Akinek erős a hite, támogassa a gyengébbeket – 2014.11.28.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141128k.mp3
(Neh 5,14-7,73; 1Kor 8,1-13; Zsolt 33,1-11; Péld 21,8-10)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141128.mp3
(Neh 5,14-7,73; 1Kor 8,1-13; Zsolt 33,1-11; Péld 21,8-10)

201411281

Az Újszövetség mai szakaszában a bálványáldozatok példáján keresztül a tudás, a szabadság és a szeretet kapcsolatával foglalkozik az apostol. A tágabb téma továbbra is az, hogyan éljünk Krisztusban megnyert szabadsággal. Ebben a fejezetben, melynek témái egészen a tizenegyedik fejezetig nyúlnak majd, Pál azzal foglalkozik, hogyan élhetnek együtt a hívők korunk bálványimádó társadalmával.

A felvetett kérdés a huszonegyedik századból nézve anakronisztikusnak tűnik, ezért fontos az elvet megértenünk. A Görög-Római világban az emberek nem értermekbe hívták meg egymást, hanem az ünneplések és az étkezések a különböző bálványtemplomokban történtek, ahol az, minden esetben valamelyik Görög-Római isten szertartásával kapcsolódott össze. Ilyet ma főleg távol-keleten és Afrikában láthatunk, az étkezés összefügg egy vallási szertartással, a kultusz része.

Magyarországon is ádáz vita dúlt a hívők között arról, hogy pl. a Krisnások által kínált ételeket meg szabad-e enni. Hiszen előbb azokat felajánlják a bálványaiknak, és abban a reményben etetik az embereket, hogy nő bennük az a bizonyos Krisna-tudat. Volt, aki mereven elutasította, hogy ilyen ételt egyen, és másokat is igyekezett erről lebeszélni mondván, hogy „pogány varázslás és mágia áldozata lesz.” Míg mások Pálra hivatkoztak, „az étel csak étel, nem visz közelebb, és nem is szakíthat el Istentől.”

A Korinthusiak kérdése is az volt, hogy ha ismerőseik meghívását elfogadva, bálvány templomokban vendégeskednek, az bűn vagy a szabadság erre is kiterjed? Inkább sértsék meg rokonaikat, ismerőseiket, üzletfeleiket, elöljáróikat azzal, hogy visszautasítják őket? Pál válasza kétrétegű: először tisztázza, hogy az evilági dolgok, bálványszobrok vagy ételek nem szakíthatnak el Istentől, ez így igaz. Másrészt, felhívja a figyelmet arra is, hogy a szobrok ugyan tehetetlenek, de mögöttük szellemi erők, démonok vannak, akik a kultuszukat működtetik. Tehát, sem a kiskorúak babonás félelme, sem a magukat okosoknak képzelők könnyelműsége nem helyénvaló.

Mindezek kapcsán a mai szakaszunkban Pál először a tudás és a szeretet, azután a szabadság és a szeretet kapcsolatával foglalkozik. Pál a Róma levélben is beszélt az étkezési szabályokról, csak akkor az, nem a bálványáldozatok, hanem az a zsidó étkezési szokások kapcsán merült fel.

Ott is nyilvánvalóvá tette, hogy az étkezésekben a keresztény szabadságot élvez. Bármit megehet, mert az, – ahogyan Jézus is tanította-, „nem a szívébe, hanem a gyomrába megy, és azután távozik.” Az evilági dolgok nem fertőzik meg és nem is teszik tisztává az embert, mert az Újszövetségben nem a test, hanem a lelkiismeret tisztasága számít. Ezért mindenki kialakíthatja a maga étkezési szabályait és azokat tartsa magára nézve követendőnek, ne akarja másra rá kényszeríteni. A lényeg, hogy mindenki jó lelkiismerettel, hitből egyen.

Itt is hasonló elvet követ. De tisztázza a tudás és szeretet helyét. A görög filozófiában a tudás, az értelmi belátás, kiemelt helyet foglalt el. Minden filozófiai iskola előbb-utóbb oda lyukadt ki, hogy az okos embereknek valahogy kiemelt társadalmi státuszt kellene adni, mert ők jobbak és hasznosabbak a társadalomban, mint a többiek. Pál azonban tisztázza, hogy a bibliai értékrendben nem a tudás, hanem a szeretet van a középpontban. Az ember legértékesebb tulajdonsága, hogy szeretni képes. Aki igazán megismerte az Istent, az maga is úgy szeret, ahogyan az Isten szeret.

Az az ismeret, amelyik felfuvalkodik, és fölé helyezi magát a másiknak, nem Isten bölcsessége. A felfuvalkodott ember ugyanis elnyomó és rombol. Míg az Isten szeretetét ismerő ember alázatos, és lehajol az erőtlenekhez, hogy felemelje őket. Pál elismeri; „minden hívő emberben ott kell legyen a tudása annak, hogy a pogányok bálvány istenei nem istenek, és kultuszai sem érnek semmit.” Csak egy Isten van, az Atya, őbenne élünk, és egy igazi Úr, Jézus, a Krisztus.

Az is igaz, hogy a testi dolgok nem árthatnak nekünk, hanem a jó lelkiismeret a fontos. Ugyanis az igaz ember hitből él, vagyis, abból a belső meggyőződésből, hogy Isten megigazította őt, igaz ember az Úr előtt. Akiben ez a meggyőződés erős, azt nevezi Pál erős lelkiismeretű embernek. Akiben ez a meggyőződés gyenge, azt pedig erőtlen lelkiismeretű embernek.

A gyülekezetben pedig vannak erősek és erőtlenek egyaránt. Azonban a hívőkhöz az illik, ha nem lenézik és elnyomják, hanem segítik és építik az erőtleneket. Az erőseknek jó példával kell előjárniuk, és tekintettel kell lenniük az erőtlenekre, akikért Krisztus ugyanúgy meghalt. A szabadságot nem a kényszer vagy valamilyen parancsolat korlátozza, hanem a testvéreink iránti szeretet, amely önkorlátozásra késztet. Nem bűn tehát, a bálványáldozati étel megevése, ha az embernek van helyes ismerete, és erős a lelkiismerete. De bűn, ha ezzel megbotránkoztatom az erőtlent. Mert nem valamely ószövetségi parancsolat ellen vétkezem, hanem a szeretet újszövetségi parancsának nem engedelmeskedtem.

Az Ószövetség mai részében, Nehémiás a poltikai mahinációk ellenére, befejezi a munkát. Miután a gúny nem ért célt és a rajtaütés terve is meghiúsult, Jeruzsálem ellenségei egy sor poltikai mahinációt vetnek be, hogy leállítsák, vagy legalább lassítsák az építkezést. Ha valaki már valaha belefogott egy nagyobb projektbe, tudja, hogy teljesen tipikus, ami itt történik. Az ellenlábasok jó szándékot tettetve akarnak mindent megfúrni. A megalkuvók próbálnak ide is-oda is megfelelni, a túlbuzgók hibáit felnagyítva kritizálnak az ellenfelek, és vannak kettős játékot folytató manipulátorok. Karaktergyilkosok, és a hírvivők, akik hozzák-viszik a fél és egész információkat annak reményében, hogy egy kis figyelem rájuk is vetül.

Akik eddig Nehémiás és a Jeruzsálemiek életére törtek, most hirtelen tárgyalni szeretnének, ügyeket kreálnak, találkozókat hívnak össze. Hogy pontosan mi az a rossz, amit Szamballat tervezett, nincs megnevezve, de lehetett akár egy merénylet is. Júdea és Szamália határára, kvázi, semleges területre hívja Nehémiást, aki diplomatáktól megszokott módon mond nemet. „Menne ő, menne ő, de sajnos, a sok tennivaló miatt nincs ideje. Szamballat ekkor nyílt levelet intéz hozzá; „az a hír járja, hogy király akarsz lenni és már prófétákat is felbéreltél, hogy ezt híreszteljék. Nem csak én hallottam erről, hanem más helytartók is! Ha a király fülébe jut, és mi is megerősítjük a hírt, akkor véged! Gyere, beszéljük meg!” Nehémiás azonban nem enged a zsarolásnak, és neki lesz igaza.

A környező tartományok ellenséges kormányzói, még sem mernek megereszteni egy alaptalan feljelentést, mert tudják, hogy az visszaüthet. A vádnak azonban, akár lehetett is alapja, hiszen a nép buzgón épített, és ahol buzgóság van, ott túlbuzgóság is van, könnyen lehet, hogy voltak, akik már egy független királyságot vizionáltak, Nehémiás vezetésével. A vád lényegében, mégis alaptalan volt. Nehémiás ugyanis, elfogadta, hogy a foglyok egy birodalomban és istenfélő lévén az Úrtól várta a megoldást, Jeruzsálem sorsának jóra fordítását, és nem a nép ingatag lelkesedésétől.

Ekkor jött a harmadik fázis, amit a modern poltika, „karaktergyilkosságnak” hív. Ha sikerül a lelkesedés motorját hiteltelenné tenni, akkor az emberek elvesztik a bizalmukat, és elcsüggednek. „Verd meg a pásztort, és elszéled a nyáj!” Nehémiást éppen az istenfélelmével akarták „törbecsalni.”

Felbéreltek két prófétát, akik állandóan ijesztő üzeneteket adtak át neki, az Úr nevében. Az egyik Semája, bezárkózott a házába, és amikor Nehémiás felkereste, rá akarta beszélni az Úrtól kapott üzenetre hivatkozva, hogy a készülő merénylet elől, a szentély belsejében rejtőzzön el. A szentély maga is olyan volt, mint egy erőd, az erősített városon belül. Másrészt a szenthelyen kiontott vér megszentségtelenítette a templomot, és az istenség haragját vonta fejére a gyilkos. Így bizonyára oda nem mernének betörni. Harmadrészt, hol védené meg az Úr Nehémiást, ha nem éppen a szent helyen. A próféta azt bizonygatta; „azt üzeni az Úr, csak ott úszhatod meg a készülő merényletet!” Nehémiás azonban őszinte, istenfélő ember volt, és az életét is feltette arra, hogy Isten városát újjáépítse. Ezért nem hágta volna át Mózes törvényét, és nem is fél szembenézni a halállal. Jól tudta, hogy a szentélybe csak a szolgálatot ellátó papok mehettek be.

Mivel nemzetségét nem tudjuk, bár valószínűleg Júdabeli volt, akár lehetett volna Kohanita származású is. Azonban azt hangsúlyozza, hogy „ilyesféle ember, mint én, nem teheti be a lábát oda.” Ez a válasz azt a feltevést erősíti, hogy Nehémiás eunuch volt. Az ilyen emberek számára tilos volt a szentélybe bemenni, még akkor is, ha papi származásúak voltak.

Ezt a feltevést erősíti, hogy se családjáról, se leszármazottairól nem olvasunk semmit. És talán ez a magyarázata annak is, hogy szentélya kapcsolatban nem is épített, csak a városra koncentrált. A szentélya kapcsolatos tennivalók, mint Jósua főpap vagy Esdrás nevéhez fűződtek. Másrészt, – érvel Nehémiás,- „ha bemenekülnék a templomba, nem csak azzal vádolhatnának, hogy megszentségtelenítettem, és vétettem a törvény ellen, amelyre oly sokszor hivatkozom a népnek, hanem joggal nevezhetnének gyávának is. Hogyan bátoríthatnám az embereket emberfeletti erőfeszítésre, ha én magam törvényszegőnek és gyávának bizonyulok.”

Nehémiás tehát, megint „átlátott a szitán” és arra is rájött, hogy a próféta nem az Úrtól kapott kijelentést, hanem Szamballat embereitől pénzt, hogy hazudozzon. Nehémiás istenfélő és megalkuvást nem ismerő jelleméről azonban lepattantak az ellenség rágalmazási kísérletei. De még ott volt, az a bizonyos, „Ötödik hadosztály.” Azok a vezető és befolyásos emberek, akik rokoni és üzleti kapcsolatban álltak Jeruzsálem ellenségeivel, és élénk levelezést, ha úgy tetszik, hírszerzést folytattak az Ammonita helytartóval, Tóbiával. Próbáltak helyezkedni, „ha így-ha úgy alakulnának a dolgok.” Tobiá a „Rabszolga”, mindig vissza is élt az információkkal, hogy éreztesse Nehémiással, azokban sem bízhat, akiket saját maga, a saját költségén etet és itat nap, mint nap. De Nehémiás tudta, hogy mit akar, és semmi sem tántoríthatta el.

A mű meglepő gyorsasággal készült el, és a hír letörte az ellenség magabiztosságát. A kapukat felállították, az ajtószárnyakat a helyükre rakták, megbízható városparancsnokot neveztek ki, és az Istentisztelet rendben folyt. Óvatosságból a kapukat későn nyitották ki, és viszonylag hamar be is zárták. Csakhogy a város egyelőre „lötyögött a lakóin.” Miután az építők hazatértek, nagyrészt kiürült. Nehémiás ekkor újabb tervet készített, gyakorlatilag azt határozta el, hogy tizedet szed Izrael városainak a lakóiból. Ehhez azonban egy nyilvántartásra volt szüksége.

Nem tart népszámlálást, talán az idő rövidsége miatt, talán azért, mert ezzel már Dávid király is megégette magát, hanem a hazatérők Zorobábel féle névjegyzékét veszi elő, amit a templom irattárában tartottak. A névjegyzék használatának valószínűleg az is az oka lehetett, hogy fontos volt a betelepülők származását is ellenőrizni, hiszen éppen az volt a cél, hogy a szentvárosba ne települjenek idegenek, vagyis idegen istenek imádói. A névjegyzék nagyjában, egészében megfelel annak, amit az Esdrás könyvének második fejezete is közöl, néhány névben és számban van némi eltérés.

A mai három példabeszéd a köpönyegforgató emberről, a civódó asszonyról, és a gonoszok lelkivilágáról szól. Az ember a bűnös természete miatt köpönyegforgató, megbízhatatlan. Önző érdekei hol ezt, hol azt súgják neki. Ezzel szemben a tisztaszívű ember kiszámítható és következetes. Sault és Dávidot hozhatjuk illusztrációnak. Saul szívét foglyul ejtette a félelem és a hatalomszeretet, s bár mindenféle ígéretet tett Dávidnak, egyiket sem tartotta be. Ellenben Dávidnak tiszta, őszinte, istenfélő szíve volt, s bár sok minden megkísértette, végig kitartott az elvei mellett, és nem emelt kezet Saulra.

Közel-keleten a mediterrán és a szubtrópusi éghajlaton, a házak sokszor barlangok elé épült lakások voltak lapos háztetővel, melynek tetején lombsátor adott félárnyékot. Itt a tetőn szállásolták el a vándort, vagy azt, akinek nem volt a házban éjszakára helye. A tető sarka volt a legrosszabb lakóhely a házban. A példabeszéd nem csak a civódó asszonyról szól, hanem általában az emberi kapcsolatokról, és arra tanít, hogy a jó emberi kapcsolatok értékesebbek és fontosabbak az életben, mint a vagyon. Mit ér a ház, mit ér a vagyon, ha közben pokollá teszi az életünket egy-egy rossz kapcsolat. Elviselhetőbb az élet szerény körülmények között, ha szeretetben, és békességben lehet élni.

A harmadik példabeszéd a gonoszok pszichéjébe enged bepillantást. Örömöt, kielégülést okoz nekik, ha gonoszkodhatnak, ezért nincsenek tekintettel a barátaikra sem. Az újszövetségi görög gonoszság alatt a boldogtalanság kiáradását érti, vagyis a gonoszság nem más, mint amikor egy boldogtalan ember szabad folyást enged a boldogtalanságának. Amikor kiengedte a gőzt, akkor megkönnyebbül. Ezért nem képes felmérni gonosz tetteinek a következményét, és képes azokat is tönkre tenni, akik a hasznára lehetnének, vagyis a saját érdekei ellen cselekszik, mert megkönnyebbül, amikor kiadhatja a mérgét. Ez ugyanolyan függőséggé válhat, mint az ital, a kábítószer vagy a szerencsejáték.

Házasodjunk vagy ne házasodjunk: Pál apostol tanácsai – 2014.11.27.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141127k.mp3
(Neh 3,15-5,13; 1Kor 7,25-40; Zsolt 32,1-11; Péld 21,5-7)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141127.mp3
(Neh 3,15-5,13; 1Kor 7,25-40; Zsolt 32,1-11; Péld 21,5-7)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál folytatja a Korintusiak házassággal kapcsolatos kérdéseinek a megválaszolását. Miután szólt az egyedülállókhoz, az Úrban házasokhoz és a felemás igában élőkhöz, az apostol a házasság előtt álló ifjú generációról, a szüzekről beszél.

201411271

Mi a helyes? Házasodni, vagy nem házasodni? Mit tegyenek a jegyesek és a hívő szülők serdülő lányukkal, vagy fiukkal?

Ha megtehetik – így az apostol tanácsa -, jobb, ha házasság nélkül maradnak. Mégpedig két okból. Az egyik, hogy így teljesen az Úr szolgálatának szentelhetik magukat, míg a család sok gondot és elfoglaltságot jelent. Az idő ugyanis rövidre van szabva. Minél több időt invesztálhatunk az Úr dolgaiba, annál jobb.

A másik a világ állapota, a jelenvaló szükség. Az úttörő munka és az ezzel járó üldözések egész embert kívánnak, olyat akinek a szíve nincs megosztva a család és az Úr dolgai között. Látjuk majd, hogy az idők végén is így lesz. Izrael maradéka, a 144 000 mártír, olyan emberek közül kerül majd ki, akik nem házasodtak meg, teljesen az Úr dolgainak szentelték magukat. Általában is érvényes az elv: minél zavarosabbak az idők és minél hősiesebb tettekre van szükség, hogy az emberek az Úr mellett megmaradhassanak, annál kevésbé javasolt az ifjú nemzedéknek a házasodás.

Egyébként is – mondja ki az általános elvet az apostol – , az újjászületésünk után nem kell az evilági státuszunkkal olyan sokat foglalkozni. Adjuk meg az evilági dolgoknak is ami jár, de ne akarjunk itt berendezkedni, hiszen az eljövendőt keressük. Aki körül van metélve ne foglalkozzon vele, hogy eltüntesse és fordítva. Ezek elvesztették a jelentőségüket csakúgy mint az, hogy kinek, milyen a társadalmi státusza. Hiszen a rabszolga is szabad Krisztusban és a szabad ember is rabszolgája az Úrnak.  Persze jó szabadnak lenni, élj vele, ha teheted, de nem ez a lényeg. A szabadság és a hasznosság elve dönt ebben is.

Szabadok vagyunk házasodni, vagy nem házasodni. Nem házasodni pedig azért jobb, mert az ember az Úr munkájában hasznosabb lehet. Ebből persze az is következik – jegyzem meg zárójelben -, hogy ha ha valaki nem házasodik, de nem is hasznos az Úrban, akkor nem jobb, hogy szűz maradt.

A lényeg tehát nem a szabad, vagy nem szabad, hanem a hasznos és hasznosabb. Ugyanez vonatkozik a jegyesekre. Ha valaki beváltja az ígéretét, nem vétkezik. Aki felbontja jegyességét, hogy minden erejével az Urat jobban szolgálja, jobban teszi. Pál végül összegzi: a házasok kötve vannak a szövetségben, de az özvegyek újra férjez mehetnek, akihez akarnak. De válasszanak istenfélő társat. Végül érdemes megfigyelni a fokozatokat, melyeket Pál használ: “Parancsom van az Úrtól”, aztán:  “Nincs parancsom az Úrtól, de tanácsot adok, mint aki már kipróbáltnak bizonyult.”, és: “Véleményem szerint” – egy olyan ember véleménye szerint, akiben Isten Szelleme lakik.

Az Ószövetség mai részében elkészül Jeruzsálem kőfala, de súlyos belső és külső konfliktusokat kell megoldani. Az építés leírásában van két olyan kifejezés is, amelynek a jelentése vitatott. Az egyik a huszadik versben a – khekherá- az egész Bibliában csak itt fordul elő. Buzgóságnak, vagy versenynek fordítják. Ez utóbbi azt jelentené, hogy egymással versengve építettek az egyes szakaszokon, vagyis a nagy lelkesedés hajtotta előre a munkát. Ettől persze a buzgón építettek sincs távol. A másik a – sénitmikpah – a 21. verstől, melyet némelyek másik szakasznak, mások  második műszaknak fordítanak.

Ez utóbbi szerint voltak olyanok, akik két részt is magukra vállaltak a kőfalból. Ha ez így van, akkor a Tékoabeliek két műszakot vállalva tették jóvá, hogy vezetőik nem tartottak Nehémiással. A fal helyreállítására is két -féle kifejezést használ az eredeti szöveg. Építették és javították, vagy erősítették. Eszerint volt, ahol csak javítani kellett, míg máshol teljesen újjá kellett építeni. A szöveg arra utal, hogy sokan a saját házuk előtt, vagy környékén javítottak, vagyis személyesen is érdekeltek voltak abban, hogy a mű elkészüljön. A 42 csoport, amely itt fel van sorolva, több tucat, vagy akár több száz emberből is állhatott. Hiszen egy erődítmény kőfalának az építése igen körülményes, nehéz és fárasztó munka. A lista a Juh-kapuval kezdődik, ez volt a későbbi Bethesda, és ott is ér véget. Az óramutató járásával ellentétesen haladva  kerüli meg a Templom-hegyet és a Siont, a Dávid városát.

Izrael ellenségei eleinte megelégedtek a gúnyolódással, melyben Szanballat, Samária kormányzója állt az élen. Először csak legyintett: “Elkezdték, de úgysem tudják befejezni!” Majd a munka előrehaladtával azt mondogatta, hogy a tűzben  megrepedt, tönkrement mészkövekből nem lehet alkalmas falat építeni: “Az egész a fejükre fog omlani!” Az ammonita Tóbiás is a falon gúnyolódott: “Még egy róka is átugorja!”

A jó rágalom, nem teljesen alaptalan, így az sem volt az, amit ezek az emberek mondtak. Miféle fal lehetett az, amit 52 nap alatt 42 különböző brigád a romokból fel tudott építeni? Bármilyen lelkes és heroikus volt a munka, az bizony sem egységes, sem szép nem nagyon lehetett.

De Nehémiást ez nem bátortalanította el. Bár a fal még csak félmagasságig volt készen és néhány kapu helyén még űr tátongott, a munka kezdte elérni a célját, a város körül zárt kőfal kezdett emelkedni. Amikor Nehémiás fülébe jutott, hogyan gúnyolódik az ellenség, azért fohászkodott, hogy megszégyenüljenek, és gyalázkodásuk rájuk hulljon vissza. A krónikás pedig megjegyzi, hogy az egész nép lelkesen, szívvel-lélekkel végezte a munkát.

Amikor azonban a falat magasítani kellett volna – ami nyilván nehezebb – , elkezdett nőni a külső és a  belső ellenállás is. Az emberek elfáradtak az építő munkában, és nem volt már erejük elhordani a törmeléket. Ráadásul a környéken élő zsidó honfitársaik ijesztő hírekkel érkeztek Jeruzsálembe: “A környező népek összeesküvést szőnek, hogy meglepetésszerűen rajtaüssenek az építőkön és lemészárolják őket!” Északon a szamaritánusok Szanballat vezetésével voltak a hangadók. Délen az arabok, keleten az ammoniták Tóbiás helytartóval, nyugaton pedig a filiszteusok maradékai Asdódban beszéltek össze a zsidók ellen. Fáradság belül, katonai fenyegetés kívül és még a megalkuvó honfitársak, akik már csak azzal is igazolni akarták, hogy távol maradtak a munkától, hogy az annak értelmetlenségéről szóló hazugságokat boldogan terjesztették, és a küszöbön álló invázióval ijesztgették az építőket, hogy ők is hagyják abba.

De Nehémiás elszánt volt. Az építőket felfegyverezte és hadsereget hozott létre belőlük. Világos volt, hogy ellent fognak állni minden ostromnak. A terv működött, az ellenség letett az orvtámadásról.  A fenyegetés azonban nem múlt el, így az építést teljes készültségben, fegyverrel a kézben és éjjel-nappal őrködve folytatták. Még ruhát sem cseréltek és a fegyverüket sem oldották le magukról, csak amikor fürödni mentek – az egyik fordítás szerint. Az itt fürdésnek fordított – májim – ugyanis vizet jelen, amit egyesek fürdésnek, mások a ruha kimosásának, vagy a rituális megtisztulás fürdőjének értenek, de a rabbinikus kommentátorok közül nem kevesen szavaznak arra, hogy úsztak az izzadságban, vagyis : verte őket a víz.

Akár így, akár úgy, a munka heroikus küzdelmet kívánt attól a kisebbségtől, amely azt istenfélelemmel felvállalta. Itt szerepel egyébként először az „istenfélő” kifejezés, héberül: haredin. Így hívják ma Izraelben az ortodoxokat. Miután karhatalommal sem sikerült a munka folytatását megakadályozni,  újabb baj jelentkezett a falon belül – ezúttal a nép között. Egyre többen jöttek panasszal a helytartóhoz a hirtelen elszegényedés miatt. A gazdagok gátlástalanul kihasználták a helyzetet – az ínséges időket – , és nagy kamatot kértek a földművelőktől, ráadásul zálogba vették földjeiket, sőt a gyermekeiket is. Mindez súlyosan érintette Nehémiást több okból is. A babiloni fogság előtt ugyanez történt, és Jeremiás feddésére engedték el az uzsorát  a már ostromlott városban. Másrészt Mózes törvénye szigorú szabályokat tartalmazott a kamattal, záloggal és adósrabszolgasággal kapcsolatban, amelyre szemmel láthatólag fittyet hánytak a vezetők.

Nehémiás nem csak a nép nehéz helyzetét érezte át, hanem tudta, hogy ez a törvénynek is súlyos áthágása, ami Isten haragját vonja maga után. A szegényt kizsákmányolni mindenhol bűn, de Mózes világosan értésére adta a szövetség fiainak, hogy az ígéret földjén ezt az Úr semmiképpen nem tűri el. A kánaániták és a babilóniak is híresen tisztességtelen kereskedők voltak, és Isten nem hagyná büntetés nélkül, ha népe a kánaánita és babilóni erkölcsöket követné. Miután Nehémiás ezt megtanácskozta magával, nagygyűlést hívott össze. Megfedte az elöljárókat és a nemeseket  a kapzsiságuk miatt. Emlékeztette őket arra, hogy még Babilonban és Perzsiában gyűjtést tartottak azért, hogy a héber rabszolgákat kiváltsák, ahogyan azt Mózes törvénye előírta. Most pedig, úgymond, “Ti magatok teszitek rabszolgává a testvéreiteket, mégpedig kapzsiságból? Hiszen azért vagyunk itt, hogy Izrael Istenének a városát építsük, mégpedig az Ő Szentélyének az árnyékában. Azét az Istenét, aki gyűlöli a rablott vagyont, az uzsorát, és megparancsolta – többek közt- , hogy izraelitával senki se bánjon úgy, mint ahogyan rabszolgával szokás. Így is egy hajszálon múlik az életünk. Most még az Urat is magunkra haragítsuk?”

Nehémiás jó pásztorként maga jár elöl a példával. Kijelenti, hogy ő, testvérei és hivatalnokai elengedik a tartozásokat a szegényeknek. A népgyűlés bűnbánatra jut és Nehémiás megesketi a vezetőket, hogy elengedik a kamatot és visszaadják a zálogba vett földeket. Nehémiás pedig azzal kárpótolja őket, hogy a saját költségén látja őket vendégségül, az építkezés egész ideje alatt.

A mai három példabeszéd a szorgalomról, a csalással és törvényszegéssel szerzett vagyon hiábavalóságáról szól. Igazi és tartós jólétet csak a céltudatos és szorgalmas ember tud teremteni. Azok pedig akik csaponganak, kalandorkodnak, vagy képtelenek az ötleteiket szívós és céltudatos munkával keresztülvinni, nem nyereséget, hanem adósságot hoznak létre.

A második példabeszéd héber szövege a haldokló utolsó leheletéhez hasonlítja azt, amikor anyagi haszonszerzés miatt hazug beszédeket szól valaki. Az ilyen csaló minden szava olyan, mint egy haldokló utolsó sóhaja.

A harmadik példabeszéd szövege elég rejtélyes, de egyértelműen a bűnözéssel szerzett vagyonról szól és azt tanítja, hogy éppen ez a vagyon okozza majd a bűnöző vesztét. Hogy az elhurcolás fogságot, vagy börtönt jelent-e és az  áthágott törvény miatt a mózesi, vagy az állami törvényeket kell-e érteni, azon vívódjanak a tanítók. A fordítás ezt is, azt is megengedi.

A szex Istentől való és jó – a házasságon belül – 2014.11.26.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141126k.mp3
(Neh 1,1-3,14; 1Kor 7,1-24; Zsolt 31,19-24; Péld 21,4)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141126.mp3
(Neh 1,1-3,14; 1Kor 7,1-24; Zsolt 31,19-24; Péld 21,4)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál megválaszolja a neki levélben feltett kérdéseket a házassággal kapcsolatban. Először is azt tisztázza, hogy ha valaki házasság nélkül tud maradni, az jobban jár két okból; az egyik a jelenvaló szükség, vagyis az üldözés és a pionír munka, amit végezni kell. Ez nem kedvez a családnak.

201411261

A másik, hogy a család, a gyermeknevelés, nagyon sok feladatot, munkát jelent, amely megosztja a hívő figyelmét Isten dolgai és a családfenntartás között. Ezzel együtt Pál világossá teszi, hogy bár szabadok vagyunk házasodni, vagy nem házasodni, ezt nem csak a mi szabadságunk, hanem Isten karizmája, kegyelmi ajándéka határozza meg.

Külön kegyelem, ha valaki teljes életet tud élni házasság nélkül is. Aki nem házas, annak az egyház a szellemi családja, ott kapja és adja azt a szeretetet, amelyet egyébként a családjában adna és kapna, ez alól a szexualitás értelemszerűen kivétel. Akit kielégít ez a közösség, és nem lesz frusztrált attól, hogy le kell mondania a szexualitásról, az jár a legjobban. De a házasság is jó dolog, tehát nem jó és rossz, hanem jó és jobb között lehet választani. Aki tehát nem házas, ne keresse a házasságot mindenáron.

De ha valaki megszereti a másikat és vele akar élni, házasodjon meg. A házasság pedig legyen nyilvános. Lehessen tudni, hogy ki kinek a férje vagy a felesége. A házasságkötés éppen ezért nem csak egy akaratnyilvánítás, és szövetségkötés, hanem a test tulajdonjogának az átruházása. A férj nem rendelkezik kizárólagosan a testével, hanem a felesége társtulajdonosa lesz, és fordítva.

A házasságban fontos, hogy a felek ne fosszák meg egymást vagy másik fordításban, ne vonják el magukat. A házasságban a másik fél szexuális igényeinek a kielégítése, az istenszolgálat része. Házasságkötés nélkül viszont sem a felek, sem a kívülállók nem tudják, hogy mikor lépik át a paráznaság határát. A Biblia gondolkodásmódja ugyanis nagyban eltér a mai világ divatjától.

Az Úr és az apostolok tanítása szerint a szexualitás akkor igazi áldás, ha két lélek egymásra talált és elkötelezték magukat egy életen át tartó szövetségben. Ma a divatos álláspont az, hogy ha egymásra gerjedtek és mind a ketten akarják, akkor bátran használják egymás testét. A Bibliában a testek egysége a szerelem beteljesedése és két érző ember egymásra találásának csúcspontja.

Korunk divatja szerint a szexualitás egyfajta biológia szükség szintjére degradálódott. „Ha éhes vagyok, eszek, ha szomjas vagyok, iszok, ha úgy tartja kedvem, összefekszek valakivel.” E korszellem hatásának köszönhetően a hívők között is egyre gyakoribb az együttélés, amikor a felek állítják, hogy elkötelezett szeretetben élnek egymással, csak éppen nem házasodnak össze.

Vannak, akik ezt elfogadják, vannak, akik ezt paráznaságnak tartják. Mi a lényeg? A papír, a szertartás? Nyilván nem. A legfontosabb a jó lelkiismeret. Éppen ezért kell a házasságnak egy egyértelmű és nyilvános eseménynek lennie, hogy a felek és a kívülvalók is tudják, hogy ez a két ember összetartozik a házasság kötelékében. Ha ez megtörténik függetlenül a külsőségek nagyságától vagy kicsinységétől, mindenki jó lelkiismerettel állhat az Úr előtt.

A magukat egyedül üdvözítőnek tartó egyházak a hívők lelke fölötti uralomért vívott küzdelemben általában a házasságot is kisajátították maguk számára, teljesen félremagyarázva az oldás és kötés hatalmát. Ezért fontos leszögezni, hogy a házasságban a kötést a házasulandó felek hozzák meg, és nem a lelkész vagy a klérus. A lelkész Istent reprezentálja a hívők számára a házasságkötéskor. Azt az Istent, aki előtt ők a kötést megteszik. A házasság ettől lesz szent, és nem a rítus teszi azzá.

Sok olyan ember van, aki a hétköznapokban teljesen a kor szelleme szerint él, mégis szükségesnek érzi, hogy egyházi házasságot kössön. A templomi esküvőt azonban egyfajta „babonás kabalának” tekinti, hátha szerencsét hoz. Ezek a házasságkötések jó esetben is csak olyanok, mint a „kánai menyegző”: bár Jézust is meghívják rá, de Ő nem a középpont, hanem csak egy a vendégek közül.  Szerencsére a csoda még ilyenkor sincs kizárva.

Pál szól a hívő házasokhoz is, és megerősíti az Úr parancsát: válás nincs. Annyi engedményt tesz, hogy ha az együttélés ellehetetlenül, és a felek nem képesek egy fedél alatt szeretetben és békességben élni, akkor költözzenek külön, de maradjanak úgy vagy béküljenek ki egymással, építsék újra a kapcsolatot.

Azoknak, akiknek hitetlen házastársuk van, egy tanácsot ad az apostol: ne váljanak el! A házasságuk fontos, és értékes dolog, amit ha lehet, már csak a gyermekek miatt is meg kell tartani. A szeretetkapcsolat ugyanolyan értékes, akár hívővel, akár hitetlennel ápoljuk. Azonban Pál négy dologra is felhívja a figyelmet: az első, hogy azért senki se váljon el, mert úgy érzi, a hitetlen férj tisztátalanná teszi a családját. Ez úgy van, ahogy a tisztátalanok voltak Jézussal: nem az Úr lett tőlük tisztátalan, hanem ők tisztultak meg.

Jézussal egyesülve mi is az Ő tisztaságából részesültünk és ettől nem szennyeztük be az Urat. Így van ez a házasságban is. A hívő félben levő szentség ereje a nagyobb. Ezért a közös gyermekek is tiszták, vagyis szentek. Ha azonban a hitetlen el akar válni, akkor mehet Isten hírével, nem kell a házasságot mindenképpen fenntartani.

A másik fontos dolog, hogy a hitetlen félnek teljesítenie kell az együttélés szabályait. Ennek a minimuma, hogy szeresse a családját és viseljen róla gondot. Nem kell egy pogánnyal fenntartani a házasságot akkor, ha az ugyan ragaszkodik a házassághoz, de inkább a szenvedélyeit szereti, mint a családját vagy képtelen a tisztes együttélésre.

A hívőt nem lehet rabszolgasorba kényszeríteni, még a házasság ürügyén sem. A hívőnek joga van ahhoz is, hogy békében éljen, nem kényszeríthető arra, hogy állandóan „háborús viszonyokat”, veréseket szenvedjen el a házasság szentségének égisze alatt. S végül egy tanács Páltól: a házasság megtartása vagy elvetése nem biztos, hogy hozzájárul a másik megmeneküléséhez. Ezt az evangélium és az Úr tudja elvégezni, a házasság nem erre való.

A házasság nem az üdvösség miatt, hanem a testünk miatt adatott, és az a célja, hogy kölcsönös szeretetkapcsolatban legyünk egy másik emberrel. Végül egy személyes megjegyzés: hogy mikor, minek hol van a határa, mit tűrjön, és ne tűrjön egy hívő a hitetlen házastársától, az felekezetenként erősen különbözik, és az egyik legnehezebb kérdés. A legfontosabb, hogy legyen valaki, akivel az érintett a problémáit és a kérdéseit őszintén és szégyenkezés nélkül meg tudja beszélni.

Az Ószövetség mai részében egy új könyv nyílik meg. Nehémiás engedélyt kap a Perzsa birodalom urától, hogy felépítse Jeruzsálem falait. A könyv érzékelhetően egy személyes feljegyzés szemelvényeiből áll össze.  A szerző maga Nehémiás, aki olyan természetességgel használja a földrajzi neveket és a város leírását, hogy szemernyi kétsége sincs afelől, hogy mindenki tudja, miről beszél.

Számunkra azonban az egyre kiterjedtebb régészeti feltárások ellenére kevesebb az ismert név, mint az ismeretlen – és itt nem érnek véget a könyv rejtélyei. Ki volt Nehémiás? Pontosan melyik perzsa uralkodót szolgálta? Mikor jött Jeruzsálembe? Még ezekre az alapvető kérdésekre sincs megbízható válaszunk. Nehémiásnak az apját jegyzi fel a napló, de még a törzset sem tudjuk.

Korábban láttuk, hogy Zorobábellel és Jósua főpappal együtt visszatért egy Nehémiás nevű főember, de egyáltalán nem biztos, hogy ő könyvünk szerzője. A név elterjedtségére utal, hogy a falépítők között is van egy Nehémiás, Jeruzsálem egy kerületének vezetője, aki bizonyosan nem azonos a királyi megbízottal.

Hasonlóképpen, az Ahasvérusokat sem egyszerű azonosítani. Korábban már említettem, hogy lehet, hogy ez inkább egy cím, és nem egy személynév. A visszaérkezés dátuma kapcsán is, a magyarázatok 13 évtől 60 évig terjednek Ezsdrás működéséhez képest. A titok Nehémiás egész működését is belengi. Majdnem titokban érkezik Jeruzsálembe, a terveit is titokban tartja, és a falakat is titokban szemléli meg.

Az egész könyvet áthatja, hogy minden szinte egy hajszálon függ, teljes a bizonytalanság, és a bizalmatlanság. Nehémiás családjáról vagy leszármazottjairól sem tudunk semmit, ami erősíti azt a feltevést, hogy eunuch volt, ahogyan keleten a főpohárnokok. A főpohárnok magas rangú udvari tisztviselő, akinek az volt a kötelessége, hogy a király számára bort töltsön. Szakértő, és előkóstoló is volt egyben.

Nehémiást a Jeruzsálemből érkező rossz hírek lesújtják, és arra indítják, hogy Ezsdráshoz hasonlóan bűnbánattal keresse Izrael Istenét. További hasonlóság, hogy Nehémiás teljesen azonosul saját népével, annak minden bűnével, és magát sem tartja kivételnek. A fohász célja, hogy alkalma adódjon kieszközölni a királytól egy engedélyt a város falainak megépítéséhez.

Erre négy hónap múlva nyílik esélye, mert az uralkodó – látva a főpohárnok megnyúlt ábrázatát – , rákérdez a szomorúság okára. A király szó szerint azt mondja, „Nem vagy beteg, a rossz szív ez.” – mármint, ami Nehémiás arcán látszott. Ez jelenthet szomorúságot, de gonoszságot forraló szívet is. Akik ez utóbbi mellett érvelnek, rámutatnak, hogy Nehémiás erre nagyon megrettent.

De miért rettent volna meg, ha négy hónapja erre a kérdésre várt? Vagy inkább arról van szó, hogy felismerte, hogy eljött a döntő pillanat, ami végződhet nagy kegyelemmel vagy akár kegyvesztéssel is? Szerencsére ez utóbbi a helyzet. Nehémiás nem csak építési engedélyt, de kíséretet, menetlevelet, és egy másik engedélyt is kap a fák kivágásához.

A szöveg megjegyzi, hogy a döntő pillanatban jelen volt egy királyi ágyas is. Hogy ennek mi a jelentősége, amiért Nehémiás ezt feljegyezte, nem tudjuk, egy újabb rejtély. Jeruzsálembe érkezése után három napot pihen, akárcsak Ezsdrás, majd titokban megszemléli a falakat néhány megbízható emberrel. Azután négy hónapig dolgozik az előkészületen, ami a szövegből csak áttételesen derül ki, akkor ha összevetjük a hónapra vonatkozó adatokat.

Ez alatt a négy hónap alatt ráveszi a népet és a környező városok lakóit, hogy lássanak neki az építkezésnek. Felfedi előttük a királyi engedélyt, és azt, hogy ez egy jel arra vonatkozóan, hogy Isten keze volt vele: “Itt az ideje, hogy ne legyünk többet gúny és nevetség tárgya amiatt, hogy Istenünk szent városa egy üszkös romhalmaz. Szégyen és Istenhez méltatlan dolog, hogy ilyen látvány fogadja azokat, akik az Úr házába mennek.”

Nehémiás óvatossága nem volt véletlen. Júda ellenségei azonnal megjelentek, itt már nevet és arcot is kapnak. Szanballat, egy bét-hóróni hitehagyott zsidó, aki egyben Szamária helytartója és a Jeruzsálemi főpap veje is volt. Tóbijjá a hagyomány szerint Ammon kormányzója volt és a gúnyneve volt az, hogy „Rabszolga.” Ha ténylegesen rabszolga lett volna, aligha lett volna befolyása az eseményekre. Moáb helytartója viszont az építőkkel tartott, és a kemencék tornyát építette.

Gesem vagy Gasmu a helyi arabok vezetője volt és később az asdódi filiszteusok is csatlakoztak az ellenségek táborához. A rossz akaratú emberek először gúnyolódnak, majd lázadással vádolják a zsidókat. Végül részt akarnak venni a munkában, de Nehémiás, akárcsak Ezsdrás korábban, visszautasítja őket: ez nem egy világi, hanem egy vallási projekt.

Az építők listája valódi csemege a régészek számára, különösen hogy két évvel ezelőtt kezdték el a Völgykapu környékének a feltárását. A lista első helyén az az Eljási főpap javítgat, aki Szanballat rokona és egyúttal Nehémiás belső ellenzéke. De itt és most őt is hajtja a lelkesedés. Csak nála olvasunk arról, hogy az elkészült Juh-kaput fel is szentelik.

Az építők között találjuk Jeruzsálem két kerületének vezetőjét, egyiket a lányaival; Jeruzsálem elővárosainak lakóit, mint pl.: Bét Kerem; és távolabbi városokat, mint pl. Jerikó, Gibeon, vagy Mitcpa. A  munkából a kézműves céhek, ötvösök és kenőcskészítők is kivették a részüket. Itt vannak a híres Rékábiták és a Szemét-kaput javítják. Végül a mai listából még egy megjegyzést érdemes kiemelni; a Tékoabeliek közül az előkelők megtagadták a munkát, de a közemberek eljöttek.

A lista, mint egy pillanatkép, megörökíti ezeket az embereket, akik engedve Isten akaratának és követének, felvállalták az építés nehéz, fáradságos és az ellenséges közeg miatt veszélyes munkáját. A hit igazi hősei ők, akik megérdemlik, hogy nevüket minden későbbi hívő nemzedék olvassa és megtanulja ebből, hogy Isten előtt számon van mindenkinek a tette, amit az Úr nevéért végzett.

A mai példabeszéd a büszke szemről, és társáról, a gőgös szívről, önmagáért beszél. Az önigazult, és öntelt emberek szíve a legjobb föld a gonosz számára, amibe kívánságait és istentelen terveit belevetheti.

Bűn és bűntelenség a Krisztusban – 2014.11.25.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141125k.mp3
(Ezsd 10,1-44; 1Kor 6,1-20; Zsolt 31,9-18; Péld 21,3)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141125.mp3
(Ezsd 10,1-44; 1Kor 6,1-20; Zsolt 31,9-18; Péld 21,3)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál a kapzsisággal és a szexuális erkölcstelenséggel foglalkozik. Már az első fejezetben is kaptunk két bűnlajstromot, de a mai részben szereplő a leghosszabb.

201411251

Paráznák, bálványimádók, házasságtörők, bujálkodók, fajtalanok, tolvajok, nyerészkedők, részegesek, rágalmazók, harácsolók. A lista a kortársak véleménye szerint is nagyjából leírja a Korintusban uralkodó viszonyokat. A listán négy a szexuális bűnöke, három a pénzéhes kapzsiságot írja le. Mindkettő megtalálható volt még a gyülekezet tagjai között.

A másik nyereségvágyból történő becsapása, megkárosítása, kizsákmányolása, vagy elnyomása önmagában is komoly bűn. Ezt még azzal is tetézni, hogy világi bíróságok elé viszik a hívők szégyenét, ha lehet még rosszabb. Még a legegyszerűbb ember is meg tudja ítélni, hogy mi méltányos, és mi igazságtalan. Vagy ha nem, akkor nagyon nagy baj van, mert Isten arra hívott el bennünket, hogy angyalok felett uralkodjunk majd, akik nem tűrnek semmilyen méltánytalanságot, vagy igazságtalanságot.

A bűnlajstrom után azonban Pál a hitének is hangot ad. Ilyenek voltatok, de megtisztultatok, megszentelődtetek és megigazultatok Jézus Krisztus és a Szent Szellem segítségével.

A következő szakaszokban a szabadsággal való élés húzódik majd meg a háttérben. Igen, szabadok lettünk, nem vagyunk a törvény alatt. A kérdés azonban az, mit kezdjünk ezzel a szabadsággal. Hogyan bánjunk a testünkkel, a bálványokkal, a szolgálatunkkal, a  testvéreinkkel, a Szellem ajándékaival ebben a szabadságban. A rendező elv pedig a hasznosság lesz. Az Újszövetségben már nem azt kérdezzük, hogy mit szabad megtenni, megérinteni, megenni, stb. , hanem azt, hogy mi az, ami hasznos, ami épít. A szabadságot ugyanis gyorsan el lehet veszíteni, ha az ember az elnyomó terepére téved.

A szabadság első területe, amellyel Pál foglalkozik a testünk. Ha kapunk egy nagy értékű eszközt, a gyártó csak akkor vállal garanciát, ha azt rendeltetésszerűen használjuk. Ha nem, akkor csak magunkra vethetünk, az ami hibánk, nekünk kell viselni az ebből eredő károkat.  A testünknek kifejezetten nem rendeltetésszerű használata, ha paráználkodunk vele. Ezt Pál az étel és a has kapcsán világítja meg. A hasunknak az a rendeltetése, hogy megeméssze, amit megeszünk. Ha az étel nem oda kerül, hanem a tüdőnkbe, az nagy baj forrása lesz. A testünk rendeltetése, hogy az Úr eszköze legyen, Ő használ minket. Miután a testünket Jézus rendelkezésére bocsátottuk, Ő fel fogja támasztani és a saját dicsőséges testéhez hasonlóvá teszi. A paráznaság azonban nem rendeltetésszerű használata a testnek. Nem erre lett rendelve.

De mi is a paráznaság? A görög szó a “porneia”, azt jelenti, amikor egy apa áruba bocsátja a lánya testét. Vagyis nem férjhez adja, hanem pénzért cserébe odalöki idegeneknek. A pornográfia napjaink legelterjedtebb szexuális bűne, a paráznaság ábrázolása. A prostituálódás nem csak a testi szerelem áruba bocsátását jelenti, hanem átvitt értelemben minden olyan dolog lealacsonyítását, amelynek szabad akaratból és szeretetből kellene megtörténnie. Az őszinte és tiszta motívum helyére az önérdek lép, vagy keveredik. Ez nem feltétlenül pénz, vagy anyagi haszon, hanem bármilyen érdek, amely a hitet és a szeretetet helyettesíti, vagy megfertőzi.

Pál három okát adja, hogy miért ne tegyük meg a testünkkel ezt a bűnt. Az első megértéséhez tudni kell, hogy a szexuális egyesülés a testek egységét eredményezi akkor is, ha nem a házasságban történik meg. Mert az ige azt mondja: lesznek ketten egy test. A házasság a szövetséggel jön létre és Isten terve szerint ebben a keretben kell megvalósulnia a testek egységének.  A testek egysége önmagában nem hoz létre házasságot, viszont felbontja azt. A házasságtörés azt jelenti, hogy az ebben vétkes fél egy másik testtel lett eggyé és ezzel a korábbi egységet felbontotta, a házassági szövetséget megtörte. Ha valaki paráznával egyesül tehát, attól nem lesz házas, de a testek egysége megvalósul. Na már most – érvel Pál – , a tagjaink Krisztussal egyesültek a keresztségben. Ha odaadjuk őket és egy paráznával egyesítjük, a korábbi egység felbomlik. Krisztus helyett a testünk inkább egy paráznával váljon eggyé? A feltámadás Urától szakítsuk el a tagjainkat egy tál lencséért, a bűn rövid ideig való örömeiért? Pál válasza egyértelmű: távol legyen!

Az apostol harmadik érve az, hogy a paráznaság az a bűn, amely a testünket szolgáltatja ki a tolvajnak, a rablónak, az embergyilkosnak. Ő vajon mit kezd majd vele? Korunk furcsa paradoxona, hogy miközben az emberek egyre jobban vágynak egy tiszta és feltétel nélküli szeretetre, hűségre, ragaszkodásra, olyan kultúrát hozunk létre, amely ezt szinte lehetetlenné teszi. És bár az emberek szinte vallásos révületben, kétségbeesetten próbálják megőrizni a testük egészségét, eközben nem rendeltetésszerűen használják, és a legnagyobb ellenségüknek szolgáltatják ki. Végül szeretném megjegyezni, hogy a Biblia egyes aszketikus keresztény tudományok ellenére egyáltalán nem ellenzi sem a szexualitást, sem a szexuális örömöket, éppen ellenkezőleg. Csak azt mondja, hogy ennek a legjobb kerete az a szövetségi elkötelezettség, amelyet házasságnak nevezünk. A szex azzal a partnerrel lesz a legjobb, akiben a hozzánk illő szövetséges társat is megtaláltuk és aki elkötelezte magát mellettünk, és nem csupán a testünkre vágyik.

Statisztikai tény, hogy a jó házasságban élő emberek, egészségesebbek, jobban keresnek, és a szexuális életük is jobb az átlagnál. A házasságon belül pedig a szexuális kapcsolat Isten szolgálata, ahogyan azt a következő fejezetben majd látni fogjuk.

Az Ószövetség mai részében Ezsdrás nyilvános bűnbánatának eredménye, hogy fellépnek a vegyes házasságok ellen. Bár Ezsdrás széleskörű felhatalmazással rendelkezik a perzsa nagy királytól, nem az állam kényszerítő erejével akar fellépni a romlás ellen, amely a pogány népekkel való összekeveredés miatt állt elő. Nyilvános bűnbánata azt a célt szolgálta, hogy felkeltse az istenfélelmet és a lelkiismeretet a nép vezetőiben és tagjaiban, hogy bűnbánatuk és megtérésük ne kívülről kikényszerített – s így ne képmutató – , hanem belülről fakadó legyen. A helyzet egy kicsit hasonlít arra, mikor Jézus a házasságtörő asszonynak megbocsát: ő sem kényszeríti senkire az irgalmasságot, csak annyit mond, hogy  “Aki közöttetek nem bűnös, akinek nincs szüksége irgalomra, és bocsánatra, az kezdje a kövezést.” A többi elvégezte a hallgatóság lelkiismerete.

Ezsdrás böjtjének és gyászának idején nyilván több minden elhangzott azokon kívül, amit ez a naplószerű beszámoló rögzít.  A szövetség könyvéből felolvasott igék és a bűnbánat megtették a hatásukat és a vétkesekben feltámadt a lelkiismeret. Az írás a szószólójukat is megnevezi, akiről nem tudunk többet, mint azt, hogy a megtérők élére állt. Végül a papok, a léviták és a nép vezetői is engednek a közhangulatnak és elhatározzák, hogy a kilencedik hónapban kötelező népgyűlést tartanak.

Ezsdrás a vezetők támogatásának a tudatában már a felhatalmazásával is élni kezd: mint a király képviselője, vagyonelkobzással fenyegeti azokat, akik nem jelennek meg, mint Isten képviselője pedig kiközösítéssel. Érdekes, hogy a kötelező megjelenés csak a hazatérőkre  vonatkozott.  A nép a szigorú utasításnak rettegve tesz eleget, bár szinte vicces, ahogy az írás megjegyzi, hogy egyszerre reszkettek amiatt, amiről szó lesz és az eső miatt.

A népgyűlés hasonlóképpen a korábbihoz, úgy határoz, hogy visszatér Mózes törvényeinek az előírásaihoz. Itt nyilván nem csak a vegyes házasságokról volt szó, csak ezek képezték a legkényesebb részét a problémáknak. Ezsdrás eléri, hogy a nép megesküdjön  az Úr előtt arra, hogy leszámol a bűneivel, köztük az idegen asszonyok jelentette problémával. A pontos vizsgálatot egy testületre bízzák, amelyet Ezsdrás vezetett. Ez a testület lett az alapja a nagy gyülekezetnek, a későbbi szanhedrinnek, amely elvégezte az Ószövetség kanonizálását. Ez Ezsdrás igazi szellemi öröksége, ugyanis többet nem hallunk róla.

A döntésnek, mint mindig, voltak ellenzői, bár nem derül ki, hogy pontosan mit elleneztek: a vizsgálatot, vagy a halasztást? A rabbik ez utóbbira szavaznak, szerintük a négy nevesített férfi a többinél buzgóbb, az azonnali cselekvés híve volt. De mit is kellett kivizsgálni? Hiszen az asszony vagy idegen volt, vagy nem. A rabbik szerint azt, hogy sokan az idegen nőket betérőknek tüntették fel, olyanoknak, akik felvették a zsidó vallást. Valószínűbb, hogy az ügy kényes és személyes természete miatt volt szükség arra, hogy körültekintően és alaposan járjanak el, amely, ahogyan láthattuk, Ezsdrásra egyébként is jellemző volt.

A testület elvégzi a munkát és köztük száztizenhárom embert, köztük a főpapi család tagjait is vétkesnek talál. Bár arról nem szól a fáma, hogy a kemény határozatot végre is hajtották volna. Nyilván mások is voltak a vezetőkön kívül, hiszen a nép elismeri, hogy sokan vannak az érintettek.  Az eredmény kétes volt, ugyanis a következő könyvben Nehémiás ugyanezzel a problémával találja majd magát szemben. Ezsdrás további sorsáról nem tudunk. A hagyomány szerint visszatért Perzsiába és százhúsz évesen halt meg, amit talán a Mózessel való összehasonlítása miatt mondhattak. Mindenesetre a mai Dél -Irak területén, Bászra közelében Uzori városában tisztelik a mauzóleumát, amely zsidó zarándokhely évezredek óta.

A mai példabeszéd az igaz élet és cselekvés elsőbbségét hangsúlyozza az áldozattal, vagyis a vallásos cselekvésekkel szemben. Az istentisztelet szertartásainak csak akkor van értelme, ha azok részei az igazságra törekvésnek. Ha csak fügefalevelek egy istentelen életvitel elrejtésére, akkor Isten szemében semmit sem érnek. “Szavam iránti engedelmességet akarok és nem áldozatot.” – üzente az Úr már Sámuel által Saul királynak. Jézus is azt mondta, hogy könnyebb tizedet adni, mint igazságot, irgalmat és szeretetet gyakorolni.

Mi már nem élhetünk a bűn kovászával – 2014.11.24.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141124k.mp3
(Ezsd 8,21-9,15; 1Kor 5,1-13; Zsolt 31,1-8; Péld 21,1-2)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141124.mp3
(Ezsd 8,21-9,15; 1Kor 5,1-13; Zsolt 31,1-8; Péld 21,1-2)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál elrendeli egy erkölcstelen hívő kizárását. Miután a pártoskodás és az emberi filozofálgatás problémájával végzett, Pál egy botrányos esettel foglalkozik, melyet minden bizonnyal szintén Kloé embereitől hallott.

201411241

Valaki az apjával osztozott ugyanazon az asszonyon. Bár Korintus éppen nem az erkölcseiről volt híres, ez még a pogányok erkölcsi érzékének is sok volt. Bibliai szemszögből pedig olyan, mint ha a saját apjával hálna, mivel az írás a szexuális együttlétet egyesülésnek tekinti: a két test attól fogva egynek számít.

A problémát fokozta, hogy ez az ember nyilván nem kívánt ezzel felhagyni, sőt kis ideológiát is kreált hozzá, hogy ez miért van rendben. A vezetők pedig üres filozofálgatásokkal voltak elfoglalva ahelyett, hogy az orruk előtt levő problémákat kezelték volna. Pál lényegében rájuk ripakodik: Mit tehetetlenkedtek? Az ilyet már régen el kellett volna távolítani a gyülekezetből! Sőt már el is távolítottuk! Összegyűltünk, a ti szellemetek és az én szellemem és kirúgtuk.

Pál itt arra az elvre hivatkozik, amit Jézus a Máté 18-ban mondott az ítélethozatalról: ha ketten vagy hárman határozatot hoznak, én közöttük vagyok, vagyis része vagyok a döntésnek. Izraelben ugyanis a kapuban ülésezett a városi bíróság, ahol a vitás kérdésekről, vagy például arról, hogy ki maradhat a városban vagy kinek kell mennie, egy bírói testület határozott, amely két vagy három tagból állt. Amikor a gyülekezet vezetői Jézus nevében és Jézus szellemével hoznak határozatot, az Úr ezekkel közösséget vállal. Amit a Földön megköttök, a Mennyben is érvényes.

A gyülekezeti fegyelmezésnek sokféle fokozata lehet. Pál a legsúlyosabb szankciót hozza: a teljes kizárást és a közösség megtagadását, vagyis az exkommunikációt. Ez olyan, mint ha egy nem kívánatos elemet eltávolítanának a városból. Nem élvezi többet a közösség nyújtotta védelmet, a falak biztonságát. Mintha a juhok kivetnék maguk közül a kecskét vagy a disznót – a test az idegen testet. Ezt jelenti a Sátánnak való átadás, amit még egy helyen, a Timóteus levélben olvashatunk két, hitben hajótörést szenvedett káromlóval kapcsolatban.

A közösség megvonása kiszolgáltatottságot eredményez. De még ez a legsúlyosabb szankció is abban a reményben történik, hogy az illető megtér, és végül megmenekül. Pál a Húsvéttal és a kovásztalan kenyerek napjaival érvel. A régi kovászt (ami a bűnt jelképezi), a páskabárány leölése után el kellett távolítani és kovásztalan kenyérrel kellett ünnepelni. A kenyér itt a testet jelenti – a test bűneit ugyanígy kell eltávolítaniuk azoknak, akik elfogadták Jézust, mint páskabárányukat, akinek a vére megmentette őket. Az eltávolításra a közösség érdekében is szükség van, mert egy rossz példa sokakat bűnbe vihet. Ez különösen igaz, ha valaki kérkedik is a bűneivel, vagy megideologizálja, hogy a bűn miért nem bűn.

A korintusi levélből úgy tűnik, hogy sokan a hívők szabadságával érveltek, illetve éltek vissza. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem valami csip-csup ügyről, vélekedésről, ízlésbeli vitáról volt szó. Sokszor ugyanis a kizárások nem a bűn, hanem a vélt vagy valós vetélytársak eltávolítását szolgálják, ami viszont maga is bűn és visszaélés a vezetők hatalmával. Az egyháztörténelemben sokszor éppen az eretnekek voltak az igazi hívők és azok kiáltották ki őket eretneknek, akik hatalmi játszmákra használták Jézus nevének a tekintélyét.

A köszöntés és az együtt evés tilalma, a testvéri köszöntés és a testvérként a szeretetvendégségeken való együtt evés tilalmát jelenti. Nyilván ami a másiknak, mint embertársnak kijár, az továbbra sem tilos. A közösségből kizárt ember olyan lesz, mint a többi hitetlen embertárs. Ugyanis, ha a bűnösökkel általában meg kellene szakítani minden kapcsolatot, akkor ki kellene költözni a világból. A kívülvalókról pedig nem mi, hanem Isten hoz majd ítéletet.

A gyülekezeten belül azonban az érettebbeket felhatalmazta arra, hogy fenntartsák az erkölcsi rendet. Baj van akkor is, ha semmilyen határt sem szabnak. A másik véglet pedig a testies törvénykezés rideg kódexei, amelyekkel a hívők akarnak egymáson uralkodni. A gyülekezeti rend célja a hívők zavartalan növekedése Krisztusban. Alapja pedig az áldozatkész szeretet és az igazság:  Isten Igéje. Sokszor már maga a világos igei tanítás is elegendő, hogy kigyomlálja a gazt.

Az Ószövetség mai részében Ezsdrás hazaindul és bűnbánatot tart. Miután együtt a csapata, Ezsdrás böjtöt tart. 1500 kilométert kell megtenniük, jobbára sivatagos úton veszélyek között. A királytól nem kér katonai kíséretet, mert éppen arról tett bizonyságot neki, hogy az Úr megoltalmazza azokat, akik bíznak benne.

A kincseket, amelyet a szentélynek szánnak, egy kohenitákból és levitákból álló csapatra bízza. A hagyomány úgy tudja, hogy ezek nőtlenek voltak, így nem volt más gondjuk, csak az értékes szállítmány őrzése. Az út négy hónapig tartott és szerencsés volt. Útközben a főbb tartományi székhelyeken átadták a királyi rendelet egy hivatalos másolatát az illetékes hivatalnokoknak. Ezsdrás útjával kapcsolatban nem is olvasunk arról, hogy nagy ellenérzéseket váltott volna ki a környező népekből. Bár az is igaz, hogy pár ezer ember érkezése nem ugyanaz, mint pár tízezeré.

Érkezésük után az első dolguk, hogy a kincseket leltár szerint átadják a Szentélynek. Ezsdrás ezután foglalkozik a legnagyobb problémával: a vegyesházasságokkal, amely egy igen érzékeny kérdés. Hiszen, egyrészt nagyon személyesen érinti az embereke – gondoljunk csak arra, hogy Ábrahámnak is milyen nehezére esett eltávolítania Ismaelt és Hágárt. Másrészt a környező népeket és vallásukat is sérthette az elkülönülés. Ráadásul, éppen az előkelők és a papok jártak élen a romlásban.

A rabbinikus magyarázatok összekötik Jósua főpap szennyes ruháit is ezzel a bűnnel, mivel ő maga nem, de fiai idegen asszonyokkal házasodtak össze, miután izraelita feleségeiktől elváltak. Akárcsak Éli fiai, ők jártak az élen a romlásban. Nem szólva arról, hogy Izrael bukását is Salamon idegen feleségi indították el. Az idegen asszonyok kedvéért ugyanis az izraeliták a pogányok minden bálványimádó és utálatos szokását is követni kezdték. Ráadásul éppen azok, akiknek jó példával kellett volna elöljárniuk. A helyzet hasonlított ahhoz, mint amikor Bálám tanácsára a moábita és midianita nők elcsábították Izrael fiait. Az eset után Mózes szigorúan előírta, hogy a szent nép tagjai csak másik izraelitával házasodjanak, hogy ne kerüljenek idegen szokások, tanok és kultuszok a nép közé. A héber itt is pontosan fogalmaz: idegen istenek leányaival ne házasodj! Tehát a fő baj nem azzal van, hogy a hölgy más népből való, hanem hogy bálványisteneket imád. Ha elhagyja ősei istenét, lehet belőle jó feleség, akárcsak a moabita Rútból a vagy a jerikói Ráhábból.

A korszak harmadik prófétája Malakiás is keményen ostorozta a vegyesházasságokat és a szent szövetség felbontóira egyenesen átkot szórt. Könyvéből kiderül, hogy háromféle módon követik el ezt  a bűnt. Voltak, akik vonakodtak elválni idegen feleségeiktől, voltak akik zsidó feleségüket és gyermekeiket hagyták el és házasodtak össze idegenekkel. Mások pedig zsidó feleségük mellé vettek idegeneket is. Ezek a házasságok érdekházasságok voltak, egy jobb élet vagy a társadalmi érvényesülés érdekében. Malakiás érzékletes képpel írja  le a az elhagyott és elbocsátott asszonyok zokogását az Úr oltára előtt és a mohó férjek kegyetlenségét amit egyfajta palástként öltenek magukra.

Ezsdrás úgy dönt, hogy nyilvános bűnbánatot tart. Ezért felmegy a Szentélybe megszaggatott ruhában és egész nap gyászol és böjtöl az esti áldozatig vagyis késő délutánig. A városban gyorsan híre ment, hogy a szent ember megszaggatott ruhában böjtöl az Úr előtt és az emberek köré gyülekeztek. Végül Ezsdrás egy bűnbánati imát mond, amely azonban inkább egy vádirat: “Pironkodva emelem fel szemeimet, hiszen éppen hogy kezdtünk megszabadulni a büntetésből, az Úr újra kegyelmesen felénk fordult és akkor tessék, mivel háláljuk ezt meg? Újra fel fog lángolni az Úr haragja, még jobban, mint a babiloni fogság idején.”

A mai két példabeszéd a történelem uráról és ítélőbírájáról szól. Az okos kertépítő csatornába vezeti a forrás vizét és oda tereli, ahova ő akarja. E nélkül a víz magának keresne medret. Így van ez az uralkodók akaratával. Isten becsatornázza a törekvéseiket, hogy végül az történjen, amit Ő akar. Az ember hajlamos magát felmenteni, de a végső ítéletet Isten fogja kimondani. Pál is azt írja a korintusiaknak, hogy nem tudok felhozni magam ellen semmit, de nem ez jelenti számomra a megigazulást: majd Isten mond rólam ítéletet, Ő méri meg a belső embert.

A krisztusi érettséghez mi is kellünk – 2014.11.23.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141123k.mp3
(Ezsd 7,1-8,20; 1Kor 4,1-21; Zsolt 30,1-12; Péld 20,28-30)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141123.mp3
(Ezsd 7,1-8,20; 1Kor 4,1-21; Zsolt 30,1-12; Péld 20,28-30)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál az apostoli szolgálatról tanít. A pártoskodás fő baja, hogy Istenről levesszük a szemünket és embereket látunk. Pedig a szolgálatok fő célja éppen az, hogy Isten felé fordítsanak.

201411231

A másik véglet, amikor megvetjük az embereket és nem ismerjük fel, hogy Isten bennük és általuk akar megnyilvánulni a mi épülésünkre. “Ki tehát nektek Pál vagy Apollós?” – teszi fel a ki nem mondott retorikai kérdést az apostol. Isten kisinasai, sáfárai, akik nem önmagukat, hanem azt akarják nektek adni, amit Isten rájuk bízott. A „hűpéredesz” olyan szolgát jelöl, aki más keze alá dolgozik. Az „oikonomus” – intézőt, sáfárt, ma talán azt mondanánk: vagyonkezelő.

A legfontosabb egy vagyonkezelőnél pedig, hogy hűséges legyen a javakon, amelyeket rábíztak. Az pedig, hogy ti, kedves éretlen hívők – jegyzi meg Pál – hű vagy rossz sáfárnak tartotok engem, nekem édes mindegy. Ezt ugyanis az fogja megítélni, aki a megbízást adta. Ti pedig jobban jártok, ha egyáltalán nem ítélkeztek. Mert most nem az ítélet, hanem a munka ideje van. Amikor pedig eljön az ítélet ideje, mindegyikünknek számot kell adnia arról, hogy hogyan sáfárkodott azzal, amit rábíztak. Egyébként is, az emberi bírák, csak a jéghegy csúcsát láthatják, sok minden rejtve van előttük. Az Úr pedig mindent tud, és igazságosan ítél. A tanulság pedig ez: az számít, ami meg van írva. Az Ige tekintélyesebb minden tanítónál. Ahhoz tartsátok magatokat ami írva van és ne fuvalkodjon fel senki az egyik tanítóért a másik ellen. Ha pedig valakinek valamilyen ajándéka van, dicsőítse inkább azt, aki adta, mint saját magát. Mert semmi sem a sajátunk, mindent az Úrtól kaptunk.

Végül az apostol a magukkal eltelt hívőkhöz is beszél. Lenéztek bennünket? Úgy viselkedtek, mint akik előrébb járnak? Olyanoknak, akiknek nincs szükségük ránk? Valóban – ti jól vagytok, mi szenvedünk. Titeket okosnak tartanak, minket ostobának. Ti esztek-isztok, mi nélkülözünk. Bárcsak ez valóban azt jelentené, hogy Krisztusban minden nehézség felett uralomra jutottatok. Mi olyanok vagyunk, mint a gladiátorok az arénában. Ti pedig olyanok, mint az úri közönség a lelátón, aki kedvére csámcsoghat a látottakon, mert nem ő viszi vásárra a bőrét.

Pál végül változtat a szarkasztikus hangvételen: nem megszégyeníteni akarlak benneteket, csak helyretenni, ahogyan atya a gyermekeit. Mert lehet sok nevelőtök, de atyátok csak én. Mert én nemzettelek benneteket az evangélium segítségével. Mielőtt hozzátok megyek, elküldöm Timóteust, aki átadja azokat a tanításokat, amelyekkel a többi gyülekezetet is tanítottuk, és megpróbál rendet rakni köztetek. A felfuvalkodottak jól teszik, ha magukba szállnak, és nem az üres szavakban, hanem Isten erejében bíznak. Mert Isten országa nem üres retorika, hanem szellem és erő. Aki pedig nem száll magába, annak Pállal kell majd farkasszemet néznie, és nyilvánosan fog megszégyenülni.

Az Ószövetség mai részében feltűnik a könyv névadója, Ezsdrás, aki pap volt és írástudó. Miután a Szentély felépült, és helyreállt a mózesi és a dávidi Istentisztelet, újabb hazatérőhullám érkezik Babilonból, amely immár a Perzsa birodalom része. Most nem ötvenezer, hanem a lista szerint 1396 fő érkezik, jobbára papi családok. Ezsdrás hiányolja a lévitákat, és egy „Kászifiá” nevű településre küldi a követeit, hogy hazatérésre bírja őket. Ha tömegesen nem is jelentkeznek, de húsz fő enged az írástudó kérésének, akiket Ezsdrás is alkalmasnak tart arra, hogy tanítsák az otthoniakat.

Érdekesebb, hogy velük együtt kétszázhúsz templomszolga, héberül : “netinim” (שַׁמָשׁ) dönt a hazatérés mellett. Ők azok a kánaánita származású emberek voltak, akiket Izrael királyai a templom rabszolgálatára rendeltek, hogy fát és vizet hordjanak. A legismertebb csoport közülük a gibeoniták, akiket még Józsué vetett rabszolgasorba, mivel megtévesztették és szövetséget kötöttek vele. Templomszolgák voltak továbbá azok, akiket a Szentély szolgálatára adtak, mint például : Jefte a lányát, vagy Anna a kis Sámuelt. Ezek az emberek idővel nemcsak megszokták, de meg is szerették a Szentély szolgálatát. Sőt, a fogság után sokszor nagyobb buzgóság volt bennük a szolgálat iránt, mint Izrael fiaiban, vagy magukban a lévitákban. Ugyanezt látjuk majd Nehémiás idejében is, amikor a kőfalat kell építeni.

Ezsdrás valahogy – a módját nem részletezi a szöveg – , kieszközölte a perzsa udvarnál, hogy megbízást adjanak neki a hazatérésre és arra, hogy Mózes törvényének szellemében vallási reformokat hajtson végre, és vallási bíróságokat állíthasson fel. Ezsdrás főpapi származású volt. A mai első fejezetünk eleje egészen Áronig vezeti vissza a családfáját, ennek ellenére nem a Szentély papi teendőit tartotta elsődlegesnek. Azt továbbra is Jósua, vagy a fiai végezték. Ezsdrás nem a Szentély vezetőjeként jelenik meg, hanem írástudóként, aki helyreállítja Mózes törvényének az uralmát.

Nem volt ugyanis elég, hogy a Szentélyben újra működjön az Istentisztelet. Ennek csak akkor van haszna, ha Mózes törvényének sikerül újból érvényt szerezni a Szentély és az ünnepek szertartásain kívül, az emberek hétköznapi életében is. Ezsdrás fő célja tehát, hogy tanházakat hozzon létre, hirdesse és tanítsa a népet a szövetség minden igéjére, és érvényt szerezzen a törvény igazságának a bíróságok útján. Ennek egyúttal az is az üzenete, hogy a zsidólét magja az Isten igéje, a kijelentés, és nem az államiság. A királyság nem más, mint a hit és istenfélelem következménye.

A királyság először láthatatlanul a szívben kezdődik el, és a hit eredményeképpen jelenik meg a láthatóban. Jézus is erről beszélt a farizeusoknak, akik a királyságáról faggatták. Ezsdrásra a rabbinikus tudomány úgy tekint, mint új Mózesre, azzal a különbséggel, hogy nem a frissen kapott parancsolatoknak kell eleget tennie, hanem a régit újra meghonosítania. Az ő nevéhez fűződik az ószövetségi kánon összeállítása, az ő és a tanítványai keze által nyerte el a héber biblia a végső formáját. Ő hozta létre a knesszet hágdolát, a nagy gyülekezetet – קהילה גדולה – melynek százhúsz tudós tagja vitatta meg és szerkesztette, öntötte végső formába az ószövetségi iratokat.

Ezsdrás személye is azt erősítette, hogy nem a királyság, hanem a vallási megújulás ideje van, hiszen Júdea hosszú évekig a birodalmak provinciája marad. Mikor a Makkabeus felkelés nyomán önálló állam lesz, annak a vezetője is egy főpap. Még Jézus korában is így lesz ez. Izrael római provincia, és a nép legmeghatározóbb vezetője a főpap, akkor éppen Annás, és Kajafás. A szöveg kivonatosan közli a perzsa uralkodó pátensét, amellyel Ezsdrást megbízza a feladatra: felhatalmazza a vallási bíróságok felállítására, megerősíti, hogy a Szentély számára szükséges adományokat jóváírhatják a királynak járó adóból, sőt a Szentély teljes személyzete számára adómentességet biztosít.

A mai három példabeszéd a hatalom igazi erejéről, a generációk sajátosságairól és a fenyítésről szól. A hatalom látszólag a fegyveres testületek erején nyugszik, valójában azonban a belső kohéziós erőn, vagyis a vezetők és a vezetettek közötti megegyezésen. Ha a hatalom gyakorlása igazságos és méltányos, az adja a trón igazi stabilitását. Az elnyomó rendszerek ugyanis rövidtávon lehetnek hatékonyabbak, vagy tűnhetnek erősebbnek, később kártyavárként omlanak össze és eredményeik is semmivé foszlanak.

A „kheszed,” Isten tulajdonsága: ez az a kegyelmes szeretet, amivel a teremtményei javát keresi. Az „emet” pedig hűséget, mégpedig az igazsághoz való ragaszkodást jelent. Ezek az igazi védelmezői a trónnak.

Minden nemzedéknek megvan a maga szépsége. A fiataloké az életerő, az időseké az élettapasztalat, a bölcsesség. Ennek az egyetemes jelentése, vagy képmása az ősz, vagy a fehér haj.

A fenyítés, és a fenyíthetőség fontosságáról már sokat hallhattunk. Az Újszövetségben, a zsidókhoz írt levélben, a hívőket is a fenyítés türelmes elszenvedésére tanítja az ige. A fenyítés akkor éri el a célját, ha kellően erélyes, még ha egy-egy kék folt is az ára. Felnőtteket nincs értelme testi fenyítésben részesíteni. De vannak csapások, amelyek a testnél mélyebbre hatolnak és megrendítőbbek egy gyomorszájas ütésnél is.  Jóbnak Elihu arról beszél, hogy Isten a testi emberekhez is szól, kétszer, vagy háromszor, amikor szembesíti őket a halállal, vagy emlékezteti mulandóságukra. Ezek a megrendítő élmények azt célozzák, hogy elgondolkozzanak az életükről és értékrendjükről. A mi Atyánkban azért imádkozunk, hogy ne legyen szükség ilyen megrendítő élményekre ahhoz, hogy megszabaduljunk a bennünk levő gonosztól: “Ne vígy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól!”

Már múlt időben minden áldás a miénk a Krisztusban – 2014.11.21.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141121k.mp3
(Ezsd 3,1-4,23; 1Kor 2,6-3,4; Zsolt 28,1-9; Péld 20,24-25)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141121.mp3
(Ezsd 3,1-4,23; 1Kor 2,6-3,4; Zsolt 28,1-9; Péld 20,24-25)

Az apostoli levelek mai szakaszában Pál az Újszövetség mély filozófiájáról beszél. Miután az apostol helyretette azokat, akik a költői szónoklatokat és a görög filozófiai gondolkodást kérték számon a hívőktől, azt is bemutatja, hogy bár az evangélium egy nagyon egyszerű üzenet, Krisztus tudományában is vannak mély, és titokzatos dolgok. Hiszen Isten gondolatai és tervei a legmélyebb filozófiánál is mélyebbek.

201411211

Csakhogy míg a filozófusok e világ bölcseletét hirdetik, addig az Úr igehirdetői Istenből szólnak. Míg a világi bölcselők megszégyenülnek, mert a halál gyalázatától nem menekülhetnek meg, addig az evangélium hirdetőinek örök dicsőségben lesz részük. A világi fejedelmek, emberek és gonosz szellemi lények ugyanis megfeszítették a dicsőség királyát, és minden alkalommal újra megfeszítik, amikor a hívőket üldözik és az üzenetet elutasítják. De ezzel sem történt más, mint amit Isten előre látott.

Itt Pál Ézsaiás próféta 64. és 65. részét foglalja össze. Az engedetlenek osztályrésze örök gyalázat, a hívőké örök dicsőség lesz az új égen és földön. Kiké lesz ez az új ég és ez az új föld? Azoké, akik Istent szeretik. Ennek az új teremtésnek a részesei a hívők, akik előtt Isten Szelleme leleplezi Isten szívének mélységes titkait is. E világ fiai ezt nem láthatják, sőt ostobaságnak tartják. De akikben Isten szelleme van, azok megérthetik.

Itt Pál arra utal, amit Jézus mondott az utolsó vacsorán a Szent Szellem eljöveteléről és munkájáról. Felfogásában kétféle ember van: az e világ fia, akinek a pszichéje, azaz a lelke a látható test fogságában vergődik. Az ilyen ember vak Isten dolgaira. Képtelen azokat meglátni, és megérteni. Vele szemben áll a szellem embere, akinek a lelke a szellem uralma alatt áll. Ő Isten legtitkosabb gondolatit is képes megérteni, mert a szelleme egy  Isten Szellemével. Isten Szelleme pedig ismeri Isten szívének legtitkosabb rezdüléseit is, ahogyan az ember szelleme is át és átkutatja az ember szívének minden titkos bugyrát. Itt Pál a példabeszédekben található képre utal, mely szerint az ember szelleme egy lámpás, amely átkutatja az ember szellemének minden rejtett zugát. Ez lényegében az emberi szellem, héberül: „רוח אדם, “Nösámáh”,legfontosabb funkciója.

Ennek a szüntelen átvilágításnak az eredménye jelentkezik a lelkünkben, amelyet lelkiismeretnek nevez az Újszövetség. Isten szelleme tehát folyamatosan tanítja az ember szellemét Isten dolgairól, ez a hívők mélyfilozófiája, az igazi Isteni bölcsesség. Ilyet csak az tud szólni, akit Isten szelleme tanít. De megérteni is csak az tudja, aki szellemi ember, vagyis képes a szellemit a szellemivel összevetni, és nem a világ mércéjével gondolkodik.

Csakhogy a szellemi emberré válás is egy olyan folyamat, mint a felnőtté válás. Alá van vetve a növekedésnek, az érésnek. Vannak még kiskorúak és éretlenek, akik kevéssé tudják levetni a régi természet dolgait és nem járatosak az ige tudományában. Nekik az egyszerű üzenetek, a tej itala való. Azok, akik érettek,  lejjebb hatolhatnak a világ szemei elől elrejtett isteni igazságok mélységeibe. Ez a szilárd eledel. A korintusiak, állapítja meg Pál feddőleg, még arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem érettek e mélyebb dolgokra, mert testi emberként viselkednek. Mindez kitűnik abból, ahogyan emberek mellett pártoskodnak.

Az Ószövetség mai részében újra elkezdik bemutatni az áldozatokat a jeruzsálemi oltáron, de Júda és Benjamin ellenségeinek harmadik feljelentése célba ér, és az építkezés leáll. A hazatérő zsidók szétszéledtek a városaikban és csak a papok, a léviták, a vezetők és kíséretük marad Jeruzsálemben. Azonban a hetedik hónap zarándokünnepeire – az engesztelés napjára és a sátorok ünnepére – a romos főváros romos templomában összegyülekeznek.

Azt láthattuk már Jeremiás prófétánál, hogy a templom romjai között időnként tartottak Istentiszteletet. Itt azonban újdonság, hogy szinte azonnal beüzemelik az oltárt a régi helyén. A Krónikák Könyvében láttuk, hogy a reformer királyok újraszentelték az oltárt és a szentélyt, mielőtt helyreállították volna benne a mindennapi áldozatot, és a dávidi Istentiszteletet ének- és zenei szolgálatát. Itt erről nem olvasunk, aminek két oka lehet: az egyik, hogy a leírás ezzel nem foglalkozik, vagyis evidensnek veszi. Ennek ellentmondani látszik, hogy a Krónikák Könyvében mindig hangsúlyozottan és részletesen leírták az újraszentelést. A másik lehetőség, hogy eleve szentnek tekintették az oltárt, és a folytonosság jegyében egyszerűen csak kijavították és ott folytatták, ahol kényszerűségből abba kellett hagyni. Ez ugyan nem szabályszerű, de magyarázat lehet erre, hogy féltek a környező népektől.

A visszatérők hangsúlyozni akarták, hogy a küldetésük a királyi rendeletnek megfelelően szakrális. Az istentiszteletet akarják helyreállítani, nem a királyságot. Ez lesz majd később is a vita tárgya. A leírás részletesen kitér arra is, hogy nemcsak a tammidot vagyis a mindennapi áldozatot mutatták be az oltáron, hanem a sátorok ünnepének Mózes által előírt áldozatait is, amely összesen hetven fiatal bikát jelentett. A hetven ebben az esetben a világ népeit szimbolizálja Noé hetven leszármazottjának megfelelően, vagyis a sátorok ünnepe a nemzetek megváltásának a reménysége is. Ezért tartják majd meg ezt az ünnepet a Messiás békekirályságában is a nemzetek Izrael fiaival együtt.

A népektől fenyegetett zsidók tehát bemutatják a nemzetek számára szánt áldozatokat. Azt, hogy miért voltak az ottlakók ellenségesek, nem nehéz elképzelni. Ilyen tömegű új bevándorló alapvetően sértette az érdekeiket és rendezte át az ország viszonyait, pontosan úgy, ahogy ez az ókori zsidó államnál is látható. Ahogy nemrégiben az angol birodalom, úgy a perzsák is inkább abban voltak érdekeltek, hogy a már ott lakó népek ne lázongjanak a betelepülő zsidók miatt. Ezért a hivatalnokok, akiknek a munkáját az dicsérte hogy ne lázongjanak a tartományokban, inkább a szamaritánusokhoz húztak és a zsidókat nézték rossz szemmel, mint a bajok okozóit.

A hazatérők azonban folytatni akarták a munkát, amiért jöttek, és az esős évszak (ez az ottani tél), és a pészach napjainak elmúltával nekiláttak a Szentély újjáépítésének is. Kőfaragókat fogadtak, fát rendeltek, és nekiláttak az alapok megújításának. Az alapok, azon a földrengés által gyakran sújtott könyéken igen fontosak voltak. Hatalmas kőtömböket raktak le, hogy az épület a nagy mozgásokat is kibírja. Ez volt az építkezés legkényesebb és legnehezebb része.

Aki ma Jeruzsálembe látogat, megcsodálhatja Heródes falának alapköveit, amelyek a hasmoneus alagútban láthatóak. Közülük a legnagyobb 13 m hosszú, 3,5 méter magas, körülbelül 4 m mély és nagyjából 700 tonnát nyomhat. A környezetében lévők sem sokkal kisebbek. Nem igazán tudjuk, hogyan mozgatták, és hogyan helyezték le ezeket a kor technikai színvonalán. Ez még a mai eszközeinkkel sem lenne egyszerű.

Az alapok megépítése valószínű a következő sátoros ünnepig tartott, és a szöveg azt sugallja, hogy az ünnep befejező napján volt egy nagy örvendezés, ami egyébként is a Tóra örömünnepének a napja. Addigra az is kiderült, hogy a grandiózusnak induló építkezéshez nem lesz elég pénz. Így arról, hogy a Szentélyt az eredeti pompájában állítsák vissza, le kellett mondaniuk.

Az ünnepségen rivalltak a sófárok és a hacacónok, az idősebbek siratták a régi pompát, a fiatalok örültek az új kezdetnek. Az alap befejezése után a dávidi istentiszteletet is helyreállították. Itt megint van egy érdekesség : az oltár működött a templom nélkül, hiszen a patriarchák is oltárokon áldoztak, a Szentély csak később került az oltár mellé azzal a mózesi ígérettel, hogy Isten egy napon majd az emberekkel fog lakni.

De a dicséret szellemi áldozatait akkor kezdték csak bemutatni, mikor a szentély alapjai már álltak. Ekkor jelennek meg a színen Jehúda és Benjamin ellenségei, akik először összefogást ajánlanak. A szamaritánusok ugyanis átvettek egyes mózesi szokásokat, mivel egy Bételben székelő főpap tanítgatta őket. A visszatérők vezetői azonban világosan az értésükre adták, hogy ez nem az ő vállalkozásuk. Ettől kezdve az idegen betelepülők megpróbálták megfélemlíteni a hazatérőket és kedvüket szegni. Tanácsosokat béreltek fel, akik végigjárták a hatóságokat és igyekeztek minden fórumon akadályozni az építkezést. Hivatalnokokat vesztegettek meg és feljelentő leveleket írogattak. Ebből három ebben a fejezetben említésre is kerül.

Az elsőről csak azt tudjuk, hogy Ahasvérusnak írták. A másodikban már a feljelentők nevei is szerepelnek. Valószínűleg ezek nem érték el céljukat. A harmadik másolata, vagy fordítása is szerepel a szövegben, szír nyelven, vagyis arámul, a perzsa birodalom hivatalnoki nyelvén. A feljelentő levél egy részleges csúsztatást tartalmaz. A zsidók a várost építik, amire nem kaptak engedélyt. Holott a városfalak újjáépítésére csak később, Nehémiás idejében kerül majd sor. Valójában a szentélyt építették, melyre engedélyt kaptak. Bár az is igaz, hogy a Szentély önmagában is valamiféle erőd volt.

De a lényeg, hogy a perzsa uralkodók a vallás helyreállításához járultak hozzá és nem a királyság helyreállításához. Ez utóbbi lázadásnak számított volna. A feljelentők be is lengették a királynak, hogy nem csak Júdeát, hanem az egész Eufráteszen túli tartományt elveszti, ha a zsidók önállósodása sikerül. A levél három adófajtát említ : az első a “mittá”, ami vékát jelent, ez terményadó lehetett. A második a “blo”, a mai modern héberben a jövedéki adó megfelelője (ezek voltak azok az élelmiszerek, amelyeket a nép köteles volt a hely udvartartójának adni), és a halah, ami útadó volt – egyfajta fejpénz, amit a királyi utak és hidak használatáért fizettek. A feljelentés célba ért, és az uralkodó elrendelte az építkezés leállítását. A szünet kb. 19 évig tartott. Az oltár valószínűleg tovább működött, de a Szentély épülete szégyenszemre félkészen meredezett az ég felé. Ám az Úr ekkor küldött két prófétát, Aggeust és Zakariást, és az építkezés új lendületet kapott.

A mai két példabeszéd a sors kifürkészhetetlenségéről és a meggondolatlan fogadalomról szól. Az ember életét Isten rejtélyes módon irányítja. Sokszor nem értjük, hogy éppen mi történik velünk. Általában az események csak utólag visszanézve kapnak értelmet, és csak a hegytetőről visszatekintve látjuk meg a sok kanyar és kacskaringó értelmét. Mivel az ember maga szeretné a sorsát a kezében tartani, nehezen fogadja el, hogy függő lény, és tőle független erők játékának van kiszolgáltatva. Szeretne mindig és mindenben okot és értelmet találni. Ez azonban egy ponton túl akadálya annak, hogy futni tudja a pályáját. Nagyon sok ember élete akad meg azon, hogy egy rossz döntésen évelődik, vagy egy – mi lett volna ha – kérdésre keresi a választ.

Amikor Jákob például azt hitte Józsefről, hogy meghalt, elhalt benne a szíve. Nem értette Istent, a világot, egyfajta reménytelenségbe, depresszív állapotba került. A miértekre azonban csak utólag kapunk választ. Ezért az a legjobb, ha felállunk, leporoljuk magunkat és továbbmegyünk. A válasz ugyanis sohasem a múltban, még csak nem is a jelenben, hanem a jövőben van.

A meggondolatlan fogadalomról sok szó esik a bibliában. A leghíresebb történet Jeftéé, akinek a saját lányát kellett odaszentelnie egy fogadalom miatt. Salamon is azt mondja, hogy jól gondoljuk meg, mit mondunk ki a szánkon Isten előtt. Jobb nem tenni fogadalmat, mint tenni és azután megbánni. Az ember ugyanis a bajban hajlamos a fogadkozásra és esküdözésre. Ettől Jézus is óvott és azt mondta : legyünk olyan emberek, akiknek ilyesmire nincs szükségük. Akiknél a nem nem, és az igen, igen.

Mi a különbség a hitből és a félelemből való engedelmesség között? – 2014.11.18.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141118k.mp3
(2Krón 33,14-34,33; Róm 16,10-27; Zsolt 26,1-12; Péld 20,19)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141118.mp3
(2Krón 33,14-34,33; Róm 16,10-27; Zsolt 26,1-12; Péld 20,19)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál és munkatársai elbúcsúznak a római hívőktől. A személyes üdvözletek között találunk magánszemélyeket és csoportokat is, akik az adott személy házánál gyűltek össze. Ez arra utal, hogy a római közösség alapvetően házi gyülekezetekből úgynevezett “domus eklézsiákból” állt. Feltűnő a hölgyek nagy száma is, akiket Pál szükségesnek tartott személyesen is üdvözölni. A nevek jelentős része csak itt fordul elő. A listából Rufuszt érdemes kiemelni, aki valószínűleg annak a cirénei Simonnak a fia, aki Jézus keresztjét vitte és az antiókiai gyülekezet megalapításában és vezetésében is részt vett.

201411181

Ők fontos szemtanúk voltak, hiszen magának a keresztrefeszítésnek a pillanatait csak ők élték át mint szemtanúk, mivel a tanítványok ekkor még távol voltak. Rufusz anyját Pál a sajátjaként üdvözli, ami arra enged következtetni, hogy Pál antiókiai tartózkodása idején náluk volt elszállásolva. A nevekkel kapcsolatban azonban mindig van némi bizonytalanság, hiszen hasonló nevű ember számtalan lehetett. Az üdvözöltek névsora mellett az üdvözlők névsorában is vannak ismerősök.

Timóteus, Pál szoros munkatársa és az Úrban gyermeke volt, az apostol két személyes pásztori levelet is címzett neki. E három zsidó keresztény neve más helyeken is felbukkan .

Luciusz, az antiókiai gyülekezet vezetői névsorában szerepel, akik együtt böjtöltek és imádkoztak mielőtt Pált és Barnabást kiküldték volna első missziós útjukra.

Jázon Tesszalonikában adott otthont Pálnak és hatósági zaklatásokat szenvedett el a csőcselék miatt.

Szoszipáter neve rövidebb formában Szopáterként bukkan fel Pál útitársai között, aki Béreából való volt és elkísérte az apostolt a jeruzsálemi útján, amelyre ebben a levelében is hivatkozik.

Gájusz adott otthont az apostolnak Korintusban, akit Kriszpusszal együtt Pál személyesen keresztelt meg. Őt azonosítják Titusz Jusztusszal is, akinek a háza a korintusi zsinagóga közvetlen közelében állt.

A másik érdekessége a résznek a ”szent csók” említése, amely Pál további három levelének a végén, illetve Péter első levelének a végén fordul még elő.

Egy első századi rómaiból hívővé lett író Jusztiniánusz hitvédő iratában ezt úgy írja le, mint a dicséret és imádat részének különleges üdvözlését. Mindenképpen a testvéri elfogadás és szeretet képe, akár szó szerint, akár jelképesen fogjuk is fel. Az üdvözléseket megszakítja egy figyelmeztető felhívás. Talán éppen a levél megírásakor érkezett hírek miatt, amelyben az apostol a hamis munkások ellen kel ki, akik megosztásokat és botránkozásokat okoznak a tanítás körül. Ezeket az embereket nem Krisztus szolgálata, hanem a saját hasuk, vagyis önös testi és anyagi érdekeik vezetik. Nem szabad bedőlni a hrésztológiájuknak, ami egy szójáték a krisztológiára és szépelgést jelent. Ez egy Sátáni támadás, amit a békesség Istene meg fog hiúsítani.

A záró doxológiát Pál valószínűleg a saját kezével írta, amivel a leveleit hitelesítette, ugyanis nemcsak szélhámosok járták a gyülekezeteket, hanem sok hamisított levél is keringett. Pál ebben az utolsó részben megerősíti, hogy Jézus Krisztus evangéliuma a lelepleződése az ószövetségi rejtett prófétai kijelentéseknek és beszél a hit engedelmességéről, amivel mintegy keretbe foglalja a levelet, hiszen a bevezető sorokban is ír erről. Az engedelmesség ugyanis fontos dolog a hívő életében, de nagy különbség van a félelemből és a hitből való engedelmesség között.

A gyülekezetekben, sokszor merő jószándékból, néha kifejezetten manipulatív módon, igyekeznek a hívőket Istennel, vagy Isten nevében megfélemlíteni. Az engedelmességről szóló szólamok hol militáns feltétlen engedelmességet követelnek, hol a törvény átkaival vagy ítélő próféciákkal, üzenetekkel próbálják meg Isten iránti engedelmességre bírni a hívőket.

Mi sem állt távolabb Pál gondolkodásmódjától és a kegyelem meg a hitből való megigazulás üzenetétől. A hiten alapuló engedelmesség ugyanis éppen nem félelmet, hanem bizalmat feltételez: “Azért engedelmeskedem, mert tökéletesen megbízom abban, aki az utasítást adta. Tudom, hogy a legjobbat akarja nekem és a köztünk levő szeretetkapcsolatból táplálkozva merem magam rábízni arra, amit mond.”

Ez éppen ellentéte a vak, militáns engedelmességnek, amely az engedetlenségért járó büntetéstől retteg. Ahol ilyet tapasztalni a hívők között, lehet tudni, hogy ott nem a szerető Atya az igazi úr, hanem egy diktátor hajlamú szolgáló él vissza Isten nevével.

Az Ószövetség mai részében Jósiás király reformjairól és a második törvénykönyv tekercseinek a megtalálásáról olvashatunk. Figyelemre méltó, hogy Jeruzsálem minden királya közül, éppen Manasse uralkodott messze a legtovább, 55 évig – igazolva ezzel azt a tételt, hogy Isten hosszan tűri az engedetlenség fiait, mert a megtérésükre vár. Manasse megtérése bár őszinte volt, a nép számára túl későn érkezett. 53 év üldözés után nem volt könnyű visszatérni az Úr szolgálatához.

Ámon dicstelen uralkodása és halála után egy fiatal gyermek, az alig 8 éves Jósiás kerül hatalomra. 16 évesen elhatározza, hogy Dávid útján akar járni és elkezdi Mózes törvényét tanulmányozni. 4 év múlva elég felkészültnek érzi magát arra, hogy elkezdje helyreállítani az Örökkévaló tiszteletét. Egy év múlva komoly segítséget is kap, ugyanis az Úr elhív egy másik fiatalembert, Jeremiást, aki prófétaként áll az uralkodó ügye mellé, hogy megtérésre hívja Júda és Izrael maradékát. Könyvének első fejezeteiből azonban azt is megtudhatjuk, hogy a király minden őszinte erőfeszítése ellenére, a nép megtérése inkább csak színleg történt meg.

Újabb 5 év elteltével a király elhatározza azt is, hogy felújíttatja és kijavíttatja a jeruzsálemi szentélyt, melyet elődei részben tönkretettek, részben kifosztottak bálványaik számára. A munka remekül halad, a templomadóból befolyt összeg fedezi a költségeket. Jeremiás azonban odaáll a templom kapujába és figyelmezteti a zarándokokat: Csak ha megtérnek, akkor ér valamit nekik a szentély. Ebből a beszédből idéz majd Jézus is amikor kiűzi a kufárokat: “az én Atyám házát latrok barlangjává tettétek”.

A felújítás során megtalálnak egy tekerecset, amely Mózes ötödik könyvének záró részeit tartalmazza, a szövetség áldásait, átkait és fenyegetéseket arra az esetre, ha Izrael népe vétkezne a szövetség ellen. A tekercset valószínűleg még Manasse üldözéseinek idejében falazhatták be, hogy megmentsék a bálványimádó király elől.

Amikor az Istenfélő Jósiás meghallja az üzenetet és felolvassák neki Mózes énekét, gyászba borul és Hulda prófétaasszonyhoz küldi a követeit, hogy általa kérdezze meg az Urat. Az eseményre Jeremiás próféta is reflektál, mely könyvének tizenegyedik részében található. Hulda két választ is kap az Úrtól. Az egyik a királyságnak szól és megerősíti, hogy a szövetség igéi be fognak teljesedni: Júdára és Jeruzsálemre is szétszóratás és fogság vár. A második a királynak szól, aki megalázkodásáért annyi kegyelemben részesül, hogy a veszedelem nem a szeme láttára következik be, hanem csak fiai életében. Valóban majd négy fia fog ülni utána a trónon, akikről Jeremiás könyvének 22. fejezetében jövendöl is egyenként, amelyek mind pontosan be is teljesednek rajtuk.

Jósiás összehívja a népet a szentélyben, felolvassa előttük is a tekercset és a szövetség igéit és ráveszi őket, hogy erősítsék meg a szövetségüket az Úrral, amit a nép meg is tesz. De szintén Jeremiástól tudhatjuk, hogy ez a megtérés is csak külső látszat: a hit és az istenfélelem nem hatja át a szíveket. Ez különösen az elnyomásban és a kizsákmányolásban nyilvánul meg, amit a próféta állhatatosan ostoroz.

Ebben az időben támad egy másik író próféta is Habakkuk, aki Jeremiáshoz hasonlóan, látja közeledni a babiloni veszedelmet és kérdésére azt a választ kapja, hogy Babilont csak a hit erejével lehet legyőzni. “Az igaz ember a hite által él.”

Ahogyan az Asszír veszedelem előtt is történt Izraelben, a próféták és a prófétai üzenetek megszaporodása azt jelzi, hogy közeleg a veszedelem. Így lesz majd ez az idők végén is: az antikrisztusi kor előtt megszaporodnak a próféták és a prófétai üzenetek, úgy az igazak, mint a hamisak.

A mai példabeszédből megtudhatjuk hogy a titkok felfedője is rágalmazónak számít. Aki tehát visszaél a bizalmasan kapott, vagy szerzett információval, az ugyanolyan mintha rágalmazna. A fecsegővel már csak azért sem érdemes barátkozni, mert úgyis elhíreszteli azokat a dolgokat is, amelyet az ember éppen nem a nagy nyilvánosságnak szánt. Mindenkinek szüksége van ugyanis bizalmas barátokra, akiknek kiöntheti a szívét. De jól nézze meg az ember, hogy kire bízza a titkait. Különben megaláztatásban és megszégyenítésben lesz része, mintha rágalmaznák.

Ennek az igazságnak a másik oldala is igaz. A bizalmas információk kiadása és kijátszása a barátság elárulásával egyenértékű, és Isten szemében nem különbözik a hamis tanúzástól vagy rágalmazástól: ugyanúgy a kilencedik parancsolatba ütközik.

Az érett krisztusi ember nem kritizál, inkább elfogad – 2014.11.16.

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141116k.mp3
(2Krón 30,1-31,21; Róm 15,1-22; Zsolt 25,1-15; Péld 20,13-15)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141116.mp3
(2Krón 30,1-31,21; Róm 15,1-22; Zsolt 25,1-15; Péld 20,13-15)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál folytatja a gyülekezés egységét szolgáló tanítását és apostoli tekintélyére hivatkozik. Miután tisztázta, hogy a testi identitásunkat  és a tradícióinkhoz való viszonyt magunkban kell Isten előtt elrendeznünk  és ezek nem képezhetik a gyülekezet tárgyát és nem kényszeríthetik a zsidók a  pogányokat, sem a pogányok a zsidókat arra, hogy a saját ízlésük és felfogásuk szerint éljenek, az egységet bomlasztó másik veszélyforrásra tér át.

20141116

A gyülekezetben, akárcsak egy családban, vannak idősebbek és fiatalabbak, érettebbek és éretlenebbek. Ha valaki úgy hiszi, hogy ő érett az Úrban, ezt ne azzal mutassa ki, hogy kritizálja a nála gyengébbeket, hanem azzal, hogy elfogadja őket és hordozza a terheiket addig, amíg ők is elég erősek nem lesznek hozzá. Ez az igazi érettség jele, és nem a másik hibáinak és gyarlóságainak kielemzése.

Az érett hívő nem önmagának él, hiszen a felnőttséget is éppen az jelenti, amikor elkezdünk már nem csak önmagunkért, hanem másokért is felelősséget vállalni. Krisztus is így mutatott példát: nem önmagának élt, hanem az Atyának és azoknak, akik akkor még a bűneikben és gyarlóságaikban voltak.

A hit hőseinek a példáival van tele a Szentírás is. Pál itt nyilvánvalóan még csak az Ószövetségi kánonról beszélhetett, amelyből mindenki tanulhat és vigasztalást nyerhet a kitartásra. Kitartani pedig csak az tud, akinek erős a reménysége. Végül Pál egy imának is tekinthető fohásszal tér át az egység egy másik területére; „a vigasztalás és kitartás Istene adja meg nektek, hogy mindannyian Krisztus szerint gondolkodjatok és egy akarattal, egy szájjal – vagyis egyfélét mondva – dicsőítsétek az Atyát és Krisztust.“ Az egységnek ugyanis ez a másik fontos területe.

Zsidó és nem zsidó származású hívők az egységet éppen a közös imádásban és dicséretben élhetik át a legjobban,  amit nem áshatnak alá a különböző torzsalkodások. Minden hívő ugyanannak az Istennek ad hálát és mond dicséretet minden különbözőség ellenére. Az Isten imádásában eltűnnek a különbségek, bár lehet, hogy egy zsidó a népének adott ígéretek megerősödéséhez is hálát adhat Krisztusnak, melyek a pogányokra nem vonatkoznak.

De a pogány hívő még hálásabb lehet Istennek, hogy az a megváltás és üdvösség, amely Izraelnek még csak megerősített ígéret, neki már valóság. A kegyelmes Isten előtt eltörpül minden e világi különbség, ráadásul Pál azt is bizonyítja, hogy Isten örök terve volt, hogy zsidók és nem zsidók egyöntetűen és együtt dicsérjék az Istent.

Ennek bizonyítására négy zsoltárból is idéz, amelyekben arról van szó, hogy a nemzetek Izrael népével együtt dicsőítik az Örökkévalót. Majd Ézsaiás prófétának a fiú-ciklusát kapcsolja össze az Úr szolgájáról szóló jelentéssel, hogy bizonyítsa, hogy az Isai törzséből származó feltámadt Fiú nemcsak Izrael, hanem a nemzetek Ura és reménysége is. Érdemes odafigyelni ennek a gondolatmenetnek a zárómondatára, amely egyfajta áldás és fohász.

A Szent Szellem ereje erős reményt hoz létre. Ezt a reményt hozza közel, teszi a hitünk valósággá, ahogy a Zsidó levélben is olvashatjuk: a hit a reménylett dolgok valósága. Ennek eredményeképpen öröm és békesség tölti el a hívőt. Pál ezzel tulajdonképpen a mondanivalójának a végére is ért, de  fontosnak tartja bemutatni a szolgálatát.

Először is bátorítja a gyülekezetet, hogy mindannak a talaján, amit leírt, képesek vagyunk-e az együttélés megfelelő módját megtalálni. Éppen ezért ír bátran nekik, mert érettnek tartja őket erre, és mert az az Úrtól kapott szolgálata, hogy a pogányok apostolaként megtanítsa a nem zsidó hívőket arra, hogyan közeledjenek Istenhez úgy, hogy áldozatuk kedves és megszentelt legyen.

Ebben Pál magát és szolgálatát egy paphoz hasonlítja, akinek feladata volt, hogy megtanítsa a népet az áldozatok bemutatásának és az Isten tiszteletének helyes módjára.  Az átadott igazságokat pedig a szolgálata közben ismerte fel, amit a nem zsidók és zsidók között végzett Jeruzsálemtől  Illíriáig. Szolgálata mellett pedig maga az Úr tett bizonyságot csodákkal, jelekkel erőhatásokkal és a Szent Szellem megnyilvánulásaival.

Szolgálata teljesen eredeti volt, ezeken a helyeken még nem hallották az evangéliumot korábban. Mert Pál nem más telkén akart építkezni, vagyis ott hirdette az evangéliumot, ahol mások még nem jártak. Ez a munka akadályozta meg abban, hogy Rómába mehessen, ami pedig már régóta a tervei között szerepelt. Most azonban tudja, hogy elérkezett az idő, hogy Rómát is meglátogassa és a hívőkkel – akiknek ezt a levelet írta – , személyesen is találkozzon.

Pál ekkor még úgy gondolta, hogy szabad emberként fog Rómába érkezni, majd onnan Spanyolországba utazik tovább. Az apostolok cselekedeteiből tudjuk, hogy ez nem így történt. Jeruzsálemben elfogják,  két évet raboskodik Cézáreában és a császár foglyaként érkezik majd meg a birodalom fővárosába jó 3 évvel később.

Az Ószövetség mai részében Ezékiás minden törzsre kiterjedő páskaünnepet szervez és helyreállítja a papok és leviták járandóságainak rendszerét. Ezékiás király újraszenteltette a templomot, felavatta az oltárt, helyreállította a mindennapi áldozatokat és újra működött a Mózesi és a Dávidi áldozati dicséretrendszer.

Elhatározta, hogy a népet is megszenteli. Bár a Szentély megtisztítása miatt a páskaünnep időszaka elmúlt, a király miután tanácskozott a vezetőkkel és a levitákkal, elhatározta, hogy él azzal a lehetőséggel, amit Mózes törvénye a Páskával kapcsolatban adott.

Mózes ugyanis azt mondta, hogy minden izraelinek meg kell ülnie a Páskát, de ha valaki véletlenül rituálisan tisztátalanná válik vagy úton van és nem ér idejében oda, nem alkalmas hogy megegye a húsvéti bárányt és a kovásztalan kenyeret. Ezek azonban egy hónappal később ugyanazon rendtartás szerint pótpáskát tarthattak.

A király tehát egész országában, sőt az északi királyság megmaradt területein is kihirdette, hogy Izrael minden törzse jöjjön Jeruzsálembe Mózes törvénye szerint megünnepelni a Páskát, az egyiptomi szabadulás legnagyobb nemzeti és szakrális ünnepét. Időközben az északi királyságot Asszíria már részben megszállta.

A Jordánon túli területekről Rúben Gád és Manassé törzsét már fogságba vitték. Északon Dán, Naftali és Zebulon már az Asszír hódoltság része volt. Az északi királyság lényegében már  Efraim vidékére korlátozódott és kétségbeesetten igyekezett egyiptomi segítséget szerezni az asszírok ellen. A próféták azonban állhatatosan hirdették ezekben az időkben, hogy Egyiptom olyan, mint a nádpálca: aki rá akar támaszkodni, nemcsak nem szilárdul meg, hanem még a tenyerét is átdöfi a súly alatt összetörő támasz.

Ebben a helyzetben küldi szét Ezékiás király a meghívást a jeruzsálemi Szentélyhez, vagyis a visszatérést a Mózesi törvényekhez és szövetséghez. Amikor Jeruzsálemből kirajzanak a futárok a meghívás üzenetén kívül a megtérés üzenetét is viszik: “Ha szívetekből visszafordultok az Úrhoz, az Asszíriában elfogott foglyok is hazatérnek. Ne keményítsétek meg magatokat, hanem szolgáljatok az Úrnak, hogy ne kelljen idegen uralkodókat szolgálnotok.”

A futárok Júda királyságán kívül mérsékelt sikerrel járnak, de négy törzsből vannak megtérők. A közvetlenül az Asszíroktól fenyegetett Áser es Zebulon fiai közül egyesek Jeruzsálembe jönnek. Ezen kívül József két törzséből, Efraimból és Manasséból – akik az északi királyság magját képezték – , vannak zarándokok az újraalakult szentélyben.

Ennek ellenére a futárokat a legtöbb helyen éppen úgy kinevetik, ahogyan Lótot nevették ki vejei Szodoma utolsó napján. Az emberek jobban bíztak a bálványaik vagy az egyiptomi birodalom segítségében, mint őseik Istenében, aki annak idején megleckéztette Egyiptom minden ún. Istenét. Az ünnep napja előtt sokan megszentelték magukat és a papokban is buzgóságot keltett a nép buzgósága.

A városból eltávolították az idegen oltárokat, hiszen Izrael Istenének egyetlen városa, annak egyetlen Szentélye és oltára volt, amiben áldozni lehetett neki. Voltak azonban olyanok, akik későn érkeztek, vagy nem tudták hogyan kell magukat megszentelniük, hogy alkalmasak legyenek a páskabárány levágásra. Ugyanis a páskabárány volt az egyetlen áldozat, amelyet nem a papoknak, hanem a családfőknek kellett levágniuk a Szentélyben.

A bárányt vagy kecskét azután a papok nyúzták meg, vérét is ők hintették az oltár aljára, majd a családfők tiszta ruhákba csomagolták a megnyúzott állatot és elvitték szerte a városban a vacsorázóhelyekre ahol megsütötték, és az est beállta után elfogyasztották kovásztalan kenyerekkel, keserű füvekkel feltöltve, útra készen, sietséggel – pontosan úgy, ahogyan a törvényben meg van írva.

A helyzetet ismét a leviták mentették meg, akik a rituálisan tisztátalan családfők helyett levágták a páskabárányt, ezért a királytól külön dicséretet is kaptak. Csakhogy tisztátalanul megenni sem lehetett a bárányt, ezért a király esedezett a jövevényekért, és kérte az Urat, hogy szentelje meg őket és ne legyen csapás rajtuk, mert rituálisan tisztátalanul eszik a szent áldozatot, és nem az előírásnak megfelelőlen.

Az Úr pedig meghallgatta királyt, ezúttal is igazolta, hogy nem a külső cselekedetek pontos betartása érdekli, hanem az őszinte hit és istenfélelem, ami a szívben van. Az Úr nemcsak a király imáját, hanem a papok áldását is meghallgatta: sokan éltek át gyógyulást a napokban. A gyógyulás – mint általában a Szentírásban –  magában foglalja a testet szellemet, sőt a társadalmat is.

Így egyaránt gyógyultak beteg testek és lelkek, jutottak hitre és reményre emberek, ami szellemi gyógyulást jelentett a törzsek és az emberek közötti kapcsolatban is. Az ünnep olyan jól sikerült, hogy az emberek elhatározták, hogy még hét napot ráhúznak. A király és a főemberek pedig nagy számban mutattak be hálaáldozatokat, amelyeket az emberek ettek meg, így jutott étel mindenkinek bőven.

A krónikás megjegyzi, hogy Salamon óta nem tartottak ilyen ünnepet, ami két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a törzsek nem ünnepeltek így együtt az ország kettészakadása óta, másrészt azt, hogy sokan megülték ugyan a Páskát, de magánkörben és nem a Szentélyben, ahogy ezt Mózes előírta.

Az ünnep után a zarándokok hazatérve lerombolták az idegen kultuszhelyeket és azokat az oltárokat is, amelyen ugyan Izrael Istenének áldoztak, de szabálytalanul, a törvény előírásaival ellentétesen. A királynak gondja volt arra, hogy  helyreállítsa a papok és leviták rendjeit és a Szentély a korábbi rendeltetésének megfelelően működhessen az ünnepnapok elmúlásával is.

Az Úr pedig felindította az emberek lelkét, és örömmel hozták a tizedeiket és a zsengéket a Szentélybe. Mózes törvénye szerint egy tized illette a királyt, egy tized illette a levitákat és egy tizedet pedig az ország lakói félretehettek arra, hogy a zarándokünnepeken legyen miből áldozniuk és élniük. Ezt a második tizedet kellett minden harmadik évben a szegényeknek adni.

Ezen felül a föld és a gyümölcsök termésének első zsengéjét is a Szentélybe kellett vinni, Pünkösd és a sátorok ünnepe közötti időszakban. A nagy páskaünnep évében az Úr gazdagon megáldotta a földet, így a termés olyan bőséges volt, hogy el kellett raktározni. Erre a célra tárolókat alakítottak ki a Szentélyt körülvevő kamrákban, a Szentély számvevői pedig arról is gondoskodtak, hogy azok a papok is hozzájussanak az adományokhoz, akik nem a Szentélyben hanem a városaikban tartózkodtak.

Ezékiás tehát uralkodásának kezdetétől mindent arra tett fel, hogy helyreállítsa az Úr tiszteletét a Mózesi és a Dávidi szövetségnek  megfelelően. Ezékiás az Úr ígéreteire támaszkodott az asszír veszedelem árnyékában.

A mai három példabeszéd  a vagyonról és a gazdagságról szól. Az elsőben újra előbukkan a  rest, aki gyűlöl mindenféle erőfeszítést és úgy érzi, hogy nem sikerült még sehogyan sem kipihennie magát. A restség az elszegényedés első számú oka a példabeszédekben. A serénység ugyanakkor nagy vagyonnal ér fel.

A második közmondás arról szól, hogy ugyanahhoz a dologhoz sokféleképpen lehet hozzáállni, aszerint hogy kinek mi az érdeke. Ezért az értékítéletkor ezt is jó figyelembe venni. A portéka ugyanis nem változik, de amíg vevők vagyunk, addig lebecsüljük, amint tulajdonosok felértékeljük.

A harmadik példabeszéd is a helyes értékítéletről szól. Sok értékes dolog van a világon, de a legértékesebb az a tudás, ami istenfélelemből fakad. Az ostoba tehát arannyal, az okos bölcs és istenfélő emberekkel veszi magát körül.

Keresztényként ne ítélkezzünk: szeressünk – 2014.11.15.

 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141115k.mp3
(2Krón 29,1-36; Róm 14,1-23; Zsolt 24,1-10; Péld 20,12)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141115.mp3
(2Krón 29,1-36; Róm 14,1-23; Zsolt 24,1-10; Péld 20,12)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál a keresztények szabadságát és korlátait taglalja különös tekintettel zsidó és nem zsidó származású hívők együttélésére a gyülekezetben. A héberekhez írt levél részletesen is kifejti, hogy a törvényben voltak szimbólumok és árnyékok, amelyek a valóságukat Krisztusban elnyerték, így egy Újszövetségi hívő számára érdektelenné váltak. Krisztusban a hívők bármit megehetnek, ha azt hálaadással tudják fogyasztani.

201411151

Bármikor ünnepelhetnek, semmi sem köti őket azokhoz a dolgokhoz, amelyek az első Teremtéshez – vagy, ahogy az apostolok hívták – a világ elemeihez tartozik. Nem kellett a szentélybe menniük, ha Istent imádni akarták és állatáldozatokat sem mutattak be többet.

A Mózesi törvény alóli felszabadulásban a zsidók számára legnehezebb az étkezési szabályok, a zsidó ünnepek és különösen a szombat elhagyása volt, mivel ezek a zsidó identitás fontos részét képezték. A zsidók ezzel különböztették meg magukat a bálványimádó pogányoktól és sok generáció sokat szenvedett azért, hogy ezeket a szabályokat megtarthassa.

Az Újszövetségi gyülekezetben tehát voltak zsidók, akik megtartottak mindent, mások csak ezt-azt, megint mások semmit sem, míg a nem zsidó háttérből származó keresztények közül némelyek átvettek néhány zsidó szokást, míg mások semmit.

Pál abban próbál rendet rakni, hogy mi a követendő magatartás egy gyülekezetben. Ahhoz, hogy a válaszát megértsük, meg kell különböztetnünk a keresztény ember identitásának három szintjét.

Az első és legfontosabb az, hogy Krisztusban újjászületett emberek vagyunk és a többi hívő a Testvérünk, ugyanannak a szellemi családnak ugyanolyan jogú tagja.

Identitásunk második szintje, hogy emberek vagyunk, így a felebaráti szeretet kötelez bennünket azok felé az embertársaink felé is, akik nem hívők.

Az identitásunk harmadik szintje kötődik a testünkhöz, vagyis amíg ebben a testben élünk, addig férfiak, nők, zsidók, rómaiak vagyunk, vagyis létezik egy földi identitásunk is.

Más szavakkal először vagyunk hívő Testvérek, utána emberek, és csak ezek után férfiak, magyarok, budapestiek, zuglóiak, egy klánhoz tartozók, vagy bármi más egyéb.

Az identitásnak ezt a három szintjét nem szabad felcserélni.

A zsidó vagy éppen nem zsidó identitásunk soha nem lehet fontosabb annál, hogy emberek vagyunk, és pláne nem lehet fontosabb annál, hogy Testvérek vagyunk az Úrban. Ebben különbözik például a hazaszeretet a nacionalizmustól.

Ha nemzeti hovatartozásunk fontosabb lesz emberségünknél, akkor kezdődik a nacionalizmus, ami testi magatartás. Ugyanígy a hímsovinizmus, vagy a felekezetieskedés akkor kezdődik, amikor a nemi identitásunk vagy a felekezeti hovatartozásunk fontosabb lesz az emberségünknél, vagy a testvériségnél.

Visszatérve tehát Pál válaszaira: a hívő szabad a törvénynek minden fajta kötöttségei alól, ami a testi identitásunkat illeti. De ha egy zsidó szeretné ezeket megőrizni, megteheti, de csak azon a bizonyos harmadik helyen. Ez nem lehet fontosabb sem a felebaráti, sem a testvéri szeretetnél. Fordítva is igaz: Ha valaki még erőtlen a zsidó szokások elhagyásában, azt nem kell provokálni, hanem a testvéri szeretet törvényei szerint kell vele szemben eljárni. Igaz, hogy szabad vagy, de ezzel ne bántsd a testvéredet, hanem inkább arra törekedj, hogy építsd. Ami viszont kifejezetten tilos az az, hogy zsidó vagy nem zsidó identitásunk talaján ítélkezzünk mások felett, hogy ők miért tartják meg, vagy éppen nem tartják meg ezt vagy azt a szokást.

Pál arra figyelmeztet, hogy nem egymásnak, hanem Krisztusnak köteleztük el magunkat és nem a mi dolgunk a testvéreink felett ítéletet tartani, hanem az Úré. Mi egymásnak nem lehetünk bírái, csak szolgái. Egy Bírája és Ura van minden hívőnek: Krisztus. Őelőtte kell, hogy térdet hajtsunk önként és hitből, és nem egymást kell térdre kényszerítenünk.

A testi identitásunkhoz tartozó dolgok fontosak, vagy kevésbé fontosak lehetnek egy egyén számára, de ezek lényegtelenek a Krisztussal való kapcsolatunkban. Attól, hogy mit eszünk vagy melyik nap gyülekezünk össze, melyik napot szenteljük meg magunknak, sem jobb, sem rosszabb keresztények nem leszünk, mert Isten országában ezek mellékes, mondhatnánk lényegtelen dolgok.

Sokkal fontosabb, hogy hittel és hálaadással eszünk-e vagy szellemben és igazságban imádjuk-e Istenünket, az általunk választott napon. Ez az igazán lényeges kérdés.

Ebbe viszont belezavar az, ha bűntudatunk van, amikor megeszünk valamit, mert nem vagyunk benne biztosak, hogy Isten nem haragszik-e meg ránk miatta. A bűntudat ugyanis a hit ellen dolgozik, félelmet és bizonytalanságot hoz az Úrral való kapcsolatba. Ezért mindenki tisztázza magában, hogy a testi életére vonatkozó dolgokban milyen szabályok szerint akar élni. És azok legyenek csakis önmagára nézve kötelezők. Ne akarja azt senki másra rákényszeríteni. Ezek az önmagunkra alkalmazott különböző szabályok pedig békében megférnek egymás mellett: én így, te úgy, ha a szeretet törvényét követjük. Ha azonban a saját szabályunkat másra is kötelezővé tesszük és kárhoztatjuk a testvéreinket az elmúlandó dolgok miatt, akkor nem építünk, hanem rombolunk. Támadást intézünk a lelkiismeretük ellen, melynek megtisztításáért Jézus az életét adta.

Ez éppen nem a keresztény nagykorúság, hanem a kiskorúság jele. Hiszen a gyermek az, aki nem tud még különbséget tenni fontos és nem fontos;értékes és értéktelen között. A legnagyobb érték pedig Isten előtt a hit és a jó lelkiismeret, illetve a testvéri szeretet. Ezt nem szabad semmilyen evilági szabály oltárán feláldozni.

Az Ószövetség mai részében Ezékiás király újra szenteli az Úr házát és újraindítja a templomi istentiszteletet. A király első intézkedése, hogy helyreállítsa a szentélyt, melyről igen lehangoló képet kapunk a király beszédéből. Apja súlyosan megszentségtelenítette, majd egyszerűen bezáratta a szentélyt és megszűnt még a napi áldozatok bemutatása is.

A helyreállításhoz először a papoknak és a levitáknak kellett megszentelniük magukat, hogy beléphessenek a szentélybe. Ez egy hét napos rítus volt, melynek során a veres tehén hamvával is meg kellett tisztulniuk. Ezek után léphettek a szentélybe. A leviták a pitvarból hordták ki az idegen isteneknek szentelt bálványokat és utálatosságokat, de a szentélybe nem léphettek be. Oda csak a koheniták, a papok mehettek, így ők a szent helyet tisztították meg. Mindent kihordtak a templom előtt lévő völgybe a Kidronba és ott megsemmisítették, elégették, vagy összezúzták.

Ezután újraszentelték a templomot, amely 8 napig tartott. Azután a király mutatott be vétek és engesztelő áldozatot a királyi házért és a népért. Csak ezután kezdték el bemutatni a mindennapi áldozatokat. Ezékiás a dávidi istentiszteletet is helyreállította. Az énekes leviták is elfoglalták a helyüket. A 25. versből megtudhatjuk, hogy a papok osztályait és az énekes leviták szolgálatának szentélybeli módját Dávid király, Náthánnal és a többi prófétával együtt álmodta meg.

A Mózes által elrendelt minden napi egészen égő áldozatok megkezdésével egyidejűleg a zenész leviták is elkezdték szellemi szolgálatukat. Minden napnak meg volt a maga zsoltára, amelyet a reggeli és esti áldozat bemutatása alatt adtak elő. Itt a szöveg Dávidra és Ászáfra koncentrál, de az adott napra rendelt zsoltárok között volt olyan is, amelynek magának Mózesnek tulajdonítottak.

Csak ezeknek a szertartásoknak az elvégzése után léphetett a nép az áldozati oltárhoz. Csakhogy a népben nagyobb buzgóság volt az Úr iránt, mint a papokban, így az áldozatok számához képest kevés volt a pap, aki az áldozati állatot levágja, vérét az oltár aljára öntse, az áldozatot megnyúzza, kibelezze, és az oltáron elfüstölögtesse, aszerint, amilyen az áldozat fajtája volt.

Ezért a leviták is a papok segítségére siettek, bár ez elvileg nekik nem volt feladatuk. Kisebb eltérésnek számított a törvénytől, hogy a koheniták keze alá dolgozzanak, akiknek így csak a vért kellett hinteniük. A létszámhiányban a szöveg szerint szerepet játszott az, hogy az egyszerű leviták nagyobb buzgóságot tanúsítottak az Úr háza iránt, mint a papok, ami azért súlyos romlás jelét mutatta. De azt is figyelembe kell venni, hogy a szentély megtisztítása során azok, akik a tisztítást végezték, újból tisztátalanokká váltak, és újabb hét napos tisztulási rítusnak kellett alávessék magukat.

Mindenesetre az Örökkévaló házának az újraszentelése váratlan gyorsasággal ment végbe, olyannyira, hogy maga a király és a hívők is csodálkoztak rajta. Miután a Szentély elkészült és Jeruzsálem népe, valamint a királyi ház újra áldozhatott az Örökkévaló oltárán, a király elhatározta, hogy a népet is megszenteli, amire a legalkalmasabbnak a pászkaünnep megtartása mutatkozott.

A mai példabeszéd a halló fülről és a látó szemről szól. A Szentírásban mindkettőt sokszor emlegetik, legtöbbször párban, ahogyan itt is. Mégpedig két összefüggésben: az egyik az istentelen emberekkel szemben megfogalmazott figyelmeztetés, akik úgy élnek, mintha Isten nem tudna a viselt dolgaikról. A zsoltáros pl. így kérdez: azt hiszed, aki a fület alkotta saját maga nem hall, és aki szemet hozott létre, nem látja a viselt dolgaidat? Más szavakkal: Istent akarod becsapni?

Más összefüggésben pl. Mózes beszél úgy szemről és fülről, mint szellemi érzékszervekről, melyeken keresztül Isten hangját lehet meghallani. Jézus maga is erre utal, amikor időnként így kiált fel: akinek van füle a hallásra, hallja! Itt nyilván nem fizikai fülről és hallásról van szó. Sőt, éppen a Messiás első eljöveteléről kapcsolatban jövendölték a próféták, hogy Izrael nem fog látni és hallani, noha van szeme és füle. Ez tehát azt jelenti, hogy Isten alkotta a testünk érzékszerveit is, de az igazság felismerésének a képességét is Ő adja mindenkinek.

Az Úr az én hű pásztorom – 2014.11.14.

 
 

Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141114k.mp3
(2Krón 26,1-28,27; Róm 13,1-14; Zsolt 23,1-6; Péld 20,11)

Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141114.mp3
(2Krón 26,1-28,27; Róm 13,1-14; Zsolt 23,1-6; Péld 20,11)

Az Újszövetség mai szakaszában Pál az államhatalomhoz való viszonyról, a törvény betöltéséről és a nappali-éjszakai viselkedésről tanít. Jézus az adópénz kapcsán kifejezte, hogy az államnak joga van adót szedni, mert az állam büntető hatalma Isten rendelése.

20141114

Pál pedig kifejti, hogy maga a hatalom, mint intézmény Isten akarata, de a hatalmon levők is – ha legális uralkodók – Isten tudtával uralkodnak.

Az államhatalom alapja a Noénak adott parancsolat. Az emberi élet védelmében lépjen fel az állam az igazságszolgáltatás erejével és büntessen. Mindenki, aki ezt a hatalmat félre akarja tolni, Isten rendelésével kerül szembe. Ha felbomlik az államnak ez a rendfenntartó ereje, ott azonnal anarchia tör ki és farkastörvények kezdenek el uralkodni. Ezt láthatjuk Irakban, Szíriában, Észak-Afrikában jelenleg is, vagy tapasztalhattuk a Balkáni háborúk során, déli szomszédjainknál.

Amíg az államhatalom az emberi élet, a család, a vagyon védelmében lép fel, maga is Isten szolgája és joga van adót és vámot szedni cserében azért, hogy fenntartja a törvényes rendet és békét. A normális hatalom nem bántja azokat a polgárait, akik békésen és tisztességesen élnek és dolgoznak. Ezért a keresztényeknek alapjáraton nincs okuk a hatalom ellen lázadni. Ha viszont lázadnak, szembe kell nézniük a büntetéssel. Ezért nem csak a büntetéstől való félelem, hanem az Isten-félelem, a lelkiismeret is azt követeli, hogy elfogadjuk az állam fennhatóságát a testünk, testi életünk felett. Ez persze egy ideális kép, hiszen maga a Biblia is mondja, hogy a hatalom megszédíti a gyarló embert, és Jézus megkísértéséből is tudjuk, hogy a hatalom és pénz erős Sátáni nyomás alatt van.

Pál maga is ellenállt akkor, amikor hatalmi visszaélést tapasztalt. Ha kellett, használta római polgárjogát vagy éppen a római Cézárra apellált. De az elv akkor is ez: az államra szükség van, ha a hatalom normálisan és legálisan működik, legyünk lojális polgárok és fizessük meg az adót. És mi van, ha a hatalom nem normálisan működik? A hatalom abnormális működésének éppen az az egyik jele, hogy a békében és szeretetben élni akaró hívőket üldözi. Az üldözésekben való helyes magatartásról, az igazságban való helyes helytállásról is bőven van mondanivalója a Szentírásnak, csak ez nem ennek a fejezetnek a tárgya.

A második téma a törvény betöltése. Pál itt is Jézus tanítását ismétli: aki szereti a felebarátját, az a törvényt betöltötte. Nem külső cselekedetek kódexe segít a törvényt megtartani, hanem a szeretet belső iránytűje. Ha jót akarunk a másik embernek, és van annyi empátiánk, hogy a helyébe tudjuk magunkat képzelni, könnyen meg fogjuk találni a helyes utat és magatartásformát, amely nem lesz ellentétes a Mózesi törvény erkölcsi előírásaival sem. Ehhez még ismernünk sem kell feltétlenül a törvényt.

Hadd világítsam meg ezt egy példával. A tisztességes polgárok elenyésző hányada tudna akár csak egyetlen rendelkezést is felsorolni a BTK-ból. Nem azért élnek úgy, ahogyan élnek, mert ismerik BTK minden szabályát és aggályosan betartják, hanem mert nem akarnak senkit bántani és senkinek sem semmiét sem akarják elvenni. Így a bűnök és büntetések tételes meghatározásának ismerete nélkül is elboldogulnak, pusztán a lelkiismeretük iránytűje alapján.

A hívő számára jó a törvényt is tanulmányozni, mert az is Isten Igéje, s ha képes helyesen hozzáállni, sokat tanulhat belőle. De nem szükséges az abból levezetett cselekvési kódexszel bíbelődnie, elég ha követi a szeretet parancsát. Az utolsó négy versben Pál a nappal és az éjszaka, a sötétség és a világosság képeinek ellentétét használva tanít a helyes keresztény életvitelre.

Az első felszólítás, hogy ne aludjunk. Az alvás azt jelenti, hogy az ember megengedi a testének, hogy elkezdje visszaszerezni az uralmat a lelke felett.  De ahogyan korábban is láttuk, a test uralma a lélek felett a léleknek megalázó és lealacsonyító. Második hasonlatában Pál figyelmeztet arra, hogy a világot jelenleg uraló sötétség már a végéhez közeledik, és kezdődik a Messiás visszatérését jelentő világosság időszaka. Mi ennek a fiai vagyunk, úgyhogy ne a sötétségben ülő világ tetteit kövessük, hanem harcoljunk a saját életünkben ezek ellen, a világosság fegyvereivel.

Végül az éjszakai tivornyák helyett járjunk tisztességesen, csakúgy ahogy az emberek is igyekeznek egymásnak a legjobb arcukat mutatni nappal. A sötétség cselekedetei közül Pál három párt sorol fel: mértéktelen evés és ivás, paráznaság és kicsapongás, veszekedés és féltékeny irigység. Végül még egy ellentétpárral zár. Krisztus természetét erősítsük magunkban és ne a hús-test kívánságait szolgáljuk ki.

Az Ószövetség mai részében Uzziás és Jótám királyokról, valamint Áház rémuralmáról olvashatunk. Uzziás uralkodása elődeihez hasonlóan indult. Istenfélelemben kezdte, de a sikerei felfuvalkodottá tették és bűnbe esett. Ahogyan Jóás hallgatott Jójada papra és jó szerencsés volt, úgy hallgatott Uzziás egy Zakariás nevű prófétára, aki valószínűleg Jójada unokája lehetett és azt mondja róla a szöveg, hogy értett az isteni látomásokhoz.

Uzziás kiterjesztette uralmát mind a keleti, mind a nyugati határain. Visszaszerezte Eilátot, a vörös-tengeri kikötőt, a királyság tengeri kijáratát az Indiai-óceánra és Kelet-Afrikára. Keleti szomszédait vagy meghódoltatta, vagy adófizetőivé tette. A király kedvelte a földművelést, ami az ókorban azt jelentette, hogy nem a hódításokkal és a rabló-hadjáratokkal óhajtotta a GDP-t növelni, hanem szorgalmas termelő munkával; érték létrehozásával, ami a békés együttélést tette lehetővé.

De azért erődrendszert is épített az ország védelmére és figyelemre méltó hadserege is volt. Különleges kőhajító és nyíllövő hadi gépeinek pedig csodájára jártak még az Egyiptomi Birodalomban is. Uzziás felfuvalkodottsága egy különös ötletben mutatkozott meg: a királyi tiszt mellett a főpap tisztségét is magának akarta.

A környezetében levő pogány birodalmakban ugyanis szokás volt, hogy a trónon egy papkirály ült. Mózes törvénye azonban mereven elválasztotta a két felkent tisztséget. A királyok Júda törzséből és Dávid házából származtak, míg a papok csak Lévi törzséből és Áron házából kerülhettek ki.

A pusztai vándorlás során a lévita Kóré és csapata kérdőjelezte meg Áron jogát a főpapi címre, de ők is különös csapást kellett, hogy elszenvedjenek: a föld nyelte el őket. Uzziás ennek ellenére a reggeli illatáldozatot saját maga akarta bemutatni a szentélyben, aminek a papok hevesen ellenálltak. Uzziás kész lett volna velük szembeszállni, ha ott a szent helyen leprás nem lesz.

Hátralévő életét így leprásként, elkülönülve kellett élnie, és fia Jótám uralkodott helyette régensként. Megtudhatjuk azt is, hogy az ifjú Ézsaiás próféta, aki prófétai elhívását éppen Uzziás halálának évében kapta, a király krónikása volt, mielőtt próféta lett volna belőle. Ézsaiás maga is királyi házból származott, de oldalágon és nem az uralkodók ágán. Uzziás idejében volt az a hatalmas földrengés, amely Ámosz próféta jövendöléseinek a hátterét adja, és amely elsősorban Izraelt, vagyis az északi királyságot sújtotta.

Jótám régens urakodása szinte eseménytelennek tűnik. Szolgálta az Urat, megtartotta a fennhatóságot az ammoniták felett, ami extra bevételekhez juttatta a királyságot. Megépítette a Szentély felső kapuját, így a papi negyedből közvetlenül a papok udvarába mehettek a szolgálattevők és épített az offelen is ezt-azt. Az offel az a hegyoldal volt, amely a szentélyt, az Úr házának hegyét és Dávid városát, azaz a Siont kötötte össze. Itt állt a király palotája, lényegében ez volt a kormányzati negyed.

Bár belpolitikailag szinte eseménytelennek mondhatnánk Jótám uralkodását, ugyanez nem mondható el a Közel-Kelet világpolitikai helyzetéről. Északon egy új, rettegett és könyörtelen birodalom ütötte fel a fejét: Asszíria, mely egy időre megakadt a hódításaiban. Jónás próféta üzenetére megtért és azután újra terjeszkedésbe fogott. Innentől a királyságokat valóságos asszír-fóbia keríti hatalmába, amely rányomja a bélyegét, szinte minden történésre a következő 150 évben.

Ebben az időben lépnek fel az ún. írópróféták: Hóseás és Ámosz északon, valamint Ézsaiás és Mikeás délen. Kijelentések sokasága záporozik mindenhonnan. Miért? Mert küszöbön áll a veszedelem, amit inkább sejteni lehet, mint látni. De a próféták már látják, hogy mindaz, ami Mózes énekében meg van írva, menthetetlenül közeledik és elsodorja előbb-utóbb mindkét királyságot.

Jótámot a fia, Áház követi a trónon. Volt már rossz királya Júdának is, de Áház midenkin túltesz. Félelmében minden pogány kultuszt befogad Jeroboám borjaitól a legdurvább kánaánita  szokásig, a gyermekek elégetéséig, a Hinnom, vagyis a siralom völgyében. Amit Mózes törvénye a legszigorúbban tiltott és amitől a leginkább óvta Izrael fiait, azt Áház mind elköveti. Hiába a próféták hada, a büntetések és fenyítések özöne, Áház mindennek és mindenkinek inkább hisz, mint az Örökkévalónak.

Az ő koráról írt érzékletesen Ézsaiás könyvének első fejezeteiben. Északi szomszédai szeretnék bevonni egy asszírellenes koalícióba, de Áház jobban fél az asszíroktól, így ellenáll. Azt reméli, hogy egy külön békével talán megúszhatja a megszállást, de súlyosan téved. Damaszkusz és Szamária királyai ezért elhatározzák, hogy megszállják Júdát és leveszik a Dávid-dinasztiát a trónról, és másvalakit ültetnek oda. Ez azonban sértette volna a dávidi szövetséget, így az Úr Ézsaiás prófétát küldi a romlott királyhoz, aki három fiú születését jövendöli meg:

1. A saját, új gyermekét, akit „siess prédára, gyorsan zsákmányra” névre kellett keresztelnie, jelezve a közelgő asszír veszedelmet.
2. A királyi ház új sarját, aki végre reménységet hoz Júdának
3. A leghíresebbet, a Fiút, aki szűztől születik majd, s akit Immánuelének, csodálatos tanácsosnak, Erős Istennek, és más neveken fognak hívni.

Ez az ún. Fiú-ciklus Ézsaiás próféta könyvének 7-11. fejezetében van leírva. Áház a jelek és a prófétai ígéretek ellenére sem változtat korábbi magatartásán, és amikor Damaszkuszban az asszír uralkodó elé siet, onnan is egy új pogány oltár tervével tér vissza, melyet Uriás pap sajnos készséggel kivitelez, az Úr házát pedig egyszerűen bezáratja. Áház kétségtelenül a dávidi dinasztia szellemi és erkölcsi mélypontját jelenti. Nála majd csak az unokája lesz rosszabb, akinek a bűnei már magát a babiloni fogságot fogják jelenteni. De addig még feltűnik a színen a királyi ház megígért reménysége, az új király, akinek mi bibliaolvasók is sokat köszönhetünk. Ő lesz Ezékiás.

A mai példabeszéd helyes értelmezése sok fejtörést okoz. A “naár” fiúgyermeket jelent, akinek a játéka, vagy viselkedése már elárul valamit róla. Az itt használt ma “alal” ige cselekvésen túl jelenthet gondozást, vagy valaminek az okozását is. Arra, ami kiderül a tettéből két jelző is van: tiszta vagy elegyítetlen és egyenes, igaz. Ezeknek a jelentéstartalmaknak megfelelően az értelmezések egy része abba az irányba indul el, hogy egy gyermek korai viselkedésében már látható milyen felnőtt válik belőle.

Ez talán a legvalószínűbb értelme a közmondásnak. Ha figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi gyűjtemény főleg, de nem kizárólag, a királyokról és államügyekről szól, akkor talán a gyermekek játékának, viselkedésének megfigyelése alapján választották ki a potenciális trónörököst. Vannak akik messiási utalást látnak a szövegben és a Fiú alatt a Messiást értik, akinek viselkedéséből kiderül, hogy tiszta és egyenes.

A te tested már Istennek szentelt, élő áldozat? – 2014.11.13.

 
 
Kommentekkel: http://www.napihangzobiblia.hu/20141113k.mp3
(2Krón 24,1-25,28; Róm 12,1-21; Zsolt 22,19-31; Péld 20,8-10)
Kommentek nélkül: http://www.napihangzobiblia.hu/20141112.mp3
(2Krón 24,1-25,28; Róm 12,1-21; Zsolt 22,19-31; Péld 20,8-10)
 

Az Újszövetség mai szakaszában Pál gyakorlati tanácsokat ad az igaz istentisztelet, a gyülekezeti élet és a szeretet területén. Miután az apostol tizenegy fejezeten át tartó eszmefuttatásokkal: bűnről, megigazulásról, megszentelődésről, kiválasztásról, zsidókról és nem zsidókról letette az elméleti alapokat, rá jellemző módon rátér a gyakorlati útmutatásokra.
20141113

Az Újszövetség mai szakaszában Pál gyakorlati tanácsokat ad az igaz istentisztelet, a gyülekezeti élet és a szeretet területén. Miután az apostol 11 fejezeten át tartó eszmefuttatásokkal: bűnről, megigazulásról, megszentelődésről, kiválasztásról, zsidókról és nem zsidókról letette az elméleti alapokat, rá jellemző módon rátér a gyakorlati útmutatásokra. Ezeket ebben a fejezetben három nagy téma köré lehet csoportosítani. Az első az Igaz istentisztelet, a második a gyülekezeti élet, a harmadik a szeretet gyakorlása. Az igazi istentisztelettel kapcsolatban két dologra teszi a hangsúlyt. Az egyik a test, vagyis a tetteink, a másik a gondolkodás megújítása: az új értékrend. Az Ószövetségben az áldozatok azt a célt szolgálták, hogy az áldozó bűnáldozattal helyre állítsa, hálaáldozattal megerősítse a kapcsolatát az Úrral. Az Újszövetség azonban nem levágott állatok élettelen tagjaival szolgál az Istennek, hanem élő emberek a saját testüket bocsájtják Isten rendelkezésére. Ez az áldozat élő, szent és kedves, vagyis Istennek tetsző. A másik a korszak divatjától elszakadó gondolkodásmód, vagyis az értékrendünket ne a kor és a kultúra szabja meg, amiben éppen élünk, hanem metamorfózison, átalakuláson kell keresztül mennünk, melynek eszköze a gondolkodásmód „novosz” megújítása. Csak a megújult elme képes felfedezni és megérteni Isten akaratát, amelynek három tulajdonsága van: jó, kedves, kellemes, és tökéletes. A második témakör a gyülekezeti életet fogja át, melynek két rendező elve a hit mértéke és a hit szabálya. A kegyelem mindenkiben létrehozza a hit egy mértékét és azon kell igyekeznünk, hogy azt az életünkké tegyük. Nem érdemes olyanba fogni, amire nem ez a hit vezet, vagy előre szaladni. Hanem a hívő életünknek a bennünk munkálkodó kegyelem által létrehozott hit mértéke szerint kell növekednie. Minden hívőnek van ajándéka, melyet teljesen egyedi a testben. De szem előtt kell tartania azt is, hogy minden többi taggal egy testet alkot. Az egyediségünk nem rombolja, hanem éppen felépíti a test egységét. Pál itt hatféle karizmát, kegyelmi ajándékot sorol fel, melyeket szolgálati ajándékoknak is szoktak hívni: a prófétát, aki itt inkább egyfajta ihletett igehirdetőt jelent; a diakóniát, ami a gyülekezeti élettel kapcsolatos gyakorlati teendők elvégzése, a tanítást, a buzdítás, vagy bátorítás szolgálatát, mely a szent szellem legfontosabb szolgálata is, hiszen Jézus így mutatta be a Parakleitosz, a Vígasztaló, az adakozást, az elöljáró, példamutató szolgálatát, a könyörülőt, aki a szükségben levőkkel törődik. A harmadik témakör a szereteté, melynek fő követelménye az, hogy mentes legyen a képmutatástól. A szeretet első nagy területe a testvérek szeretete, melyben az első a tiszteletadás, a második a buzgóság, a harmadik az égő Szellem, a negyedik az ima, az ötödik a kitartás, a hatodik a jótékonykodás, a hetedik a vendégszeretet. A szeretet másik nagy területe az ellenség szeretete. Ebben az első, hogy mindenkit áldjunk, a 2., hogy legyünk a világiakkal is együttérzők; a harmadik, hogy ne legyünk nagyra törők,. A negyedik, hogy ne a saját eszünket, hanem Isten félelmét kövessük, az ötödik, hogy a gonoszért is jóval fizessünk, és ne engedjük, hogy a gonoszság bennünket is gonosszá tegyen. A hatodik, hogy akivel csak lehet, éljünk békében. Befejezésül Pál még ráerősít: „Ne keressétek a bosszút, ha személyes sérelmekről van szó, mert majd az Úr bosszút áll értetek és megfizet mindenkinek.” Ha pedig nem üldöznek, hanem zaklatnak benneteket, igyekezzetek velük jót tenni. Mindez megfelel Jézus tanításának, melyet a Hegyi Beszédben mondott el. Az eleven szén, amit a zaklató fejére gyűjthetünk, nem valami isteni ítélet, hanem a szégyen pírképe. A zaklatót ne a pogányok módjára szégyenítsd meg, hanem azzal, hogy jót teszel vele. Elmész két mérföld útra, odaadod az alsóruhádat, stb… Talán akkor elszégyelli magát és nyertél egy barátot.

Az Ószövetség mai részében Joás és Fia Amaciá uralkodásáról olvashatunk. Joás királyfi Mózes és maga Jézus mellett az az izraeli vezető volt, aki megmenekült a csecsemőgyilkosságokból. Jójada főpap mellett nőtt fel titokban, aki szolgálatát még valamikor Salamon király végnapjaiban kezdhette el, és a maga 130 életévével az addigi egész addigi királyság történelmének élő tanúja volt. Felesége egy a királyi házból való asszony volt, aki az egy éves Joást elrejtette a saját nagyanyja, a vérengző Athália elől. A héber szokások szerint 7 év volt a gyermek kor ideje, amikor még nem léphetett még király a trónra, így Jójada megvárta míg Joás elhagyta ezt a kort és utána ültette a trónra. Joás istenfélő király módjára uralkodott, amíg Joiárda volt az első számú tanácsadója. De mégis konfliktusba került a papokkal. Amíg ugyanis Jézabel és Athália befolyása érvényesült Jeruzsálem szentélyt folyamatosan bontották, hogy az így nyert értékes kövekből építsenek az idegen istennek Baálnak szentélyt. Ugyanebből a célból elkonfiskálták a szentély kincseit, s később a nemesfémből készült szakrális edényeket is. Mivel az emberek egy része már az új kultusznak hódolt, a templomban és a templomból élő papok jövedelme igen megcsappant. Amikor tehát Joás király elhatározza, h a szentélyt helyre kell állítani, elrendeli, hogy a templomadót, azt a fél ezüst sékel értékű váltságpénzt, melyet még Mózes rendelt el a pusztai sátor építésekor, fordítsák az építkezés céljaira és a hiányzó edények pótlására. A papok ezt a rendeletet elszabotálják és 22 évig nem történik semmi. Ekkor állítja fel Joás azt a bizonyos ládát, amelybe a zarándokok elhelyezték a váltságpénzt és a templom céljaira adott más önkéntes felajánlásokat. Ezt, azután a király hivatalnokával lajstromba vették és átadták a kőfaragóknak. Csodák csodájára a javítások hamar elkészültek, és az edényeket is sikerült pótolni. A papok magatartása valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Jójada főpap halála után a világi vezetők befolyása kezdett érvényesülni a király döntéseiben. Újra megjelentek az idegen kultuszok Júdában. A király a prófétákra sem hallgatott és amikor Jójadának egykori megmentőjének és mentorának fiai szembeszáll vele, a király beleegyezik, hogy a prófétát megkövezzék a szolgálati helyén, a szentélyben. Így nem csak ártatlan vért ontottak, hanem a megszentelt helyet is súlyosan tisztátalanná tették. A haldokló Zakariás pap, István vértanúval ellentétben nem bocsánatért, hanem bosszúért fohászkodik az Úrhoz. Jézus rá hivatkozik, amikor saját nemzedékének azt jövendöli, hogy számon kérnek rajta minden ártatlanul kioltott vért Ábeltől Zakariásig, akit az oltár és az oszlopcsarnok között öltek meg. A figyelmeztetés után a dávidi szövetség értelmében a fenyítés következik. A szír király vélhetően ugyanaz a Hazáel, aki Izraelt és Szamáriát is szorongatta , és akinek Elizeus jövendölte meg, hogy király lesz, betör az országba, kirabolja a fővárost és kifosztva hagyja hátra a nagy beteg királyt. Ráadásul saját udvari szolgái esküsznek össze ellene és ölik meg. A krónikás végül megjegyzi, hogy Iddó midrásai mellett létezett egy másik feljegyzés is, a királyok midrásai. A 25 éves Amácia, Joás fia is apjához hasonlóan jól kezdi a pályafutását. Bosszút áll ugyan apja gyilkosain, de nem bántja családjukat, ahogyan Mózes törvénye sürgeti. Láttuk, hogy ezekben az időkben, amikor Jézabel teljesen elpogányosította Isten választott népét, ez egyáltalán nem volt kézenfekvő és kifejezetten istenfélelemre utal. Miután azonban Amácia megerősödött, hadjáratot indított a nemrég elszakadt edomita királyság ellen. Az északi királyágból is zsoldosokat fogadott, de egy Isten emberének az intésére visszaküldte őket. Az Isten embere kifejezés az északi királyságból származó Látnokot jelöl, míg a déli királyság látnokait a szöveg prófétaként említi. Az üzenet értelmében Júda királya jobban jár, ha az aranyborjúkat imádó katonákkal nem vonul közös táborba. Mózes törvénye ugyanis arra figyelmeztetett, hogy a tábor szentsége előfeltétele annak, hogy Izrael Istene segítse a hadat. A király fényes győzelmet arat, de az edomiták zsákmányul esett bálványait haza viszi magával és nekik is hódol. Az eljárás már-már a szokásosnak nevezhető: az Úr prófétákat küld a tévelygő királyhoz. Amácia ugyan nem öleti meg őket, de kevély szavakkal elzavarja. Ezután pedig jön a fenyítés. A haza küldött északi katonák miután elestek a hadi zsákmánytól, úgy érezték, hogy nekik is jár valami, így betörtek a királyságba és kiszolgálták magukat. Összeszedték a zsákmányt, amiről úgy gondolták, hogy járt volna nekik a sikeres hadjáratból. Amácia ezért elhatározza, hogy büntető hadjáratot indít az északi királyság ellen, mert elbízta magát az edomiták felett aratott könnyű győzelme miatt. Az északi királyság ura meg is üzente neki, hogy elkapott téged a nagyzolás. De Amácia nem hallgatott rá, mert az Úr tanácsa volt az, hogy a vesztébe rohanjon. Hadai súlyos vereséget szenvednek, Bétsemes mellett Jeruzsálemet is elfoglalja és kifosztja az ellenség. Falait lerombolja 200 m hosszan, hogy ne legyen védhető. Amácia 15 évig kellett ebben a megaláztatásban éljen, végül saját udvari emberei elégelték meg a sikertelenségét, és összeesküvést szőttek ellene. A merénylet elől sikerült ugyan az utolsó nagyobb erődbe Lákisba menekülnie, de a végzete végül utolérte és megölték. Ezt csak úgy lehetett lehetséges, ha népe sem nagyon akart már kiállni mellette. Amácia uralkodásának mérlegét a beszámoló elején éppen ezért úgy húzza meg a krónikást, hogy tette, ami helyes az Örökkévaló előtt, de nem teljes szívből.

A mai három példabeszéd az ítélőszékben ülő királyról, a bűntelenségről és a tisztességtelen kereskedőkről szól. Vannak akik a nyolcadik és kilencedik verset összekapcsolják és messiási értelmet tulajdonítanak neki. Az ítéletkor senki sem mondhatja magát bűntelennek. Valószínűbb azonban, hogy a többi közmondáshoz hasonlóan ez a három is független egymástól. Az ítélet trónján ülő király teljes hatalmában és tekintélyében jelenik meg, amely félelemmel tölti el az alattvalóit. A királyok sokszor még rá is játszottak a külsőségekben arra, hogy hatalmukat és dicsőségüket kifejezzék. Az egyszerű országlakó ritkán léphetett be az ítélet csarnokába és ha Sába királynőnek elakadt a lélegzete, vajon mit érezhetett egy egyszerű falusi panaszos. Senki sem mondhatja magáról, hogy bűntelen. Ez viszont azt is jelenti, hogy kegyelemre, engesztelésre szorul. Salamon a templomszentelési imájában is elismeri ezt, amikor kéri az Urat, hogy a szentélyben imádkozó bűnösnek bocsásson meg, mert úgymond nincs ember, aki ne vétkezne. Az Úr előtt tehát jobb hallgatni, mint kérkedni, amint a Salamon a Prédikátor könyvében is. Légy gyors a hallásra és késedelmes a szólásra, idézi Jakab az Újszövetségben. A hamis mértékek használata tipikus kánaánita szokás volt a csalásra. Ahogyan a mi nyelvünkben a kalmárnak van némi megvető, pejoratív felhangja, úgy a gyanús manipulációkkal élő kereskedőket a héber kánaáninak hívja. Éppen ezért a becstelen kalmárkodás egyike volt a mózesi törvényekben átokkal sújtott tevékenységeknek.

Ezeket ebben a fejezetben három nagy téma köré lehet csoportosítani. Az első az Igaz istentisztelet, a második a gyülekezeti élet, a harmadik a szeretet gyakorlása. Az igazi istentisztelettel kapcsolatban két dologra teszi a hangsúlyt. Az egyik a test, vagyis a tetteink, a másik a gondolkodás megújítása: az új értékrend. Az Ószövetségben az áldozatok azt a célt szolgálták, hogy az áldozó bűnáldozattal helyre állítsa, hálaáldozattal megerősítse a kapcsolatát az Úrral. Az Újszövetség azonban nem levágott állatok élettelen tagjaival szolgál az Istennek, hanem élő emberek a saját testüket bocsájtják Isten rendelkezésére. Ez az áldozat élő, szent és kedves, vagyis Istennek tetsző. A másik a korszak divatjától elszakadó gondolkodásmód, vagyis az értékrendünket ne a kor és a kultúra szabja meg, amiben éppen élünk, hanem metamorfózison, átalakuláson kell keresztül mennünk, melynek eszköze a gondolkodásmód „novosz” megújítása. Csak a megújult elme képes felfedezni és megérteni Isten akaratát, amelynek három tulajdonsága van: jó, kedves, kellemes, és tökéletes. A második témakör a gyülekezeti életet fogja át, melynek két rendező elve a hit mértéke és a hit szabálya. A kegyelem mindenkiben létrehozza a hit egy mértékét és azon kell igyekeznünk, hogy azt az életünkké tegyük. Nem érdemes olyanba fogni, amire nem ez a hit vezet, vagy előre szaladni. Hanem a hívő életünknek a bennünk munkálkodó kegyelem által létrehozott hit mértéke szerint kell növekednie. Minden hívőnek van ajándéka, melyet teljesen egyedi a testben. De szem előtt kell tartania azt is, hogy minden többi taggal egy testet alkot. Az egyediségünk nem rombolja, hanem éppen felépíti a test egységét. Pál itt hatféle karizmát, kegyelmi ajándékot sorol fel, melyeket szolgálati ajándékoknak is szoktak hívni: a prófétát, aki itt inkább egyfajta ihletett igehirdetőt jelent; a diakóniát, ami a gyülekezeti élettel kapcsolatos gyakorlati teendők elvégzése, a tanítást, a buzdítás, vagy bátorítás szolgálatát, mely a szent szellem legfontosabb szolgálata is, hiszen Jézus így mutatta be a Parakleitosz, a Vígasztaló, az adakozást, az elöljáró, példamutató szolgálatát, a könyörülőt, aki a szükségben levőkkel törődik. A harmadik témakör a szereteté, melynek fő követelménye az, hogy mentes legyen a képmutatástól. A szeretet első nagy területe a testvérek szeretete, melyben az első a tiszteletadás, a második a buzgóság, a harmadik az égő Szellem, a negyedik az ima, az ötödik a kitartás, a hatodik a jótékonykodás, a hetedik a vendégszeretet. A szeretet másik nagy területe az ellenség szeretete. Ebben az első, hogy mindenkit áldjunk, a 2., hogy legyünk a világiakkal is együttérzők; a harmadik, hogy ne legyünk nagyra törők,. A negyedik, hogy ne a saját eszünket, hanem Isten félelmét kövessük, az ötödik, hogy a gonoszért is jóval fizessünk, és ne engedjük, hogy a gonoszság bennünket is gonosszá tegyen. A hatodik, hogy akivel csak lehet, éljünk békében. Befejezésül Pál még ráerősít: „Ne keressétek a bosszút, ha személyes sérelmekről van szó, mert majd az Úr bosszút áll értetek és megfizet mindenkinek.” Ha pedig nem üldöznek, hanem zaklatnak benneteket, igyekezzetek velük jót tenni. Mindez megfelel Jézus tanításának, melyet a Hegyi Beszédben mondott el. Az eleven szén, amit a zaklató fejére gyűjthetünk, nem valami isteni ítélet, hanem a szégyen pírképe. A zaklatót ne a pogányok módjára szégyenítsd meg, hanem azzal, hogy jót teszel vele. Elmész két mérföld útra, odaadod az alsóruhádat, stb… Talán akkor elszégyelli magát és nyertél egy barátot.

Az Ószövetség mai részében Joás és Fia Amaciá uralkodásáról olvashatunk. Joás királyfi Mózes és maga Jézus mellett az az izraeli vezető volt, aki megmenekült a csecsemőgyilkosságokból. Jójada főpap mellett nőtt fel titokban, aki szolgálatát még valamikor Salamon király végnapjaiban kezdhette el, és a maga 130 életévével az addigi egész addigi királyság történelmének élő tanúja volt. Felesége egy a királyi házból való asszony volt, aki az egy éves Joást elrejtette a saját nagyanyja, a vérengző Athália elől. A héber szokások szerint 7 év volt a gyermek kor ideje, amikor még nem léphetett még király a trónra, így Jójada megvárta míg Joás elhagyta ezt a kort és utána ültette a trónra. Joás istenfélő király módjára uralkodott, amíg Joiárda volt az első számú tanácsadója. De mégis konfliktusba került a papokkal. Amíg ugyanis Jézabel és Athália befolyása érvényesült Jeruzsálem szentélyt folyamatosan bontották, hogy az így nyert értékes kövekből építsenek az idegen istennek Baálnak szentélyt. Ugyanebből a célból elkonfiskálták a szentély kincseit, s később a nemesfémből készült szakrális edényeket is. Mivel az emberek egy része már az új kultusznak hódolt, a templomban és a templomból élő papok jövedelme igen megcsappant. Amikor tehát Joás király elhatározza, h a szentélyt helyre kell állítani, elrendeli, hogy a templomadót, azt a fél ezüst sékel értékű váltságpénzt, melyet még Mózes rendelt el a pusztai sátor építésekor, fordítsák az építkezés céljaira és a hiányzó edények pótlására. A papok ezt a rendeletet elszabotálják és 22 évig nem történik semmi. Ekkor állítja fel Joás azt a bizonyos ládát, amelybe a zarándokok elhelyezték a váltságpénzt és a templom céljaira adott más önkéntes felajánlásokat. Ezt, azután a király hivatalnokával lajstromba vették és átadták a kőfaragóknak. Csodák csodájára a javítások hamar elkészültek, és az edényeket is sikerült pótolni. A papok magatartása valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Jójada főpap halála után a világi vezetők befolyása kezdett érvényesülni a király döntéseiben. Újra megjelentek az idegen kultuszok Júdában. A király a prófétákra sem hallgatott és amikor Jójadának egykori megmentőjének és mentorának fiai szembeszáll vele, a király beleegyezik, hogy a prófétát megkövezzék a szolgálati helyén, a szentélyben. Így nem csak ártatlan vért ontottak, hanem a megszentelt helyet is súlyosan tisztátalanná tették. A haldokló Zakariás pap, István vértanúval ellentétben nem bocsánatért, hanem bosszúért fohászkodik az Úrhoz. Jézus rá hivatkozik, amikor saját nemzedékének azt jövendöli, hogy számon kérnek rajta minden ártatlanul kioltott vért Ábeltől Zakariásig, akit az oltár és az oszlopcsarnok között öltek meg. A figyelmeztetés után a dávidi szövetség értelmében a fenyítés következik. A szír király vélhetően ugyanaz a Hazáel, aki Izraelt és Szamáriát is szorongatta , és akinek Elizeus jövendölte meg, hogy király lesz, betör az országba, kirabolja a fővárost és kifosztva hagyja hátra a nagy beteg királyt. Ráadásul saját udvari szolgái esküsznek össze ellene és ölik meg. A krónikás végül megjegyzi, hogy Iddó midrásai mellett létezett egy másik feljegyzés is, a királyok midrásai. A 25 éves Amácia, Joás fia is apjához hasonlóan jól kezdi a pályafutását. Bosszút áll ugyan apja gyilkosain, de nem bántja családjukat, ahogyan Mózes törvénye sürgeti. Láttuk, hogy ezekben az időkben, amikor Jézabel teljesen elpogányosította Isten választott népét, ez egyáltalán nem volt kézenfekvő és kifejezetten istenfélelemre utal. Miután azonban Amácia megerősödött, hadjáratot indított a nemrég elszakadt edomita királyság ellen. Az északi királyágból is zsoldosokat fogadott, de egy Isten emberének az intésére visszaküldte őket. Az Isten embere kifejezés az északi királyságból származó Látnokot jelöl, míg a déli királyság látnokait a szöveg prófétaként említi. Az üzenet értelmében Júda királya jobban jár, ha az aranyborjúkat imádó katonákkal nem vonul közös táborba. Mózes törvénye ugyanis arra figyelmeztetett, hogy a tábor szentsége előfeltétele annak, hogy Izrael Istene segítse a hadat. A király fényes győzelmet arat, de az edomiták zsákmányul esett bálványait haza viszi magával és nekik is hódol. Az eljárás már-már a szokásosnak nevezhető: az Úr prófétákat küld a tévelygő királyhoz. Amácia ugyan nem öleti meg őket, de kevély szavakkal elzavarja. Ezután pedig jön a fenyítés. A haza küldött északi katonák miután elestek a hadi zsákmánytól, úgy érezték, hogy nekik is jár valami, így betörtek a királyságba és kiszolgálták magukat. Összeszedték a zsákmányt, amiről úgy gondolták, hogy járt volna nekik a sikeres hadjáratból. Amácia ezért elhatározza, hogy büntető hadjáratot indít az északi királyság ellen, mert elbízta magát az edomiták felett aratott könnyű győzelme miatt. Az északi királyság ura meg is üzente neki, hogy elkapott téged a nagyzolás. De Amácia nem hallgatott rá, mert az Úr tanácsa volt az, hogy a vesztébe rohanjon. Hadai súlyos vereséget szenvednek, Bétsemes mellett Jeruzsálemet is elfoglalja és kifosztja az ellenség. Falait lerombolja 200 m hosszan, hogy ne legyen védhető. Amácia 15 évig kellett ebben a megaláztatásban éljen, végül saját udvari emberei elégelték meg a sikertelenségét, és összeesküvést szőttek ellene. A merénylet elől sikerült ugyan az utolsó nagyobb erődbe Lákisba menekülnie, de a végzete végül utolérte és megölték. Ezt csak úgy lehetett lehetséges, ha népe sem nagyon akart már kiállni mellette. Amácia uralkodásának mérlegét a beszámoló elején éppen ezért úgy húzza meg a krónikást, hogy tette, ami helyes az Örökkévaló előtt, de nem teljes szívből.

A mai három példabeszéd az ítélőszékben ülő királyról, a bűntelenségről és a tisztességtelen kereskedőkről szól. Vannak akik a nyolcadik és kilencedik verset összekapcsolják és messiási értelmet tulajdonítanak neki. Az ítéletkor senki sem mondhatja magát bűntelennek. Valószínűbb azonban, hogy a többi közmondáshoz hasonlóan ez a három is független egymástól. Az ítélet trónján ülő király teljes hatalmában és tekintélyében jelenik meg, amely félelemmel tölti el az alattvalóit. A királyok sokszor még rá is játszottak a külsőségekben arra, hogy hatalmukat és dicsőségüket kifejezzék. Az egyszerű országlakó ritkán léphetett be az ítélet csarnokába és ha Sába királynőnek elakadt a lélegzete, vajon mit érezhetett egy egyszerű falusi panaszos. Senki sem mondhatja magáról, hogy bűntelen. Ez viszont azt is jelenti, hogy kegyelemre, engesztelésre szorul. Salamon a templomszentelési imájában is elismeri ezt, amikor kéri az Urat, hogy a szentélyben imádkozó bűnösnek bocsásson meg, mert úgymond nincs ember, aki ne vétkezne. Az Úr előtt tehát jobb hallgatni, mint kérkedni, amint a Salamon a Prédikátor könyvében is. Légy gyors a hallásra és késedelmes a szólásra, idézi Jakab az Újszövetségben. A hamis mértékek használata tipikus kánaánita szokás volt a csalásra. Ahogyan a mi nyelvünkben a kalmárnak van némi megvető, pejoratív felhangja, úgy a gyanús manipulációkkal élő kereskedőket a héber kánaáninak hívja. Éppen ezért a becstelen kalmárkodás egyike volt a mózesi törvényekben átokkal sújtott tevékenységeknek.