a pályafutását, ha utána feladja és a bűnösökhöz pártol, korábbi igazsága akkor nem számít. De fordítva is igaz, ha valaki megtér a bűnből a jóhoz, akkor korábbi bűnei nem számítanak, hanem szívének igaz állapota lesz a mérvadó, amely a cselekedeteit mozgatja. Ez tehát azt jelenti, hogy az ember nem csak őseinek a bűneitől szakíthatja el magát, hanem a saját rossz életétől is, megtérhet és igaz lehet Isten előtt. A tanításban az örök ítélet is felsejlik, amennyiben alapelv, hogy Isten előtt minden embernek csak és kizárólag saját magáról kell számot adnia. Míg Istennek az emberiség történelme során alkalmazott ítéletei, kollektíve is sújthatnak egy csoportot.

Végül egy nagyon fontos elv – Isten nem a bűnös halálát kívánja, hanem a megtérését. Ő életet akar adni és nem büntetni szeretne. Ezért az őszinte megtérő számára mindig van kegyelem.

A 19. fejezetben két gyászének szerepel a királyi házról.

Az első Júdáról, mint oroszlánról szól. Ez kétszeresen is áthallásos. Először Bálám nevezte Izraelt oroszlánnak, amely zsákmányul ejti majd a kánaánita népeket. Másodszor Jákób ismétli meg ezt a próféciát Júdával kapcsolatban. A gyászének ezeket a képeket használja fel, hogy két oroszlánkölyökről beszéljen, akiket fogságba ejtettek. Az első Jóáház-Sallum, akit Egyitpmba hurcoltak el túsznak, a másik Jekóniás (vagy Kónijáhú), akit Babilonba. Van olyan felfogás is, miszerint a második Sedékiás király, mivel Jekóniásnak nem volt alkalma az uralkodásra, csak névleg lépett a trónra, így nem tehette meg azokat a dolgokat, melyeket a gyászének neki tulajdonít.

A második siralom Júdáról, mint szőlőről énekel, amelyet a tűz megemésztett, így nem maradt rajta olyan vessző, vagyis királyi sarj, amely uralkodhatna. A tőke pusztulásához vezető tüzet Sedékiás király okozta, aki ha kitartott volna esküje mellett, és elfogadja a babiloni igát, Jeruzsálem és a szentély nem pusztult volna el.

A Példabeszédek mai verse három részből áll.

Ezt szokták három különálló tanácsnak is tekinteni, de van olyan hagyomány is, ami egybefüggően kezeli.

Az első felfogás szerint a három tanácsot a barát és a testvér témaköre köti össze.

Az első tanács, hogy kipróbált, jól bevált barátokat és barátságokat meg kell becsülni.

A második, hogy nem illendő a baj vagy a nehézség esetén egyből segítségért rohanni még a testvérhez sem, mert nem akaszthatjuk a problémáinkat egy az egyben mások nyakába.

A harmadik talán a leg kézenfekvőbb: hiába vannak rokonaid távol, inkább légy jóban a szomszédjaiddal, mert ők tudnak neked segíteni, megédesíthetik vagy éppen megkeseríthetik az életedet.

A második felfogás szerint ez a három tanács egy folyamatot képez:

Ha elhagyod a jól bevált barátságokat, akkor hiába rohansz baj esetén a testvéred házába, mert jobban jártál volna a közeli szomszéd segítségével, mint a rokonoddal, aki távol van tőled. Ez utóbbit úgy is értik: érzelmileg távol vagyis tőled elidegenedve.

Isten az új szövetséget emberi szívekbe írta be – 2015.02.23.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150222k.mp3
(Zsid 8,1-13; Ez 16,42-17,24; Zsolt 106,13-31; Péld 27,7-9)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150222.mp3
(Zsid 8,1-13; Ez 16,42-17,24; Zsolt 106,13-31; Péld 27,7-9)

Az Újszövetség mai szakaszában a héberekhez írt levél a jobb szövetség jobb ígéreteiről tanít.

201502221

Miután bizonyította, hogy a melkisédeki papság más természetű és hatékonyabb, mint az ároni papság, valamit rámutatott arra is, hogy a papság megváltozása szükségszerűen azt is jelenti, hogy a szövetség maga is megváltozott, a szerző Jézus Krisztus főpapi szolgálatának leglényegesebb pontjára akar rámutatni. Ez pedig az, hogy Jézus az igaziban szolgál és nem az igazi másolatában. A szent sátor leírását ugyanis Mózes a Hóreben kapta, ez alapján tervezte meg Dávid a jeruzsálemi szentélyt. Maga a sátor is tulajdonképpen egy ígéret, annak az ígérete, hogy Isten egy napon majd a népével együtt „sátorozik” vagyis lakik. A sátor két részből állt: az első sátor a mostani teremtést jelentette, ezen belül pedig volt egy másik sátor, a szentek szentje, amely az eljövendő világot, az új eget és földet testesítette meg. Amikor Mózes megkapta a Sinain a kinyilatkoztatást Isten a lelkére kötötte, hogy mindent annak a mintájára (makettjére) készítsen el, amit a hegyen látott. Tehát van egy eredeti a mennyben és van annak egy földi másolata, makettje a földön. A földiben szolgáltak az Áron rendje szerinti papok, a mennyeiben azonban nem léphetett be senki más csak a Fiú. A földi tehát csak szimbolikus volt, míg a mennyei valóságos. A földinek csak ideig való hatása lehetett, a mennyinek azonban örökké tartó hatása van. A földi áldozatok is csak a hit miatt voltak hatásosak, mellyel hozták és bemutatták őket, hogy engedelmeskedjenek isten rendeléseinek. Jézus áldozata viszont önmaga, földi teste teljes átadását jelentette, amely szintén csak azért hatásos, mert az Úr az Atyába vetett hatalmas bizalmából vitte véghez tulajdon testének feláldozását. Míg az egyiknek, a földinek csak átmeneti hatása volt, az igazinak, a mennyeinek örök hatása van. A földi elfedezte a bűnöket, a mennyei el is törölte. A földit újra és újra ismételni kellett, a mennyeit soha többet nem kell megismételni. Ez az oka annak is, hogy a protestánsok elutasítják azt a gondolatot, hogy a pap a mise keretében megismétli Jézus áldozatát (szent áldozás) csak ezúttal vértelenül. Ugyanezért utasítják el azt a gondolatot is, hogy az apostolok és azok utódai (a klérus) valamiféle különleges papságot képviselnének az újszövetségben a hívők közösségén belül, akik különleges felhatalmazás birtokában olyan dolgokat tudnának tenni, amit más hívők nem. A hívők ugyanis Jézus áldozatával nem az úrvacsorában, hanem a keresztségben azonosulnak, amikor belemerülnek Jézus halálába. És szintén nem az eucharisztia magukhoz vételével részesülnek az Úrral való misztikus egységben, hanem azáltal, hogy megtelnek a Szent Szellemmel. A melkisédeki papságot sem csak bizonyos kiválasztottak gyakorolhatják, hanem minden hívő, és ez nem tárgyak isteni természettel való állítólagos felruházása kell legyen, hanem ugyanaz az önfeláldozás, ami Jézust jellemezte: odaadjuk magunkat – ha kell az életünket is – másokért. Áldozatként sem az Úr testét kell újra és újra felmutatnunk, hanem a dicséretnek az áldozatát (Zsidó13) és a saját tagjainkat (Róma 12,1) valamint az adakozást és a jótékonyságot. Az úrvacsora csak emlékezetet Jézus egyszeri és tökéletes áldozatára, nem ismétli meg azt.

Jézusnak erre az új papi szolgálatára pedig azért van szükség, mert megváltozott a szövetség is Isten és az ember között. Ennek bizonyítására a szerző Jeremiás prófétát idézi (31. rész). Az idézetből világosan kiderül, hogy az új szövetség nem azonos a régi szövetséggel. A próféta minden kétség eloszlatására azt is leszögezi, hogy a régi szövetség az, amelyet az Úr Izrael fiaival akkor kötött, amikor kézen fogta őket és kivezette Egyiptomból. A régi szövetség egy feltételes szövetség volt, mert az Úr ezt mondta Mózesnek a szövetségkötés előtt: (2M19)

5Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. 6Papok királysága és szent nép lesztek.

A ha – akkor konstrukció fejezi ki a feltételességet. Isten szavának a meghallása és megcselekvése hozza a létre a népet. Ugyanezt találjuk a kiegészítő szövetségben is: (5M28)

1Ha engedelmesen hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a szavára, ha megtartod és teljesíted mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, akkor a föld minden népe fölé emel téged Istened, az ÚR.

Az új szövetség azonban nem feltételes konstrukcióban van megfogalmazva és kifejezetten szembe is van állítva a régivel:

  • a régi szövetséget Isten kőtáblákra véste fel, az újat a szívbe és az elmébe írja
  • a régi szövetség a törvény minden parancsolatának a megtartása esetén helyezte kilátásba azt, hogy az Úr Istene lesz a népnek. Az újban ez megfordul: Istenük leszek, ők pedig a népem lesznek.
  • Ez azt jelenti, hogy a régi szövetség sikere azon múlt, amit a nép tett, vagyis a törvény előírásainak a megtartásán. Az új szövetség sikere azonban azon múlik, amit Isten tesz, Istennek a szívben elvégzett munkájának az eredménye képen jön létre a nép.
  • a régi szövetség követelményeire meg kellett tanítani az embereket, az új szövetségben mindenki személyesen tesz szert Isten megismerésére.
  • ez a megismerés pedig akkor történik meg, amikor a hitre jutott ember azzal az Istennel találkozik, aki megbocsájtja a bűneit – Jézus egyszeri és tökéletes áldozata alapján.

Isten a melkisédeki papság megemlítésével előre jelezte az ároni papság időleges voltát, az új szövetséggel pedig előre jelezte a régi szövetség tökéletlen voltát. Ami pedig megöregszik és elavul, annak közel van a halála – utal a szerző a földi papokra, akik megöregedtek és meghaltak, akárcsak Mózes és Áron. Jézus ellenben legyőzve a halált ült az Atya jobbjára, mint az élet és a megigazulás kegyelmi szövetségének örökös főpapja.

Az Ószövetség mai részében a Jeruzsálem pusztulását követő helyreállítás ígéreteit kapja az úrtól Ezékiel próféta.

A mai első prófétai szakaszunk a hálátlan és hűtlen feleség példabeszédének a függeléke. A hűtlen asszonynak, Jeruzsálemnek bűnhődnie kell. De ez mégsem a vég, a teljes pusztulás. A jelképes három nővér Jeruzsálem, Szodoma és Szamária egy nap majd helyreállnak. Itt valószínűleg a területeket Jeruzsálemtől északra és délre érti a prófécia és nem a kultúrákat, melyek ítélete nem változhat. Sőt az Úr egy új szövetséget is létrehoz a megbüntetett,de újra kegyelembe fogadott várossal, melynek a pogányok is részesei lesznek. Ez a szövetség pedig a bűnbocsánat szövetsége lesz.

A 17. fejezetben a prófétai ének szól Júda és Jeruzsálem sorsáról. Az ország és a dávidi dinasztia úgy van leírva, mint egy magas libanoni cédrus. A királyi ház és az előkelők a cédrus csúcsának hajtásai. Babilon és Egyiptom birodalma, mint két hatalmas sas. A példázathoz magyarázat is társul, amiből megtudjuk, hogy Sedékiás király esküszegéséről van szó, mellyel fellázadt Babilon ellen és azt reméli, hogy Egyiptom meg fogja segíteni. A próféta azt a kérdést teszi fel – ami akkor nyílván mindenkit foglalkoztatott – sikeres lesz-e ez a lázadás? Ezékiel válasza, akárcsak Jeremiásé, egyértelmű nem. Ez csak sietteti a város és a szentély elhatározott pusztulását.

Az éneknek azonban van egy harmadik szakasza is, amely egy új hajtásról (cemach) szól, amit maga az Úr választ ki és ültet el. Ez a „cemach”, amelyről Jeremiás is prófétál, Dávid házának új ága, terebélyes fává, azaz királysággá növekszik majd. Ebből tudja meg a többi fa, vagyis a többi királyság, hogy az Örökkévaló dönti el mi legyen alacsony vagy magas, vagyis kicsi és erőtlen vagy nagy és hatalmas.

Egyetlen tökéletes áldozat van: Jézus Krisztus – 2015.02.21.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150221k.mp3
(Zsid 7,18-28, Ez 14,12-16,41, Zsolt 106,1-12, Péld 27,4-6)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150221.mp3
(Zsid 7,18-28, Ez 14,12-16,41, Zsolt 106,1-12, Péld 27,4-6)

Az Újszövetség mai szakaszában Jézus Krisztus örök főpapságának nagyobb hatékonyságáról van szó.

201502211

Ahogyan a tegnapi részben is láthattuk a 110. zsoltár szavait bontja ki a szerző a melkisédeki papság természetéről: „Az Úr esküt tett és nem bánja meg: pap vagy örökké a Melkisédek rendje szerint”

Miután bemutatta, hogy miért éppen Melkisédekről van elnevezve Jézus főpapi szolgálata, most az ároni papság és Jézus főpapi szolgálatát veti össze a szerző, annak bemutatására, hogy bizonyítsa: Jézus főpapi szolgálata messze hatékonyabb, mint az ároni papság.

Ehhez előbb meg kell értenünk a mózesi törvény és az ároni papság kapcsolatát. A törvény külső cselekedetek sokaságát írta elő Isten választott népe számára, valamint fontos erkölcsi követelményeket támasztott. Ha valaki ezeket áthágta, bűnhődnie kellett és/vagy áldozattal kellett kiengesztelnie az Istent. Az Örökkévaló az elsőszülöttek helyett, akiknek Egyiptomban meg kellett volna halniuk, kiválasztott magának egy törzset, a levitákat, hogy ők végezzék a neki szentelt dolgok körül a szolgálatot. Ezt senki más sem tehette meg. A leviták közül pedig kiválasztotta Áron házát, a kohenitákat, akik az áldozatokat bemutathatták. A koheniták közül került ki a főpap. A főpap feladat az volt, hogy az összes áldozaton felül, az engesztelő napon, bevigye a vért a szentek szentjébe, és így szerezzen engesztelést a nép olyan vétkeire és tisztátalanságaira, amelyeket észre sem vettek vagy eltitkoltak. Az engesztelő napon bemutatott áldozat volt az ünnepek ünnepe és a szombatok szombatja, a legfontosabb minden áldozat közül. Ha ez az áldozat nem lett volna hatékony, akkor a többi a szentélyben bemutatott áldozatnak sem lett volna semmi értelme egészen a következő évig.

Mielőtt a főpap ezt az áldozatot bemutathatta volna, meg kellett szentelnie először magát egy áldozattal, azután a népet, és mindkét áldozat vérével meg kellett tisztítania az oltárokat. Csak ez után kerülhetett sor arra, hogy a legszentebb áldozatot bemutathassa. Az engesztelésnek ezt az áldozatát minden évben a hetedik hónap tizedik napján kellett elvégezni, és csak egyetlen esztendőre szerzett engesztelést a nép számára. Ha a főpap meghalt, akkor az új főpap feladata volt a szolgálat ellátása.

Az ároni papságnak fontos szerepe volt abban, hogy a törvényszegések miatti haragot engesztelje, és a bűnöket az áldozati állatok vérével elfedje (az engesztelésre használt héber kifejezés pontos jelentése is ez: eltakarni, befedni.) De ahogyan a törvény rendelkezései nem voltak hatékonyak az ember tagjaiban működő másik törvény, a bűn törvénye miatt, úgy ez a papi szolgálat sem hozott végleges eredményt: újból és újból ismételni kellett. A papok által gyakorolt szolgálat reménységet jelentett a vétkezőknek a bűnbocsánatra és a helyreállásra. De sohasem adott végleges megoldást, mert nem törölte el az emberben munkálkodó bűnt, csak elfedezte azokat a cselekedeteket, amelyek felett a törvény kimondta az ítéletet. Más szavakkal: a törvényadás után, az ember bűnösségéből fakadó folyamatos törvényszegésre adott ideiglenes megoldás volt az áldozatok bemutatása. Mint amikor az orvos fájdalmat csillapít, amíg a műtétet el nem végzik, és a fájdalom okát fel nem számolják.

A műtétet Jézus végezte el, amikor a kereszten megbűnhődött minden bűnünkért, és bemutatta a tökéletes áldozatot, ami nem csak elfedezte, hanem el is törölte a bűneinket egyszer s mindenkorra. És nem csak az elkövetett bűneinket, hanem a bűnös természetünket is odaszegezte a keresztfára, hogy Benne meghalva és újjászületve, egy új életben járhassunk. Ez az egyszeri és tökéletes áldozat mindenki számára biztosítja az üdvösséget, aki elfogadja Jézus főpapi szolgálatát a maga számára, vagyis elismeri, hogy Jézus tökéletes és bűntelen volt, és az emberiség bűnei miatt szenvedett és halt meg – beleértve a megtérő saját bűneit is.

Ha pedig Jézus áldozata ilyen erős, akkor az enyészhetetlen élet erejében végzett főpapi szolgálata is sokkal erősebb. Mózes ugyanis többször megmentette a népet az Úr haragjától, amíg élt. Ugyanez igaz volt Áronra is például Kóré lázadásakor (4Mózes16,48) vagy a fiára Fineásra, amikor átszegezte a paráznákat a táborban. (4Mózes 25,11). De mi van, ha a következő főpap nem lesz ilyen rátermett, vagy egyenesen olyan lesz, mint Éli fiai? Jézus nem csak a tökéletes főpap, nem csak a tökéletes áldozat bemutatója, hanem tökéletes és örök közbenjárója azoknak az embereknek, akik benne hisznek. Ezért az új szövetség nem csak jobb ígéreteken alapszik – melyekkel a következő rész foglalkozik – hanem egy jobb és hatékonyabb papságot is kapott, amely egy hibátlannak bizonyult főpapon, egy hibátlan áldozaton, és egy nagy hatalommal rendelkező főpap-király mennyei közbenjárásán nyugszik. Ha pedig az ároni főpapság is elég hatékony volt, hogy megmentsen a bűnök miatt kitörő isteni haragtól, mennyivel inkább így van ez egy tökéletes főpap esetében. Ezért teljes jó reménységünk lehet arra nézve, hogy Jézus ki tud menteni bennünket, bármilyen nagy bajba is keveredtünk volna.

Az Ószövetség mai részében

Ezékiel próféciái a Jeruzsálemre váró istenítélet végérvényességéről szólnak.

Az első prófétai szakaszban az Úr felhívja a figyelmet az ószövetségben felsorolt fenyítésekre, melyek akkor lépnek hatályba, ha a nép nem tartja magát a szövetség igéihez: éhínség, fegyver, vadállatok és járványok. Az ínség aszállyal kezdődik, a fegyver a környező népek betöréseit jelenti, vadállatok alatt a Biblia a sáskákat, tetveket vagy a rágcsáló kártevőket is ideérti nem csak a ragadozókat, míg a járvány az a csapás, ami ellen nem nagyon lehet védekezni, gyakran egy jól felszerelt és kiképzett sereget is képes volt megsemmisíteni és egész városokat, sőt népeket elpusztítani. Az Úr tehát arra figyelmeztet Jeruzsálemmel kapcsolatban, hogy ezeket a fenyítéseket az igazak imája elfordíthatja, de jelen esetben még olyan kiváló emberek könyörgését sem hallgatná meg, mint Noé, Dániel vagy Jób, sőt ha ők élnének ebben a korban, igazságukkal senki mást sem menthetnének meg, csak magukat. Noé megmentette a házát, Jób a barátait, Dániel pedig a varázslókat. Figyelemre méltó Dániel hírneve, hiszen ekkor kb. 17 éve volt Nabukadnézár udvarában, mégis közismert személlyé vált a diaszpórában.

A 15. fejezet egy prófétai éneket tartalmaz a hasznavehetetlen szőlővesszőkről, melyek Jeruzsálem lakóit szimbolizálják. Amikor egy vessző gyümölcstelen, levágják és tűzre vetik, nem használható fel a fája úgy, mint az erdő más fája. Különösen igaz ez akkor, ha az a vessző már itt-ott össze is égett. Ilyet még az erdő fái közül sem használ fel az asztalos vagy az ács, nem hogy a szőlő levágott vesszői közül. Márpedig Jeruzsálem lakói levágatnak, megkapja őket a tűz és teljes haszontalanságuk után pedig az örök tűzre vettetnek. Jézusnak a szőlőtőkéről és a szőlőveszőkről mondott példázata, ezekre a versekre utal vissza. (Jn15)

A 16. fejezetben egy hosszú példázatos történetet olvashatunk egy kánaánita árváról, akit az Örökkévaló, mint jótékony férfi megment és felkarol, sőt feleségül is vesz, az viszont a férjétől kapott ékességeit mind idegen férfiakra költi, olyan prostituálttá válik, aki maga fizet a szeretőinek a tiltott szexuális együttlétért. A példázat azt mutatja be, hogy Izrael nem válhatott volna néppé, mert eltaposták volna, ha az Örökkévaló nem őrködik felette. De az Úr őrködött Jákób felett, hogy se Lábán, se Ézsau ne árthasson neki. Megsegítette a Shekemi vérfürdő után is, és őrködött a nép felett Egyiptomban is. Amikor pedig az egyiptomi fáraó a gyermekek irtását is elrendelte az Úr közbelépett és kihozta a népet. Őrizte őket a sivatagban és szövetségre lépett velük, kiűzte előlük a kanaánitákat, Dávid és Salamon alatt pedig olyan hírnévre tett szert az ország, hogy csodájára jártak más nemzetek is. Salamon feleségeivel azonban újra felesősödött az a romlás, amely már a bírák korát is jellemezte, és később Izrael fiai mélyebbre süllyedtek a pogány bálványimádásban és az ahhoz kapcsolódó pogány erkölcsökben, mint azok a népek, amelyeket az Úr éppen ezek miatt űzött ki előlük. Erre utal a prófétai képben az, hogy apád emóri, anyád hettita volt. Ez a két törzs ugyanis aközé a hét kánaáni nép közé tartozott, melyeknek kultúráját az Úr teljes kiirtásra ítélte. Jeruzsálem jelképes nővérei pedig Szamária, vagyis az asszír fogságba hurcolt északi királyság, melynek romlását és pusztulását Júda végignézhette, és Szodoma, az erkölcstelenségéről hírhedtté vált kánaánita város. A próféta Szodoma bűnéről is érdekes képet fest: jólét erkölcsök nélkül. Ez akár a mostani jóléti államokat is jellemezhetné.

A jólét ugyanúgy szolgálhatja a testi természet kívánságait, mint a jó célokat. Ha nincs nagyobb cél az életünkben, mint saját magunk, vagy a saját testi kívánságaink, a jólétet ezek szolgálatába fogjuk állítani. A test ideig óráig való örömei azonban soha sem tudják a lelket megelégíteni, csak kiégéshez vezetnek. Egyre nagyobb és nagyobb dózis testi élvezetre van szükség ahhoz, hogy a lélek senyvedését és a szellem szomjúságát el lehessen hallgattatni. A törődés a felebarátainkkal az egyik eszköze és ugyanakkor mutatója is annak, hogy nem süllyedtünk teljesen önzésbe. Jézus és az apostolok is ezért figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a pénz nem cél, hanem eszköz. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: mire is akarjuk a jólétet – ami után vágyunk – felhasználni? Mire fogjuk a kenyérharcot felcserélni, ha már bősége lesz a kenyérnek?

Az Ezékiel által leírt kép valószínűleg nem volt szokatlan az ókori kultúrában: egy gazdag és előkelő férfi rátalál egy kitett leánycsecsemőre, aki senkinek sem kellett, és vérbe fagyva magára hagyták meghalni. Megmenti, felneveli, sőt társává teszi, ékességeit neki adja, gazdagságát megosztja vele, de a nő se nem hálás, se nem hűséges, hanem ugyanazokat a kánaáni erkölcsöket követi, mint a család, amelyik kitette őt, sőt még rosszabb lesz náluk. Az ilyen asszonyt még a kánaánita pogányok is megvetették és nyilvánosan pellengérre állították, kivégezték és a testét elégették. Nem lesz ez másképpen Jeruzsálemmel sem.

A Példabeszédek mai három verse az indulati bűnök erejét mutatja be, illetve arról szól, hogy meg kell becsülni a barátokat akkor is, ha a hibáinkkal szembesítenek.

A 4. vers három erős indulatról beszél: gyűlölet, harag és féltékenység. Mindegyik lehet pusztító erejű, de a legpusztítóbb mindközül a féltékenység. A gyűlölködést ki lehet engesztelni, a haragot le lehet csillapítani, de a megcsalt szerető féltékenységére nincs gyógyír.

A barátok, mivel kívülről látnak bennünket, könnyebben észreveszik és megítélik a hibáinkat. Sokszor fáj, amikor ezzel szembesítenek bennünket, de az ilyen fájdalom nem ártó szándékból fakad, hanem éppen ellenkezőleg: féltő szeretetből. Ezért a szeretet figyelmeztet, ha azt látja, hogy veszélyes vizekre eveztünk vagy letértünk a helyes útról. Az nem igazi barát, aki nem szól, vagy csak azt mondja meg nekünk, amit szívesen hallunk.

Jézus ÉL JÓN főpapja – 2015.02.20.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150220k.mp3
(Zsid 7,1-17; Ez 12,1-14,11; Zsolt 105,37-45; Péld 27,3)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150220.mp3
(Zsid 7,1-17; Ez 12,1-14,11; Zsolt 105,37-45; Péld 27,3)

Az Újszövetség mai szakaszában az ároni és a melkisédeki papság közötti különbségekről olvashatunk.

201502201

Ahogyan a Fiú nagyobb az angyaloknál, és az evangélium tekintélyesebb a törvénynél, ugyanúgy képvisel egy jobb és nagyobb tekintélyű papságot Melkisédek rendje, az Áron rendjéhez képest. A szerző a bizonyítást itt is igen aprólékosan végzi el abból a pár versből, ami Melkisédekről szól. Ez ugyanis egyetlen történet Sálem, azaz a kánaánita Jeruzsálem titokzatos főpapjáról, akit Mózes a Magasságos Isten (Él Jón) főpapjának nevez. Ábrahám visszatér Kádorlaomer mezopotámiai király seregének a leveréséből, aki kifosztotta Szodomát és elhurcolta Lótot, Ábrahám unokaöccsét. Melkisédek pedig elébe megy a Királyok völgyébe, hogy kenyeret és bort adjon neki és áldást mondjon rá a Magasságos Isten nevében. Ábrahám pedig a hadizsákmányból tizedet ad az őt áldó főpapnak. Mit bizonyít mindez?

Először is Melkisédeknek nincs nemzetségi táblázata. Ez az ároni papok esetében annyira fontos volt, hogy kizárták a szolgálatból azt, aki nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani a származását. A hiányzó nemzetségi táblázat és életkor adat viszont a magyarázat értelemében azt üzeni, hogy Melkisédek olyan pap volt, aki nem valaki más örökébe lépett és az ő papságát sem örökli majd más. Nemzetségi táblázat nélkülisége tehát azt jelenti, hogy papsága örök. A szerző itt nem azt akarja mondani, hogy Melkisédek nem ember volt, vagy örökké élt volna. Melkisédek egy történelmi szereplő volt, élt és meghalt, de az Írás azért nem közli a nemzetségét, mert ezen keresztül prófétálja meg, hogy a melkisédeki papság, örök papság. Ezt a papságot csak olyan személy nyerheti el, aki örökké él, mivel a papsága is örökös. Ezt erősíti az a tény is – így az érvelés – hogy Áron papsága felől nem tett esküt az Örökkévaló. Az eskü viszont azt jelzi, hogy az így elrendelt papság örök és visszavonhatatlan.

Melkisédek neve két héber szóból tevődik össze: melech, azaz király, és cedeq, azaz megigazultság. A beszédes név tehát arról szól, hogy ennek a papságnak betöltője az „igazak királya” lesz, ami a Messiás egyik címe. Ő az igaz, aki megigazítja a népet, amelyen uralkodik, hogy a nép így dicsekedjen: az Úr a mi igazságunk!

Ez a főpap Sálem (Salom), azaz a Béke Fejedelme, ahogyan Ésaiás próféta a Messiást nevezi: „Örök Lét Forása A Béke Fejedelme.”

Melkisédek és Ábrahám találkozásából az is kiderül, hogy Melkisédek rendelkezett kettejük közül a nagyobb isteni tekintéllyel. Különben Ábrahám áldotta volna meg Melkisédeket és Sálem főpapja fizetett volna tizedet Ábrahámnak, és nem fordítva.

Ha pedig Melkisédek nagyobb isteni tekintélyt képvisel, mint az ősatya Ábrahám, mennyivel nagyobb tekintélyű azoknál, akik Ábrahámtól származnak, akiknél Ábrahám képvisel nagyobb tekintélyt.

Miért esküszik hát Isten a zsoltár szavai szerint a Messiással kapcsolatban, hogy „pap vagy te örökké, a Melkisédek rendje szerint”? Nem azt jelenti ez, hogy itt egy másik és örök papságról van szó? Ha pedig ez örök papság, akkor a levita papság csakis időleges lehet. Ha pedig időleges, akkor nem arra szánták, hogy általa lehessen elérni a teljességet. Mivel Mózes a törvényadással együtt rendelte el a levita papságot, a papság megszűnése egyúttal azt is jelenti, hogy a törvény, aminek a keretein belül kellett ellátni a papi szolgálatot, szintén csak időleges és megszűnik hatályban lenni azok számára, akik nem a levita papság, hanem Jézus főpapsága alá tartoznak. Márpedig az abból is nyilvánvaló, hogy itt csakis egy teljesen új papságról lehet szó, hogy Jézus Júda és nem Lévi törzséből származott. Ha tehát a mózesi törvény keretében látná el főpapi szolgálatot, az a mózesi törvény súlyos megsértését jelentené.

Az Ószövetség mai részében Ezékiel próféta Jeruzsálem bukásáról, a hamis próféták és a bálványimádók ítéletéről beszél.

Az Úr két jelképes cselekedettel bízza meg a prófétát, aki afféle mozgásszínházként kelti fel a babiloni fogságban élő nép figyelmét. Ez a nép még mindig nem akar szembesülni az igazsággal, pedig már csak néhány év van a teljes pusztulásig. Hiú ábrándokat kergetnek, és hamis prófétákra hallgatnak, pedig már két éve megérkezett hozzájuk Jeremiás próféta levele arról, hogy telepedjenek le és rendezkedjenek be, mert Jeruzsálem el fog pusztulni, a fogság pedig hetven évig tart majd.

Az első jel, amit Ezékielnek tennie kell, a királyi házra és a királyra vonatkozik. Nappal összekészít magának egy nyomorúságos batyut, amit a hadifogságba elvitt foglyok szoktak sebtében összekapkodni. Majd éjszaka kitöri a kunyhója falát és észrevétlenül elmegy, arcát pedig be kell fednie mentében. Így szökik el egy éjszaka alatt a király is Jeruzsálemből, de elfogják és Babilonba viszik, de azt a földet nem látja meg. A jövendölés 5 év múlva teljesedik be Sedékiás királyon, aki a városfal áttörése után titokban elszökik a városból, de mielőtt Jerikóba érhetne, a babiloniak elfogják és Riblába viszik. Az életét megkímélik ugyan, de megvakítják, így nem látja a földet, ahová fogságba viszik.

A második jel pedig az volt, hogy a próféta félelemtől reszketve evett kenyeret és ívott vizet, megjelenítve a rettegést, ahogyan Júda otthon maradt lakói az ostrom alatt és után élni fognak.

A próféta hallgatóságának többsége azonban nem hallgatott Ezékielre és azt mondták: már két éve, hogy a pusztulásról beszél és lám, nem történt még semmi. Azok pedig, akik nem merték ilyen nyíltan kétségbe vonni a próféciákat, azzal hitegették magukat, hogy Ezékiel szavai nem a mostani időkre, hanem a távoli jövőre szólnak. Az Úr azonban megerősíti, hogy a szavai rövidesen beteljesülnek.

Ezután Ezékiel a hamis próféták és a jövendőmondó nők ellen fordul (13). A nép, amely nem akart szembesülni sem a bűneivel, sem annak következményeivel, mindenféle vallásos illúzióban inkább hitt, mint az ítélet kemény szavaiban. Hamis magyarázatokból és hamis reménységből próbálták betömni a rést, ami a fogságba vitellel a világképükön keletkezett. Ezékiel olyan kontár kőművesekhez hasonlítja őket, akik a rést olyan fallal falazzák be, amely nem áll ellen sem az ostromnak, sem a szélviharnak, hanem rádől azokra, akik mögötte keresnek maguknak menedéket. A hamis próféták pedig hazugságaikkal be is keni ezt a falat, hogy jó minőségűnek látsszon. Ez a fal azonban nem lesz oltalom az Úr napján, pedig a prófétáknak éppen az volna a dolguk, hogy az igazság erős falát építsék a nép köré, ami valódi oltalom.

A képet párhuzamba lehet állítani Jézus példázatával, amelyet a Hegyibeszéd végén mondott el a sziklára és a homokra épített házról.

Jeremiásnak is meggyűlt a baja a hamis prófétákkal, akik éppen az ellenkezőjét mondták mindannak, amit az Úr. Két ilyen hamis prófétáról említést is tesz a könyve, akiket a babiloniak lázítás miatt ki is végeztek. Az események történelmi hátterét az adja, hogy Sedékiás király Jeruzsálemben fellázadt a babiloni iga ellen és az első ostrom alól fel is szabadult a város, mert az egyiptomi hadsereg kivonult a felmentésére. A diaszpórában élőknek is el kellett dönteniük, hogy mit tesznek ebben a helyzetben: a lázadók pártjára állnak-e. Ebben az időben Jeruzsálemben Jeremiás próféta inti a várost és a királyi házat, hogy el ne hitessék magukat azzal, hogy a város végleg felszabadult. Ugyanezt teszi Ezékiel a foglyok között Babilonban: ne hallgassanak a lázítókra, mert az Iga, amit viselniük kell, az Úrtól van. Szenvedjék el béketűréssel, amíg a visszatérés ígérete meg nem valósul.

A próféta a mágiát űző nőket is célba veszi, akik szerencsehozó amuletteket, karkötőket, és más hasonló babonás dolgokat árultak. Egy kis pénzért istenfélő és istentelen embereknek egyaránt jó és sikeres jövőt ígértek, akárcsak manapság a „pénzenergiát” és egyéb badarságokat küldözgető tévéjósok. Ezért azok nem az Úrban, hanem az amulettekben és szerencsehozó szalagokban kezdet el bízni, és nem a cselekedeteikre ügyeltek, hanem arra, hogy ezek a szerencsehozó tárgyak náluk legyenek. A próféta a madarászok egy szokásának a hasonlatával írja le a sorsukat: az elfogott énekesmadarakat gyakran egy madzaggal kikötötték, hogy a nagyobb ragadozók lecsapjanak rájuk. Így kötik a hazugságokhoz a babonás félelmek az emberek lelkét.

Végül egy harmadik csoport ellen is prófétálnia kell Ezékielnek. Ők a szinkretisták, akik keverni akarják a vallásokat, és úgy gondolják, hogy jól megfér egymás mellett a szívükben az Úr, Baállal, Astaróttal, Béllel és Márdukkal. Az Úr azt üzeni nekik, hogy ha elmennek az Úr prófétájához, és még ha kijelentést is kapnak, valójában Isten fog megválaszolni nekik, mégpedig haragjával. Az újszövetségben is olvashatunk hasonlót, amikor Pál a korinthosziakat inti, hogy nem lehetnek egyszerre az Úr asztalának és az ördögök, vagyis a bálvány-vallások asztalának a részesei, mert ez sérti az első parancsolatot: Ne legyenek néked idegen Isteneid!

A Példabeszédek mai verse az öntelt ostobák okozta nehézségekről beszél.

Ahogyan a kő és a homok teher a test számára, olyan nehezen viseli a lélek az önigazult istentelen emberek okozta bosszúságot.

 

Miénk a feltámadás ereje – 2015.02.19.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150219k.mp3
(Zsid 6,1-20; Ez 10,1-11,25; Zsolt 105,16-36; Péld 27,1-2)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150219.mp3
(Zsid 6,1-20; Ez 10,1-11,25; Zsolt 105,16-36; Péld 27,1-2)

Az Újszövetség mai szakaszában figyelmeztetést és bátorítást olvashatunk a hitben meglankadt keresztényeknek címezve.

201502191

Akik elindultak a Jézusba, mint a Krisztusba vetett hit útján, azok átélték Isten érintését, amit itt négy pontban határoz meg a szerző:

  • megvilágosodtak, vagyis ráébredtek arra, hogy mi az igazság
  • részesedtek a Szent Szellemből, mint Isten mennyei adományából
  • hallották Isten hozzájuk szóló kedves és bátorító szavait
  • átélték az eljövendő világ erejét, ami a feltámadás ereje, azé az isteni életé, amely nagyobb a halálnál, sőt el is képes nyelni azt.

Az ilyen emberek számára három lehetőség van:

  • vagy stagnálnak a hitükben és megmaradnak a hitben éretlenek szintjén
  • folyamatosan növekednek és kiteljesednek a hitben
  • lassan és fokozatosan visszacsúsznak még onnan is, ahova már egyszer eljutottak.

Ennek a visszacsúszásnak a végállomása lehet akár az is, hogy eljutnak a teljes tagadásig és elvetik Jézust, mint Messiást. Ebből az állapotból már nincs megújulás, hiszen azokkal értettek egyet, akik Jézust, mint istenkáromlót kivégeztették, mert nem hitték el, hogy ő a megígért megváltó. Még a pogány közegből érkező keresztényeket is fenyegette az a veszély, hogy a judaizáló befolyás hatására körülmetélkedjenek és a kegyelemtől elszakadjanak. Pál ezért írt dörgedelmes levelet a galatáknak, figyelmeztetve őket, hogy Krisztus nem használ nekik semmit, ha megtagadva az új szövetséget, átlépnek a másikba, a régibe. Ha pedig a pogányok ki voltak téve ilyen kísértésnek, mennyivel inkább a zsidók, akik ősi és bevett vallásuktól szakadtak el azért, hogy Krisztus követői legyenek. Ha azonban igaz az, hogy Jézus valóban a megígért Messiás, akkor az új szövetséghez kell ragaszkodni, az új Mózes szavaihoz, akikről a korábbi fejezetek kimutatták, hogy nagyobb és tekintélyesebb, mint Mózes és az angyalok rendelésére kapott ószövetségi törvény. Ha Jézus nem volna a Messiás, akkor még nincs új szövetség sem, akkor csak a régi adhatna reményt az Istennel való életre. De akkor azoknak volt igazuk, akik Jézust kigúnyolva keresztre feszítették, hiszen pontosan ezt érdemelte, ha nem ő a messiás. Aki az ószövetség alatt él, mert még nem kapott kijelentést az újról és annak szerzőjéről, Jézusról a Krisztusról, annak van lehetősége a megújulásra, de aki megismerte az Urat, majd visszacsúszott abba az állapotba, mintha semmi sem történt volna vele, az olyan, mint aki a pusztából visszafordult és újra Egyiptomba ment, hogy ott legyen rabszolga. Hogyan szabadulhat meg másodszor?

A figyelmeztetés nem azt jelenti, hogy a levél olvasói már menthetetlenek volnának – siet leszögezni a szerző -, csak azt, hogy a folyamatos hitbeli visszacsúszás végén reménytelenül elveszett állapot vár az emberre.

Itt nem arról van szó, hogy valaki gyengének bizonyult a világ vagy a test csábításaival szemben, és az életvitele nem felel meg a keresztény elvárásoknak, hanem arról, hogy Jézus személyével kapcsolatban adta fel korábbi meggyőződését, és már úgy hiszi, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy a megváltás nem történt meg. A levél címzettjei közül néhányan már ezen a veszélyes lejtőn voltak, ezért a kemény figyelmeztetés.

A többség azonban inkább csak stagnált, megrekedt. A szerző ezért arra emlékezteti őket: olyanok vagytok, mint akiknek újból ki kellene járniuk az elemi iskolát, bár ami az eltelt időt illeti az egyetemet is elvégezhettétek volna, sőt akadémiai tagok is lehetnétek.

A levél hat alapvető keresztény tanításról tesz említést:

  • a holt (terméketlen, gyümölcstelen) cselekedetekből való megtérés
  • hit az igaz Istenben és a Messiásban
  • a keresztségek
  • a kézrátétel
  • a halottak feltámadása és
  • az örök ítélet.

A keresztségek többes száma két dolgot jelöl: egyrészt a vízbe másrészt a Szellembe való bemerülést, de utal arra is, hogy az ószövetségi tisztulási rítusoknak is megvan a keresztény megfelelője. Így például olvasunk az Ige fürdőjéről, a Szent Szellemben való megmosásról, vagy a Jézus vérével való meghintésről.

A kézrátétel is két célt szolgált, egyrészt Isten erejének a közlését hívő és hívő között, másrészt a munkába és szolgálatba állítást.

A szerző ezután Ábrahám példájával buzdítja a meglankadtakat a kitartó hitre és az ígéretek beteljesedésének várására. Ábrahám maga is türelmesen és kitartóan várt az örökösre 25 évig, és végül elnyerte nem csak az evilági, hanem az örök életre vonatkozó ígéreteket is. Ezek nem csak rá, hanem a magjára, a Krisztusra is vonatkoztak. Isten pedig esküvel erősítette meg az áldás ígéretét (bizonnyal megáldván megáldalak), hogy Ábrahám és Krisztus minden utódjának minden kétségét eloszlassa afelől, hogy ez az áldás visszavonható vagy megbánható-e. A hívők reménysége tehát bizonyos, mert esküvel megpecsételt ígéreteken nyugszik. De nem erre a földi világra vonatkozik, hanem az új égre és földre, nem a földi Jeruzsálemre, hanem a mennyeire, nem a szentélyen kívüli oltárra, hanem a szentek szentjében található fedélre, ami az engesztelés fedele és a kegyelem trónja. Ez a mennyei reménység ad a lelkünknek erős tartást, hogy a világ viharai és hullámai közepette is mozdíthatatlanok maradhassunk.

Az Ószövetség mai részében az isteni dicsőség elhagyja Jeruzsálemet, ami ezzel üres város lesz és tűz általi pusztulásra van ítélve.

Miután az Úr a prófétát egy szellemi utazásban elragadta Jeruzsálembe, és megmutatta paptársai romlottságát és bűneit, Ezékiel látta a büntetést végrehajtó angyalokat is. Az öldöklés képeit a mai részben a tűzvész képei követik, melyek kiinduló pontja az a parázs, amely Isten trónjából származik. Ez a tűz Isten élete, amely a szentség, a szeretet, de a megtisztítás, a megemésztés és az ítélet tüze is. Isten szeretetének a másik arca a harag, amely az igazságtalanság, a kegyetlenség, az ember ember ellen elkövetett bűnei miatt lángol fel. Az ítélet végrehajtásakor Isten dicsősége (a „sekina”) ugyanúgy betöltötte a szentélyt, mint a felszentelésekor, annak jeleként, hogy Isten az ítélet gyakorlásakor is megdicsőül és igaznak bizonyul. Ezékiel könyvében visszatérő refrén, hogy az ítélet tudatja Izrael fiaival és a pogányokkal is, hogy az Örökkévaló az egyetlen igaz Isten: „akkor majd megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló (JHVH)”

A „sekinah” a SaKeN (ülni, lakni) és a RUaH (szél, szellem) szavak összevonásából képzett mesterséges szó, amely ebben a formában ugyanúgy nem fordul elő a Bibliában, mint a „szentháromság”. Isten látható és tapasztalható jelenlétének a leírására használjuk, melynek számos formája szerepel a Bibliában: tűz- vagy felhőoszlop, fényes köd, szélvihar, dicsfény vagy – éppen az itt is szereplő – trónszekér.

Júda fiai elképzelhetetlennek tartották, hogy Isten elhagyja a városát és a Neki emelt szentélyt. Ez a vallásos vakhit akadályozta meg őket abban, hogy higgyenek az olyan prófétáknak, mint Jeremiás vagy Ezékiel. A próféta azonban már hat évvel az események előtt látta, hogy Izrael Istene elhagyja a szentélyt és a várost, és arra haragjának tüzét veti. Ezzel a város és a templom üressé vált, elveszítette létezésének okát. Jézus ugyanezt mondta utolsó nyilvános beszédében a második szentély pusztulása előtt 40 évvel: „üresen hagyatik néktek a ti házatok, amíg azt nem mondjátok: áldott, aki jő az Úr nevében.” További párhuzam, hogy Jézus ugyanúgy az Olajfák-hegyéről vitetett fel a mennybe, ahogyan Isten dicsősége, a sekina, elhagyva a várost, az Olajfák-hegyén állt meg.

Ezékiel még egy ítélő látomást kap. Miután végzett a szentéllyel az isteni dicsőséget hordozó trónszekér megáll a templom keleti bejáratánál, és a látomás a világi vezetők ellen fordul, kettőt név szerint is megemlítve. Az egyik a napimádók között is feltűnt már, és testvére annak a Hannáni hamis prófétának, aki összetörte a Jeremiás nyakában levő fa igát. A másik a látomás alatt meg is hal. A két férfi a látomás szerint az istentelenség két fő forrása Júdában, talán ők voltak azok, akik rávették a bizonytalankodó Sedékiás királyt, hogy lázadjon fel a babiloniak ellen, vagy hogy vonja vissza az adósságok elengedését. Ők úgy gondolták, hogy Jeruzsálem lesz az ő húsos fazekuk, és még a gyilkosságoktól sem riadtak vissza, hogy minél nagyobb vagyont harácsoljanak össze maguknak. Az Úr azonban prófétál ellenük Ezékiel szájával és azt mondja nekik: azok a „hús”, vagyis azok jártak jól a városban, akiket eltettetek láb alól, mert rátok szörnyűbb sors vár.

Ezután az Úr újabb vérfagyasztó dolgot tár fel a próféta előtt. Testvéreitek, akik Jeruzsálemben maradtak, nem gyászolnak titeket és nem várnak benneteket vissza, hanem titokban azon örülnek, hogy most nekik több jutott, és az is az övék lehet, ami eddig a tiétek volt.

Az Úr azonban azt mondja: akik fogságba mentek, éppen azok nem maradnak szentély nélkül, mert én magam leszek számukra a szentély arra az időre, amíg a fogságuk tart. Ez a kijelentés alapozta meg a mai zsinagógai istentiszteletet, amelyből a keresztény istentiszteleti forma is kinőtt. Isten az imaházban van jelen, amíg nincs Jeruzsálemben szentély, és ő maga a szentély azok számára, akik hisznek benne.

Isten a fogságba elvittek közül neveli ki majd azokat, akiket visszavisz az ígéret földjére, és akik majd részesei lesznek az új szövetségnek. Itt két párhuzam is adódik Jeremiással.

Az egyik a „jó fügék, rossz fügék” látomás, melyben Jeremiás éppen azt mutatta meg, hogy nem azok jártak rosszul, akiket fogságba vittek, hanem azok, akik Jeruzsálemben maradhattak.

A másik az új szövetségről szóló jeremiási prófécia. Ott Isten azt ígérte, hogy a törvényét nem kőtáblákra, hanem a szívekbe írja. Itt azt ígéri, hogy elveszi a kő szívet és új szívet és új szellemet ad majd népének.

Ezzel véget ér a próféta szellemi utazása Jeruzsálembe, és ő hűségesen át is ad mindent azoknak, akik Babilonban, Tel-Avivban a háza előtt ülnek.

A Példabeszédek mai két verse a szerénységről szól.

A 27. fejezet példabeszédei négy nagy kategóriára oszthatók, az első kettő a jellemről beszél, a harmadik nevelési elveket taglal, míg a negyedik a pásztoréletből vett képekkel operál.

A mai első bölcsesség arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövő nem az ember, hanem Isten kezében van. Az újszövetségben ennek két híres parafrázisát is megtaláljuk.

Az elsőt Jézus maga mondja a Hegyibeszédben, amikor az aggodalmaskodás ellen tanít – minden napnak megvan a maga baja, a holnap majd aggodalmaskodik maga felöl. Más szavakkal: nem tudjuk, mit hoz a jövő, nem érdemes lefagyni az aggodalmaskodás miatt, és halogatni a szükséges dolgokat azért, mert azt gondoljuk, hogy valami majd be fog következni. Legtöbbször ugyanis nem következik be, amitől félünk, és nem is az következik be, amire számítunk.

A második Jakab apostol intése: Ne mondjátok, hogy ezt és ezt fogjuk tenni, kalmárkodunk és nyereségre teszünk szert. Hanem mondjátok azt: ha az Úr is akarja és élünk. A holnappal való dicsekvés ugyanis gonosz dolog.

A második példabeszédnek a héber szöveg alapján két olvasata is van.

Az elsőnek nagyjából az az értelme, hogy az öndicséret mindig „büdös”. A második olvasat azonban így szól: ha nincs idegen, aki dicsérjen – akkor dicsérd magad! A magyar megfelelője ennek az lehetne: a jó bornak is kell cégér.

 

Jézus főpapként ma is közbenjár értünk – 2015.02.18.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150218k.mp3
(Zsid 5,1-14; Ez 7,1-9,11; Zsolt 105,1-15; Péld 26,28)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150218.mp3
(Zsid 5,1-14; Ez 7,1-9,11; Zsolt 105,1-15; Péld 26,28)

Az Újszövetség mai szakaszában Jézus főpapi szolgálatáról olvashatunk.

201502181

Miután a szerző a 95. zsoltár szavait alapul véve, párhuzamot vont a hívők jelenlegi helyzete és a pusztai vándorlás között, Jézusra, mint főpapra irányítja a figyelmünket. A hűséges Mózes mindent megtett élete során a népéért, halála után azonban már semmit sem tehet. Nem így Jézus, akit az Atya a jobbjára ültetett és főpappá is tett azokért, akik az Ő nevében járulnak a kegyelem trónjához.

A főpapot emberek közül választotta Isten, hogy az emberek részéről a bűnbánatuk jeleként felajánlott áldozatokat Isten elé vigye és engesztelést szerezzen a népnek. Az Áron rendjéből való főpapoknak a legfontosabb feladatuk az volt, hogy az engesztelő napon az áldozati bak vérét bevigyék a szentek szentjébe. Mielőtt ezt megtehették volna, magukért és a népért is áldozatot kellett bemutatniuk. Ez egyúttal bizonyította azt is, hogy maguk is gyarlók és esendők. Jézus bűntelen volt, de földi testének napjaiban mindenben megkísértetett, és a főpapi szolgáltra az tette alkalmassá, hogy testében elszenvedte a kegyetlen kínhalált. Így jogosan képviselheti a gyarló embereket Isten előtt.

Áron házát Isten választotta ki a főpapi tisztségre, és amikor Koré – maga is levita lévén – fellázadt ez ellen, az Úr megnyitotta alatta a föld száját. Amikor pedig a Rúben törzséből valók támadták meg Áron főpapi igényét, Áron vesszejének csodás kivirágzásával és gyümölcstermésével pecsételte meg a választást. Ezt a vesszőt azután a frigyládában kellett elhelyezni, hogy soha többet senki se vitassa, hogy Áron háza lett kiválasztva erre a tisztségre. Hasonlóan Jézus sem magát nevezte ki főpapnak, mivel a főpap legitimitása szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy Isten kit választ magának erre a szolgálatra. Jézus főpapként való kiválasztásának bizonyítására a szöveg a 2. és a 110. zsoltár szavait hozza. A második zsoltárban a fejedelmek és a pogányok királyai által megvetett felkentről, a Messiásról mondja Dávid a Szent Szellem által az Atya nevében: „az én fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” A „nemzés” jelen esetben Jézus trónra lépést jelenti. A 110. zsoltár híres szavai pedig egy új és örökös főpapról prófétálnak, aki nem Áron, hanem Melkisédek rendjéből való. Ennek a főpapnak a kiválasztását Isten esküvel is megerősítette.

Jézus már itt a földön elkezdte a főpapi szolgálatát akkor, amikor az utolsó páska vacsorától felállt. A János evangéliumában feljegyzett imáját a tanítványaiért, így is hívjuk: Jézus főpapi imája. Második főpapi imáját ugyanott a gyötrődés és szenvedés órájában mondta el, melyben hittel vállalta testének áldozati halálát, és az életét, a sorsát az Atyára bízta. Az engesztelő áldozatot pedig saját teste jelentette. Az Atya Jézus igaz voltát és istenfélelmét igazolta vissza azzal, hogy feltámasztotta Őt a halálból. Ez áldozata tökéletes és hibátlan voltának a bizonyítéka is. Fiúként nélkülünk is örökölte volna az eljövendő világot, de ő ezt meg akarta osztani azokkal, akik hisznek benne. A szenvedéseiből azt is megértette, hogy a hitben való engedelmességért mekkora árat kell fizetnie egy fizikai testben és egy Istennel ellenséges világban élő hívőnek. Így megdicsőülése, azaz tökéletességre jutása után, nem csak megoszthatja az üdvösséget a tanítványaival, hanem segíthet nekik abban is, hogy engedelmeskedni tudjanak.

A gondolatmenet itt váratlanul megszakad, és a szerző csak később fejti ki, hogy mit is jelent az új és örök főpap esetében az, hogy Jézus a Melkisédek rendje szerint lett főpap.

A megtorpanás oka, hogy a szerző a Szent Szellemtől inspirálva, úgy érzi, mielőtt elmélyülhetne Melkisédek titkaiban, hallgatóinak újabb bátorításra van szükségük, hogy maradjanak meg a hit útján, amelyen egykor elindultak és ne legyenek olyanok, akiknek nem lehet a mélyebb összefüggéseket megmagyarázni, mert még mindig kiskorúak.

Az Ószövetség mai részében

Ezékiel látja Jeruzsálem ítéletét hét évvel a történések előtt.

A 7. fejezet ítélete összefügg az előző fejezet képeivel. Izrael hegyeit és völgyeit tisztátalanná tette a sok idegen kultuszhely, Isten ítélete pedig ezeket a helyeket teszi majd tisztátalanná a sok holtest miatt. A mostani látomásban Ezékiel leírja a harag napját, amikor Izrael földjén végig vonul a szigorú ítélet. Az ítélet oka is világos: a pogány bálványimádással járó pogány erkölcsök, a kevélység Isten igéjével és prófétáival szemben, a pénz szeretete, a harácsolás és a kegyetlen elnyomás. Az ítélet azért ilyen irgalmatlan, mert Izrael fiai sem gyakoroltak irgalmat azokkal, akiket kifosztottak és elnyomtak. De mit ér a sok ezüst az éhínség idején, és mit ér a gazdagság, ha úgyis minden másoké lesz?

A 8. fejezetben ugrunk egy évet, amikor is a próféta egy szellemi utazást tesz Jeruzsálembe, hogy az Úr megmutassa neki az ottani állapotokat. Azzal a személlyel megy erre az utazásra, akit a trón-szekéren látott. A látomások közvetlenül a szentély körüli helyeket érintették, és első sorban azokat a papokat, akik közül Ezékiel maga is származott. Az első bálvány közvetlenül az északi kapu előtt volt. Ezen keresztül léptek be a zarándokok a pitvarba, akik áldozatot akartak bemutatni. Az Istent ingerlő bálvány valószínűleg egy Asera oltár volt, amelyet még Manasse király helyezett el ott, majd megtérése után eltávolíttatott ugyan, de fia visszarakatta, majd Jósiás megint eltávolíttatta és úgy látszik, hogy Sedékiás idejében már megint ott állt.

Ezután még szörnyűbb titkot fed fel a látomás. A szentély épületét kívülről a papok kamrái vették körül, melyek mélyén titkos kultuszhelyek voltak animista vallásoknak. Hetven pap közvetlenül a szentély épületében gyakorolta ezeket a titkos praktikákat abban a hiszemben, hogy az az Isten, akinek a szentélyében szolgálnak, erről mit sem tud.

De a papok feleségei sem voltak jobbak, a legszentebb helyeken siratták a Tammúzt, a babiloniak utálatos bálványát.

Végül azon a helyen, ahol a papoknak az Úr csarnoka előtt Izrael fiaiért kellett volna közben járniuk, napimádók gyülekeztek, hogy a szentélynek háttal imádkozzanak, hátukat és hátsó felüket fordítva az Úr szentélye felé.

Sajnos nem tudjuk, hogy a vesszők, amiket a napimádók az orrukhoz emeletek, mik lehettek, de valószínűleg az előző sorba illeszkedő nyilvánvaló bálványkultusz kellékei.

A képek nyilvánvalóvá tették azt is, hogy a romlás már a papok között is olyan mértéket öltött, hogy nem voltak már képesek a népet tanítani, sőt ők maguk álltak az utálatosságok élére.

A következő látomásban a próféta hét angyalt lát. Hatnak fegyver van a kezében, míg a hetedik úgy néz ki, mint egy papi írnok. Észak felől jönnek, ahonnan majd az ostrom is érkezik 6 év múlva. Az ítélet az Úr házán, a papokon kezdődik, de mielőtt az öldöklő és bosszúálló angyalok végig vonulnának a városon, az írnok egy „tav” jelet tesz azoknak a fejére, akik még sóhajtoznak és bánkódnak a romlás miatt a városban. A „tav” jelentése: pecsét. Ezután kapnak a pusztító angyalok felhatalmazást arra, hogy végrehajtsák az ítéletet a városon és a lakóin. Az öldöklés alatt Ezékiel földre borulva könyörög a maradékért, míg a papi írnok jelentést nem tesz róla, hogy a parancs végre lett hajtva.

Ezeknek a fejezeteknek számos képe – némileg módosult változatban – a Jelenések könyvében is felbukkan majd.

A Példabeszédek mai verse az álnok ember beszédéről szól.

A gyűlölködő ember szava össze akar zúzni, ha pedig hízelkedik, az olyan, mint a banánhéj. Így is, úgy is a romlásodat akarja.

Isten kegyelméből még tart a ma – 2015.02.17.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150217k.mp3
(Zsid 4,1-16; Ez 3,16-6,14; Zsolt 104,24-35; Péld 26,27)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150217.mp3
(Zsid 4,1-16; Ez 3,16-6,14; Zsolt 104,24-35; Péld 26,27)

Az Újszövetség mai szakaszában

a pusztai vándorlás példája alapján int a szerző az Isten Igéjéhez való ragaszkodásra.

201502171

Ahogyan a tegnapi szakasznak, úgy a mainak is a 95. zsoltár a kiinduló pontja, ez a nép hálájával kezdődik és az Úr előtti leborulásával végződik. Ekkor hangzik fel Isten szózata, miszerint: „Ma, amikor az Ő (a messiás) szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket.” A „Ma” a kegyelem napja, amely megelőzi a haragot és Isten Országába, az Igazi Nyugalomba hívja az embereket. A zsoltár két eseményre utal a pusztában. Az egyik a Versengések-vize, ahol a nép próbára akarta tenni az Istent, hogy meggyőződjön róla, hogy még velük van. (2M17) Bár Isten adott nekik vizet, nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy nem Isten parancsait akarták követni, hanem ők akartak Istennek parancsolgatni. A másik a kémek dolga, akik megijedtek Kánaán lakóitól és inkább rossz hírét keltették a földnek, és elkeserítették a népet. (4M14). Isten pedig megesküdött, hogy azok közül, akik látták a csodáit és a jeleit, még sem hittek, senki sem megy be az ígértet földjére. A szerző arra mutat rá, hogy Dávid jóval a honfoglalás után mondja ezt a kijelentést, vagyis a Messiás szavai ezek, amelyek nem Izrael országáról szólnak, hanem Isten Országáról. Hiszen ha az Ígéret Földje lett volna a nyugalom helye, akkor nem beszélne a próféta egy másik nyugalomról. Márpedig Isten nem rögtönöz, öröktől fogva pontosan tudja, mit akar csinálni. A célja mindig is az igazi nyugalom volt, ahol megszűnnek az ember küzdelmei, ahogyan Isten is megnyugodott a teremtés munkája után. Ez a hely tehát nem a jelenlegi Földön, hanem az eljövendő világban van, ahová az evangélium hív bennünket. A figyelmeztetés pedig nekünk szól: ne járjunk úgy, mint a pusztai vándorlás nemzedéke, akik nem tudtak hinni Isten szavában, a nekik szóló „evangéliumban”, hanem a próbák és kísértések idején elkeseredtek és fellázadtak.

Isten Igéje ugyanis mindig és minden körülmények között igaz és be is teljesedik. Ahogyan beteljesedett a pusztai vándorlás nemzedékén, ugyanúgy be fog teljesedni azokon is, akik vándorútra indultak, hogy otthagyják e jelenvaló világot az Új ég és az Új Föld, a mennyei Jeruzsálem ígéretéért. Az Ige hitet hoz létre, ha engedjük, hogy behatoljon a lelkiismeretünkig, de ítéletet jelent, ha a kijelentés megismerése ellenére, a saját makacsságunkat akarjuk követni.

Mit tegyünk hát, amikor hitben elerőtlenültünk és úgy érezzük, hogy belefáradtunk a harcokba és a küzdelmekbe, amibe a világ belekényszerít? Mit tegyünk, ha magunk is tudjuk, hogy hitetlenségünkben és elkeseredésünkben elbuktunk? A válasz: térjünk vissza ahhoz a hithez, amelytől eltávolodtunk és forduljunk újra Jézushoz. Ő ugyanis Mózessel ellentétben él, és mint főpap az Isten háza felett nem csak meghallgat, hanem meg is segít bennünket, ha Hozzá fordulunk. Ha pedig Mózes közbenjárásai a pusztában hatékonyak voltak, bár egy ponton maga is elbukott, mennyivel hatékonyabbak Jézus közbenjárásai, aki a mennyben van és mindenben tökéletesnek bizonyult. Mint aki testének napjaiban maga is átélte, mit jelent hívőként ezen a világon élni, teljes empátiával karolja fel a hitben elerőtlenültek ügyét.

Az Ószövetség mai részében

Ezékiel megkapja első megbízását: négy jelképes cselekedetben mutatja be Jeruzsálem ostromát az azzal járó éhínséget és mészárlást, valamint a fogságot.

Miután a próféta elhagyta korábbi lakhelyét, hogy Isten parancsára Tel-Avivba menjen, ahol a legnépesebb zsidó kolónia élt, hét napig ült köztük összetörten, mint akit súlyos gyász sújtott le. Az Úr ismerteti vele az őrálló kötelességét. Ezékiel papként és prófétaként is felvigyázója volt a népnek, és a feladata az volt, hogy megintse a bűnöst, hogy megtérhessen, mielőtt a büntetés utoléri, és figyelmeztesse az igazat, ha görbe utakra tévedt. Az újszövetségben ugyanez az episzkoposz, a felvigyázó dolga lesz, vagyis a gyülekezet presbitereié. Ebben a részben már felvillan az egyéni felelősség kérdése, hiszen a felvigyázónak az a dolga, hogy figyelmeztessen, azért már nincs felelőssége, hogy hallgatnak-e rá vagy sem.

Ezután az Úr újra kiparancsolja a prófétát egy völgybe a város közelében, és újra meglátja az Úr különleges trón-szekerét, aminek a látványától összeesett. Egy furcsa üzenetet kapott, amely majd később válik érthetővé: mozgásában és beszédében is korlátozva lesz, amíg a feladatát el nem végzi. Csak akkor mozdul és szólal majd meg, amikor az Úr megengedi.

Ezután a próféta négy jelet kap, amelyeket meg kell cselekednie a nép szeme láttára. Az első Jeruzsálem ostromáról szól, és egy kis terepasztalt kell készítenie, ami ezt kiábrázolja. A vasból készült sütőlap pontos értelmét nem magyarázza el, vagy azt jelenti, hogy az ostromlók elszántsága olyan, mint a vas. Vagy pedig azt, hogy bár az Úr megígérte, hogy a szemei Jeruzsálemen lesznek, most azonban a nép bűneinek vas-fala, vagy inkább az emiatti harag, eltakarja az Örökkévaló óvó tekintetét.

A második jel a fogságról szól, a próféta 150 napig fekszik a bal oldalán, jeléül annak, hogy Izrael háza 150 évig lesz fogságban Asszíria földjén, majd 40 napig fekszik a jobb oldalán, jeléül annak, hogy Júda háza egy egész generációt tölt majd tisztátalan földön. A prófétának a fogság kimért kenyerét kell ennie, amit ganéjnak a tüzén süt meg. Mivel papi származása miatt szigorúbb tisztasági előírások vonatkoznak rá, ezért annyi engedményt kap, hogy ez nem emberi ürülék, hanem szárított szarvasmarha trágya. A szakaszban van egy kis kavarodás a számokat illetően, ugyanis Izrael háza büntetésének éveit először 390 évben határozza meg a szöveg, ez annak az időnek felel meg, ami Jeroboám király aranyborjúinak a felállításától Jeruzsálem pusztulásáig telt el. A 150 év Szamária bukásától Círusz rendeletéig tartott, hiszen a babiloni birodalom magába olvasztotta az asszír területeket, így Círusz rendelete azokra is érvényes volt, akiket még az asszírok vittek fogságba. A negyven év pedig azt az időtartamot öleli fel, ami Jeruzsálem pusztulása és az első hazatérők között telik el.

(Ez nem áll ellentmondásban Jeremiásnak a 70 évről szóló próféciáival, ugyanis Júda népét négy különböző alkalommal vitték fogságba. Az első fogságba tartozott Dániel, az utolsóba azok, akiket Gedáliás megölése után vittek Babilonba. A visszatérés pedig három hullámban történt, az első Seszbászár idejen, a második Zorobábel idején, a harmadik pedig Ezsdrás idején. Hetven éves periódusból is több van. A fogság hetven éve kezdődik el az első fogságba vitellel, majd a föld szombatjainak hetven éve következik, azután a harag hetven éve és végül a szentély pusztulásának hetven éve. Jeruzsálem romjainak hetven éve pedig a Dánielnek adott kijelentés szerint 70-szer hét év, egy prófétai időszámítás, aminek a pogány birodalmak üdvtörténeti korához van köze.)

A harmadik prófétai jel az éhínségről szól, amit a gondosan porciózott kenyér szimbolizál.

A negyedik jel a kopaszság, a próféta lenyírt hajszálainak a sorsa, Jeruzsálem és Júda lakóinak a sorsát mutatja be. A szörnyű ítélet a pogányok szeme láttára megy végbe, mégpedig azért, mert Jeruzsálemből kiindulva kellett volna Isten ismeretének eljutnia a pogányokhoz, ehelyett azonban a pogányok babonái szivárogtak be Izraelbe.

A következő prófécia Izrael hegyei ellen szól, melyek Izrael népét szimbolizálják. Ahogyan a hegyeken és völgyekben folyt a törvénytelen kultusz és a pogány bálványimádás és ezzel az Örökkévaló öröksége, a szent föld tisztátalanná vált, úgy teszi most az Úr ítéletével tisztátalanná ezeket a helyeket, mégpedig Izrael fiainak holttesteivel. Mózes törvényében – de a legtöbb pogány kultuszban is – az áldozó helyek rituálisan használhatatlanná váltak, ha holtesttel érintkeztek.

(Az utolsó szakaszban Dibla helyett valószínűleg Riblát kell olvasnunk, amely Hámáth földjének nagy városa volt Szíriában. Ribla szimbolizálta az arab sivatag északi határát, s így a Babiloni Birodalom határát. A héber írásképben a D és az R betűk nagyon hasonlóak.)

Az Úr megparancsolta a prófétának, hogy tapsoljon és a lábával dobogjon, amikor ezt az üzenetet mondja, mintegy örömtáncot járva amiatt, hogy az igazságszolgáltatás megtörtént.

A Példabeszédek mai verse

a magyar nyelvben is közmondássá vált: aki másnak vermet ás, maga esik bele. A kép a vadászat egy módjára utal, amikor a vadat úgy fogták meg, hogy a gödör száját álcázták. A felhengerített kő, inkább a rablók eszköze volt, akik szűk szorosok tetejéről görgettek köveket az útón járókra vagy eléjük. A nagy köveknek a hegyre való felgörgetése azonban nem volt veszélytelen, mert ha bárki rosszul lépet vagy a görgetők közül kiugrott, a többieket könnyen megsebezhette vagy halálra nyomhatta a visszaguruló kő.

A példabeszéd arról szól, hogy az embertársainknak ártó szándékkal állított csapdák végül visszaüthetnek ránk. Ilyen csapdaállításban éppen ezért nem jó részt venni sem. A leghíresebb példa Hámán, aki Márdokeusnak állított csapdát, de maga látta a kárát.

Jézus az új Teremtés kezdete – 2015.02.16.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150216k.mp3
(Zsid 3,1-19; Ez 1,1-3,15; Zsolt 104,1-23; Péld 26,24-26)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150216.mp3
(Zsid 3,1-19; Ez 1,1-3,15; Zsolt 104,1-23; Péld 26,24-26)

Az Újszövetség mai szakaszában

az Írás Krisztus követését a pusztai vándorláshoz hasonlítja.

201502162

Az első fejezetek célja, hogy a megfáradt zsidó-keresztényeket felbátorítsa és az evangélium melletti kitartásra ösztökélje. Először azt bizonyította, hogy Jézus nagyobb az angyaloknál, ezért az evangélium, amit hirdetett, tekintélyesebb a törvénynél, amelyet Izrael angyalok rendelésére kapott. A mai szakasz első részében pedig azt bizonyítja, hogy Jézus, mint az Újszövetség feje, nagyobb, mint Mózes. Vannak hasonlóságok és különbségek a régi és az új Mózes szolgálatában. Hasonlóság, hogy mindketten hűségesen teljesítették a megbízást, amikor átadták Isten szavait a népnek, ezért Isten megdicsőítette őket. A különbségek azonban már itt elkezdődnek. Mózesnek ugyanis az a dicsőség járt, hogy az Úr temette el a testét. Jézusnak viszont az, hogy a teste feltámadt a halálból. Mózes csak szolga volt, vagyis egy Izrael fiai közül, Jézus azonban az új teremtés Kezdete, akiben a hívők – a megtérés és a keresztség aktusával – újjászületnek. Mózes törvénye hozzájárult ahhoz, hogy Izrael fiai a rabszolgaságból elinduljanak a néppé válás felé, Jézus azonban halálával és feltámadásával és főpapi szolgálatával maga is aktív szerepet vállal a nép létrehozásában. Amikor Jézusban újjászülettünk az evangélium szavaiban vetett hitünk segítségével, akkor ugyanúgy útra keltünk, mint az Izraeliták, miután átkeltek a Veres-tengeren (helyesen: Nádas-tengeren), amelyben Mózesre „keresztelkedtek” meg. Az átkelés után azonban kitartóan haladniuk is kellett a cél felé, nem fordulhattak vissza oda, ahonnan egyszer már kihozta őket az Úr. Így van ez a hívőkkel is. Ha egyszer hitre jutottak, utána követniük kell az elhívásuk reménységét mindaddig, amíg az ígéretek be nem teljesednek és be nem jutnak Isten nyugalmába, azaz szombatjába. Ezt a szerző a 95. zsoltár szavaival bizonyítja, amelyben a Versengések-vízére utalva, hangoznak el a híres szavak: ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket. Ez a hang pedig Krisztus hangja, aki az evangéliumon keresztül szól hozzánk.

Ebben a szakaszban kétszer is szerepel az a kifejezés: „szilárdan tartsátok meg”. Először a reménység dicsekvésére, másodszor a bennünk élő bizalomra vonatkozik. Az első eredménye, hogy Krisztus háza vagyunk, a másiké, hogy Krisztus részeseivé lettünk – a mi lényegében ugyanaz.

A 95. zsoltár figyelmeztetése azoknak szólt, akik sikeresen és győztesen átkeltek ugyan a Veres-tengeren, még sem jutottak el az Ígéret Földjére. Az Úr pedig két ígéretet tett nekik: kihozlak (Egyiptomból) és beviszlek (Kánaánba). S bár az ígéret első fele már beteljesedett és megláthatták Isten hatalmát, még sem tudtak bízni az ígéret második felének a beteljesedésében, hanem reményvesztettségükben fellázadtak és elvesztek. Mi hívők is kaptunk ugyanilyen két ígéretet: Isten kiragad e jelenvaló gonosz világból és bevisz az ő szerelmes Fiának országába. Az elsőt már megtette és tapasztalhattuk hatalmát, ne csüggedjünk hát el, hanem tartsuk meg a hitet és a reménység dicsőségét mindvégig, hogy a második ígéret is beteljesedjen rajtunk, és megláthassuk az új eget és az új földet, amit Isten azoknak készített el, akik őt szeretik.

Az Ószövetség mai részében

Ezékiel próféta elhívásának a történetét ismerhetjük meg.

Ezékiel a „jó fügékkel” került Babilonba, amikor Kóniás királyt elfogták és helyette nagybátyját ültették a trónra Sedékiás néven. Jeremiás prófétához hasonlóan főpapi származású (kohen) volt, és a fogságba vitelét követő 5. évben kapja az elhívását, amit a következő hét éven át teljesít, egészen Jeruzsálem és a szentély lerombolásáig. Sőt azon túl a babiloniak sikeres hadjáratát is megjövendöli Egyiptom ellen, ahová Izrael maradéka a Gedáliás helytartó ellen elkövetett merénylet után menekülni akart.

Ezután hosszabb hallgatás következik és tíz év múlva a próféta újabb látomás-sorozatot kap egy szentélyről, amely majd Jeruzsálemben épül fel. Ezékiel küldetése – akárcsak Jeremiásé – az volt, hogy szétfoszlassa a diaszpóra hiú reményeit Jeruzsálem megmeneküléséről és a gyors visszatérésről. Amikor azonban megérkeztek a hírek Jeruzsálem felperzseléséről és a szentély pusztulásáról, azonnal a vigasztalás szavai jönnek a próféta szájából: a visszatérés és a helyreállítás képei, melyek közül sok – a különleges szentély leírását is beleértve – a távoli jövőre vonatkozik és még beteljesedésre vár.

Ezékiel próféta elhívása szorosan összefügg Isten mozgó trónjával, amely több ízben megjelenik a látomásaiban. Eleinte forgószélnek látszik, amelyben ezüstösen csillogó lények sejlenek fel. Majd közelebbről szemlélve egy különleges trón-szekér vagy hintó rajzolódik ki, amely négy trón-angyal, Kerub „fogata”. Ez a különleges szekér fordulás nélkül képes bármilyen irányba mozdulni. A lények kiterjesztett szárnyai felett egy kristálytengeren trónol valaki, aki emberhez hasonló. Különleges ragyogás veszi körül, amely zafir-kék, mint az égbolt, ragyogó, mint a gyémánt és olyan, mint a szivárvány.

Az isteni szózat tudatja a prófétával, hogy a makacs és lázadó néphez kell majd beszélnie, aki nem akar Isten szavára hallgatni. De a prófétát is az Úr teszi makaccsá és keménnyé, mint a kovakő vagy a gyémánt, hogy makacsul hirdesse nekik az ítélet igéit.

Ezékielnek egy tekercset is le kellett nyelnie, amelyen siratóénekek, sóhajok és jajszavak voltak, majd az Úr elküldte őt a Kébár folyó mellé, Tel Abibba, a fogságba vitt nép közé, hogy letelepedjen és megkezdje a szolgálatát.

A Példabeszédek mai három verse

két példabeszédet foglal magába az álnok emberről és a megtévesztésre figyelmeztet.

A gyűlölködő emberek ritkán fedik fel őszintén a szándékaikat mások előtt, inkább igyekeznek leplezni a terveiket. De senkit se tévesszen meg a hízelkedő beszéd, az csak porhintés, hogy elaltassa a gyanakvásunkat.

A másik példabeszéd is az álcázásról beszél, de a lebukást is bemutatja. A szöveg – talán szándékoltan – kétféle képen érthető. Az egyik, hogy a gyülekezet lebuktatja a gonoszságát álcázni akaró embert, a másik, hogy a gonosz álcája majd nyilvánosan hullik le.

Jézus Isten és ember egy személyben – 2015.02.15.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150215k.mp3
(Zsid 2,1-18; Sir 4,1-5,22; Zsolt 103,1-22; Péld 26,23)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150215.mp3
(Zsid 2,1-18; Sir 4,1-5,22; Zsolt 103,1-22; Péld 26,23)

Az Újszövetség mai szakaszában megtudhatjuk, hogy az angyalok által hirdetett törvénynél sokkal tekintélyesebb a Fiú evangéliuma.

201402151

Az első fejezetben azt bizonyította a szerző, hogy a Fiú tekintélyesebb az angyaloknál, akik az első teremtést igazgatják, mint szolgák. Ha pedig az angyalok által elrendelt mózesi törvény olyan tekintélyes volt, hogy áthágása nem maradhatott büntetlenül, mennyivel inkább fontos megértenünk a Fiú által hirdetett evangéliumot. Azt az evangéliumot, amit Jézus nyilatkoztatott ki, majd Jézus életének, szolgálatának, halálának, feltámadásának és mennybe vitelének tanúi, az apostolok is hirdettek. Emellett Isten maga is bizonyságot tett jelekkel, csodákkal, természetfeletti erőkkel és a Szent Szellem megnyilvánulásaival úgy Jézus, mint az apostolok életében.

Ezután a szerző a 8. zsoltár szavait hozza bizonyítékául annak, hogy bár Isten az első teremtés angyalokra a bízta, az eljövendő világot, az új vagy második teremtést azonban a Fiúban újjászületett emberekre. A zsoltárban szereplő „elohim” kifejezést „bírónak” értve, az angyalokra alkalmazza és nem Istenre, amit a szövegkörnyezet is támogat, hiszen a teremtett világról van szó, amely az angyalok világa. Jézus megtestesülése ugyanis egy paradox helyzetet teremtett: a teste miatt alá volt vetve az első teremtésnek, de szellemi identitását tekintve nem, mivel Istennel volt egyenlő, még ha ki is üresítette magát isteni formájából. Ezt a paradox helyzetet használta fel ő maga is a farizeusok ellen, amikor azt a kérdést tett fel nekik, hogy a Messiás hogyan lehet egyszerre Dávid fia és ura is. Jézus tehát a porból vétetett testben jelent meg, amely alá volt vetve az anyagi világnak, hogy meghalljon az emberekért és bűnbocsánatot szerezzen a számukra. Engesztelő halála után azonban tisztességgel és dicsőséggel lett megkoronázva, mint az új ember, az új teremtés kezdete és elsőszülöttje, hogy akik majd Tőle – vagy inkább Benne – születnek újjá, azok is ugyanebben a tisztességben és dicsőségben legyenek részestársai.

Jézus megtestesülésének három okát adja.

Az első, hogy megtestesülése tette lehetővé, hogy szenvedjen, és a szenvedés próbatételén átmenve bizonyítsa hitének tökéletességét. Hitének tökéletessége pedig azt bizonyítja, hogy alkalmas a teljes isteni hatalom gyakorlására, mint az Atya jobbján ülő király.

Másodszor: a megtestesülése tette lehetővé, hogy a teste meghaljon és az új isteni élet e testet feltámasztva megjelenhessen, mint egy olyan erő, amely legyőzte a halált. A halál ugyanis az embergyilkos legerősebb fegyvere az emberrel szemben, akit a félelem erejével tart rabszolgaságban. Jézus halál feletti győzelmének bizonyossága a követőit ebből a szolgaságból is kiszabadítja.

Harmadszor: Jézus maga is átment mindenféle szenvedésen és kísértésen, amit a halandó testbe zárt léleknek el kell viselnie. Így főpapként empátiával tud azokért közbenjárni, akik ezekben a kísértésekben vannak, vagy elestek.

Végül és nem utolsó sorban Jézus megtestesülése azt is jelentette, hogy teljes mértékben azonosult az emberrel. Ő emberként ült az Atya jobbjára, kapott tejhatalmat és főpapként jogot arra, hogy bárkit megszenteljen. De akiket megszentel azok maguk is új teremtések, az Atyától születtek és vele egyneműek, ugyanahhoz a családhoz tartoznak. Ezért Jézus a benne újjászületett emberekről úgy beszél, mint testvéreiről. Ezt a szerző a 22. zsoltárból és Ésaiás „fiú-ciklusából” vett idézetekkel bizonyítja. A 22. zsoltár első fele nagyon ismert, mivel az írja le Jézus szenvedéseit a kereszten, a második fele azonban a feltámadt Krisztus szavait tartalmazza. Ebben hangzanak el az idézett szavak: „testvéreimnek hirdetem nevedet (személyedet) és az eklézsiában, a szentek közösségében dicsérlek!” ()

Az Ésaiás idézetben a három születendő fiú (Ezékiás király, Ésaiás fia: Siess Prédára, Gyorsan Zsákmányra, és a szűztől születendő Immánuel) az Isten fiainak közösségét testesítik meg. A prófétai szakasz beszél a megváltóról, aki vagy a megmentés kősziklája vagy a botránkozás köve lesz Izrael mindkét házának. A fiak nemzedéke azonban az Úrban reménykedik. Jézus – bár a mennyből jött – még sem szégyelli a megváltott földi embereket a saját testvéreinek nevezni, mert egyrészt ő maga is felöltötte magára a halandó testet, másrészt az újjászületettek Isten új teremtései Krisztusban, az új Kezdetben.

Az Ószövetség mai részében a két utolsó gyászénekkel véget ér a siralmak könyve.

A 4. fejezet egy újabb ábécé rendben megírt, következésképpen 22 sorból álló panaszének. A mini drámának három szereplője van, akik párbeszédet folytatnak egymással: egy narrátor, a „népek” kórusa, és maga Jeruzsálem, vagy ahogyan a költői képek fogalmaznak: Júda szűz leánya.

A narrátor az első hat versben a gyermekek pusztulását írja le az ostrom és az azt követő éhínség miatt. A szülők és így Jeruzsálem szeme fényei, ékkövei szanaszét hevernek az utcákon.

A következő szakaszban (7-10) a názírok tűnnek fel. A názírok olyan izraeliták voltak, akik fogadalmat tettek és ez idő alatt hajukat nem vágták le. Názírságuk ideje alatt virágokból font koszorút viseltek (a názír szó is koszorút jelent.) Utánuk a jólelkű anyák képe következik, akik az éhség miatt a legkegyetlenebb kannibalizmusra vetemedtek. A nyomorúság képeit a költő az egykor volt dicsőség és gazdagság képeivel állítja éles kontrasztba, hogy a pusztítás mértékét még jobban kiemelje.

A pusztítás okát a kórus mondja el (11-12): Izrael fiai magukra haragították az Örökkévalót a bűneikkel.

Ezután újra a narrátoráé a szó (13-16), aki ismét éles ellentéteket használva mutatja be a papok és a hamis próféták bukását. A papokra szigorú tisztasági előírások vonatkoztak és igen nagy tiszteletnek örvendtek Jeruzsálemben, ellenben a bukás után ennek éppen az ellenkezője lett a helyzet. Érdekes, hogy a babiloni veszedelem idejében a próféták jelentős része is a papok közül került ki: Jeremiás, Ezékiel, Sofóniás és Dániel az egyik oldalon és a hamis próféták a másikon.

Ezután a nép személyes panasza hangzik el (17-20), amely nem dühös vagy lázadó, éppen ellenkezőleg bűnbánat hatja át, mivel tudják, hogy az Úr haragja jogos volt. A 20. vers a Dávid trónján ülő felkentről beszél, aki a nemzetek kezébe adatik. Nem nehéz felismerni a messiási áthallásokat. A királyt itt orrunk leheletének, vagyis az éltető szellemnek nevezi a költő.

Az utolsó két vers a kórusé, amely Sionnak visszatérést, Edomnak azonban végleges pusztulást ígér.

Az ötödik rész gyászéneke is 22 versből áll, és ábécés vers, sajátossága azonban, hogy nincs ábécé-rendben. Mind a huszonkét vers a nép siralma, melyet a fogadalom tevő názirok mondanak el. A zsoltárok könyvében található panaszénekekhez hasonlóan egy éles váltással emeli ki Isten nagyságát és dicsőségét, és állítja szembe a nép sanyarú állapotával.

A leírás valószínűleg nem túloz, amikor a nyomorról beszámol, még a kenyeret is a megszállóktól kell venni. A 7. versben feltűnik ugyanaz a gondolat, amit Jeremiás és Ezékiel is a nép példabeszédeként hoz: az atyák ették az egrest és a fiak foga vásott bele, vagyis: a bűnt az ősök követték el és a fiak isszák meg a levét. Ez a Tízparancsolatnak a bálványimádást tiltó második szózatára megy vissza, ahol az Úr megígéri, hogy három négy generációt vár, hátha valamelyik megtér és csak utána tölti ki a haragját. A nép joggal mondhatta, hogy Manasse, Ámon, Jójákim és Sedékiás bűnei miatt sújtotta őket a veszedelem, akik közül már csak Sedékiás volt életben, a többiek mit sem éreznek a pusztulás keserűségéből.

Ezután újra a szörnyűségek számbavétele folytatódik (8-18): a babiloniak felszabadított rabszolgákból lett hivatalnokokat ültettek a nyakunkra, akiket csak a saját hasznuk érdekel, a néppel nem törődnek, rablók fosztogatnak, éhezünk, az asszonyokat megerőszakolják, a fejedelmeket felakasztották, az ifjak robotolnak, a vének nem ülnek már a kapuban, az ünnepnapokon is csak gyászénekek szólnak, a názírok koszorúi lehullottak a földre, vétkeztünk és Sion elpusztult. Ekkor jön az éles váltás: Dávid városa romokban, népe nyomorúságban, trónja üresen, szentélye felégetve – azonban Izrael Istene, az Örökkévaló változatlan dicsőségben és hatalma teljében trónol a mennyben.

A 21. versben a nép nevében könyörgő názírok egy érdekes kifejezést használnak: „téríts meg Uram, és megtérünk hozzád” vagyis a bűnbánó nép ráébred arra, hogy az Úr kegyelmi aktusa szükséges még ahhoz is, hogy a bűneiktől el tudjanak fordulni, amelyek ezt a nagy pusztulást okozták.

Az énnek és ezzel a tekercs egy költői kérdéssel fejeződik be: avagy annyira megharagudtál, hogy végképp elvetettél minket? A kérdésben benne van a válasz is: ez lehetetlen, hiszen Isten nem bán meg és nem von vissza semmit! Ígéreteinek be kell egy napon teljesednie Izraelen!

Ezt a tekercset mind a mai napig felolvassák a zsinagógákban a jeruzsálemi szentély pusztulásának napján, Áv hó 9-én. (Tisha B’Áv – július-augusztus)

A Példabeszédek mai verse az álnok emberről szóló kis gyűjtemény következő darabja. A gonosz szívű, de kedves és sima beszédű embert hasonlítja a rosszminőségű, salakkal teli ezüsttel bevont agyagedényhez.

Az ezüstözött edény a hamisítás korabeli technikájához tartozott. Egy agyagedényt kívül és belül ezüsttel vontak be, hogy színezüstnek látszódjon. Az ezüst azonban hamar lepattogzott az ilyen edényekről, különösen, ha eleve rosszminőségű volt a nemesfém, és a csalásra gyorsan fényderült. Ilyen az álnok és képmutató ember is, aki kívül másnak akarja láttatni magát, mint ami belül a valóság. Aki „megveszi”, vagyis hitelt ad a megtévesztő szavaknak, az „jól bevásárol vele”, vagyis pórul jár.

Az egész Univerzum középpontja Jézus Krisztus – 2015.02.14.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150214k.mp3
(Zsid 1,1-14; Sir 3,1-66; Zsolt 102,1-28; Péld 26,21-22)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150214.mp3
(Zsid 1,1-14; Sir 3,1-66; Zsolt 102,1-28; Péld 26,21-22)

Az Újszövetség mai szakaszában megtudhatjuk, hogy az angyalok által hirdetett törvénynél sokkal tekintélyesebb a Fiú evangéliuma.

201502141

 

Az első fejezetben azt bizonyította a szerző, hogy a Fiú tekintélyesebb az angyaloknál, akik az első teremtést igazgatják, mint szolgák. Ha pedig az angyalok által elrendelt mózesi törvény olyan tekintélyes volt, hogy áthágása nem maradhatott büntetlenül, mennyivel inkább fontos megértenünk a Fiú által hirdetett evangéliumot. Azt az evangéliumot, amit Jézus nyilatkoztatott ki, majd Jézus életének, szolgálatának, halálának, feltámadásának és mennybe vitelének tanúi, az apostolok is hirdettek. Emellett Isten maga is bizonyságot tett jelekkel, csodákkal, természetfeletti erőkkel és a Szent Szellem megnyilvánulásaival úgy Jézus, mint az apostolok életében.

Ezután a szerző a 8. zsoltár szavait hozza bizonyítékául annak, hogy bár Isten az első teremtés angyalokra a bízta, az eljövendő világot, az új vagy második teremtést azonban a Fiúban újjászületett emberekre. A zsoltárban szereplő „elohim” kifejezést „bírónak” értve, az angyalokra alkalmazza és nem Istenre, amit a szövegkörnyezet is támogat, hiszen a teremtett világról van szó, amely az angyalok világa. Jézus megtestesülése ugyanis egy paradox helyzetet teremtett: a teste miatt alá volt vetve az első teremtésnek, de szellemi identitását tekintve nem, mivel Istennel volt egyenlő, még ha ki is üresítette magát isteni formájából. Ezt a paradox helyzetet használta fel ő maga is a farizeusok ellen, amikor azt a kérdést tett fel nekik, hogy a Messiás hogyan lehet egyszerre Dávid fia és ura is. Jézus tehát a porból vétetett testben jelent meg, amely alá volt vetve az anyagi világnak, hogy meghalljon az emberekért és bűnbocsánatot szerezzen a számukra. Engesztelő halála után azonban tisztességgel és dicsőséggel lett megkoronázva, mint az új ember, az új teremtés kezdete és elsőszülötte, hogy akik majd Tőle – vagy inkább Benne – születnek újjá, azok is ugyanebben a tisztességben és dicsőségben legyenek részestársai.

Jézus megtestesülésének három okát adja.

Az első, hogy megtestesülése tette lehetővé, hogy szenvedjen, és a szenvedés próbatételén átmenve bizonyítsa hitének tökéletességét. Hitének tökéletessége pedig azt bizonyítja, hogy alkalmas a teljes isteni hatalom gyakorlására, mint az Atya jobbján ülő király.

Másodszor: a megtestesülése tette lehetővé, hogy a teste meghaljon és az új isteni élet e testet feltámasztva megjelenhessen, mint egy olyan erő, amely legyőzte a halált. A halál ugyanis az embergyilkos legerősebb fegyvere az emberrel szemben, akit a félelem erejével tart rabszolgaságban. Jézus halál feletti győzelmének bizonyossága a követőit ebből a szolgaságból is kiszabadítja.

Harmadszor: Jézus maga is átment mindenféle szenvedésen és kísértésen, amit a halandó testbe zárt léleknek el kell viselnie. Így főpapként empátiával tud azokért közbenjárni, akik ezekben a kísértésekben vannak, vagy elestek.

Végül és nem utolsó sorban Jézus megtestesülése azt is jelentette, hogy teljes mértékben azonosult az emberrel. Ő emberként ült az Atya jobbjára, kapott tejhatalmat és főpapként jogot arra, hogy bárkit megszenteljen. De akiket megszentel azok maguk is új teremtések, az Atyától születtek és vele egyneműek, ugyanahhoz a családhoz tartoznak. Ezért Jézus a benne újjászületett emberekről úgy beszél, mint testvéreiről. Ezt a szerző a 22. zsoltárból és Ésaiás „fiú-ciklusából” vett idézetekkel bizonyítja. A 22. zsoltár első fele nagyon ismert, mivel az írja le Jézus szenvedéseit a kereszten, a második fele azonban a feltámadt Krisztus szavait tartalmazza. Ebben hangzanak el az idézett szavak: „testvéreimnek hirdetem nevedet (személyedet) és az eklézsiában, a szentek közösségében dicsérlek!” ()

Az Ézsaiás idézetben a három születendő fiú (Ezékiás király, Ésaiás fia: Siess Prédára, Gyorsan Zsákmányra, és a szűztől születendő Immánuel) az Isten fiainak közösségét testesítik meg. A prófétai szakasz beszél a megváltóról, aki vagy a megmentés kősziklája vagy a botránkozás köve lesz Izrael mindkét házának. A fiak nemzedéke azonban az Úrban reménykedik. Jézus – bár a mennyből jött – még sem szégyelli a megváltott földi embereket a saját testvéreinek nevezni, mert egyrészt ő maga is felöltötte magára a halandó testet, másrészt az újjászületettek Isten új teremtései Krisztusban, az új Kezdetben.

Az Ószövetség mai részében a két utolsó gyászénekkel véget ér a siralmak könyve.

A 4. fejezet egy újabb ábécé rendben megírt, következésképpen 22 sorból álló panaszének. A mini drámának három szereplője van, akik párbeszédet folytatnak egymással: egy narrátor, a „népek” kórusa, és maga Jeruzsálem, vagy ahogyan a költői képek fogalmaznak: Júda szűz leánya.

A narrátor az első hat versben a gyermekek pusztulását írja le az ostrom és az azt követő éhínség miatt. A szülők és így Jeruzsálem szeme fényei, ékkövei szanaszét hevernek az utcákon.

A következő szakaszban (7-10) a názírok tűnnek fel. A názírok olyan izraeliták voltak, akik fogadalmat tettek és ez idő alatt hajukat nem vágták le. Názírságuk ideje alatt virágokból font koszorút viseltek (a názír szó is koszorút jelent.) Utánuk a jólelkű anyák képe következik, akik az éhség miatt a legkegyetlenebb kannibalizmusra vetemedtek. A nyomorúság képeit a költő az egykor volt dicsőség és gazdagság képeivel állítja éles kontrasztba, hogy a pusztítás mértékét még jobban kiemelje.

A pusztítás okát a kórus mondja el (11-12): Izrael fiai magukra haragították az Örökkévalót a bűneikkel.

Ezután újra a narrátoráé a szó (13-16), aki ismét éles ellentéteket használva mutatja be a papok és a hamis próféták bukását. A papokra szigorú tisztasági előírások vonatkoztak és igen nagy tiszteletnek örvendtek Jeruzsálemben, ellenben a bukás után ennek éppen az ellenkezője lett a helyzet. Érdekes, hogy a babiloni veszedelem idejében a próféták jelentős része is a papok közül került ki: Jeremiás, Ezékiel, Sofóniás és Dániel az egyik oldalon és a hamis próféták a másikon.

Ezután a nép személyes panasza hangzik el (17-20), amely nem dühös vagy lázadó, éppen ellenkezőleg bűnbánat hatja át, mivel tudják, hogy az Úr haragja jogos volt. A 20. vers a Dávid trónján ülő felkentről beszél, aki a nemzetek kezébe adatik. Nem nehéz felismerni a messiási áthallásokat. A királyt itt orrunk leheletének, vagyis az éltető szellemnek nevezi a költő.

Az utolsó két vers a kórusé, amely Sionnak visszatérést, Edomnak azonban végleges pusztulást ígér.

Az ötödik rész gyászéneke is 22 versből áll, és ábécés vers, sajátossága azonban, hogy nincs ábécé-rendben. Mind a huszonkét vers a nép siralma, melyet a fogadalom tevő názirok mondanak el. A zsoltárok könyvében található panaszénekekhez hasonlóan egy éles váltással emeli ki Isten nagyságát és dicsőségét, és állítja szembe a nép sanyarú állapotával.

A leírás valószínűleg nem túloz, amikor a nyomorról beszámol, még a kenyeret is a megszállóktól kell venni. A 7. versben feltűnik ugyanaz a gondolat, amit Jeremiás és Ezékiel is a nép példabeszédeként hoz: az atyák ették az egrest és a fiak foga vásott bele, vagyis: a bűnt az ősök követték el és a fiak isszák meg a levét. Ez a Tízparancsolatnak a bálványimádást tiltó második szózatára megy vissza, ahol az Úr megígéri, hogy három négy generációt vár, hátha valamelyik megtér és csak utána tölti ki a haragját. A nép joggal mondhatta, hogy Manasse, Ámon, Jójákim és Sedékiás bűnei miatt sújtotta őket a veszedelem, akik közül már csak Sedékiás volt életben, a többiek mit sem éreznek a pusztulás keserűségéből.

Ezután újra a szörnyűségek számbavétele folytatódik (8-18): a babiloniak felszabadított rabszolgákból lett hivatalnokokat ültettek a nyakunkra, akiket csak a saját hasznuk érdekel, a néppel nem törődnek, rablók fosztogatnak, éhezünk, az asszonyokat megerőszakolják, a fejedelmeket felakasztották, az ifjak robotolnak, a vének nem ülnek már a kapuban, az ünnepnapokon is csak gyászénekek szólnak, a názírok koszorúi lehullottak a földre, vétkeztünk és Sion elpusztult. Ekkor jön az éles váltás: Dávid városa romokban, népe nyomorúságban, trónja üresen, szentélye felégetve – azonban Izrael Istene, az Örökkévaló változatlan dicsőségben és hatalma teljében trónol a mennyben.

A 21. versben a nép nevében könyörgő názírok egy érdekes kifejezést használnak: „téríts meg Uram, és megtérünk hozzád” vagyis a bűnbánó nép ráébred arra, hogy az Úr kegyelmi aktusa szükséges még ahhoz is, hogy a bűneiktől el tudjanak fordulni, amelyek ezt a nagy pusztulást okozták.

Az énnek és ezzel a tekercs egy költői kérdéssel fejeződik be: avagy annyira megharagudtál, hogy végképp elvetettél minket? A kérdésben benne van a válasz is: ez lehetetlen, hiszen Isten nem bán meg és nem von vissza semmit! Ígéreteinek be kell egy napon teljesednie Izraelen!

Ezt a tekercset mind a mai napig felolvassák a zsinagógákban a jeruzsálemi szentély pusztulásának napján, Áv hó 9-én. (Tisha B’Áv – július-augusztus)

A Példabeszédek mai verse az álnok emberről szóló kis gyűjtemény következő darabja. A gonosz szívű, de kedves és sima beszédű embert hasonlítja a rosszminőségű, salakkal teli ezüsttel bevont agyagedényhez.

Az ezüstözött edény a hamisítás korabeli technikájához tartozott. Egy agyagedényt kívül és belül ezüsttel vontak be, hogy színezüstnek látszódjon. Az ezüst azonban hamar lepattogzott az ilyen edényekről, különösen, ha eleve rosszminőségű volt a nemesfém, és a csalásra gyorsan fényderült. Ilyen az álnok és képmutató ember is, aki kívül másnak akarja láttatni magát, mint ami belül a valóság. Aki „megveszi”, vagyis hitelt ad a megtévesztő szavaknak, az „jól bevásárol vele”, vagyis pórul jár.

Hogyan fegyverezzünk le valakit kedves szavakkal? – 2015.02.13.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20150213k.mp3
(Fil 1,1-25; Sir 1,1-2,22; Zsolt 101,1-8; Péld 26,20)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20150213.mp3
(Fil 1,1-25; Sir 1,1-2,22; Zsolt 101,1-8; Péld 26,20)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál apostol egy személyes levelét olvashatjuk a Kolossebeli gyülekezet vezetőjéhez, Filemonhoz.

20150213

A levél a Kolosse levél kísérője, a búcsúzásban szereplő személyek itt is ott is azonosak, a két levelet Onézimusz személye is összeköti, így joggal feltételezhetjük, hogy a címzett Kolosse egyik házi-gyülekezetének a vezetője. Onézimusz valaha a rabszolgája volt, de elszökött tőle és Pálnál talált menedéket, az apostol római fogsága idején neki szolgált. Pál most az ázsiai gyülekezeteknek címzett leveleivel együtt, őt is visszaküldi, és arra kéri egykori urát, hogy bocsásson meg neki és fogadja be őt, immár nem mint rabszolgát, hanem mint szeretett testvért.

A levél betekintést enged Pál és munkatársai bensőséges és baráti kapcsolataiba, és szép példája a szereteten alapuló tekintély gyakorlásának. Pál ugyanis azt írja, hogy parancsolhatna is, de inkább kér…

Pál közbenjárása ugyanarra az elvre épül, amit Jézus is tanított a megbocsátásról, és egy erőteljes példázatban illusztrált is. A szolga, akinek ura elengedte hatalmas tartozását, nem fojtogathatja a szolgatársát egy sokkal kisebb tartozás miatt. Pál a levelében végig ennek az elvnek a mentén érvel. Elismeri, hogy Filemont sértés és kár érte, sőt rabszolgája nem csak megszégyenítette, hanem valószínűleg meg is lopta. Pál azonban végig arra emlékezteti a gazdáját, hogy ő maga is adósa Pálnak, tulajdonképpen az egész életével.

Onézimusz nevének jelentése: hasznos. Pál egy szójátékot is alkalmaz, amikor azt mondja: korábban nem volt hasznos, most már nekem hasznos, de ha megbocsájtasz és befogadod, akkor neked is hasznos lesz. Más szavakkal, most lesz csak igazán méltó a nevéhez és lesz valódi „Onézimusz”.

Pál végül bizalmát fejezi ki Filemon iránt, hogy többet is tesz annál, mint amire Pál kéri, amivel talán arra utal, hogy akár fel is szabadíthatja egykori rabszolgáját, aki most visszamegy hozzá, hogy megalázza magát és bocsánatot kérjen.

Pál egyúttal jelzi Filemonnak, hogy rövidesen kiszabadul első római fogságából, és meg fogja látogatni. Ugyanezt írta a Filippi beli gyülekezetnek is. Ez azt is jelenti, hogy az apostol személyeknek címzett, ú.n. pásztori levelei közül, ez keletkezett a legkorábban.

Az Ószövetség mai részében

Jeremiás könyvének a függelékeként a siralmak, vagy gyászénekek tekercse kezdődik el.

A siralmak a Biblia belső tanúsága szerint Jeremiás művei, melyeket akkor énekelt, amikor Júda utolsó istenfélő királyát, Jósiást siratta el, akit a megiddói csatamezőről hoztak Jeruzsálembe eltemetni (2Kr35,25). Ennek ellenére sokan kétségbe vonják, hogy ez a gyűjtemény azonos volna azzal, amiről a Krónikák könyve tesz említést, mivel inkább Jeruzsálem pusztulásáról és lakóinak végzetéről szól és nem egy király elsiratásáról. Ezzel azt állíthatjuk szembe, hogy bár a próféták reflektáltak ugyan koruk történéseire, de a történelmi események mögött mást is láttak. Jósiás halálával lényegében véget ért az zsidó királyság, a teokrácia kora és kezdetét vette a szenvedés ideje, melyeket Izrael fiainak a pogány birodalmaktól el kell majd szenvednie. Jeremiás tehát a következő majd három évezred valamennyi szenvedését elsiratja. Reménysége csak abban lehet, hogy az Úr megígérte, Izrael maradéka soha nem múlik el, és egy napon megelégeli népe szenvedését és elérkezik a helyreállítás ideje, amikor Izrael sanyargatóira zúdul majd a haragja. Mivel Izrael az elsőszülött a nemzetek között, mindenből kétszeres jár neki: büntetésből és vigasztalásból is. Izrael sorsa egyúttal figyelmeztetés is a népeknek, ilyen a harag és az ítélet napja, amikor Isten bosszút áll azokon, akik őt gyűlölik.

A siralmak a zsidó kánonban az ünnepi „tekercsek” (megillót) között szerepel, mivel egy adott napon felolvassák az egészet a zsinagógai istentisztelet keretében. Ez pedig Áv hó 9. napja, a jeruzsálemi szentély elpusztulásának gyász- és böjtnapja.

A siralmakat a rabbinikus hagyományban a „hét akrosztika” néven is ismerik, mivel az öt ének versei a héber ábc betűivel kezdődnek. Stílusában nagyon hasonlít a „nyolc akrosztiká”-hoz, ami a 119. zsoltár, melynek versei 8 soronként követik a héber ábc sorrendjét. Itt azért lesz hét az öt énekből, mert a középső, a harmadik ének három-három soronként kezdődik ugyanazzal a betűvel az ábc sorrendjének megfelelően. A hasonlóság nem véletlen: míg a 119. zsoltár Isten Igéjéről szól, és a költői formával is erősíti, hogy mindennek az alfája és omegája az Isten beszéde, addig a siralmak a pusztulás és a bűnhődés teljességét mutatják be: Izrael tökéletesen megfizetett minden bűnéért.

A szerelem és a születés valamint a halál misztériuma kivétel nélkül minden emberi kultúrát foglalkoztatott és megihletett. Így van ez a Szentírással is. A siralmak ezért az énekek énekének is a párja. Míg ez utóbbi két ember szerelemben való egymásra találásának szenvedését és boldogságát írja le, amely az új életek, az utódok kezdete is, addig a sirató énekek a földi élet végét, a veszteséget és a halál kegyetlenségét éneklik meg.

A mai szakasz az első két éneket tartalmazza, 22-22 versben, a héber ábc 22 betűjének rendjében.

Az első énekben a kórus, harmadik személyben megfogalmazott énekére, a megszemélyesített Jeruzsálem válaszol (egyes szám első személyben). A kórus leírja Jeruzsálem pusztulását (1-7) és annak okait (8-11). Erre Jehuda szűz leánya, vagyis maga Jeruzsálem válaszol és mondja el történetét (12-18). Jeruzsálem dalát újra a kórus „interpretálja” majd megint, Júda szüze énekel: beismeri bűneit és Isten irgalmáért könyörög, hogy hozza el azt az időt, amit Mózes énekében megígért, amikor haragját elfordítja a bűnös népéről és ellenségeire zúdítja.

A második ének is hasonló felépítésű.

Az első tíz versben a kórus lefesti, ahogy Isten maga támadt városára és szentélyére és népére. A 11-16. versekben maga az örökkévaló beszél, aki népével együtt szenvedte le a pusztulás legmegrendítőbb pillanatait is.

A következő három vers (17-19) ismét a kórusé: megtörtént, amit az Úr előre hirdetett, de Jeruzsálem kiáltson erősen irgalomért.

Az utolsó három vers (20-22) ismét Jeruzsálem panasza, aki az Úr elé tárja szenvedéseit és arra kéri, hogy nézzen a bűnhődésre és vessen véget neki.

A Példabeszédek mai verse

a gyűlölködő és viszályt szító emberekről szóló kis gyűjtemény második darabja.

A mai vers anti-hőse, a „nirgán”, olyan embert ír le, aki szétszór, szétrombol valamit, ezúttal a szavaival. Ez a kifejezés a példabeszédek sajátja, a Biblia más könyveiben nem fordul elő. Az ilyen ember nem szereti a jól működő dolgokat és kifejezetten irritálja, ha valami nélküle is megy. Ahol megjelenik, ott mindig nehézségek keletkeznek, mert beszédének nem az a célja, hogy építsen, hanem, hogy mindent összezavarjon. Ő a viszályok és ellentétek állandó szítója, aki újból és újból fát dob a viták, az ellentétek és a nehézségek tüzére. Tulajdonképpen olyan, mint maga az ördög. Úgy lép fel, mint aki a problémákat feltárni és orvosolni akarja, valójában ő maga a probléma. Eltávolításával az általa szított gondok is megoldódnak.

Legyetek jók, ha tudtok – keresztény változat!

 

Sokan kértétek (többek között a feleségem, Anita), hogy töltsük fel a “Legyetek jók, ha tudtok!” c. dal általunk írt, keresztény változatát. Most megtettük! A szöveget a fiam, Levente és a feleségem, Anita írta, az énekben a 2 éves Annelin és a 6 éves Hanna Mia jeleskednek, a rapszöveget én mondom alá. Jó zenehallgatást!